Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 4
Apám sugalmazott jótanácsa
1986 karácsonyán tudtuk meg, hogy újabb gyermekünk fog születni. Az Úr sugallatára a „kiengesztelődés gyermekének” neveztem el.
„Ó, Istenem” ‒ mondogattam ‒, „azt jelenti ez, hogy katolikus lesz és nekem is katolikussá kell lennem?” ‒ S rögtön imádkozni kezdtem.
Utána azon gondolkodtam el, milyen módon lesz ez a gyermek megkeresztelve. Kritikus helyzet volt ‒ magam hittem a gyermekkeresztségben, de egy olyan, felekezethez nem tartozó gyülekezetbe jártam, mely nem hitt benne. Mindig arról álmodtam, hogy apám kereszteli meg a gyermekeinket, de nem tudtam elképzelni, hogyan válhat ez valóra. Isten volt hozzám oly kegyes, hogy ezúttal megóvott a Scottal való vitáktól. Beláttam, hogy Scott a család lelki irányítója, és jobbnak láttam, ha beletörődök, hogy a gyermek katolikus keresztségben részesül; ami végül igaz békével ajándékozott meg azzal a hatalmas meglepetéssel együtt, 
amelyet Scottnak okoztam, amikor csöndben megkértem, hogy a gyermek megszületésekor tegye meg az előkészületeket Monsignor Bruskewitz-al a keresztelőre.
Közvetlenül a kislányunk megszületése előtt volt egy fontos beszélgetésem apámmal. Nála mélyebben hívő embert keveset ismerek. Tényleg ilyen apára volt szükségem, hogy elvezessen mennyei Atyámhoz. Apa megérezte a szomorúságot a hangomban.
„Kimberly ‒ kérdezte ‒, szoktad-e mondani azt az imádságot, amit én nap mint nap elmondok: Uram! Megyek ahova akarod, hogy menjek; teszem amit akarsz, hogy tegyek; mondom amit akarsz, hogy mondjak, és lemondok, amiről akarod, hogy lemondjak”?
„Nem, apa, mostanában nem szoktam mondani!” (Nem is sejtette, hogy még mindig micsoda fájdalommal tölt el, hogy Scott katolizált.)
„Nem?!” ‒ mondta őszinte megdöbbenéssel.
„Apa, én attól félek, hogyha imádkoznám, az egyet jelentene a katolizálással. Én pedig nem leszek római katolikus!”
„Kimberly nem hiszem, hogy azt jelentené, hogy római katolikus leszel, hanem azt jelenti: vagy Jézus Krisztus az ura életednek, vagy nem Ő az! Ne akard meghatározni Istennek, hová vagy hajlandó elmenni Vele, és hová nem. Azt mondd el neki, hogy hallgatsz Rá! Ez sokkal fontosabb, minthogy római katolikus leszel-e, vagy sem,
máskülönben megkeményíted a szíved az Úrral szemben. Amíg nem tudod elmondani ezt az imát, imádkozz a kegyelemért, hogy sikerüljön elmondanod. Szívedből hódolj meg előtte ‒ bízhatsz benne!”
Apám szavai nagy hatással voltak rám! Olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban megfogta a kezemet.
„Istenem, add meg a kegyelmet, hogy el tudjam mondani azt az imádságot” ‒ imádkoztam naponta, 40 napon át. Közben féltem, hogyha elmondom azt az imádságot, megpecsételődik a sorsom, kidobhatom az agyam, és mint egy idióta követhetem Scottot a Katolikus Egyházba.
Végül eljutottam odáig, hogy mondjam ezt az imádságot, Istenre bízva a következményeket. És érdekesmód rájöttem, hogy én készítettem magamnak a kalitkát, az Úr pedig nem bezárta, hanem kinyitotta az ajtaját, hogy szabaddá tegyen. Megdobbant a szívem. Most már újra szabadon hozzáfoghattam tanulni és próbálkozni, némi örömmel kutatni kezdhettem dolgokat. Most már mondhattam: Igen Istenem, nem így terveztem el az életemet, de jó lesz, amit te álmodsz meg számomra. Mi a szándékod a szívemmel, a házasságommal, a családunkkal? Tudni akartam. (folyt. köv.)
