A Hajnal Szép Sugara

(A  családi fotó 1943 tavaszán készült)                                                                         1946-ban, 33 évesen megözvegyült hat gyermekkel, akik közül a legkisebb 3 éves volt.
     Az új, kommunista-szocialista rend elvette minden megélhetésüket. Erzsébet, ennek ellenére családjával következetesen járt szentmisére, a gyermekeit beíratta hittanra, a Mindszenty ellenes papírt nem írta alá, és békekölcsönt pedig nem tudott jegyezni. Ha netán valahová felvették, a "káderezés" során kiderült "klerikális" beállítottsága és rövid úton menesztették az egyedülálló hatgyermekes családanyát! Hát bizony, ilyen volt az az "emberarcú szocializmus", melyben nem a munkás tevékeny ereje kellett, hanem csakis a lelke! (Kép: Erzsébet 1953-ban)

     Az embert próbáló ötvenes évek végére, 20 évnyi heroikus küzdelem után − látva gyermekei önállósulását −, Erzsébet 1961-re úgy érezte, hogy végre megpihenhet. Ez a dátum hozta el azonban számára a „hívásokkal és kihívásokkal” teli élete főhivatását, azt az Égi megbízatást, melyet neki kellett a világ felé ismertté tennie. Miközben az Úr többször sürgette, hogy „mondj le önmagadról” eközben, az eddiginél még áldozatosabb családi feladatot kellett felvállalnia (I/1-15)
     1965-től ugyanis egyik menye halálával három pici gyermek nevelését is magára vállalta nagyanyai jogon, beteg apjukat is gondozva.
     Az Úr közben így sürgette: „Leányom, mondj le önmagadról! Azért kérlek erre sokszor, mert megváltó munkámban csak úgy vehetsz részt, ha egészen és állandóan Velem egyesülve élsz minden pillanatban. Ezt ajánld fel Atyámnak szünet nélkül, azok helyett is, akik Nekem szentelték az életüket, mégis inkább a világnak élnek, mint az Én megváltó munkámnak. Nem gondolnak hivatásukra. Őértük vezekelj!"
     Erzsébet asszonyt egyszerre érték testi és lelki megpróbáltatások, feladatok. Mindent százszor is átgondolt, józan esze és a szeretet parancsa elvárása szerint. A revelációk, melyet (saját szavai szerint) lelke mélyén hallott, a felelősségtudatából fakadóan a kételyek alig szűnő gyötrelmét okozták neki! A vele történteket szerette volna szakemberekkel megkonzultálni, ezért számtalan papot keresett fel iránymutatásért, de ők kevéssé segítették az eligazodásban, nem támogatták a bontakozó küldetésében, sőt inkább csak fokozták félelmét! Az egyik gyóntató azt mondta neki, hogy az ilyen dolgok, jöhetnek Istentől, az ördögtől és saját magunktól is. Különösen az utóbbi két lehetőség késztette nagyobb óvatosságra, hiszen igaz!
     Erzsébet egyébként sem fogadta természetesnek lelki párbeszédeit és a kételyek kínjaival küszködött (IV/25) de kételyei a kísértések elmúltával eloszlottak. A legfélelmetesebb az volt számára, nehogy „megtévesztett vagy másokat megtévesztő” legyen (III/190).
     Erzsébet asszony nem csak napi áldozó volt, de az Úr kérésére, hogy "ne hagyja egyedül", elkérte a templomkulcsot, hogy a késő este nagy részét szentségimádással töltse, ezzel is engesztelve a magára hagyott Édes Üdvözítőt! Egy alkalommal az áhítatos templomi magányában, maga Jézus játszotta el neki az orgonán a "Templom csendes mélyén" kezdetű dalt, mely Erzsébet asszony kedvenc egyházi éneke volt. Ezt hallhatják e műsor háttérzenéjeként! (Erzsébet asszony a baloldali padsor első sorának jobb felén térdelt!)