Befejező gondolatok
Értekezésünk elején nem ígértük, hogy VI. Sándor fel tudja majd venni Lutherrel a versenyt. Most se állítjuk, csak rábízzuk az olvasóra: döntse el ő a verseny eredményét. Azt azonban hangsúlyozzuk, hogy a római Egyháznak igen nagy dicsősége és a protestantizmusnak különlegesen nagy szégyene, hogy erre az összehasonlításra akár csak gondolni is lehetett. És ez a nagy dicsőség és ez a nagy szégyen akkor is teljes egészében fenntartandó volna, még ha az olvasó az elmondottakból csak azt az eredményt szűrte volna le, hogy VI. Sándor és Luther jellemileg és erkölcsileg körülbelül egyenrangúak.
Hogy Luther mije a protestantizmusnak, mindenki tudja, hogy VI. Sándor mije a pápák testületének, az is köztudomású. Az Isten olyan rossz szemmel nézte őt a pápai széken, hogy uralkodása alatt egymást érték csapásai. Már megkoronázásakor — ő, aki maga volt a megtestesült erő és egészség — a szertartások alatt elvesztette eszméletét, elájult. Uralkodása alatt (1495. december 8.) olyan árvíz öntötte el Rómát, hogy egy velencei feljegyzése szerint „mióta Róma Róma, még nem volt ekkora áradás.” 1500. június 28-án közvetlenül mellette esett le a falról egy nehéz gyertyatartó, úgyhogy egy hajszálon múlt, hogy agyon nem csapta. Másnap, péterpálkor pedig éppen mikor kihallgatást akart adni, beszakadt a mennyezet felette és rádőlt a trón. Ekkor eszméletét vesztette és megsebesült. Annyi rom és törmelék volt körülötte, hogy félórába telt, mire a beszaladó személyzet hozzá tudott férni. VI. Sándorra, a legroszszabb pápára tehát a szó szoros értelmében rádőlt a vatikán. (Ekkor is magába szállt, nagy meghatottsággal köszönte meg az Istennek és a Boldogságos Szűznek, szerencsés megmenekülését, megjavulása azonban ekkor még annyi ideig sem tartott, mint Juan meggyilkolása után.)
Kortársai annyira méltatlannak tartották a pápai trónra, hogy az általános felháborodás és megvetés miatt, mellyel a rómaiak életében kísérték, nem is lehetett neki díszes temetést rendezni. Minden pompa nélkül temették el. A halál láttára el szokott némulni az ellenszenv és gyűlölet, de VI. Sándor halálakor nem. Egy bolognai kortársa például így fejezi be a haláláról szóló értesítést: „et sepultus est in inferno: és eltemettetett a pokolban”. Mansi, luccai érsek azt írja róla, hogy könnyebb hallgatni, mint mérséklettel írni róla, egy másik egyháztörténetíró pedig azt emeli ki róla, hogy az egyetlen pápa, akinek eddig még védője sem akadt. Ezt a pápát hasonlítottuk össze Lutherrel s ezért tartjuk az eredményt, amit kaptunk, annyira dicsőségesnek az Egyházra és annyira lesújtónak a tőle elszakadt felekezetekre. Luther életén sem kortársai nem botránkoztak, sem a történelem nem vet rá követ.
VI. Sándort kortársai szörnyetegnek tartották, a történelem is elvetemültnek bélyegzi meg. s az egyháztörténelemnek sincs számára egyetlen mentő szava. Ezt a jelenséget másra nem magyarázhatjuk, mint arra, hogy a közvélemény (még a protestáns közvélemény is) régente is, ma is túl szentnek tartja a pápai széket, túl fenköltnek és magasztosnak Szent Péter utódát, túl dicsőnek a Krisztus Anyaszentegyházát, viszont a „reformátori” tiszt méltósága iránt meg — ó jaj! — semmi érzéke nincs; egy „reformátorban” a hibákat és bűnöket egészen természetesnek tartja.
Azután az Egyház még egy nagy dicsőségére is rá kell itt mutatnunk. A Katolikus Egyház képviselői Luthert semmiben sem rágalmazták. Még azokat a bűneit is, melyek történelmileg nem feltétlenül biztosak, de viszont valótlanságukat sem lehet kimutatni, nem hirdetik és nem is terjesztik. Hogy van olyan adat is, még pedig egykorú adat, hogy Luther öngyilkossággal végezte életét, én magam is pap koromban tudtam meg, de akkor is azzal a hozzátevéssel, hogy ez az állítás nem tartható. A Luther vérbajára vonatkozó adatról, úgyszintén a Truchsess Rozina vádjáról, pedig csak e cikk adatainak gyűjtése közben szereztem tudomást. Ennyire nem divat e dolgok katolikus körökben való hánytorgatása! Hesseni Fülöp esetét és benne Luther dicstelen szerepét, szintén pap voltam már, mikor megtudtam, pedig ez utóbbi a legkétségtelenebb történelmi tény!
Igaz, hogy a VI. Sándor elleni rágalmakat se a protestánsok találták ki, hanem a gonosz katolikusok, de hiszen az Egyháznak nem kisebb ellenségei ezek, mint a protestánsok. Azonban e rágalmak terjesztésében és életben tartásában ugyancsak kivette a protestantizmus a részét. S ez bizony a protestantizmusnak és protestánsainak igen nagy pirulni valója. 
Hiszen látni fogjuk, hogy Ravasz László lapja, a Református Élet, VI. Sándorral kapcsolatban még ma is méregkeverést (!) emleget.
Hiszen látni fogjuk, hogy Ravasz László lapja, a Református Élet, VI. Sándorral kapcsolatban még ma is méregkeverést (!) emleget. Ha pedig valaki azt kérdezné tőlem, szükség volt-e arra, hogy ezeket a piszkos és nyomdafesték alá alig való dolgokat itt kiteregettem, azt felelem, hogy bizony igen nagy szükség volt rá! A megtámadottnak joga, sőt kötelessége védekezni! A katolicizmus jóvoltából ezen a téren mindig a protestantizmus volt offenzívában, mi pedig még defenzívában se voltunk, mert a dolog kényes és szégyenletes volta miatt legjobbnak tartottuk a hallgatást. A sok hallgatással végül azt nyertük, hogy mindenkinek, még a magunk híveinek is meggyőződésévé vált, hogy
Luthernek csakugyan joga volt az egyházat, illetőleg az egyház képviselőit ostorozni. Tűrtünk azért, mert nem mertünk vagy nem akartunk a piszokhoz hozzányúlni s mivel mi nem voltunk hajlandók, annál többet turkáltak benne ellenségeink. Most végül, az egész szemétládát felkavarva sült ki, hogy még az egyház legromlottabb képviselőjének is csak két hibája volt: az egyik, hogy nemi életet élt (de ez is a faj szolgálatában állt és sok természetes erény szépíti), a másik, hogy az egyház javait családi céljaira használta fel. Mind a kettőt Luthertől és a protestantizmustól tanulta és az ő eszméje és tanácsa szerint gyakorolta, noha Luthert és a protestantizmust korban megelőzte.
Luthernek csakugyan joga volt az egyházat, illetőleg az egyház képviselőit ostorozni. Tűrtünk azért, mert nem mertünk vagy nem akartunk a piszokhoz hozzányúlni s mivel mi nem voltunk hajlandók, annál többet turkáltak benne ellenségeink. Most végül, az egész szemétládát felkavarva sült ki, hogy még az egyház legromlottabb képviselőjének is csak két hibája volt: az egyik, hogy nemi életet élt (de ez is a faj szolgálatában állt és sok természetes erény szépíti), a másik, hogy az egyház javait családi céljaira használta fel. Mind a kettőt Luthertől és a protestantizmustól tanulta és az ő eszméje és tanácsa szerint gyakorolta, noha Luthert és a protestantizmust korban megelőzte. Fiatalabb koromban biztosra vettem, hogy VI. Sándor elkárhozott és jelenleg a pokolban van. Lehetetlennek tartottam ugyanis, hogy az Isten olyan embernek, aki annyi megbotránkozást okozott és akinek bűnei miatt még századok múlva is százezrek távolodnak el az Egyháztól, illetőleg akinek bűneivel még ma, századok múlva is, százezrek tudják menteni és takarni a maguk bűnét, az Isten megbocsátott volna. Ma már érettebb fejjel és a dolog alaposabb ismeretével emberileg egész bizonyosra veszem, hogy VI. Sándor üdvözült, elnyerte Urának Istenének bocsánatát. Most már látom, hogy ő csak gyarló bűnös volt, s az igazi gonoszok, az igazi elvetemültek, az igazi megbotránkoztatók azok voltak, akik az ő tényleg meglévő bűneit oly kedvteléssel terjesztették és még inkább, akik azt a mérhetetlenül sok gonosz rágalmat kitalálták róla és elterjesztették. Ezek sokkal gonoszabbak VI. Sándornál s ezek közül soknak aligha adott és aligha fog adni az Úr bocsánatot.
