A szentáldozás földi életünk legnagyobb ajándéka
Alapgondolat: Egyszer megkérdezték Teréz anyától: „Ön szerint napjainkban mi a legnagyobb baj a világon?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznék, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az abortuszt, a tudatos ateizmust, a gazdasági válságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Kalkuttai Teréz minden gondolkodás nélkül, egészen mást válaszolt: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom amint az emberek az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.”
Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Katolikus hitünk Szent Titka, Krisztus valóságos jelenléte a Legméltóságosabb Oltáriszentségben, akit úgy veszünk magunkhoz, mint az Élet Kenyerét (vö. Jn 6,48).
A Tridenti Zsinat az Úr teljes szentségi jelenlétét hirdeti: „A legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember.”
Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. Ebből következik, hogy a szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot és figyelmességet kívánja meg tőlünk.
Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, tökéletes imádattal és felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. Ezzel szemben, egyre több templomban tapasztalható, hogy az illetékesek nem csak arra utasítják a híveket, hogy állva fogadják a Szent Eucharisztiát – még akkor is, amikor a pap felmutatja az eucharisztikus színeket –, hanem még a térdeplőket is eltávolították.
A II. Vatikáni Zsinat, a legmesszebbmenőkig igyekezett elősegíteni Isten népének a Szentség vételét abban is, hogy indokolt esetben – ne kelljen külön engedély ahhoz –, hogy ne a nyelvükre fogadják a Legszentebbet! Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi, melyet az egyes részegyházakban visszaélésként és bizony, elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után, így szokássá vált és széles körben elterjedt a kézbeáldoztatás – mint lehetőség. Ám, ez a modernkedő gyakorlat a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak a legkevésbé sem felel meg!
Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel a két testrész egyenlő méltósággal bír, csakhogy a kézbeáldozásnál fokozottan fennáll a Szent Test morzsáinak (fragmentumok) elszórásának veszélye, a szennyezett kézről nem is beszélve. Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik e gyakorlat bevezetésével! Ez, ugyanis elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás gyengülését, az általános figyelmetlenséget és az összeszedettség riasztó hiányát. Ez esetben óhatatlanul lanyhul a komolyság szelleme és a belső csend, melynek ki kellene fejeznie az Isten jelenlétét a lélekben. Ezen gyakorlat eredményeként gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. Az Úr iránti érzékben leginkább fiataljaink sérülnek, akiket helyenként a hitoktatóik eleve a kézbeáldozásra tanítanak!
Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amelyek során egyesek emléktárgy gyanánt viszik magukkal a Szent Testet, netán valahol esetleg eldobják, vagy esetenként sátáni meggyalázás részese is lehet! Nyilvánvaló, hogy fontolóra kell vennünk, hogy a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl, a kézbeáldozás az Úr meggyalázását és megsértését is jelenti, Aki pedig azért jött közénk, hogy találkozzon velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy visszatükröződjék bennünk Isten szentsége. A szentáldozás helyes és kívánatos módjának bizony, továbbra is a térdelve, nyelvre való vételnek kellene lennie, melyet Szentatyáink példája nyomán nekünk is gyakorolnunk és tanítanunk kell, engesztelő szívvel könyörögve az Úrhoz a Legméltóságosabb Oltáriszentséggel való méltatlan bánásmód és vétel által a Vele szemben elkövetett bűnökért.
(A. Schneider: Dominus est - SZIT. 2014. részleteinek felhasználásával)