1) A vallás arra való, hogy biztonságba helyezzen a legnagyobb veszedelemmel szemben, ami embert érhet: az Alkotó Isten számonkérésével, ítéletével és büntető igazságszolgáltatásával szemben. Minden felsőbb fórum, minden törvényhozó, minden uralkodó kell hogy érvényt is tudjon szerezni akaratának, azáltal, hogy az ellenszegülőket, a törvény megvetőit megbünteti. Az Isten végtelen fölségéből következik, hogy azokat, akik az ő szeretetét visszautasították s vele szemben megvetést, törvényeivel szemben engedetlenséget tanúsítottak, ugyancsak megbüntesse, mégpedig végtelen fölségének megfelelő mértékben, minden evilági büntetést árnyékba állítóan. A kinyilatkoztatás tele van annak kijelentésével, hogy Isten ezt az ő büntető szándékát teljes szigorral végre is akarja hajtani azokon, akik megtagadták tőle az önkéntes, gyermeki engedelmességet. Ha tehát vallásos nem vagyok, kiteszem magamat a legrettentőbb lehetőségnek, sőt bizonyosságnak: az örök büntetésnek és bűnhődésnek.
2) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek.
Tévedésben él az, aki úgy véli, hogy valamiféle „jótét” semmittevésben 'kivárhatja az üdvösséget'. Írva van ugyanis: „Áldozat nélkül nincs üdvösség!” Kinek az élet csak „könnyed játék”, annak a halál „nehéz küzdelem” leend!
Nem a bűnök sokasága dönti kárhozatba a lelket, hanem a konok akarat!
Az általános istentelenség hozza a világra a csapásokat és Isten büntetését! (Don Bosco)
(folyt.) (Források az első részben!)