120. Istennel háromféleképpen egyesülhetünk. Az elsődlegesség sok embernél megtalálható, az egyesülés második módozata már kevésbé, a harmadik pedig csak azoknál, akiket Isten a szemlélődés ajándékával kitüntetett.↓
121. Az első egyesülés meg van az Isten kegyelmében élő minden igaz embernél, akiben él az Isten- és emberszeretet, és halálos bűn nem terheli a lelkét. Erről az egyesülésről mondja az evangelista: „Aki a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten őbenne.” (1Jn 4,16)↓
122. A második egyesülés már kevesebb embernél van meg, ti. azoknál, akik nagy buzgósággal járják a tökéletesség útját és nem csak Isten parancsát tartják meg – kerülve a halálos bűnt –, de a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Az Isten jelenlétében járnak, Rá gondolnak és szeretetteljes fohászaikkal Istenhez emelkednek. Szívesen beszélnek Istenről és Istennel és cselekedeteiket Isten dicsőségére irányítják. Szándékukat és akaratukat mindenben Isten akaratával egyeztetik. Ily módon ismeretük, szeretetük, beszédük és cselekedeteik által Istennel egyesülnek.↓
123. A harmadik egyesülés, a tökéletes és szemlélődő lelkek tulajdonsága, akik Jézussal és Jézusért vágyják a lelkek üdvösségét! Ez a módozat a legboldogítóbb, a legtitokzatosabb egyesülés, amelyet nem érthetnek meg azok akik nem tapasztalták, épp azért nehéz magyarázni. Ez már a misztikus teológia határa, a bölcsesség lényege! Ez az egyesülés (mely a lángoló szeretet hatása) a lélek tehetségeinek szeretetteljes és tökéletes összeköttetése Istennel. Miként Szt Tamás tanítja, ezt az egyesülést a bensőséges és lángoló szeretet idézi elő. „Mert a szeretet – írja ő – a szeretett dolgokra irányuló érzületnek megfelelően egyesülést idéz elő, amennyiben az, aki szeret nagyra becsüli azt akit szeret. Ezért valamiképpen (...) úgy közeledik hozzá, hogy vele egyesülhessen.”↓
124. „Uram adj szívet, mely Nálad időzzék; lelkületet, mely Téged szeressen; elmét, mely Téged ünnepeljen; értelmet, mely Téged fölérjen; észt, mely Hozzád – a legfőbb fokban gyönyörködtetőhöz –, szilárdan ragaszkodjék”(Szent Ágoston: Solil.c.1).(116-től 119-ig a 'Tökéletesség hármas útja' c. elmélkedő imakönyv nyomán, a szerk.)
125. Ne elégedjünk meg önmagunkkal; ne a saját céljainkban lássuk boldogságunkat, ne tegyük e világot az otthonunkká, ne barátaink között érezzük magunkat otthon; de tekintsünk egy boldogabb ország felé: a menny felé. (Szent Newman bíboros)
126. Mily fájdalmas és igaz a fenti megállapítás! Isten otthont választott mibennünk. Nem szállást, hanem lakást! Mi viszont kitessékeljük Őt a bűnnel! Nem akarjuk, hogy (magának a Szeretetnek) legyen bennünk állandó otthona. Ha végül mégis megtisztítottuk a lelkünket, sajnos továbbra is roppant kínos maradhat számunkra – a megelőző –, szánalmas vendégek emléke! Hogy miként tehetjük mindezt jóvá? Szeretettel és áldozattal! És ha Isten irgalmából a kegyelem állapotában maradunk, ajánljuk fel mások megmentésére buzgalmunkat, maradék bánatunkat!↓
127. Ne úgy bánjunk a Végtelennel, mint egy dologgal, hanem mint egy Személlyel!
128. Csupán „egyszerű” embernek lenni a valóságban nem lehet. Vagy szentek vagyunk vagy bűnösök, középút nincs!
129. Az ember nem a bölcselkedők szerint lett teremtve, hanem a szerető Isten örök tervei szerint. Márpedig Isten terve szerint mi természetfölötti lények vagyunk, tehát nagyságrendileg különbek mint a természeti lények! Bizony, szerencsétlen cselekedet mindaz, melyben mégis lealacsonyítjuk magunkat!
