A hamis üzenetközlés lehet öntetszelgő színjátszás, megtévesztettség vagy akár démoni erőkkel való praktika dokumentációja is!
Az efféle „közlések” persze sokak szenzációéhségét elégíti ki. Ám ha egy üzenet nem viseli magán a Szentlélek (Egyház) hitelesítését, nem tartható mérvadónak pusztán azáltal, hogy szép, vagy imádságra intő! Gondoljunk csak a „cukrosbácsira”, ő sem rosszat kínál édességével, a csapda ugyanis csak később mutatkozik meg! Maga az Evangélium is figyelmeztet „lesz ugyanis idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük; elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek” (2Tim 4,3-4). A hamis üzenetek lelki veszélye tehát abban rejlik, hogy bizonytalan a végcéljuk, miáltal súlyos tévedésbe ejthetik követőiket. De lehetséges rafináltabb céljuk is, úgymint az egyházilag már elfogadott magánkinyilatkoztatásokról való figyelemelterelés (pl. Fatima, Szeretetláng)! Tehát megosztók és zavarkeltők lehetnek a közösségekben.
Sajnálatos tény, hogy korunkban parttalan kiadvány és internetes „üzenet” árasztja el a világot, mely már-már kezelhetetlenné vált! Ennek ellenére az Egyháznak ‒ ha erőfeszítésekkel is ‒, de nem szabad engednie, hogy Isten szent dolgai, az Egyház által pozitívan megítélt magánkinyilatkoztatások tartalma keveredjen a hamis dolgokkal. Szükség van tehát világos útmutatásra és tájékoztatásra, nem hagyva, hogy a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait! Ezért, „Ne féljünk nevén nevezni a gonoszságot és annak előidézőjét, a sátánt! – mondja Szent II. János Pál a fiatalokhoz intézett apostoli levelében ‒ stratégiája, hogy megpróbál elrejtőzni, ezért úgy ülteti el a gonoszságot az emberben, hogy az magából az emberből teljesedjen ki. Így hálózva be észrevétlenül az emberek közötti kapcsolatokat, a különféle társadalmi csoportokat és nemzeteket. Végül a 'személyes' bűn fogalma megszűnik létezni, s mára az emberek inkább csak 'kollektív' bűnösségről beszélnek. (…) Miközben a valóságban (egyénileg is) egyre jobban elmerülnek benne.”
(folyt.)
