1961. július 13-tól Kármelhegyi Boldogasszonyig, három egymást követő napon − ébredéstől elalvásig −, Erzsébet asszonynak olyan istenélményben volt része, melyet elmondása szerint, szavakba nem lehet foglalni!
Őt idézve: „Az élmény olyan átható, a lélek mélyére hatoló volt, hogy a boldogságba merültség folyamatát csak az szakította meg, ha többször is szóltak hozzám. Ez a minden kételyt kizáró, mindenen kívülálló, és mindent felülmúló istenélmény nagy belső nyugalmat, teljes biztonságérzetet és tökéletes békét adó szelíd érzés volt. Ehhez fogható élményt, még megközelítőleg sem tapasztaltam soha! Csak jóval később éreztem rá, hogy ez az esemény, az Úr Jézus szavak nélküli bemutatkozása volt!”
Erzsébet asszonyt a természetfeletti boldogság és istenélmény teljesen kikapcsolta a mindennapok gondjaiból, de úgy érezte, hogy későn jött ez a megerősítő kegyelemár! Hiszen ő gyermekkorától kezdve csillapíthatatlan kegyeleméhséggel kereste Istennel a kapcsolatot, hogy „csak neki szolgáljon”. Ebben a hangulatban ment el a család régi barátjának a temetésére, aki kármelita harmadrendi családapa volt. A temetésen odamentem közel a ravatalhoz és azt mondtam: Neked már jó, te igaz kármelita voltál és zokogtam. Körülöttem senki nem sírt. Nem őt sajnáltam, mert neki már jó volt, ő már az üdvözült lelkek között volt. Az egészen biztos, mert a Szűzanya a kármelitáknak megígérte, hogy aki szombaton, vagy előtte bármelyik napon meghal, az azt követő szombati napon üdvözül. Ő már ott volt. Tisztán hallottam a szavait, de úgy, ahogy csak az üdvözült lelkek tudnak szólni. Azt mondta: „ne sírj, menj vissza a kármelbe"!
Ez amit én most elmondtam szombaton volt, és másnap elmentem a kármelbe.
Reggel már 6-tól a templomban voltam. Szentgyónást végeztem, de imádkozni nem tudtam. Száraz volt bennem minden. A templom zárása előtt utolsóként jöttem ki, és aznap még egy falat étel nem volt a számban. Hazajöttem, de nem gondoltam az evésre, hanem csak arra, ami velem az elmúlt néhány napban történt.
Kimentem a kertünkben lévő kis barlang elé, ahol megeredtek könnyeim. Ekkor megéreztem a gonosz jelenlétét, aki ezt mondta:"Ostoba. Mit sírsz? Lakjál jól, pihend ki magad és térjél napirendre a dolgok felett!" Na, ezt nem tettem meg, mert a Szűzanya kegyelmi kiáradása már olyan hatással volt rám, hogy teljesen elmosódott bennem régi életem. Kértem a Szűzanyát: "anyám ne hagyj magamra! Látod milyen gyenge és lábadozó vagyok. Fogd meg a kezem és segíts, mert csak így tudok a Szent Fiad közelében megmaradni".
(folyt.)
(Kép: Erzsébet asszony mesélés közben.)
