Az engesztelő életmód jellemzői
A most következő sorok tartalma átfogó értelemben nemcsak az engesztelésre kész lelkületet kell jellemezze, hanem az életszentségre törekvő személyt is át kell, hogy itassa. Mi azonban most kizárólag az engesztelő élettel foglalkozunk.
1.) Alázat: az életszentség alapköve.
"Íme az Úr szolgálóleánya, történjék velem szavaid szerint." /Lk 1,38/
Soha senki nem hiheti, hogy már levezekelte bűneit, ennek megállapítása egyedül az Úrra tartozik. A szentté válás útja életünk utolsó pillanatáig tart, folyamatában tekintve tehát halálunkig.
Ha alázatosak vagyunk, minél közelebb kerülünk Istenhez, annál inkább érezzük, hogy tele vagyunk fogyatékossággal, hibákkal. Aki úgy érzi, hogy elérkezett egy magas szellemi síkra, nagyot eshet. Minél magasabbat ér el a lelki életben, annál inkább érzi Isten előtti kicsinységét, semmiségét, annál inkább felismeri, hogy mindent egyedül Istennek köszönhet. Mert minél közelebb kerülünk Istenhez, annál jobban érezzük végtelenségét, nagyságát.
Egy kisebb példával lehet ezt megérteni:
Kirándulni megyünk, egy hegy tetején lévő szép várat szeretnénk megtekinteni. Lentről nem is tűnik olyan nagynak, de amint felfelé haladunk, kezd előttünk kibontakozni minden apró részlete és amint egészen elérkezünk a kapujához, látjuk, mennyire hatalmas, fenséges és szép, mindenféle erődítményeivel, bástyáival együtt.
Ha egy lélek egy komoly lelki szinten van, még inkább érzékeli életében elkövetett bűneit, mulasztásait. Tudja azt is, hogy bármikor elveszítheti a kegyelmeket, s hogy Isten nélkül vége lenne.
Ha a lélek büszke erényeire, az még távol áll a lelki nagyságtól – nem alázatos. Mindezek miatt elsősorban magunk bűneiért kell engesztelni a jóságos Atyát, hogy tiszta edényekké váljunk.
Az alázat kiindulópontja a többi jellemző vonásoknak, melyeket említeni fogunk.
Boldog Mirjam azt mondta, hogyha egy lélek alázatos, de sok bűnt követett el, bejut a Mennyországba, de az, aki számos jót tett életében alázatosság nélkül, nem fog bejutni oda.
Ha kimegyünk a napsütésre, minél ragyogóbb fénybe kerülünk, annál jobban felfedezzük ruháinkon az aprócska foltokat is, arcunkon a kicsi ráncokat, kezünkön azt a piszkot, amit félhomályban nem látnánk meg.
Jézus a Fény – így az Ő ragyogásában a legapróbb ráncok is szemünkbe tűnnek.
Ne féljünk azonban megismerni magunkat. A félelem gátol a lelki életben. Isten szeret minket ahogyan vagyunk, mint gyermekeit.
S ha őszintén tudunk Tőle bocsánatot kérni, magához ölel bennünket.
Helyezzük magunkat a drága Égi Anyuka karjába. Ő akkor tud igazán felemelni minket, ha kicsi gyermekek vagyunk – azaz alázatosak, nyitott szívűek – mert könnyűvé válunk számára a tanítás, a segítség, nevelés síkján.
Gyakran hallom másoktól, hogy a szentgyónásban elmondják a körülményeket, a miért követte el ezt vagy azt. Sok magyarázattal, védekezéssel gyónnak. Szerintem ez szükségtelen. Ha gyónnunk, ne védjük magunkat. Vállaljuk a bűn, hiba következményét. Ne ijedjünk meg ettől. Az Úr látja a körülményeket, látja mit miért tettünk. A gyóntató atyának erre nincsen szüksége, Istennek pedig végképpen nincsen.
Kivétel, ha egy számunkra ismert lelkiatyánál gyónunk, akivel át tudjuk beszélgetni életünknek ezt vagy azt a történését, eseményét.
Egy kiválasztott léleknek lehetnek misztikus megtapasztalásai. Ha azonban ezt fontosabbnak tartja mint a viselkedését, akkor rosszul úton jár. Élményei ebben az esetben nem Istentől származnak. A misztikus lélek nem büszke ezekre, inkább fordítva: érzi, mennyire méltatlan rá.
Akkor nevezhetők ezek természetfölötti kegyelmi karizmatikus, vagy misztikus élményeknek, ha az illetőn meglátszik ennek hatása: cselekedeteiben, életmódján, bűnbánatán. Emellett gyümölcsök láthatók családjában, környezetében és a rábízottak életében.
Ha önmgamat vezetem és nem tűröm el mástól irányítást, segítséget, útmutatást, saját igazamat feddhetetlennek tartom, büszke vagyok elért eredményeimre és úgy érzem, felette állok sok embernek, ha egyházi előljáróim javaslatait nem fogadom meg, mert nem egyezik az én elgondolásommal: nem járok az alázat útján.
Tudatosítsuk magunkban a következőket:
Ha az Úr kiválaszt bennünket, nem nagyszerűségünk miatt teszi. Egyszerűen úgy látja jónak, mert... valamiért. Ne is kutassuk ennek okait! Biztosak lehetünk abban, hogy nem ragyogó erényeink miatt emel föl minket.
Egyedül Mária hihette volna, hogy tele van erénnyel, hogy tiszta mint a hó, hogy nincsen szeplő benne – Ő azonban ezt nem tudta. Sőt, eszébe sem jutott.
"Íme, az Úr szolgálóleánya, történjék velem szavaid szerint." /Lk 1,38/
