A sátán nem „a rossz istene” (Istennek nem egyenlő ellenfele) (Bamonte részlet)
Mielőtt rátérnénk a megkülönböztetés rendkívül fontos témájára, tisztáznunk kell az Olvasó előtt, hogy mire képes az ördög és mire nem! Nehogy egyfajta istenségnek tekintse bárki is – mintegy a „gonoszság istenének”, aki a „jó” (Isten) ellen harcol –, vagyis korlátlan erőt és dimenziót tulajdonítva neki.
A világ teremtésében soha nem volt két, egymással szemben álló és egymás ellen harcoló istenség, akként, mintha a világban tapasztalható jót az egyiknek, a vele szemben álló rosszat pedig a másiknak lehetne tulajdonítani, ahogy ezt több ismert eretnekség tanította! Szerintük az ördög nem teremtmény, hanem öröktől fogva létezik, a világban tapasztalható rossz princípiuma és lényegi megtestesítője. A katolikus tanítás ezzel szemben: a sátán az Isten által jónak teremtett lény, az egyik legfőbb angyal volt, aki az őt teremtő Istentől való függését visszautasítva, féltékenységében ő maga akart istenné lenni és elfoglalni Isten helyét. Így fellázadt Isten ellen, elszakadt a minden jóság forrásától, a Legfőbb Jótól és visszafordíthatatlanul gonosszá lett.
Az ördög „istenségével” kapcsolatos tévedést a XII. században Nyugaton a katarok, Kelet-Európában pedig a bogumilok élesztették újra, és a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat 1215. november 11-i Firmiter kezdetű dokumentumában ítélte el. Ebben ez olvasható: „Erősen hisszük és nyílt szívvel megvalljuk, hogy egy igaz Isten van, aki a mindenség egyetlen kezdete, minden láthatónak és láthatatlannak, szellemnek és testinek a teremtője. Az ördögöt és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól lettek megátalkodott rosszakká”.
Részben a manicheisták és a katharok tévedésein alapul a mai sátánizmus is, amely, miként látni fogjuk, az ördögöt illeti azzal a ‒ szaknyelven latria (= imádat) néven ismert ‒ hódolattal, mely csak és kizárólag Istennek jár ki. (Lábjegyzet a holnapi posztban!)
(Források az első részben!) (folyt.)
