Egy laikus három kérdése, a liturgikus lábmosással kapcsolatban
Az idei Húsvéti Szent Három Nap kezdetére Ferenc pápa az utolsó vacsorát megjelenítő ünnep szentmisébeni 'Lábmosás' szertartásához új rendelkezést hozott: a „12+1 apostol” közé már nem csak férfiakat lehet az oltár köré ültetni – átélendő Jézus alázatos, baráti gesztusát –, hanem nőket is. Az eddigi szokásrend Szent János evangéliuma (13,1–15) szerint a nagycsütörtök esti szentmiséjében a bemutató püspök vagy pap tizenkét férfiú lábát mosta meg, amiként Jézus is csak a férfiak, az Apostolok lábát mosta meg – „példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”!
Az évszázadok alatt e szertartást nemcsak „lábmosás”-nak hanem a „mandatumnak” („parancsnak”) is nevezték, a lábmosás közben énekelt latin nyelvű antifónáról: „Mandatum novum do vobis, ut diligatis invicem…” – „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket”. E gesztus értelme tehát az, hogy formailag ugyanazt kell cselekedni, amit Jézust tett („Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”).
Az evangéliumot ismerő ember tudja, hogy Jézus példáját kell követnünk, aki munkatársai lábát mosta meg, példát adva a szeretetének, amely szeretete nem csorbult azzal, hogy se a szamáriai asszony-, sem pedig a házasságtörő asszony lábát nem érintette. (Ha már példa-analógiát keresünk!)
Indokolt-e arra hivatkozni, hogy ma az Egyház életében a plébániák munkatársai főként nők (melynek persze fő oka a családfenntartásra csekély fizetés) és be nem vonni őket ebbe a liturgiába, ahol megbecsülést kapnak és részesülnek Jézus megtisztelő emberi gesztusából?
A Kongregáció által most kiadott végrehajtási utasítás értelmében tehát az eddig csak férfiaknak fenntartott gesztus tovább bővül azzal, hogy a lelkipásztorok olyanokból is összeállíthatják a kiválasztottak csoportját, akik példázzák Isten népének változatosságát és egységét. „E csoportba tartozhatnak férfiak és nők, és ennek megfelelően fiatalok és öregek, egészségesek és betegek, klerikusok, Istennek szenteltek, laikusok” – olvassuk szó szerint a rendelkezésben, és tegyük hozzá még nem keresztények is!.
Ugyanakkor, e szertartás elvégzése nem kötelező az utolsó vacsora szentmiséjében. Lehetnek olyan okok, amelyek (vagy akik) miatt akár az eddigi, akár az új rendelkezési cselekmény végrehajtása megterhelő vagy nagyon nehezen kezelhető helyzetet eredményezne.
1. kérdésem: A Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dekrétuma rendelkezett-e afelől, hogy a kiváltságólt nők milyen ruházatot viselhetnek: nadrág, miniszoknya, vagy hosszú nagyestélyi tekintetében (mely utóbbit fel kell húzni!)?
2. kérdésem: Az új rendelkezés, mennyiben vette figyelembe azt a társadalmi tradíciót, miszerint egy hölgy lábának csókkal illetése, messzemutató bensőséges kapcsolatot is sejtet!
3. kérdésem: Akik ezt – az egyébként nem nagy horderejű – "módosító gesztust" ajánlották a Szentatyának, azok – napi politikai kifejezéssel élve –, folytattak-e "hatástanulmányt" az ügyben? Egy-egy plébánián ugyanis több női munkatárs is dolgozik és a közölük való kiválasztás, nem jelent-e majd rivalizálást egymás között?
Felhasznált források: 1. FORRÁS 2. FORRÁS 3. FORRÁS 4. FORRÁS
