Erzsébet asszony képzett lelkivezetői magárahagyatottságának példájaként hozható fel a Napló 1981. február. 2-i, kéziratos bejegyzése: „Úr Jézus: A Világegyház nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok. Már csak a Szentháromság a Szűzanyával, az összes angyalok és szentek, valamint az általatok kiszabadított lelkek együttes közreműködése segíthet a Küzdő Egyházon!” (A már korrigált változatot lásd a kritikai kiadás IV/27-nél!)
A sorok két teológiai problémát vetnek fel, jóllehet az üzenet lényege világosan érthető. 1) A Világegyház – veszélyben léte – a végső pusztulást is sejteti, ami hamis állítás, hiszen Máté 16,18-ban mondva van: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.”
2) Teológiailag abszurd, hogy a végtelen mindenhatóságú Szentháromság „képessége” nagyobb lenne az „együttes közreműködéssel”.
Aligha! Hiszen a 'Végtelen' plusz 'milliónyi' az semmivel sem több! Ezzel szemben az Isten felé, mint szabad akaratunkból kérők „szüntelen zörgetése” nagyon is eredményes lehet, mert „az a bizalom, amellyel iránta vagyunk, azt jelenti, hogy bármit kérünk is akarata szerint, meghallgatja azt.” (1Jn 5,14) Ha tehát Erzsébet egy elérhető lelkivezetővel megbeszélhette volna az üzenetet, bizonyára így írta volna le:
„A világ nagy veszélyben van, és ezen változtatni a ti földi erőtökkel nem tudtok. Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok, a Szűzanya, az összes angyalok és szentek, valamint az általatok kiszabadított lelkek együttes közbenjárására!” (És szinte bizonyos, hogy erről volt szó!)
A fenti taglalásokból kitűnik, hogy Erzsébet esetenként nem elhagyta lelkivezetőit, hanem kénytelen volt másiknál is próbálkozni, sokszor gyóntatója tudtával vagy ajánlásával. (Esetenként kézről-kézre adták!) Ez viszont azt eredményezte, hogy olykor egyenesen „kollektív vezetés” alatt állott.
A hetvenes évek vége felé azonban megváltozott a helyzete, mert sorra meghaltak azon papok, akikre számíthatott.
(folyt.)