„Szegények mindig lesznek!”
Az Ars-i plébánosnak egyetlen reverendája volt, amelyen bizony sok folt éktelenkedett. Ez a szándékos szegénység egyszer zavarba hozta őt. Tél volt. Az egyik szomszédos parókiáról esőben hazafelé tartott, és alaposan bőrig ázott. Ráadásul többször elcsúszott a síkos úton. Nagyon jól tudta, hogy ilyen állapotban hiába megy haza, mert nem találna egyetlen göncöt sem, amit átmenetileg fölvehetne! Betért tehát egyik hívéhez, kinek bevallotta kellemetlen helyzetét. A vendéglátó házigazda segített neki az átöltözködésnél, ruhát kölcsönzött neki arra az időre, amíg a reverenda megszáradt a rőzsetűz lángja mellett.
Jómódú környezete meggyőzte őt arról, hogy bizony nem illik papi méltóságához a szegényes ruházat. Elfogadta tehát az ajándékba kapott két reverendát, s a jobbikat ünnepélyes alkalmakra tartotta fönn. De a gyengébb minőségű volt igazán kedvence, és annyira sokáig hordta, hogy elhasználódott. Ha aztán szertartás közben netán meglátták a szegényes ruhadarabot, Vianney e szavakkal mentegetőzött: „A viseltes reverenda jól áll a szép miseruhához, mert kihangsúlyozza a profán és a szent közti különbséget!”
Szentünk váltig ragaszkodott ahhoz, hogy nincs szükség két reverendánál többre. Azok ajánlatát nem fogadta el, akik a régi reverenda fejében újat kínáltak neki, hiszen ez is az ereklyeszerzés egyik módja volt. Megesett, hogy egy ajándékreverendát egyszerűen ott hagyták a szobájában, ő azonban ezeket mindig odaadta az iskolatestvéreknek.
Életének utolsó tíz éve alatt gyóntatója Beau plébános tanúsága szerint, mindig egyszerűen, de tisztán öltözködött. Köpenyt nem hordott soha. „A Trévoux-i jubileumi búcsú alkalmával 1826-ban ajándékoztak neki egyet, ám azt is egy szegénynek adta.” Decemberben és júliusban ugyanazt a reverendát hordta, jóllehet a környezete télen melegebben bélelte ki anélkül, hogy Vianney észrevette volna.
Az Ars-i paplak hasonlított a lakójához. Az udvar a réthez volt hasonló. Három bodza büszkélkedett benne. Vianney tréfásan Bois de Boulogne-nak nevezte őket. Az épület falazatáról mállott a vakolat, majd itt-ott repedések jelentkeztek. Hosszas kérésre Garets gróf engedélyt kapott tőle, hogy kijavíttassa és bemeszeltesse, de a ház belsejében nem engedett semmiféle felújítást.
Az ablakkeretek meglazultak, az üvegtáblák kiestek, a földszinten levő konyha ablakán cserjeágak tolakodtak be, sőt egy hajtás erőre kapott a kandallóban. A plébános szobáján kívül eső helyiségek aztán már végképp a pusztulás és enyészet képét mutatták.
Csak a legszükségesebb házieszközök voltak meg. Étkezéshez egy csészét és egy kanalat használt. Három-négy csészét kapott ajándékba ‒ beszéli Lassagne Katalin ‒ „egy alkalommal kerestem őket szobájában, de egy sarokban találtam meg összetörve.”
Jóllehet hatalmas pénzek mentek át Vianney kezén, de a háztartására egyetlen sou-t se költött.
A kóborló koldusok, akik elég gyakran követelőztek és kellemetlenkedtek, nála mindig szíves fogadtatásra találtak. Toccanier káplánja figyelmeztette is „vannak ál-szegények is, így sokszor tévedhet, ha minden jelentkezőnek alamizsnát ad.” „Ha Istennek adunk, akkor nem tévedünk” ‒ felelte. A „Gondviselés” egyik bennlakója az árvaházból fehérneműt és pénzt lopott. Elfogták, elítélték és elzárták. Vianney hiába próbálta mentegetni, le kellett töltenie a büntetést. Kiszabadulva a leány az Ars-i plébánoshoz jött segélyért. Ő pedig ellátta ruhával és kevés pénzzel.
Könnyen érthető, hogy ezek után Vianney neve ismert volt a koldusok világában. Nem tudott a faluba menni anélkül hogy kéregetők tömege ne követte volna. Ars így, a szűkölködők találkozóhelye lett. A hívek nem szívesen adtak szállást a szegényeknek, akik közt voltak nemkívánatos elemek is, és panaszt tettek a polgármesternél: „Ez a plébános úr hibája” ‒ volt a válasz. Garets gróf tolmácsolta a panaszokat Vianney-nek, mire Ő:
‒ Nem mondta-e a mi Urunk: Szegények mindig lesznek köztetek? ‒ S ragaszkodott ahhoz, hogy a szegények közül senkit se távolítsanak el.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
