1933. február 11., szombat, este 19 óra.
     Marietta reménye és hűséges várakozása beteljesült, aznap is a forráshoz igyekezett. Miközben a kislány megmosta kezét a vízben és keresztet rajzolt magára, megjelent a Szűzanya és a következőket mondta.
‒ Jövök enyhíteni a szenvedést. Isten veled!
     Marietta hirtelen felállt, és sírva sietett vissza otthonukba! Ezúttal sem értett egy kifejezést az "enyhíteni" szó értelmét és az édesatyjától kért magyarázatot, hogy mit jelent: "A szenvedést enyhíteni?"
     A jelenéseknek egyre nagyobb híre kelt és a falu káplánja Louis-Marie Jamin káplán atya arra kérte a kislányt, hogy legközelebb kérje meg a jelenést, hogy adjon valami jelet.

 (Jobb oldali kép Marietta a kisöccsével)

Hollandia, Meerseen 1222 és 1465

     Meerssen kis városában volt egy kis kápolna, melyet IV. (Tengerentúli) Lajos francia király felesége, Szász Gerberga a X. században kibővíttetett. Ebben a templomban két eucharisztikus csoda is történt!
Az első egyházilag elismert csoda 1222-ben történt. A vasárnapi szentmise alatt az átváltoztatás pillanataiban a pap szeme láttára eleven vér kezdett folyni a Szentostyából, ami foltot hagyott a misekendőn.
A második rendkívüliség 1465-ben történt, amikor hatalmas tűzvész pusztította el a templomot, de egy parasztgazdának sikerült kimentenie az azóta is érintetlen, vérrel borított csodálatos Szentostyát. Ezt a történetet a környékbeliek a „tűz csodája” néven emlegetik. A tűzvészt követően a templomot gyorsan újjáépítették, majd XI. Piusz pápa basilica minor rangra emelte. Meerssen ma is az egyik leghíresebb zarándokközpont Hollandiában. A csoda ereklyéjét minden évben körmenetre viszik Úrnapja ünnepén.

Horváth Mária előszava
     Egy különleges szent ünnepe van augusztusban, egy olyan gyermeklányé, akit nagyon sokan szeretnek, tisztelnek, akinek a segítségét sokan kérik.
     Akkor ismertem meg őt, amikor kislányom 13 éves volt. 
Felfigyeltem Szent Filoména gyermeki, törékeny lényére, ugyanakkor lenyűgözött határozottsága, a hitért való kiállása és óriási tűrőképessége a szenvedések elviselésében.
Leánykám kezébe adtam a kis könyvecskét, aki megnézte a róla festett Feszty Masa képet, és megtetszett neki. Elkezdtük olvasni életének történetét. Rabul ejtett minket.
Abban az időben gyermekem kedvenc szentje lett ő és ezért megkértem, vigyázzon rá az Égből, imádkozzon érte és segítse útján Jézus felé.
     Sajnos, a későbbiekben eltávolodtunk Szent Filoménától ‒ nem azért, mert csökkent volna az iránta való tiszteletünk ‒, hanem azért, mert más és más szentek kerültek előtérbe életünk során.
Közben kislányom felnőtt, amikor is egy Szent Filoména ünnepre hívott el valaki Pasarétre. Augusztusi hőség volt, úgyhogy eleinte el sem akartam menni. Végül mégis rávettem magam, a hónap közepe lévén - a Szűzanya iránt érzett lángoló szeretetem miatt. 
     Amikor megláttam a Filoménáról készült festményt, valahogyan megdobbant tőle a szívem. Könnyes szemmel néztem őt és új szeretet ébredt bennem e fiatal szent iránt. Kérni kezdtem őt megint a lányomért és jól jött, amikor a mise végén kezembe adtak egy Szent Filoménához írt rózsafüzért és kilencedet.
     Lányom ezt követően férjhez ment és egy sajnálatos betegség miatt úgy tűnt, majdnem kizárt a gyermekáldás. 
Sokat imádkoztam, elsősorban az Égi Anyához, Máriához, kértem Jézust, és Szent II. János Pált is és akkor hirtelen kezembe került a kapott Szent Filoména rózsafüzér. 
Éreztem, hogy most nagy erővel hozzá kell fordulnom, mert ő segítségére van a gyermeket váró édesanyáknak. 
Nem csupán imádkoztam a leírt imákat, hanem minden nap a szívemből kérleltem őt, segítsen a lányomnak: imádkozza ki a gyermeket számára. Mélyen könyörögtem, és elvégeztem a kilencedet.
Nem telt el sok idő, és lányom áldott állapotba került. 
     Köszönöm Neked kedves Szent Filoména, köszönöm, hogy segítettél! Tudom, és éreztem kedves lényedet imáim alatt, tudom, hogy közbenjártál lányomért, akinek egy gyönyörű, kedves kicsi lánykája született.
Dicsőség érte az Úrnak!
     Most hálából örömmel segítettem Csodatévő Szent Filoména élettörténetének összeállítását.

Források: 
E.D.M. Paul O'Sullivan, A csodatévő Szent Filoména (Debrecen) 
Zippernovszky Judit, Csodatevő Szent Filoména – Szent Gellért Kiadó. 1995.
Internet: Forrás 1 ; Forrás 2 

1933. január 20. péntek, este 19 óra.
     Marietta az egész napot ágyban töltötte, mert rosszul érezte magát. Este azonban felöltözött és az odasereglett környékbeliekkel ‒ akik megígérték, hogy elkísérik ‒, kiment a forráshoz. Már menet közben elkezdte az imádságot és a környezete vele mondta.
     Rövid várakozás után a Szépséges Hölgy megjelent. Marietta örvendezett, amikor meglátta és felsóhajtva így szólt:
‒ Szépséges Úrnőm. Mit óhajt?
     A válasz így hangzott:
‒ Egy kis kápolnát szeretnék! ‒ s kitárta kezét, jobbjával megáldotta Mariettát és eltávozott!
     A kislány hirtelen rosszul lett és elájult! Kísérői karolták fel és vitték haza. Röviddel ezután Marietta visszanyerte öntudatát, de ha kérdezték is, a találkozásról keveset mondott!
     A negyedik jelenést követően több mint két hétig nem jelent meg a Szűzanya. Mindez súlyos megpróbáltatást jelentett Marietta számára. A falu népét is hatalmába kerítette a közöny, a gyanúsítás és vádaskodás! A lány azonban hűséges maradt. Mindennap imádkozott, a megszokott időben kiment a forráshoz és ott folytatta fohászkodását.

(folyt.)

Hollandia, Bergen 1420

      A Schelda folyó mentén fekvő Bergen op Zoom városát számos csatorna szeli át. 1421. pünkösdje előtti vasárnap a Szent Péter és Pál-templom plébánosa, anyira erősen kételkedett az átlényegülésben, hogy a szentmisét követően a megmaradt Szentostyákat a folyóba dobta. Néhány hónappal később halászok megtalálták a vízfelszínen lebegő, vérfoltos Szentostyákat.

A csodálatos Szentostyák híre gyorsan elterjedt, és hamarosan számos zarándok érkezett, hogy láthassák azokat. A püspök engedélyezte az ostyák előtti hódolatot, és bár a reformáció ideje alatt hosszú ideig tiltották a szentségimádásokat, a katolikusok csendben tovább őrizték emlékezetükben a csodát.
A XX. században a hódolat újra elfogadott lett, és számos rendezvényt tartottak a csoda emlékére.

 Szent Péter és Pál templom

† Gaetano Bonicelli ‒ Siena emeritus püspökének előszavából (részlet)     ...Alaposabban olvasva az Evangéliumokat, nem kerülheti el a figyelmünket az isteni Mester állandó sürgetése. 

A démonoktól való szabadulást ugyanis az új evangelizáció egyik jelének tekinti, ahogyan az apostolok is. S Jézus nemcsak beszél a "gonosz lelkekről", hanem kifejezetten felszólít a kiűzésükre (Mt 10,8). A tanítványok pedig komolyan veszik a megbízást, s útjukról visszatérve így számolnak be: "Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!" (Lk 10,17).
     A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél "a levegőben uralkodó fejedelmekről ... , amely most a hitetlenség fiaiban működik" (Ef 2,2). A Jelenések könyvének híres jelenetéből, a gyermeket szülő Asszony és az életére törő sátán közötti harcról szóló beszámolóból pedig megtudjuk, hogy az Asszony kerekedik felül, de a sárkány mégsem tágít, körüljár a világban, hogy tőrbe csalja a hívőket.
     A Szentírás ezen oldalait olvasva első következtetésként megállapíthatjuk, hogy újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust. Felhígítottuk, hagytuk feledésbe merülni a katolikus tanításnak ezt a fejezetét, így sikeresen "megszabadultunk" az életnek ettől a ma már tarthatatlan, s mint mondják, mágikus és manicheista eredetű felfogásától.
     Mi lett az eredménye? Paradox módon oda jutottunk, hogy sok ember, miközben saját bevallása szerint nem hisz Istenben, a csillagokban keres útmutatást vagy a kártyavetés illúzióiban ringatja magát, így próbálja elhárítani a gonosz befolyást. Az "irracionalitás-függők" aránya egyre nő, sőt, mondhatni félelmetes. Gondviselésre semmi szükség, de a horoszkóp jöhet; az Egyház nem, a varázsló igen.
     Felvetődik bennem a kérdés, talán kissé megkésve, miért hagyja hidegen a püspököket és a papokat Jézus megbízása: "űzzétek ki a gonosz lelkeket" (a sátán birodalmához tartozó összes vacakkal együtt). Amikor valaki a véleményemet vagy a közbenjárásomat kéri, mert érzése szerint a gonosz áldozata lett, hajlamos vagyok kitérni a kérés elől és "szakértőhöz", vagyis ördögűzőhöz küldöm. Hála Istennek, vannak ilyenek, de valóban nyugodt lehet a lelkiismeretem?
     Gabriele Amorth atya szerint (akit egyöntetűen szaktekintélynek tartanak ezen a területen), az Egyházban legalább három évszázada nem igazán "menő" mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. S ezt én is megerősíthetem, ha visszagondolok a szemináriumban töltött időre. Jóllehet Szent János szerint: "ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19). 2000 év elteltével változott volna a helyzet? Változás természetesen lehetséges, ha "a világfejedelme" (Jn 14,30) ellen bevetjük a Jézustól kapott eszközöket. Első lépésként azonban tisztán kell látnunk a kérdésben. Ezek a sorok tehát egyfajta kései jóvátételt jelentenek számomra, azzal a megbízással szembeni gondatlanságomat próbálom orvosolni, amire papként az Úrtól küldetést kaptam. Ugyanakkor szeretném, ha ez a könyv jótékony provokációként hatna püspökök, papok, nevelők szemében egyaránt, hogy ne vegyék félvállról számtalan hívő ‒ vagy akár nemhívő, de gyötrődő ‒ ember, talán nem mindig kimondott, ám mégis megszenvedett kérését. A sátán első győzelme köztudottan abban áll, hogy meggyőzi az embert ‒ olykor kulturális álca ürügyén ‒ nemlétezéséről, ill. arról, hogy legjobb esetben is csak rosszalkodó gyermekek ijesztgetésére szolgáló bábfigura. Nem alaptalanul idézi fel Bamonte atya tanulmánya bevezetőjében a legfontosabb tanbeli hivatkozásokat. A Hittani Kongregáció egyik dokumentuma szerint azért nem születtek e téren dogmatikai meghatározások (definíciók), mert sem a hívők, sem az eretnekek soha nem vonták kétségbe az igazságot, mely szerint: "Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1 Jn 3,8).

(Előszó-részlet vége!) 

1933. január 19., csütörtök, este 19 óra.
     Ezen a napon is kellemetlen, csípős hideg téli este volt. Marietta egy régi kabáttal takarta be fejét, hogy védekezzen a hideg ellen. A kertbe sietett. A kis ösvénynél letérdelt és imádkozott.
Ezen az estén hatan kísérték el a találkozás helyére. Imádkozva várták a "Bájos Hölgyet"! Ő pedig valóban jött és mosolygott.  
     Marietta azonnal megszólította.
‒ Ki Ön, szépséges Úrnőm? ‒ kérdezte Marietta.
‒ A szegények Szüze vagyok!
‒ Szépséges úrnő! Tegnap azt mondotta, hogy e forrás nekem van fönntartva. Mit jelent ez?
‒ Ez a forrás minden nemzeté. A betegek enyhítésére! ‒ válaszolta a Jelenés.
     Marietta pedig csodálkozó hangon ismételgette magában "minden nemzeté, a betegek enyhítésére", majd hirtelen megszólalt:
‒ Köszönöm. Köszönöm!
     Az Úrnő pedig ezeket mondotta:
‒ Imádkozni fogok érted! Isten veled! ‒ és eltűnt.
     Marietta pedig tovább nézett a "Szépséges Úrnő" felé és sírva ismételgette az elhangzottakat. De Marietta nem értette, mit jelent valójában a "minden nemzeté" és a "betegek enyhítésére" kifejezés. Otthon édesapjától tudakozódott, aki levetkőzve korábbi félelmét és fenntartásait, megnyugtatóan elmagyarázta a szavak értelmét. Marietta pedig tele volt örömmel. Beszélt a találkozásról!

Hollandia, Amszterdam 1354

     1345-ben Húsvét előtt, március 12-én, egy Ysbrand Dommer nevű férfi, halála közeledtét érezve, hívatta az Oude Kerk-i egyházközség lelkipásztorát, hogy magához vehesse a Szent Útravalót.

A pap feladta neki a Betegek Szentségét és amikor megáldoztatta a haldoklót, az öklendezni kezdett. A hányadékot egy szolgáló felfogta és a pap intésére a kandalló tüzébe dobta.

A következő nap Ysbrand gyógyultan ébredt. A szolgáló, amikor reggel a tűzre akart rakni, a kandalló fölött furcsa fényt észlelt, és a parázsló tűztérben meglátta a teljesen sértetlen Eucharisztiát ragyogni. Az Ostyát kivette anélkül, hogy kezét a lángok megsértették volna. A lány ijedtében kiáltozni kezdett olyannyira, hogy a szomszédság is összecsődült, akik szemtanúi lettek az eseménynek. A felgyógyult házigazda elküldte a szolgálót a papért, az Oltáriszentséget pedig egy puha kendőbe burkolta és a fehérneműs ládába helyezte.

A csodák sorozata azonban nem ért véget. A plébános hiába vitte el templomába a gyolcsban lévő Szentostyát, mert másnapra mindig eltűnt a zárt helyről és újra Ysbrand Dommer fehérneműs ládájában ragyogott! A harmadik alkalommal az atya megértette, hogy az Úr Jézus abban a házban akar maradni, ezért ünnepi körmenetben vitték vissza az Oltáriszentséget a házba, melynek egy részét kápolnává építették át.

A csoda szemtanúi a falu polgármesterével együtt gondosan leírták mindazt, amit láttak. A hiteles irat alapján később Jan van Arkel utrechti püspök 1346-ban elismerte a csoda hitelességét, és engedélyezte a Csodás Ostya tiszteletét.

Nyomban kialakult egy hagyomány is, miszerint a Virágvasárnapra virradó éjjel az Eucharisztia "megtett útján", vagyis a templom és a kápolna között az esemény emlékére, csöndes körmenetet tartottak az emberek.

Az évenkénti körmenet 1578-ban betiltották a protestáns önkormányzati hatóságok, mi több, a kis kápolnát felgyújtották és lerombolták. (Ld. lent!) Ennek ellenére a katolikusok továbbra is csendes sétaként emlékeztek meg – és emlékeznek mindmáig is –, melyet "Stille Omgangnak", csendes menetnek hívnak.

Az Eucharisztia Csodának köszönhető, hogy Amszterdamban egyáltalán fennmaradt egy katolikus mag.

     A megtévesztő szellem három nagy szenvedélyre épít: a sikerre, a hatalomra és az érzékiségre. Ezekkel eredményesen elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalásról van szó, amelyet át kell élni.
     Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét bizonyítja valaki. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)  Nem csoda tehát, hogy a kereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott a különféle üdvösség-hipotéziseknek, figyelmen kívül hagyva a Biblia – egyébiránt félreérthetetlen – tanítását. És nem csodálkozhatunk e tévtanítások folyományán, ha a ma ezernyi kísértésnek kitett embere felveti a kérdést: "hogyan sújthat örök büntetéssel valakit az Isten, aki maga a szeretet és irgalom?"
     Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért vég nélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is vég nélküli! Nem kisebb, mint a Végtelen Fölségű Istent bántotta meg az, aki – életében elvetette a gyónást –, és halála után már nem élhetett a Bűnbánat Szentségével, mely kizárólag földi kiváltság! 

    A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. És itt az utolsó pillanatig való konok állásponton van a hangsúly! Voltaképpen tehát a kárhozatot nem megtorlásképpen rója ki az Isten, hanem az ember végtére is azt éli meg, amihez tudva és akarva ragaszkodott, amiben megátalkodott és amit maga szabadon választott.

     De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg bárki is?
– Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel és nem szünteti meg a személyes szabadságot! Mellesleg, a rossz úton haladó ember, számtalan alkalommal kap a jóra, a bűnbánatra való indíttatást, akár a környezetétől, akár a senyvedő lelkiismeretétől!  A gőgös, szabad döntéseinek szuverenitását, vagyis önrendelkezésünket (szabadakaratunkat) tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele. (E blognak is az a célja, hogy felhívja a figyelmet, az alapos átgondolásra, a bűntől való óvakodásra, ill. a még időben való megtérésre és bűnbánatra! Merthogy csupán azt írom, ami mindannyiunk számára előre mondva volt!)

     Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn „halált von maga után” (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert és munkát, tönkreteszi és pusztítja a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) A lelkekért folytatott harca könyörtelen, szívós és kompromisszum nélküli, s ezzel a törekvéssel szemben tudatos és kemény harccal védekezhetünk. „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).
     A (földi) büntetés a végső eszköz Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az az ember által előidézett kényszerhelyzet logikus következménye, amit „ökörlánccal” húzott magára (Iz 5,18). És mint már fentebb kifejtettem, a Bűnbocsánat Szentségét mellőző ember akár a testi-lelki pusztulást is magára vonhatja, sőt, örök boldogságát is elveszítheti. Az örök kárhozat, a „második halál” (vö. Jel 20,14; 21,8) kinyilatkoztatása világosan erre utal. (Ne kérdezzen rá a kedves Olvasó, hogy mi van azokkal, akik nem ismerik vagy nem ismerik el a Bűnbocsánat Szentségét!? – Én ennek megválaszolására nem vagyok kompetens, az azonban bizonyosan tény, hogy "nem válik előnyükre"! Ha pedig (őszinte) ismerethiányból kerültek ilyen élethelyzetbe, akkor a felelősségük is kisebb, hiszen a kárhozatos bűn elkövetésének alapkritériuma, hogy "tudva és akarva cselekedjék azt, Isten parancsa ellen"!)

     1933. január 18-án, szerda este 19 órakor Marietta este a havas kertben imádkozott, s egyre csak a szépséges hölgy megjelenésére gondolt, szinte várta. Édesapja közben izgatottan járt-kelt, hogy elűzze a boszorkányt, persze senkit sem talált.

     A kislány ekkor, benső indíttatásra elhagyta a kertet, kiment az útra. Ott letérdelt a fagyos talajra és imádkozva várakozott. Az út melletti árokban egy kis tócsa volt, melyet egy parányi vízforrás táplált. Amint a lány ezt szemlélte, egyszerre ott állott a "Bájos Hölgy"! Kedvesen köszöntötte Mariettát, majd így szólt:

‒ Mártsd kezedet a vízbe!
     A kislány készségesen megtette. Ekkor a Bájos Hölgy így szólt hozzá:

‒ Ez a forrás neked van fenntartva! ‒ majd jó éjt kívánva eltűnt.
     Marietta tovább imádkozott és örömmel szívében tért vissza szegényes otthonukba! 

(folyt.)

    Ezer évvel ezelőtt Európában, a Magyar Királysághoz hasonló egységes állam és közbiztonság még nem létezett. Gyakorta kiskirályok, hercegségek és bandák uralták a kontinens nagy részét.
1383. augusztusában egy Heinrich von Bülow nevű lovag, féktelen virtusában kirabolta, elpusztította és felégette Wilsnack faluját. Igenám, de a plébániatemplom maradványai között három vérző, ám teljesen ép Szentostyára leltek. Ezt követően számos további csoda is történt. Az egyik Dietrich von Wenckstern lovaggal történt, aki kételkedett benne, hogy a Szentostyák valóban véreznek. Emiatt elvesztette látását, és csak akkor kapta azt vissza, amikor megbánta, hogy kételkedett a csoda valódiságában. A hír hamar elterjedt, és 1384-ben a havelburgi püspök elismerte a wilsnacki „vérző” Szentostyák csodáját. Az ereklyék tiszteletét IV. Jenő pápa két bullájában is jóváhagyta 1447-ben.
VI. Orbán pápa támogatta a templom rekonstrukcióját, amihez a magdeburgi érsek, valamint Havelberg, Levus és Bradenburg püspökei is hozzájárultak felajánlásaikkal.
Wilsnack a 16. századra az "északi Santiagoként" Európa egyik legjelentősebb búcsújáró helye lett. A csoda tiszteletére érkező zarándokok adományainak köszönhetően felépülhetett a csodának szentelt Szent Miklós-templom, amely még ma is az egyik legjelentősebb példája az Észak-Németországra jellemző, vöröstéglás gótikus stílusnak. A három Szentostyát tartalmazó szentségtartó az 1522. évi protestáns gyújtogatások következtében elveszett, a csodáról azonban számos írásos dokumentum és művészeti alkotás maradt fenn. – Uram irgalmazz nekünk!

     Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda-tekintetű ember szemében, de botránykő a gyönge lelkek számára is. Tehát, nemcsak a materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a síron túli létről, s mindent az érzékek mámorában szeretnének elhitetni magukkal. De sajnos, a vallásilag komolyan érdekelt emberek is gyakran, divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, a pokol valóságával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó, a balgák akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy "lehetetlen, hogy a kegyes Isten, gyarló emberek örök kínzásában lelné kedvét". – Ez így igaz! Mindazáltal, igazságos lenne-e a szabad akaratot ígérő Isten, ha a kárhozat lehetőségét elvenné azoktól, akik ehhez földi életükben mindvégig megátalkodottan ragaszkodnak? Ezt választották a lázadó angyalok és ezt választhatják a sátán eszméit követő konok emberek is! Véletlenül nem lehet elkárhozni!
     A kétkedő és tagadó gondolatokat a korunkban még mindig oly fertőző liberális véleményalkotás sugallja. Ennél fogva sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel teszik túl magukat az igazság tárgyi tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kellemes. Ennek pedig nem kizártak a következményei!
A szabadgondolkodó hipotézisekkel szemben, az igazság előtt meghajolni kész hívő lélek számára a kérdés meg kell, hogy legyen válaszolva azzal, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan és ismételten ne hangsúlyozott volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! "Vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben!" (1Pét 5,8-9) Ehhez a kétségkívül, természetfeletti harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a Megtévesztő szellemek kísértéseivel szemben!
     A Szentírás tanítása, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája és nem is az ember lényegéből fakadó hajlam. Bűnre hajló természetünk ugyanis; a bűn szerzője által „szerzett” örökségünk! Az Újszövetség különböző formában ugyan, de közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét. Így Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az ember történelmét s öröklétét alapjaiban fenyegető, személyiséggel bíró, ártó tényezőről van szó, aki „kezdettől fogva gyilkos, nincs benne igazság, a hazugság atyja” (vö Jn 8,44).
     Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet és Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba. Az embernek nem szabad hiszékenykednie és óvatosan kell munkálkodnia életében: tehát eszmét, vallást, pártot vagy embert körültekintően szabad követnie!
     Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony! Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9).
     Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációi!    

     1933. január 15-e vasárnap, igen hideg volt. Banneux környékén az emberek behúzódtak estére otthonaikba. A hét gyermekes Beco család Marietta nevű 12 éves kislánya, ki-kitekintgetett az ablakon, mert türelmetlenül várta haza 10 éves húgát, akit még reggel átvittek magukhoz a szomszédok.

     A kékesen-hideg mozdulatlan téli vidéken egyszerre csak egy villanásra lett figyelmes. Először a szobában világító lámpa tükröződésének gondolta, de rájött, hogy a kinti ragyogás egy hölgyforma. Kiáltott is anyjának:

‒ Édesanyám! Egy szépséges Hölgyet látok a fénysugárban. Az anya is kitekintett és látva a különös fényalakot, ijedten így válaszolt:

‒ Biztosan egy boszorkány!

     Marietta úgy látta, hogy a szépséges hölgy kedvesen, szívélyesen integet neki és hívja. Ki is akart menni a kertbe, de édesanyja bezárta előtte az ajtót. Marietta, sírva visszatért az ablakhoz, de a csodálatos fénysugarat és benne a "Bájos Hölgyet" már nem látta. A fényesség is megszűnt. Ekkor imádkozni kezdett.

(folyt.)

Németország, Walldürn 1330
      Az 1330-ban Walldürnben történt csodáról a legrészletesebb tanúvallomásokat tartalmazó dokumentációt  egy bizonyos Hoffius testvér állította össze 1589-ben.
Heinrich Otto atya éppen szentmisét mutatott be, és az átváltoztatás után véletlenül felborította a kelyhet. A kiömlő bor valóságos Vérré változott, megjelenítve a korporálén a keresztre feszített Krisztus képét. A korpusz körül 11 egyforma Krisztus-arc vált láthatóvá, töviskoronázva!
A papnak nem volt bátorsága, hogy felfedje az ügyetlenségét, még kevésbé az általa megtapasztalt csodát, ezért a korporálét éveken át elrejtve tartotta az oltár alatt. Az évek során igen súlyos betegségbe esett sok szenvedéssel, és már halálára készült, amikor a gyónáson kívül elmondta egy paptársának a korporáléval kapcsolatos történetet.
A csodás korporálé a püspök elé került és ő kihelyezte a népnek hódolatra. Az ereklye már a kezdetektől fogva nagy tiszteletnek örvendett, a hívők számos csodával határos megtérést és gyógyulást tulajdonítottak neki. IV. Jenő pápa 1445-ben megerősítette a csodát, és a bűnbánati búcsú elnyerésének lehetőségét kínálta fel az ereklye tisztelői számára.
A kihelyezett vászonkendőn a vérfoltok elhalványultak ugyan, de UV fénnyel megvilágítva, világosan látható a megfeszített Krisztus alakja (lásd a képen)!
A csoda Európa-szerte ismert lett, és az évszázadok során számos művészt ihletett meg. A relikviát őrző Szent György bazilika 1698-től 1718-ig épült Franz Lothar von Schönborn mainzi érsek kezdeményezésére. 1962-ben a templom a 'basilica minor' kitüntető címet kapta XXIII. János pápától. A templomot 1938 óta az ágoston-rendi szerzetesek működtetik.(Kép: A csodás korporálé)

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bárcsak kevesebb felelősséget kapott volna önmagával szemben: hiszen a szabad akarat nagyszerű kiváltsága olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten ajándéka, miszerint a szabad akarat kinyilvánítása szerint juthatunk üdvösségre, Krisztus a mi Urunk által! A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkelek az ágyból, vagy lustálkodom még. Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Végső soron Isten számára az egész teremtés szükségtelen volt, de ő mégis megteremtette az embert SZERETETBŐL. Az pedig, hogy a földi nehézségek közt élünk, az is a szabad akaratból elkövetett eredendő bűn hozadéka! Tehát úgy a létezés, mint a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy a rosszat megtiltsa vagy megadja a szabad döntés lehetőségét, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Az állatoknak nem szabad akaratuk van, hanem csupán ösztöneik. Isten, a szabadság ajándékával messze az állatok fölé emelt minket.
     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. »A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.« (Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)
     Az előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

(Posztom írásánál felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     A Banneux-i Mária-jelenés sokkal egyszerűbb és áttekinthetőbb ‒ mind eseményében, mind üzenetében ‒, mint a Beauraing-i! 

     Belgium déli részén, az Ardennek vidékén, a Liege-i egyházmegyében fekszik egy alig pár száz lelkes település Banneux, nem mesze a francia határtól. A helység lelkipásztori szolgálatát évszázadokon át bencés szerzetesek látták el, egészen a francia forradalomig.

     Elgondolkodtató, 1933-ban volt megváltásunk ezerkilencszáz éves jubileuma. Sztálin, több tízmilliós népirtása után, ekkor vitte végbe az ukrajnai éhínséget is tíz millió áldozattal. A Szűzanya erre is figyelmeztetett 1917-ben Fatimában! Kérései azonban nem lettek teljesítve, melyek megakadályozhatták volna az istentelenség szétáradását a világban! Ennek folyománya volt, hogy 1933-ban Hitler, Németország kancellárjaként hatalomra került.

     A Szűzanya szinte előkészítette az embereket a Sötétség Erőinek újabb térnyerésére és  próbálta felkészíteni szegény gyermekeit a nehéz időkre, miszerint ennek a "fajzat-nak" a pusztítását, csak imádsággal enyhíthetjük.   Kijelentette, hogy ő a Szegények Édesanyja és minden alkalommal kérte, hogy imádkozzanak sokat, és higgyenek, mert az élő hit hegyeket mozgathat. Az Istenanya felhívta az emberiség figyelmét, hogy bízzunk Őbenne és Ő is bízik azokban, akik a segítségét kérik. Az élő hit képes olyan cselekedeteket véghezvinni, amelyek megfékezhetnék a sátáni erőket, és az ő Szeplőtelen Szíve által lehívhatná Krisztus Békéjét a világra!

Felhasznált források:

Dr. VARGHA Damján: Két belga Lourdes, Beauraing, Banneux – Maurinum Pécs 1933.
P. SCHANS Josef OSB.: Szűz Mária Belgiumban ‒ Congregationis Maria 1935.
BALASSY József: A Szűzanya banneux-i jelenése ‒ Balassay kiadó. Budapest, 2001.
Dr. MOLNÁR Gyula: Szűz Mária a történelemben ‒ Budapest, 2005.
Dr. ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő ‒ Eger 2000
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2008.01.13/0801.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Our_Lady_of_Banneux
http://gloria.tv/?media=487794&connection=tablet&language=DGtkouwHWmP
(Képek az internetről!)

Németország, Regensburg 1255
     1255. március 25-én, nagycsütörtökön Von Ulrich Dornberg regensburgi pap az Oltáriszentséget egy haldokló beteghez vitte, ám a város felé vezető utat elzárta egy megáradt kis patak. Bár efölött volt egy palló, ámde az átkelés közben a pap elcsúszott, és a rohanó patakba ejtette a Szentostyával teli kelyhet. A pap, a hívek és a város döntéshozói még aznap elhatározták, hogy jóvátételként nyomban egy fa kápolnát építenek az eset helyszínén.
1255. szeptember 8-án Albert püspök a Megváltó Krisztus tiszteletére szentelte fel a teljesen kész, berendezett kápolnát, és az Oltáriszentséget ünnepélyes körmenetben vitték oda. Ettől kezdve a szentélyt sok hívő látogatta, szinte soha nem volt üres. Két évvel később egy rendkívüli esemény bizonyította a hely egyedüli szent voltát. Mialatt egy ismeretlen nevű pap misét mondott a kis kápolnában, magában megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. A kelyhet is késlekedve emelte fel, ám ekkor hangot hallott a tabernákulum felett található feszület felől. A keresztre feszített Úr lassan kinyújtotta karjait a pap felé, elvette tőle a kelyhet és kitette a hívőknek imádásra. A miséző papon furcsa gyengeség vett erőt, olyannyira, hogy állni sem tudott, csak térdelni. A könnyek eleredtek a szeméből és mélységes bűnbánatot tartott, amiért kétségek merültek fel benne. Bocsánatot kért az Úrtól és Ő, megbocsátása jeléül visszaadta neki a kelyhet. A Szentmisét befejezve a pap megcsókolta a feszület lábát, majd eltávozott és soha senki nem látta többé! Úgy beszélték, hogy kolostorba lépett és ott is halt meg később.
1267-ben a fa kápolna helyett kő templomocskát emeltek, melyet 1542-ben a protestánsok elkoboztak, de a csodálatos feszületet és a főbb berendezéseket sikerült megmenteni a katolikusoknak (lásd felül!).

A keresztet egy Regensburg melletti kisvárosban őrzik. Sajnos a protestánsok a kieső helyen lévő kis templomot egyre kevésbé használták, mígnem a II. világháború után lebontották!

     Azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. A pokol valószínűleg épp elég szörnyű állapot, ha ezek a földi szenvedésre utaló fizikai képek is leírják, ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése.

Úgy gondolom, hogy szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, mint az önmagunkra maradás, a magunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is. A pokolbéli magányra megfelelő kép lehet a megátalkodott lelkek akarva-akart választása: az örök hervadás és az örök meghalás, az éltető Isten hiányában. De ebből eredően, felmerülhet egy újabb – kissé erőltetett – kérdés is: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?
     Jézus, a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésünk volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus felettünk való ítélete végsősoron jóváhagyja a saját ítéletünket Istenről: vagyis, hogy a földi életünkben a hitbeli Isten- és emberszeretet helyett a saját teóriánk szerinti önszeretetet választottuk.
     Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, jóllehet a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk!
     A kákán is csomót kereső kötekedő, képes szemére vetni Istennek, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot kérés nélkül is? Ezzel azonban egy újabb problémát kreál a kérdező: ugyanis egy "diktátor Isten", aki ránk kényszeríti akaratát, a szabad akaratunkat vonná vissza (amit Ő adott), nem beszélve arról, hogy a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!
     Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek a maga szerinti lehető "legjobbat" éri el, amikor az örök kárhozat, Istentől való "szabadságát" választja! Mindezt annak folyományaként, hogy földi életében tudva és akarva elutasította Isten segítő kegyelmeit, ellene mondott az isteni Szeretet parancsának, és vétkeiben nem volt hajlandó bűnbánatot tartani! Elhihetjük tehát, hogy ők Istentől a szabad akaratuk szerinti legjobbat kapják, már amire alkalmassá tették magukat!
     Sajátságos az elgondolás, miszerint a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint amilyen számukra a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága – végső soron –, minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     A Standaard újság szerint 175 ezer ember gyűlt össze, nem csak Belgiumból. Nagy számmal hoztak betegeket is, akiket a fenntartott helyre vittek.

     Délelőtt 9 órakor megjelent az 5 látnokgyermek valamint Tilmant Côme és letérdeltek imádkozni. Egyszer csak a férfi elragadtatásba esett és hangosan beszélt. A leendő kápolnát látta belülről is, elmondva a látottakat. Amint a kápolna látomása eltűnt, a Szent Szűz maradt és egy ragyogó sugárral megvilágította a vasúti töltésen túli azon helyet, ahová az építendő kápolnát szeretné, majd így szólt:
‒ Minden évben május 5-én zarándokoljanak ide, Szent Fiam tiszteletére.
     Tilmant könyörgött a népért és a lelkek megtéréséért. A Szűzanya így válaszolt:
‒ Kéréseid a gyermekek és a papság érdemei alapján teljesülnek!
     A férfi újra könyörgött:
‒ Kérve-kérlek áldott Szűzanya, hogy add különös kegyelmeidet a betegekre.  Választ azonban nem hallott. Ekkor azonban piros-fehér-zöld szárnyakkal ragyogó angyalokat látott és mennyei harsonák zengtek. És a látomás lassan eltűnt.
     A jelenés alatt orvosok és papok csoportja vizsgálta Tilmant Cômet. A szemébe világítottak, majd kézzel eltakarták szemeit, de a látomásban nem tudták megzavarni és pupillái sem reagáltak semmire.
     Egészen rendkívüli és hirtelen gyógyulások történtek a jelenés alatt. Nem csak végstádiumú TBC-s beteg, de egy vakon született gyermek és még sokan mások!
     A Lüttich-i újság egyik szerkesztője megkérdezte Cômetól:

– Újabb jelenésekben reménykedik?
‒ Nem, egyáltalán nem reménykedem ebben!
‒ De hiszen a Jelenés el sem búcsúzott öntől! ‒ érvelt az újságíró.
‒ Mért is búcsúzott volna, hiszen a Szűzanya azt ígérte, hogy "Én mindig melletted maradok"! ‒ válaszolta Tilmant.
     A Beauraing-i történéseket ezzel zárom! A továbbiakban a Banneux-i jelenést kívánom bemutatni!

(folyt.)

/Alsó képen, II. János Pál pápa látogatása 1985-ben/

Németország, Augsburg 1194
     1194-ben egy augsburgi asszony, aki különösen is ragaszkodott az Oltáriszentséghez, szentáldozás után a Szentostyát észrevétlenül kendőjébe rejtette, magával vitte és viaszosvászonba csomagolva a szekrényébe tette. Abban az időben, ha valaki szentségimádást akart végezni, nehéz volt megtalálni a tabernákulumot a templomokban, hiszen a szentségimádás gyakorlata csak 1264-ben, az Úrnapja ünnepének bevezetésével terjedt el.
Öt évvel az asszony tettét követően, 1199. május 11-én meggyónta bűnét a Szent Kereszt Kolostor elöljárójának, Berthold atyának, és átadta neki a Szentostyát. Amikor a pap kinyitotta a viaszosvásznat, látta, hogy a Szentostya vérző hússá vált. Az ostya két részre esett, és csak vérző rostok kötötték össze. Berthold atya azonnal elment a város püspökéhez, aki elrendelte, hogy a csodálatos Szentostyát a papság és a nép kíséretében vigyék át a katedrálisba, és kristályból készült monstranciában tegyék ki a nyilvánosság elé szentségimádásra.
A csoda azonban folytatódott: A Szentostya az emberek szeme láttára egyre nagyobb lett. Ez az új jelenség húsvét napjától Keresztelő Szent János ünnepéig tartott. Ezt követően a püspök a Szentostyát visszavitette a Szent Kereszt Kolostorba és elrendelte, hogy e rendkívüli esemény emlékére minden évben tartsanak megemlékezést a szent ereklye tiszteletére. 1200-ban Rechber gróf egy elől nyitható csodálatos ezüst ereklyetartót ajándékozott az ágostonrendi szerzeteseknek, hogy abban tartsák a csodálatos Szentostyát. Az eucharisztikus csodán kívül más természetfeletti események is történtek itt, például a ragyogó arcú kis Jézus fehér ruhában, koronával a fején megjelent a Szentostyán. Máskor pedig maga Jézus jelent meg, hogy áldást adjon az egybegyűlteknek. Rendkívüli gyógyulások is történtek, emiatt a helyiek «Wunderbarlichen Gutes» (csodálatos jóság) néven is ismerik. A csoda történetét az augsburgi városi könyvtárban számos könyv és történelmi dokumentum rögzíti. Ma a díszes ereklyetartót múzeumban őrzik és a Csodás Eucharisztiát egy sugaras monstranciába építve tartják. A Szent Kereszt Kolostort ma domonkosrendi szerzetesek lakják.

A pokol doktrínája

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani a pokolról szóló prédikációt. A nyilvánvalóan "modernkedő" közfelfogástól függetlenül a pokol létezése tény, nem valami teória és nem is spekuláció, hanem egyenes isteni Kinyilatkoztatás! Maga Jézus figyelmeztet bennünket – olykor igen erős képeket használva –, az evangéliumokban. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol létezése valóságos!
     E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a sokakban felmerülő kérdés őszinteségét, hogy Isten jósága összeegyeztethető-e a pokol létezésével?
Két egyszerű megoldás kínálkozik: Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – nos, mindkettő súlyos hitbeli tévelygés!
     A kérdés tehát az: hogy miként fogadható el az isteni szeretetből fakadó Kinyilatkoztatás alapján a pokol létezése? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságos szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy miért ne dönthetne bárki Isten ellen is – akár örökre? Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik és kész!
     De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
     Ahogy sokan megfogalmazzák, az evangéliumok a pokol lángjaival ijesztgetnek minket. Ez a felvetés, meglehetősen buta és arrogáns, hiszen milyen alapon kifogásoljuk a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, elavult és nem halad a korral? Márpedig "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké." (Zsid 13,8)? Ugyanbizony Üdvözítőnk, vajon miért beszélt oly sokszor és ellentmondást nem tűrően a pokol szenvedéseiről? Miért hangsúlyozta volna annak realitását, hogy mi is oda kerülhetünk (!), ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusok hajlamosak elhallgatni!
     A kinyilatkoztatott igazság és a veszély valóságossága szemléltethető egy példán: ha ugyanis a pokol olyannyira valóságos, mint a száguldó kamionok a játszótér mellett, és Jézus – mint kisgyermeket – figyelmeztet bennünket, hogy ki ne fussunk az útra, nos, akkor a kemény szavait zokon vehetjük-e? Az Üdvözítő szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyanokat, akik nem tudjuk mit is cselekszünk, amikor nem vagyunk óvatosak a bűn iránt.
(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Fontos tudni, hogy a pokol (vagyis az örök kárhozat) nem része a teremtés isteni művének! Egy exorcista (P. Candido) egy napon az ördögűzés vége felé a tisztátalan léleknek ironikusan ezt mondta: Takarodj innen, hiszen Isten jól fűtött lakást készített neked! Erre a démon ezt válaszolta: Semmit sem tudsz, mert nem Ő, hanem mi készítettük a poklot. Ő még csak nem is gondolt rá!

     Tilmant Côme, gyógyulásának másnapján valóban elment a jelenési helyre. Imádsága alatt elragadtatásba esett és elmondása szerint, látta a Szent Szüzet, aki így szólt hozzá:
‒ Belgium dicsőségéért jöttem és hogy ezt az országot megvédelmezzem a felforgatóktól. Siess!
     Június 15., csütörtök. Az öt gyermek is jelen volt, de a jelenést ők nem látták. A férfi megkérdezte a Szűzanyát, hogy miért mondta, hogy "siess!"? A Jelenés azonban nem válaszolt. Majd újra kérdezte:
‒ Mit kívánsz tőlünk?
‒ Egy kápolnát!
‒ Hogyan nevezhetünk Téged? ‒ kérdezte Tilmant Côme.
‒ A Jelenés azonban nem válaszolt, viszont megjelent egy felirat: Notre Dame de Beauraing (Beauraing-i Miasszonyunk).
Június 18., vasárnap. Tilmant elragadtatásban rebegi:
‒ Kegyelmet kérek Tőled a szorongatottak és a bűnösök számára, hogy megtérjenek, valamint a magam, gyermekeim és az öt látnok gyermek számára!
‒ Kívánságaid teljesülnek, közöld ezt a néppel is! ‒ válaszolta a Szent Szűz.
Június 25., vasárnap.
(A Szűzanya:) ‒ Én mindig és mindenütt veled vagyok! Augusztus 5-én, az én ünnepemen, jöjjenek ide az emberek!
Június 26., hétfő. Ezen a napon eljött a namuri megyéspüspök Thomas Louis Heylen is és együtt imádkozott az öt gyermekkel. Ekkor hangzott el először a "Beauraing-i Szent Szűz, könyörögj érettünk!"
 A Szent Szűz meghatározta az általa kívánt kápolna pontos helyét, majd ezt mondta: ‒ Ünnepnapomon új közléseim lesznek hozzád!
Július 9., vasárnap. A látnok szomorúnak látja a Szűzanyát, aki földreszegezi tekintetét.
‒ Beauraing-i Szűzanya, miért tekintesz olyan szomorúan a földre? ‒ kérdezte a férfi.
‒ Mert keresem a lelkeket! Kérlek, te légy állhatatos a szomorúak és betegek vigasztalásában!
Július 13., csütörtök. Tilmant kéri a Jelenést:
‒ Egy meggyőző bizonyságot kérek Tőled, hogy az emberek higgyenek!
‒ Én életetek minden napján elhalmozlak benneteket meggyőző bizonyítékokkal! ‒ válaszolta a Szűzanya.

(folyt.)

Franciaország, Párizs 1290

     1290 húsvétján egy ateista, aki ki nem állhatta a katolikus hitet, elhatározta, hogy szerez egy Szentostyát, és megszentségteleníti. Amikor kettévágta vérzett, ekkor tűzbe majd forrásban lévő vízbe dobta, de a Ostya keresztet formálva kiemelkedett.
Számos dokumentum tanúsítja ezt a csodálatos eseményt. Az olasz történész, Giovanni Villani például a csoda valamennyi lényeges eleméről beszámol híres Storia di Firenze című könyvének 7. kötetében, a 136. fejezetben. Madame Moreau-Rendu alaposan megvizsgálta a forrásokat és eredményeit 1954-ben, az „Á Paris, rue des Jardins" című művében tette közzé, amelyhez Touzé püspök, Párizs segédpüspöke írt előszót. A szerző a dokumentumok részletes felsorolását követően elvégezte azok alapos vizsgálatát is, majd teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy a tények hitelesek. A történet legismertebb elbeszélése Rupp francia érsek, „A párizsi egyház története” című művéből származik. Ebben a könyvben a szerző, a Simon Matifas de Busay püspök Saint-Denis-i püspökségéről (1290-1304) szóló oldalakon így számol be a párizsi eucharisztikus csodáról: 1290. április 2-án, húsvét vasárnapján egy Jonatán nevű férfi, aki gyűlölte a katolikus hitet az Oltáriszentséggel együtt, megbízott egy gyalázatos asszonyt, hogy szerezzen neki pénzért egy Szentostyát! Az asszony a szentáldozása után kivette szájából a Partikulát és átadta az istentelennek. Ez miután megkapta, ütlegelni és döfködni kezdte és késsel belevágott a Szentostyába, ami folyamatosan és egyre jobban vérezett. A férfin úrrá lett a pánik és tűzbe dobta az Ostyát, de az kiemelkedett a lángok közül. Ezután kétségbeesésében forró vízbe dobta, de az a vízből kiemelkedve feszület formáját öltötte. A férfi rosszul lett és végül remegve eljuttatta az Ostyát a Saint-Jean-en-Greve plébániaközösség egyik tagjához, aki azt a plébánosnak adta. Ezt a Szentostyát évszázadokon át egy kis ereklyetartóban őrizték a Saint-Jean en Greve-i templomban, míg végül a francia forradalom alatt nyomaveszett, s a templomot a „felvilágosodottak” lerombolták! (A csoda jeleneteit lásd alább!)
Más jelentős adatok is alátámasztják a csodát. Az egyházi hatóságok, a nép és a király akaratából a szentségtörő férfi házát kápolnává alakították. Egy 1291-es adásvételi bizonylat szerint Jonatán házát „A csodák háza” néven foglalta le Szép Fülöp király. A házat imaházzá alakították, VIII. Bonifác bullája szerint. A párizsi nép ajkán az utca eredeti neve „rue des Jardins”-ról (kertek utcája) „rue du Dieu bouilli”-ra (a leforrázott Isten utcája) változott. Ünnepi szentmisét a La Chapelle des Billettes kápolnában advent és nagyböjt második vasárnapján tartanak.

10) Isten nem csak megteremtette az embert, hanem isteni létre is hívja és bizonyos tekintetben "társteremtővé" tette. Ezért, "övön alul szent a hely", mert a teremtés részese lehet!
11) A szentségtelen szexus veszélye abban áll, hogy „ketten eggyé válnak” (Mt 19,6), de a megkötözöttségekben is!  – Hogyan értendő ez?
 – Úgy, hogy a Házasság Szentségének oltalma nélkül, a két fél kicsi-nagy (rejtett rosszaságai), megkötöző démonjai megkettőződnek egymásban, egymás életében, melynek következménye: kiábrándultság, depresszió és életminőség romlás! Sőt, így vagy úgy, de újabb és újabb bűnök, bajok és balesetek következhetnek! Az ember nem képes előre látni tetteinek következményeit! Egyetlen alkalom elég, hogy az ember rossz irányba módosítsa életpályáját, elveszítse tisztaságát, hogy betegséggel (is) fertőződjön, hogy szexuális téren függővé váljon, hogy gyilkosságba keveredjen (abortusz), vagy örökre elveszítse a párja tiszteletét. (Az, hogy ez a felfogás "maradi" felfogásra utal? Nos, lehet bár valaki mégoly "modern", a csalódás könnyei neki is "hagyományosak" lesznek!)
12) Vegyük már észre! „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban;...'' (GS 37) Az emberi kiválóságot nem a vágyak beteljesítése, hanem a vágyakon való tudatos önuralom példázza!
     Egy szerelemnek hitt párkapcsolatban az ember végülis ugyanolyan társtalan és magányos maradhat, mintha egyedül élne, ám sokszor még rosszabb a helyzete. Az ilyen kapcsolatban hamis tudatú szerepjátszás folyik a környezet és a másik előtt. A felek észre sem veszik, hogy az a szerelem, melynek ember és ember között jövőbe mutató, boldogító állapotnak kellene lennie, végül csak a megfelelni akarássá, kiszolgáltatottsággá és a kiábrándultság 'jelenidejű' forrásává lett. A folytonos bizonytalanság lehetetlenné teszi a családalapítást, mivel a párkapcsolatokban borítékolva van még pár kapcsolat! (HHCVs 187)

     A sátán szó ellenfelet jelent, mely (örök széteső) személyre, de nem "személytelen erőre" vagy hatalomra vonatkozik. Ő a „tagadás ősi szelleme”, akit Lucifernek, fényhordozónak is neveznek. Nem mesterkedhet a végtelenségig, hanem csak Isten (időleges) engedélyével! Szembenállása Istennel végleges és arra törekszik, hogy az embert társává tegye az Isten elleni lázadásban (vö Új Kat. 414), vagyis Istent majmolva, népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba.
     A Sátán aknamunkája különös erővel irányul Jézus személye, műve, földi Helytartója és követői ellen. A sátán hatalma azonban nem végtelen, hiszen a sátán is csak teremtmény! Hatalmas, mert tiszta szellem, de Isten országának épülését nem képes megakadályozni.
     A mai időkben nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek (hiszen már előre megjövendölték), sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét (hiszen az eretnekségek épp arra szolgálnak, hogy hitünk próbát álljon ki). (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (...) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának. (Tertulliánus, De praescriptione)
     Az elmúlt 200 év során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait jelölhetjük. Így pl. a felvilágosodás, a racionalizmus, a modernizmus, a szekularizáció, ateizmus, liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a szocializmus, a New Age stb.
     Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet mindig is a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény nyilvánítás kiirtása, um. a „népnek” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. Ebből következik, hogy minden szinten igyekszenek behatolni az emberi kapcsolatokba, a magánéletbe, parttalanul nyomulni a sajtóban, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában, az óvodákban és az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A felsoroltakból fakadóan érdekük, hogy beszűkítsék a tiszta források kutathatóságát és „sötét középkorinak” ítéltessenek mindent, ami tapasztalást adhatna a felismerésekre és a felvilágosításra. A megfelelő ismeretek és a megkülönböztetés adományának hiánya eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal, sőt lelkesen támogatnak (a végkifejletében) végtelenül káros eszméket. Erre is céloz Keresztes Szent János: az ördögnek sokféle furfangja között – melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket –, a legközönségesebb, hogy (látszólag) nem a rosszat, hanem valami 'jót' ajánl nekik.

  Január harmadikát követően az öt gyermek még rendszeresen járt a jelenési helyre imádkozni, de látomásban nem volt részük. Június 11-én azonban ismét megjelent a Szent Szűz a gyermekeknek, nem szólt ugyan, de a zarándokok közül egy férfivel egészen rendkívüli gyógyulás történt.
1933. június 12-től augusztus 15-ig egy Tilmant Côme, Pontuary-Mettet-ből való 58 éves munkás férfinek kilencszer volt jelenés-élménye. Az erősen liberális felfogású férfi, komoly betegségéből, a csigolya-csontgümőkórból hirtelen és csodásan meggyógyult. A neki mondott közlések nagyobb jelentőségűek, mint amit az öt gyermek kapott, mégis, a "Beauraing-i Mária-jelenés" alatt kizárólag a gyermekek jelenését értik.
Tilmant Côme hírét vette a Beauraing-i rendkívüli gyógyulások sorának és maga is elvitette magát gépkocsival a jelenési helyre, ahol hosszasan imádkozott, jóllehet addig nem gyakorolta katolikus hitét. Nem történt semmi. Vissza ültették a gépkocsiba és elindultak. Amint azonban haladtak tovább, Tilmant út közben könyörgőn visszafordította a fejét a jelenési hely felé – mint később elmesélte – egészen sajátos és boldog, meleg érzés hatotta át az egész testét. Megállíttatta az autót, simán kiszállt és visszagyalogolt ő, aki mozdulni is csak nagy fájdalmakkal tudott! Éppen ez a kilátástalan fájdalom vette rá, hogy Beauraing-be vitesse magát, ahol viszont szívből imádkozott!

     A jelenlévő tömeg magán kívül volt a csodálkozástól, mindenki meg akarta érinteni a kiváltságoltat. Ő pedig hosszas hálaadás után megígérte, hogy vissza fog jönni!
     Egy katolikus újságíró Raphael Sindic azt fejtegette, hogy Tilmant, mint felnőtt férfit sokkal inkább megérintette a jelenés érzelmileg, mint a látnok gyermekeket.
     Tilmant Côme rövid idő alatt népszerű lett, bár ennek családja a legkevésbé sem örült, sőt vallástalan fiai egyenesen szégyellték apjukat!
     A következő részekben, a korabeli brüsszeli De Standaard és a holland De Tijd c. katolikus lapok nyomán kapunk ízelítőt a Tilmant Côme – becenevén "a pontauri látnok" – által kapott üzenetekről.

(folyt.)

     A reggeli újságok szétkürtölték, hogy ez az utolsó jelenési nap és a gyermekek mindegyike kapni fog egy titkot. A kíváncsiság és a csodavárás nagymértékben fokozódott. A zárda előtt, 25-30 ezer ember gyűlt össze, köztük 80 orvos. (!)
     A jelenés, ezen a napon is a szokott módon és a szokott időben történt, azzal a különbséggel, hogy most Fernande térdelt le kis késéssel a többiekhez képest. A hangja is más volt, nem olyan ihletett, mint a társaié. A másik négy látnok egyszerre csak megállt az imádságban, ragyogott az arcuk, majd újra kezdték a rózsafüzért.
     A jelenés végeztével, Fernande arca szomorúvá vált. Az egyik orvos, Dr. Maistriaux rávette, hogy kezdjen bele egy újabb rózsafüzérbe. A lány ott is maradt a csipkebokornál, míg a többiek a barlang előtt énekeltek. Egyszerre ő is térdre esett és valósággal a földhöz tapadt, majd átható boldog hangon felkiáltott: "Üdvözlégy Mária!" Ezt követően figyelmesen hallgatott, majd felállt és előbbre lépett. Aztán nagy és áhítatos lelkesedéssel még lépdelt néhányat, előre hajolt, mint aki keres valamit és végül zokogásban tört ki.
     Nehezen tudott lenyugodni, miközben a többiek a Magnifikátot énekelték a barlang előtt. Az ének hirtelen abba maradt és a tömegen feszült reszketés futott végig.
     A Jelenés ekkor szólt a kis látnokokhoz. Andreának ezt mondta:
‒ Én vagyok az Isten Anyja és az Egek Királynéja! Imádkozzatok mindig, Isten veletek!
Voisin Gilbertenek ezt mondta:
‒ Megtérítem a bűnösöket! Isten veletek!
     Degeimbre Gilbertnek és Voisin Albertnek is ugyanezt mondta. Bár az emberek tudni vélték, hogy a Szűzanya a kis Alberttel kétszer is beszélt.
     Mint kiderült, Fernande ezen a napon csak fényt látott, semmi mást, de a Szent Szűz felé is megnyilatkozott. A kislány mennydörgést hallott és egy tűzgömböt látott leereszkedni a rózsabokorra. A Szűzanya hangját hallotta:
‒ Szeretitek-e Szent Fiamat? ‒ kérdezte.
‒ Igen, nagyon szeretjük! ‒ válaszolta a lányka.
‒ Szerettek engem is?
‒ Igen, boldogan szeretünk!
‒ Akkor hozzatok sok áldozatot és tagadjátok meg magatokat érettem.
     Ekkor végre megpillantotta Fernande a Boldogságos Szüzet, aki rendkívüli ragyogásban állt, és amikor kitárta karját, láthatóvá vált az Arany Szíve, miközben ezt mondta:
‒ Isten veletek!
Ezen búcsúszavakat követően a Jelenés eltűnt. És bár a gyermekek olykor visszatértek a rózsabokorhoz, természetfeletti élményben nem volt részük ‒ legalábbis nekik!
Ezzel az Beauraing-i események első szakasza lezárult.

(folyt.)

Franciaország, Neuvy-Saint-Sépulchre 1257

     A franciaországi Indre megyében található Neuvy-Saint-Sépulchre templomában két csepp vér-ereklyét őriznek, amelyről úgy tartják, hogy Krisztus Urunk vére, amit a kálvárián gyűjtöttek össze az ő kínszenvedése során. 1257-ben Eudes bíboros hozta el Franciaországba a Szentföldről.
Az ereklyében alvadt, tiszta vér van, ami nem keveredett vízzel és földdel. A relikviát mindig ebben a templomban tartották, amely az 1000-es évek első felében épült a jeruzsálemi Saint Sépulchre-templom mintájára. A szent ereklyére való tekintettel a hely számos bűnbocsánatban részesült. 1621-ben André Frémiot Bourges-i érsek megalapította a Legdrágább Vér Testvériséget, majd két évvel később XV. Gergely pápa ismét bűnbocsánatot adott a Szent Vér tisztelőinek. Húsvéthétfőn és július 1-én minden évben ünnepélyes felvonulást és szentmisét tartanak a szent ereklye tiszteletére és imádására. Számos kegyelmet tulajdonítottak a Neuvy-Saint-Sépulchre-i Legdrágább Vérnek.

     1932. december 28., szerda. A gyermekek úgy vették észre, mintha a Szűzanyának mondanivalója lenne, ezért együtt kiáltották (így): ‒ Beszélj, hallgatunk!
‒ Ez most az utolsó jelenésem! ‒ mondta a Szűzanya. Ezt állította a 3 lány és Albert, velük ellentétben Fernande úgy értette, hogy "Imádkozzatok sokat!" Sőt egy pillanatra úgy látta, hogy a Szent Szűz megmutatta "Arany Szívét".
     Nagy eséllyel az utóbbi kijelentés állja meg a helyét, mert "érdemben és súlyában" ezt követően történtek az igazi üzenetek!
     Ha a Jelenés búcsúzása lett volna valós, annak ellent mondott volna, hogy ezt követően még volt jelenés december 31-én, 1933. január 1- 2- 3-án, valamint azon év június 11-én! Ezzel valóban befejeződött az 5 gyermek revelációja, viszont egy Tilmant Côme nevű 58 éves csodásan meggyógyult munkásnak további tíz látomás-élménye volt!
     Az öt gyermek további jelenéseit most már pontosan követjük!
     December 31., szombat. Ez alkalommal Albert is észlelte, hogy a Szűzanyának Arany Szíve van! Ezen a napon háromszor is volt jelenés 19-kor, 21.45-kor és 22 óra körül.
     Hogy a gyermekek mennyire voltak álmosak, azt senki nem jegyezte fel, de másnap, 1933. január elsején is volt Jelenés.
     Albert ez alkalommal is késve térdelt le, sőt panaszkodott, hogy egy éles kő került a térde alá. Bevallotta, hogy nem látott semmit. Vele ellentétben a nővére Gilberte látta és hallotta a Szüzet, aki ezt mondta: ‒ Imádkozzatok mindig!

     Fernande és Degeimbre Gilberte látta a Jelenést beszélni, de nem hallotta. Az érdekesség azonban az volt, hogy 15 ezer ember előtt a két Gilberte nevű lányt nem tudták felemelni a földről!

(folyt.)

Franciaország, La Rochelle 1461

     1461 húsvétján Jehan Leclerc asszony elkísérte 12 éves Bertrand nevű fiát a Szent Bartolomeo templomba. A fiú 7 éves korában egy szerencsétlen esés következtében megnémult és lebénult. Amikor elérkezett a fiatalok elsőáldozási ideje, a fiú jelezte édesanyjának, hogy ő is szeretne találkozni az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal. A pap először nem akarta a szentségben részesíteni, mivel a fiú, némasága miatt nem tudott szentgyónást végezni. A legényke azonban addig könyörgött, hogy a pap végül engedélyezte neki, hogy a Szentostyát magához vehesse. A szentáldozással Bertrand-t azonnal titokzatos erő járta át. Tudott mozogni és beszélni. Meggyógyult.
Egy kézzel írt dokumentum szerint a megtörtént csoda után Bertrand első szavai a következők voltak: „A mi segítségünk az Úr nevében van!” A csodát leghitelesebben egy kézzel festett dokumentum ábrázolja, amelyet a mai napig őriznek a La Rochelle-i székesegyházban.

5) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
6) Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, miként a helyes cselekvés eleget tesz az erkölcsnek is.
7) A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, s követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki pedig szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.
8) Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!
9) "Minden szabad nekem!" Csakhogy nem minden használ! "Mindent szabad nekem?" Csakhogy ne legyek semminek a rabszolgája! Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért! De Isten ezt is, azt is megsemmisíti, mindazáltal a testünk lehet az érdemszerzés eszköze is! A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr azonban nem közömbös a tesi cselekedet iránt. Isten ugyanis feltámasztotta Jézus Krisztust, és minket is fel fog támasztani (testileg is) hatalmával.
Hát nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Helyes lenne tehát, ha elszakítanám Krisztus tagját és parázna nő tagjává tenném? Isten mentsen! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – ketten egy testté lesznek (vö.Ter 2,24).
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.
Kerüljétek tehát a paráznaságot! Minden bűn – amelyet az ember elkövet –, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,12-20) (folyt.)

     December 19. és 20. (hétfő-kedd)
     Hétfőn, a negyedik tizednél tartottak a rózsafüzérben, amikor Fernanda kiáltott fel először, hogy látja a Szent Szüzet. Másnap a harmadik tized végén kezdődött a jelenés!
21-én a kis látnokok megkérdezték, hogy "Ki vagy?"
‒ Én vagyok a Szeplőtelen Szűz! ‒ volt a válasz. Ám ezt a kihallgatások során csak három gyermek állította. Degeimbre Andree ugyanis csak a szájmozgást látta, de nem hallotta, a kis Albert pedig valahogy nem emlékezett az egészre.
     A 22-i jelenés során jól megvilágították a rózsabokrot és a jelenlévő 18 orvos feljegyezte, hogy Albert, valamivel később esett térdre mint a lányok. A meghallgatásnál ki is jelentette a fiú, hogy ő bizony nem látott semmit. Így történt ez 23-án is, amikor Fernanda feltette a kérdést a Szűzanyának, hogy "Miért jössz ide?"
‒ Azért, hogy ide zarándokoljanak az emberek!
     A három másik lány nem hallotta ezt a választ.
     A 24-i jelenéskor, Voisin Gilberte újból kérte a Szent Szüzet:
‒ "Ha csakugyan Te vagy a Szeplőtelen Szűz, akkor tégy valami csodát". Degeimbre Andree csatlakozott a kéréshez és szóról szóra megismételte a kérést. A lányok szerint a Szent Szűz semmit sem válaszolt, ezzel szemben a kis Albert azt állította, hogy ő "igenlő" választ hallott.
     December 25. Vasárnap és Karácsony! A látnokok biztosra vették, hogy jelenésben lesz részük, ám nem történt semmi, de még másnap sem!
     December 27-én, a Szűzanya este háromnegyed 10-kor (!) jelent meg.

(folyt.)

     1430-ban egy monacói asszony olyan lopott monstranciát vásárolt, amiben még benne volt az Oltáriszentség. Az asszony, aki nem vett tudomást a Szentségi Krisztus valóságos jelenlétéről, úgy döntött, hogy késsel veszi ki a monstranciából, ám közben megkarcolta. Az Ostyából hirtelen friss vér kezdett szivárogni, ami azonnal megszáradt, és kirajzolódott az Úr, amint egy félkör alakú trónon ül, két oldalán pedig Krisztus szenvedésére utaló motívumok jelentek meg. Az asszonyt nem csak megrémítette az eset, de nyugtalanította is, ezért kezében az ostyával elment Anelon kanonokhoz. A történtekről hamarosan IV. Jenő pápa is értesült, aki a csodálatos Szentostyát a burgundi Fülöp hercegnek ajándékozta, aki pedig tovább adományozta Dijon városának.
A csodás Szentostyát 350 éven át a Dijon-i a Szent Mihály bazilika őrizte és érintetlen maradt egészen 1794 elejéig, amikor a francia forradalom „felvilágosult” kommunárjai a bazilikát a „Józan Ész” nevű újonnan alakult szekta templomává alakították, és ekkor a csodálatos Ostya elégett. A csoda emlékét számos dokumentum és műtárgy, például a dijoni katedrális egyik festett üvegablaka is őrzi.

     Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy az ember nem a földön való puszta "vegetálásra", fajfenntartásra hivatott – mint az állatok –, hanem az isteni örök életre, mégpedig tudatosságának függvényeként! Erre a Tízparancsolat, az isteni Kinyilatkoztatás az iránymutató!
     Tizenkét nyomatékos érv is alátámasztja fenti megállapításainkat:
1) Egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelkével, mulandó anyagba zártan kell élnie haláláig! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
3) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
4) „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (ÚK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye.

(folyt.)

     1932. december 8. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe nagy reményeket ébresztett az emberekben. Tizenötezres tömeg gyűlt össze ezen a napon.
     A gyermekeknek már 6 után jelenésük volt.
‒ Ó Szent Szűz, Szeplőtelen Fogantatás! Eszközöld ki, hogy lássak! ‒ kiáltott a vak nagybácsi.
‒ Szűzanya, járni szeretnék! ‒ könyörgött a kis paralízises társuk.
‒ Beszélj hozzánk, kérünk! Hisz' megígérted nekünk! ‒ mondták a látnokok, de hiába.
     Minthogy semmi választ nem kaptak, az öt gyermek zokogni kezdett. Az orvosok eközben különféle kísérleteket hajtottak végre a látnokokon. Pl. a halántékukat késsel, tűvel megbökték, kezüket megcsípték, megégették, a szemükbe pedig villanylámpával hirtelen belevilágítottak. A csodalátók azonban mindebből semmit sem vettek észre.

     Este 9-kor a gyermekek újra eljöttek a jelenési helyre, ott imádkoztak, de semmi nem történt, még az elkövetkező négy napban sem.
     Eközben a helyi pap Fr. Lambert ‒ amiként az egyházi hatóságok általában ‒, rendkívül óvatosságot tanúsított az eseményekkel kapcsolatban és körültekintő hozzáállásra szólította fel az esetlegesen oda látogató papokat. A megyéspüspök kifejezetten rendeletbe adta, hogy a papság zarándoklatokat szervezzen Beauraing-be.
     December 13-án, a megszokott jelenet ismétlődik. Egy orvos közben újra arra készülődött, hogy tű-próbának veti alá a látnokokat, mire a kis Voisin Gilberte így szólt:
‒ Hagyjon békén! Önök miatt van az, hogy a Szűzanya nem jelenik meg!
Végül, december 17-én szombaton volt jelenés, melyet Andree Degeimbre vett először észre. Egy arra haladó jezsuita atya megkérte a még készülődő gyermekeket, hogy kérdezzék majd meg a Szűzanyától, hogy mit óhajt! Úgy is történt.
‒ A papság nevében kérünk, mondd meg, hogy mit tegyünk Érted? ‒ kérdezték a látnokok.
‒ Építsetek itt egy kápolnát! ‒ volt a Szűzanya válasza.
‒ Igen, fogunk építeni! ‒ szólt a kis Albert.
     Másnap, vasárnap nem volt jelenés.

 (folyt.)

Egyiptomi Szent Mária, VII. század
     Ez az eucharisztikus csoda Egyiptomi Szent Máriához kapcsolódik, aki 49 évet élt a sivatagban. Életrajzát Sofronio, Jeruzsálem püspöke írta meg a VII. században.
Mária tizenkét éves korában megszökött szüleitől és Alexandriában tizenhét éven át paráznaságban, mindenféle helytelen cselekedetben élt és sok embert rántott magával a romlás mélyére. Egy alkalommal zarándokokat látott, és puszta kíváncsiságból velük ment Jeruzsálembe, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére. Amikor azonban ott be akart menni a templomba, többször is valami láthatatlan erő megakadályozta őt ebben. Ez mélységesen elgondolkoztatta és félelemmel eltelve emelte tekintetét a Szent Szűz képére. Töredelmes szívvel megígérte, hogy megváltoztatja az életét és bűnbánattal fogja engesztelni Istent. Erre a templomba könnyedén beléphetett. Miután lerótta hódolatát a Szent Kereszt előtt, meggyónt és megáldozott és még aznap elhagyta Jeruzsálemet, mert a Szent Szűz egy látomásban azt mondta neki: „Hogyha átkelsz a Jordán folyón, békességben lesz részed”. Átkelt tehát a folyón és a sivatagba ment, ahol 49 évet élt egyedül emberfölötti önmegtartóztatásban anélkül, hogy emberekkel vagy állatokkal találkozott volna. A bőre kiszáradt, és testét szőrzet borította be, a haja megnőtt és megőszült. A Szent Szűz ígérete azonban tökéletesen teljesült, mert Mária megtalálta lelki békéjét a zord sivatagban. Élete végén találkozott egy Zosima nevű remete pappal, akinek életgyónást végzett, kezdettől elmondva életét és megáldozott nála. Ezt követően Mária megkérte, hogy egy esztendő múlva jöjjön el ismét és áldoztassa meg a Legszentebb Oltáriszentséggel. A remete a következő év nagycsütörtökén ígéretének megfelelően, visszatért az Eucharisztiával, de sehol sem volt csónak, hogy a Jordánon átkeljen. A remete mély fájdalommal az égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: „Uram és Istenem, minden teremtmény királya és megalkotója, hallgasd meg kérésemet és engedd, hogy megáldoztathassam ezt a szent asszonyt.” Mialatt imádkozott, Mária megjelent a túlsó parton és ennek láttán Zosima dicsőíteni kezdte Istent. Ekkor az asszony keresztet rajzolt a folyóra, és úgy sétált át rajta, mintha csak szárazföldön járna. 12 hónappal később Zosima ismét visszatért a sivatagba, de ezúttal már csak a vezeklő szent kiszáradt holttestét találta meg, mellette egy szöveggel: „Zosima, itt temesd el a szerencsétlen Mária holttestét. Tudd, hogy ugyanaznap haltam meg, amelyen megáldoztam. Imádkozz értem!”. Halála 565-ben történhetett. Egy oroszlán segített neki gödröt ásni, hogy eltemessék a testet.
A szentéletű asszonyra április elsején emlékezik az Egyház azért, hogy a hanyag és bűnös embereket bűnbánatra buzdítsák szentéletű példájával.
Az ő közbenjárása által, Istenünk, irgalmazz nekünk és könyörülj rajtunk! Ámen

     1932. december 4. (vasárnap). A kis Gilbertát ugyan időben hazakísérte egy nővér, este 7-kor azonban mégis a kerítés előtt állt mind az öt gyermek! Ezúttal velük volt a vak nagybácsikájuk és egyik béna lábú barátjuk mankókkal.
     A gyermekek térden imádkoztak, amikor a Szűzanya megjelent. Megint a kis Albert szólalt meg, de ezúttal kérések és kérdések sorát intézte a Jelenéshez, esetenként egyenesen rákérdezve: "Add ránk áldásodat! Gyógyítsd meg a barátunkat és a nagybácsit és mikor jöjjünk ide legközelebb?"
A Szent Szűz azonban csak az utolsó kérdésre válaszolt: "Szeplőtelen Fogantatás napján!"
A fiúcska még megkérdezte: "Mit kívánsz tőlünk? Talán építsünk ide egy kápolnát?"
‒ Igen! ‒ volt a Szűzanya válasza.
     Másnap hétfőn, hatalmas tömeg gyűlt össze a kolostorral szemközt. A csendőrök tartottak formális rendet. Fél hétkor a gyermekek imádkoztak és jelenésük volt. Albert kezdett beszélni:
‒ Ha te vagy a Szeplőtelen Szűz, akkor kérünk, hogy tegyél csodát fényes nappal! ‒ ám semmiféle választ nem kapott, ezért megismételte. A Szűzanya azonban néma maradt. Erre a gyerekek sírni kezdtek. Albert végre mást kérdezett:
‒ Mikor jöjjünk újra?
A válasz nagyon egyszerű és érthető volt: "Este!"
     Este fél 9-kor valóban látták a jelenséget, éspedig ugyan abban a formában, mint előbb.
Az események hatására, ettől a naptól kezdve kifejezetten hatalmas tömeg gyülekezett már a kora délutáni órákban. Újabb és újabb zarándokbuszok érkeztek. A nővérek kénytelenek voltak a kutyákat elzárni. A környéken mást sem lehetett hallani, mint az imádságok állandó moraját.
     Egyes hívek gyertyákat és adományokat tettek a Lourdes-i barlang elé. A decemberi hideg ellenére szinte mindenütt álltak, félkörívben kihagyva a látnok-gyermekek szokott helyét.
     Olykor papok is felbukkantak, de azok látható módon igyekeztek a plébánia felé venni útjukat.
A két család háza előtt is többen gyülekeztek, hogy megérinthessék a gyermekeket, sőt egy asszony azt sipítozta, hogy addig ő haza se megy, míg meg nem csókolhatja valamennyit.
     A hideg decemberi sötétségből egyszer csak felbukkantak a gyermekek, sapkában sálakban. Megérkezve a templomi zsoltározás hangján imádkozták a rózsafüzért és a tömeg moraja mondta utánuk. Az öt gyermek egyszerre felemelte a kezét, majd leeresztette és átszellemülten, hol hangosabban, hol halkabban beszéltek. Mária megjelent nekik, de ez a jelenés nem tartott sokáig. A gyermekek újra visszatértek ebbe a világba.

(folyt.)

1519-ben Perényi Péter elrabolta az ereklyét és siklósi várába vitte, ahol reneszánsz ablakot készíttetett, hogy a Szent Vér ereklyét a népnek felmutassák.

II. Ulászló király 1495-ben, és 1501-ben kereste fel a Szent Vér ereklyét.

II. Lajos kétszer is Bátán várta be késlekedő seregét, 1521-ben, majd 1526. augusztus 15-én. A király a hithű főurakkal és a Püspöki Karral itt esdekeltek a Boldogasszonyhoz, fogadva a Szent Vér áldását, s innen indultak a végzetes csatába. Ámde sajnos a magyar főurak sokasága nem így tett! Némelyek gúnyolódtak még a Szent Vér ereklyén is, mert már megfertőzte őket a terjedő protestantizmus, és a török veszélyre is csak gőgösen legyintettek, „Erős vár a mi Istenünk!” s nem küldtek katonákat a király zászlaja alá!

A megosztottság pedig végzetes lett Magyarország sorsára, ugyanis sokakban hiányzott a  magyarság boldogulásának három feltétele: a Mária-tisztelet, a szentségi élet és a nemzettudat!

1539-ben a bécsi pápai követ jelentése szerint a moszlim törökök földdel tették egyenlővé Bátát is, kardélre hányva a lakosokat és zarándokokat, mintegy tízezer embert. (Aleandro pápai nuncius 1539. július 26-i feljegyzése nyomán). A Szentvér ereklyéjének ekkor nyomaveszett.

Csak az 1920-as években fordult ismét az érdeklődés az egykori eucharisztikus csoda színhelye felé, mely kutatásokat fellendítette az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusra való készülődés, melynek keretében felépült Bátán az ország egyetlen eucharisztikus kegytemploma.

Az ereklye ügye úgy oldódott meg, hogy Udvardy György pécsi megyéspüspök kérésére, Viliam Judák nyitrai püspök, az egykori garamszentbenedeki monostortemplom 1829. július 16-án lepecsételt relikviatartóját felnyitva, 2017. augusztus 10-én az ereklyéből leválasztott egy 1x1 centis partikulát. Maga az ereklye egyébként egy nagyon vékony fátyol-szövet, a Manoppelló-i Kendőből való, a Szent Vér nyomaival. Egyébként az ereklye egyetlen ábrázolása Vince bátai apát 1500. évi búcsúlevelének pecsétjén található. (Alsó képen a nevezett pecsét látható, és ábrája értelmezhetősége kedvéért két képi analógiával!)

A 2020/21-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, a pécsi egyházmegye jelentős mértékben felújítja Báta ősi kegyhelyét, egyben a Szentségi Jézus ünneplése legyen figyelmeztetés népünknek az egység megteremtésére, mert Magyarország és Európa újból nagy és végzetes válság előtt áll!

     Két új szociológiai tanulmány jelent meg a közelmúltban az együttélésről és mindkettő azt igazolja, hogy a pároknak miért kellene inkább a házasság mellett dönteniük. A spanyol nyelvű, globális kitekintésű portál, a Religión en libertad összefoglalta a két tanulmány legfontosabb üzeneteit.
     Az IMF hálójában vergődő Spanyolországban, a polgárháború (1936-1939) óta másodszor csökkent a népesség 2013-ban. A bevándorlók visszatérnek hazájukba, a munkanélküli spanyolok kivándorolnak, az öregedő lakosság pedig meghal, közben mintegy 120 ezer gyermek az abortusz áldozata.
     2005 nyarán a szocialista kormány gyorsította a válást és engedélyezte az egyneműek házasodását. (!)
     2011-ben tovább csökkent az élve születések száma is, a korábbi családonkénti 1,46-ról 1,35 gyermekre. Ehhez még az a kedvezőtlen tény is hozzájárul, hogy a spanyolországi nők egyre idősebb korban – 31-43 évesen – vállalják első gyermeküket, és legtöbbször nem is születik meg a második, vagyis hamarosan felnő ez az egyke nemzedék.
     Az egyesült államokbeli Family Facts családokkal foglalkozó részlege, az alábbi következtetéseket közölte a témakör kapcsán:
– házasságban élő anyák jobb légkört teremtenek gyermeküknek, akik ritkábban szenvedik el a családon belüli erőszakot
– a házasságban élő apák lelki egyensúlya is jobb és több időt töltenek el gyermekeikkel
– többségében jobbak a házasságban nevelkedő gyermekek tanulmányi eredményei
– a házasságba született és felnövő gyermekek elkerülik az idő előtti szexuális kapcsolatokat és felnőttként jobb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb érzelmi kapcsolatban fognak élni. Ha családot alapítanak, valószínűbb, hogy biztosabb családi légkört tudnak nyújtani gyermekeiknek.
     A brit munkaügyi minisztérium 2012-ben elkészített tanulmánya megállapította, hogy a párkapcsolatban élő párok egyharmada három éven belül szétválik. A házasságban élő pároknál viszont tízből egy esetben fordul elő hasonló eset.
     Spanyolországban is beigazolódott az a tény, hogy a gyermeküket/gyermekeiket egyedül nevelő anyák a szegénység valóságos „gyárai”. 1991 és 2001 között 47 százalékkal nőtt az ilyen helyzetbe került nők száma.
     A szintén egyesült államokbeli Cornell Egyetem folyóirata, a Family Relations 2011 decemberében megjelent száma is megállapította, hogy az együtt élő párok kétharmada azért nem házasodik össze, mert fél a válás okozta sebektől. Az Egyesült Államokban egyébként a gyermekek fele születik házasságon kívül. Ezeknek a gyermekeknek az esetében az a valós veszély is fennáll, hogy az együttélésből kilépő apa később csaknem teljesen eltűnik gyermekeinek életéből. Az ausztráliai Melbourne Egyetem Társadalomkutató és Alkalmazott Közgazdaságtani Intézetének 2011-es tanulmánya (is) bebizonyította, hogy a nem házasságban élő gyermekeket hamarabb magukba szippantja a bűnözés, mint a családokban felnövő gyermekeket, vagyis az apa jelenléte nagyon is számít. (A Magyar Kurír nyomán. Forrás)

A Religión en libertad teljes cikke – spanyolul, és angolul - itt olvasható. 

     Miután a szülők utánajártak a "dolgoknak", néhány újságíró őket próbálta kikérdezni. Végül Degeimbre asszony adott nekik egy nyilatkozatot, melyet alább idézünk:
     "A gyermekeim – Gilberte és Andree – nem sokkal hét után, kifulladva rohantak haza és izgatottan mesélték el, hogy Albert a zárda-iskola kerítésénél az egyik bokor ágai között tündöklő fényt pillantott meg, amelyet a többiek is láttak. Erre elmenekültek hátat fordítva a fénynek, pillantásukat a földre szegezve, hogy ne lássák meg azt, amitől féltek, ennek ellenére össze-vissza beszéltek Szűz Máriáról. Nézzék, nálunk a családban Róla nem esett soha szó! Mindez nagyon hihetetlennek tűnt fel nekünk, és mivel annyira
bizonygatták hogy a Szűzanya volt, veszekedni kezdtem velük és aludni küldtem őket. A következő nap megint ugyanaz történt. Ismét futva jöttek haza és inkább félholtak voltak, mint élők, de amit akkor kaptak, azt soká nem fogják elfelejteni! Mindennek ellenére, csütörtökön is holtsápadtan jöttek haza és egyre csak erősítgették, hogy a jelenség kétségtelenül a Szűzanya. Összejöttünk és kitárgyaltuk ezt a másik két gyermek szüleivel. Ezek a dolgok már nem csak értelmünket múlta felül, de a türelmünket is. Egészen biztosak voltunk, hogy valami ostoba és elvetemült ember ijeszti és izgatja gyermekeinket. Így aztán szóltam néhány szomszédnak, Voisin asszonynak is és minden eshetőségre felkészülve, elláttuk magunkat botokkal. Így értük el a kolostor kertet, amikor egészen a rács mellett a gyermekek térdre estek, pillantásukat mereven szegezték egy vadrózsa bokorra és hangosan ájtatosan imádkoztak. Őszinteségükben attól a pillanattól fogva nem lehetett kétségünk. Mi magunk ugyan nem láttunk semmit, de hogy ők látták, abban nem lehetett tovább kételkedni. Közben én hátra mentem a grotta mögé, nézegetni kezdtem a fákat, miközben a bokrok mögött a gyermekek imádkoztak. Amikor magam körül ütögetni kezdtem a bottal, Andree azonnal felkiáltott: ‒ Mama ne menj tovább, ott vagy Mellette! Erre én egészen elhűltem és el se tudom mondani, hogy mit éreztem ebben a pillanatban.” 

(folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 1.

     A magyarországi Báta, a Szent Vér ősi kegyhelye. Szent László által alapított bencés apátság (1092) múltja sajnos ma már csak a legendák és mondák homályába vész. A bátai Szent Vér-ereklyéről először a Thuróczi-krónika tesz említést, 1415-ben, országosan ismert relikviaként tünteti fel.

Maga az Eucharisztia csoda ennél korábban, a 14. század hetvenes éveinek végén történt, amikor a miséző pap kezei között az átváltoztatott ostya vérezni kezdett. Báta 1367-tól királyi védelem alatt állott.

IV. Jenő pápa 1434-ben Zsigmond király kérésére a Szent Benedek rend bátai monostorának ‒ „ahol Krisztusnak csodálatos, az Oltáriszentségből kiömlő vére és néhány más ereklye van” ‒, búcsút engedélyezzen. IV. Jenő Bátát kiemelt kegyhellyé nyilvánította, búcsút engedélyezve az apátságnak. (IV. Jenő pápa oklevelét ld. alul!)

A nápolyi király követe Ransanus püspöknek, Mátyás udvarában írt könyve az ország egyik nevezetességének írja Bátát. Ezek szerint Bátán egy szentostya töredéket őriznek, amelyből valamikor vér csordult. Ezt a csodálatos ereklyét Úrnapja ünnepén hatalmas zarándoksereg hódolata előtt, oltárra helyezik.                                (A képen Ransanus, Mátyás király és Beatrix királyné)

Kapisztrán Szent János szentté avatási aktái csodás gyógyulásokról is tesznek említést „Krisztus vérző teste előtt”.

Báta arról is nevezetes, hogy Hunyadi János itt verte le Gara nevű ellenfelét, és ennek jutalmaként Ulászló király erdélyi vajdává és Nándorfehérvár kapitányává nevezte ki. A bátai apátság adományozói közé tartoztak: Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás, valamint Kanizsai Dorottya, Kinizsi Pál özvegye.

Uralkodói zarándoklatok: Nagy Lajos király 2x, Mária királynő 3x, Zsigmond király 9x, Borbála királyné 1x, Hunyadí János kormányzó 3x, Mátyás király 6x, II. Ulászló király 3x, II. Lajos király 2x, János király 1x.

     Ha a szexualitás elszakad az erkölcsi értékrendtől s főleg ha ennek testi megnyilvánulása, a nemi aktus kiszakad az emberi erotika teljességéből, – egyszerre a rossz soha nem sejtett mélységei nyílhatnak meg ott –, ahol azelőtt minden gyengédnek és bájosnak látszott! (HHCs 119)
     A legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy a hazugság, a lopás, a gyilkosság bűn. A társadalmak széles körében azonban egy jóval ravaszabb bűn is jelen van! Alig találhatunk ugyanis olyan fiatal párt, akik manapság össze ne költöznének.
     Egyesek ezt így mondják: "ma már más a szokás", "házasság előtt éld ki magad" vagy kerek-perec "próbaházasságnak" hívják – Isten azonban bűnnek nevezi!
– De vajon miért? – kérdezik sokan. – Miért van az, hogy minden ami "jó", az mindjárt bűn is?
– Nos, minden bűn eredője, ha az ember ellene mond Isten parancsának, és ezzel így vagy úgy, de rombolja a saját méltóságát! 'Övön alul' szent a hely, mert a teremtés részese lehet! (Húzó 960)
– Milyen méltóságot?
– Azt, hogy örök életre vagyunk hivatottak, nemcsak lélekkel, hanem Istentől való értelemmel is! Az ember ugyanis, nem a "bolygó legfejlettebb állata", hanem isteni életre rendelt lény (keresztényként még Isten gyermeke is)! Ezért okoz életünknek és lelkünknek súlyos károkat a "méltóságon aluli viselkedés", pl. a szentségtelen szexus (vagyis méltatlan játék a teremtéssel). Az ember nem ösztönlény és nemcsak méltósága van, hanem lelkiismerete is! Bizony, valamennyi tévelygő tökéletesen tisztában van azzal, hogy cselekményével "valami nincs rendben"! És valóban – nincs is –, sem az aktualitását, sem pedig az esetleges testi-lelki következményeit illetően!
     A szexuális vágy, nem egyike az emberi "életfunkcióknak", mint az éhség és alvásigény, bár ezen cselekedetnek is vannak alapvető elvárásai: a nem akármi, nem akármikor és nem akárhol! A szexualitáson kívüli életfunkcióknak legfeljebb biológiai és pszichés kötődései vannak, de nincsenek transzcendens következményei! Az emberi vágyak többsége arra hivatott, hogy a helyesen (helyénvaló) kezelésükkel (kordában tartásával) emelje az emberi lélek méltóságát, előbbre vigye, kiteljesítse az életet és boldogítsa az embert.
     Persze egyesek számtalan érvet tudnak felhozni a szabadosabb élet mellett. Csakhogy ezt, az épp "benne élők" dicsérik csupán (ha egyáltalán) – ám azok –, akik néhány nappal vagy évvel vannak utána, azok gyakorta már ismerik azt a súlyos árat, amelyet fizetniük kellett lelkendezésükért.

     1932. december 2. (Péntek). Ezúttal az apa indult a lányáért, hazafelé azonban Degeimberékhez mentek, ahol további 11 felnőtt várta, és a látnok-gyermekek kíséretében botokkal felfegyverkezve, visszamentek a jelenések színhelyére. Menet közben valaki azt tanácsolta a kis Albertnek, hogy kérdezze meg a Jelenés nevét! (Kép: a Degeimber ház)
     Hét óra körül volt. Alig érkeztek meg az intézet kerítéséhez, a három gyermek azonnal észrevette a Jelenséget, ezúttal mozdulatlanul. Ijedségükben sírva fakadtak, ám könnyeik késztetése egyszeriben a meghatódottságba váltott. Erre térdre estek és önkéntelenül elkezdték az Üdvözlégyet imádkozni.
Albert meg is kérdezte a Hölgyet, hogy ő-e a Szeplőtelen Szűzanya? A Jelenés enyhén meghajtotta a fejét, helyeslésül.
‒ Mit kívánsz tőlünk? ‒ kérdezte a gyermek.
‒ Hogy legyetek nagyon okosak!
‒ Azok leszünk! ‒ volt a fiú válasza.
Ez a párbeszéd és maga a jelenés is befejeződött, ám 20 óra 30 tájban újra kezdődött.
Albert, megint megkérdezte:
‒ Valóban te vagy-e a Szeplőtelen Szűz?
A válasz igenlő volt és megismétlődött ez előző jelenés minden szava, ám ezt követően az égi Jelenés széttárta karjait és eltűnt.
     Elindultak hazafelé, de az egyik fiatalember hátramaradt és botjával matatni kezdett az avarban. Erre a kis Albert visszaszaladt hozzá, hogy hívja, de nyomban térdre esett és megint látta a Jelenést. Miközben az Üdvözlégyet áhítatosan imádkozta, a felnőtt fiú egyre csak csodálkozott rajta megrökönyödve.
     Az öt gyermek ezt követően nem kételkedett többé a Jelenés kilétében, sőt egyre csak vágyódtak, hogy újra láthassák! Albert később elmesélte, hogy a Szent Szűz tükröződő fehéreskék ruhát viselt, a kezeit nem összetéve, hanem széttárva imádkozott és a fejét aranyló fénysugarak övezték. A lábait felhő takarta, mintha azon állna. Gyönyörűen mosolygott.
     A nép körében is elterjedt a hír, és egyre többen akarták látni a jelenések helyszínét, hogy ott imádkozhassanak.
A kedvesnővérek egyáltalán nem örültek, hogy a kertjük látványosság színtere lett, ezért, hogy megakadályozzák a jelenési alkalmakat, a főnökasszony egy nővérrel kísértette haza mindennap a kis Gilbertét. Felkérték a csendőrséget a fokozottabb felügyeletre, a kertben pedig szabadon eresztették a kutyákat.
A gyermekek ezen intézkedésektől igen elszomorodtak, a kis Degeimbre lány, Andree pedig – megfeledkezve jó lelkületéről ‒ azt kívánta, hogy pusztulnának el a nővérek kutyái.

(folyt.)

(Alább a jelenési hely a kerten belül, a zárda épületével)

Horvátország, Ludbreg 1410

     A történelmi források szerint Ludbreget még a rómaiak alapították Castrum Iovium néven. 381-ben már minden bizonnyal jelentős keresztény közösség volt a településen, mivel a források egy Amantius nevű püspököt említenek. A horvátok betelepedésük után keresztény hitre tértek és egy 1334-es összeírásban – mint első írásos emlék –, Ludbregben megemlítve a Szentháromság templomot. A ma is működő plébániatemplomot 1410-ben építették egy ősi római bazilika alapjaira. Egy évvel később történt az eucharisztikus csoda: a Batthyány-család palotájában lévő Szent Kereszt-kápolnában egy pap a szentmise bemutatása közben kételkedett az átváltoztatásban. Mintegy válaszként kételyeire, szeme láttára vér folyt ki a kezében tartott kehelyből. A szent relikviát ijedelmében egy kőművessel befalaztatta a főoltár mögé. Halála előtt azonban felfedte a titkot és a rejtekhelyet. A hívek tisztelettel adóztak az ereklye előtt. A Jézus Szent Vérének tulajdonított csodákat felírták az ún. Liber miraculorumba, a Csodák Könyvébe.

Szech János magyar nemes eljuttatta a relikviát és a tanúságtételeket a Szentatyához, aki magához rendelte a relikviát.

Az 1500-as évek elején, II. Gyula pápasága idején a Szentszék vizsgálóbizottságot hívott össze a Ludbregben történt eucharisztikus csodához kapcsolódó körülmények kivizsgálására. Sokan tanúsították, hogy az ereklye jelenlétében végzett imádságuk alatt meggyógyultak. 1513-ban X. Leó pápa bullát tett közzé, amely elismeri az ereklye hitelességét és engedélyezi Jézus szent vére imádását, melyet maga is többször vitt körmenetben Róma utcáin. Az ereklye később visszakerült Horvátországba.

A 18. században, Horvátország északi részén pestis pusztított. A nép és a horvát nemzetgyűlés is Isten segítségét kérte. A nemzetgyűlés 1739. december 15-i ülésén a résztvevők megfogadták, hogy ha a pestis véget ér, kápolnát emelnek a csoda tiszteletére. A pestist ugyan leküzdötték, de a fogadalmat csak 1994-ben teljesítették, amikor a demokrácia ismét helyreállt Horvátországban.

A 3500 lakosú kisváros legszebb műemlékei a Batthyányaknak köszönhető. Ma a Szentháromság tiszteletére szentelt templomot az itt őrzött Szent Vér ereklye teszi híressé. Ludbreg, a trianoni békeszerződésig Varasd vármegye járási székhelye volt. (Képen: a ludbregi Szent Vér ereklyetartóban, melyet Batthyányi-Strattman Eleonóra grófnő ajándékozott Ludbregnek.)

     Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban visszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, e kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önátadás nem osztható meg!
     Az a kivétel, amit a Máté evangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtörés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”-nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt föl kell számolni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilvánítanak (nem pedig “fölbontanak”)!
     Előfordulhat, hogy az egyik házastárs a polgári bíróság által kimondott válás ártatlan áldozata; ő tehát nem sérti meg az erkölcsi törvényt. Lényegi különbség van azonban a két házastárs között: az egyik, akit igazságtalanul hagytak el, őszintén törekedett (és törekszik) arra, hogy hű maradjon a házasság szentségéhez, a másik pedig saját súlyos hibájából egy egyházjogilag érvényes házasságot tett tönkre. (vö ÚK 2386)
A felek, a házasság szent kötelékét akkor is magukon hordozzák, ha házasságtörők, de már nem a kegyelem dicsőségére, hanem a bűn büntetésére, „miként a hitehagyott is elveszti ugyan a hitet, a hit szentségét azonban nem, amelyet a Keresztségben vett föl.” (Szent Ágoston)
     Azon esetben, ha az emberi jogot fölébe helyezik a természetes és isteni jognak, a házasság fogalma óhatatlanul kezd elhomályosulni. Ha a házasfelek elhanyagolják hitük bensőséges gyakorlását, a házasságuk is szükségszerűen a bűnös emberi természet, az érzéki vágyak, a fogyasztás és a szórakozás gonosz uralmának rabszolgája lesz. Ebből sokszoros veszedelem származik a családokra és a társadalomra nézve is! Korunk törvényhozói és ennek hatására a közgondolkozás is, egyre inkább azt mondja: engedni kell a kor igényeinek és meg kell adni a lehetőséget a válásra, ha a kapcsolat megromlik. Nos, ennek következményeit a francia forradalom is példázza, hiszen amikor elűzték az Istent és törvénybe iktatták a válást, az egész társadalom közönségessé vált. Ma ugyanezt akarják! Istent és az Egyházat ki akarják űzni a társadalomból és az emberi kapcsolatokból. Mondanunk sem kell, hogy a változtatható házassági szerződéssel meggyengül a kölcsönös jóakarat, széthúzás támad a családban, veszedelmes tápot kap a hűtlenség, kárt szenved a gyermekek védelme és nevelése, csökken az asszony méltósága, mert miután a férj kiélte magát, elhagyja őt. Mivel a családok szétrombolására és az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, könnyen belátható, hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a válás, mely mind a magán, mind a közéletben a legnagyobb bűnöknek nyit kaput. (vö ADS/III.)
     A felvilágosodás nevében az európai filozófia elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét, mintha Isten nem létezne. Ezzel, az emberi gondolkodás a jó és rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha azonban az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi mérőpontja, így maga akarja eldönteni mi a rossz és mi a jó! Az ezzel járó veszélyeket, éppen a totalitárius ideológiák mutatták meg! Ha Isten nélkül dönthet az ember jó és rossz felől, akkor úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg lehet semmisíteni, miként azt a kommunizmus és a nácizmus meg is tette! (…) Ma is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása, ráadásul erről választott parlamentek döntenek – melyek paradox módon –, az emberi haladás nevében teszik ezt! (II. János Pál) (HHCs 416)

Kolumbia, Tucamo 1906

     A Csendes-óceán partvidékén történt 1906-os szökőár (cunami) több régióban súlyos károkat okozott. Az elszabadult kishajók, csónakok nagy távolságra sodródtak és stabilnak mondható kőházak is rombadőltek. Ezzel szemben a Tumaco szigetének lakói az Oltáriszentségbe vetett hitének köszönhetően megmenekült a szörnyű katasztrófától.

1906. január 31-én délelőtt 10 órakor egy csaknem 10 percig tartó, a Richter-skála szerinti 8,8 fokozatú, rendkívül erős földrengés rázta meg Tumaco szigetét. A templomban leestek a képek, de a szobrokban helyrehozhatatlan pusztulás nem történt! A falu összes lakója rémült pánikban rohant a templom elé és arra kérték papjukat, Gerardo Larrondo atyát, hogy azonnal tartsanak körmenetet az Oltáriszentséggel. A tenger vízszintje közben egyre emelkedett, s a tengerpart egy részét már ellepte. A feltornyosult víz azzal fenyegetett, hogy egyetlen hullámmal elnyeli az egész szigetet. Gerardo atya megrettent, és a kehelyben lévő összes Szentostyát magához vette, csak a nagy ostyát őrizte meg. A néphez szólva így kiáltott: „Testvéreim, mindannyian menjünk a tengerpartra, és könyörögjünk Isten irgalmáért!”

Jézus Eucharisztiában való jelenlétében mindannyian megnyugodva, könnyek közt, hangosan imádkozva indultak el. A tengerpartra érve Larrondo atya bátran a víz széléhez lépett, és ahogy a hullám közeledett, a felemelt Oltáriszentséggel keresztet rajzolt a levegőbe. Ez a pillanat döbbenetes és rendkívül ünnepélyes volt, hiszen a hullám megtorpant, és visszahúzódott, de mielőtt Larrondo és a mellette álló paptársa, Julian atya hangot adhatott volna hálájának, a nép meghatottan és döbbenten kiáltott fel: „Csoda! Csoda!” És valóban, a láthatatlan természetfeletti erőnek köszönhetően a hatalmas cunami, vagyis a tenger vízfala visszatért eredeti nyugvó állapotába, s megszűnt a pusztító fenyegetés. Tumaco lakóit eltöltötte az öröm, hogy az Eucharisztiában jelen levő Jézus kegyelme megmentette őket, és köszönetüket áhítatos hálaimával fejezték ki. A Tumaco-ban történt csoda olyannyira ismert lett világszerte, hogy Larrondo atya még Európából is kapott imát kérő leveleket.

     Beauraing-ben az 5 látnokgyermeknek 33 esetben jelent meg a Szent Szűz, volt hogy naponta kétszer is! Ismertetésünk során azonban nem térünk ki valamennyi alkalomra, csupán a lényeget érintő eseteket mutatjuk be!
     1932. november 29-én, Voisin kislányért nem az apja ment a nővérek intézetébe, hanem az öccse és nővére, a két Degeimbre barátnő kíséretében.
     Este fél 7-kor csöngettek a parkban lévő épület bejáratánál és vártak, hogy a kislányt kiadják. Ekkor, Albert hátrafordult és úgy látta, hogy a Lourdes-i barlang szobra sétál a vasúti híd fölött. Meg is említette, de a többiek csak legyintettek, hogy bizonyára egy autó fényszórója. Egyszerre azonban ők is észlelték a jelenséget ugyan ott.
Közben kinyílt az ajtó és a főnökasszony, kézen fogva kiadta a kis Gilbertet társainak, ügyet sem vetve a gyermekek mutogatására, becsukta maga mögött az ajtót.
     A kis társaság újra csak látta a jelenséget, és ettől úgy megijedtek, hogy hazáig futottak, eközben a kis Gilberte elesett és amint összekapta magát, ő is látta a jelenést. Otthon megilletődve viselkednek, de végül mégis elmesélték, hogy mit láttak. (Az alábbi képen a zárda épülete látható a kerttel. A Mária-szobor a jelenés helyét jelöli!)

     Másnap, november 30-án, szintén a gyerekek mentek társukért este fél 7-kor. A Jelenés ekkor négy különböző helyen is mutatkozott. Egyszer, amikor a parkba megérkeztek, másodjára egy bokor fölött, aztán a vasúti hídon, majd hazafelé mentükben, egy ház fölött. A gyermekek annyira meg voltak illetődve, hogy a szülők úgy gondolták, majd ők végére járnak a dolognak.
     Alig érkeztek meg az intézet kerítéséhez, a három gyermek azonnal észrevette a Jelenséget, ezúttal mozdulatlanul. Ijedségükben sírva fakadtak. Erre térdre estek és önkéntelenül elkezdték az Üdvözlégyet imádkozni.
     A gyermekek később elbeszélték, hogy a látomásbeli Hölgy, egyáltalán nem hasonlít a Lourdes-i barlang szobrára – ahogy először vélekedtek ‒, hanem sokkal de sokkal szebb.

(folyt.)

     Minthogy minden emberi cselekedet jellegét az határozza meg, amire az elsődlegesen irányul, a házasság lényegét adó nemi aktusnak is csupán egy elsődleges célja lehet. Nem fogadható el tehát az az álláspont, hogy a házasságnak két – egyenrangú célja lenne –, a kölcsönös örömszerzés és a gyermek. Nem!
     E két cél egyike sem rendelhető a másik alá. Az élvezet mindig csak a cél elérésének kísérőjelensége, a vágyóképesség megnyugvása a birtokolt jóban, s nem maga a cél! 
     De az ember esetében az is abszurd állítás, hogy az élvezet alá van rendelve a nemzésnek és úgy viszonylik hozzá, mint eszköz a célhoz. A felnőtt emberi szexualitás éppen abban különbözik az állatétól, hogy folyamatosan működik a nemi ösztön akkor is, amikor gyermeknemzés lehetetlen a természet törvényei szerint (pl. terhesség-, menopausa stb). A mondottakból következik, hogy a házasság specifikumát jelentő nemi aktus elsődleges célja nem a nemi élvezet és nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás. Semmi más cselekvés nem képes ilyen bensőséges és kölcsönös önátadást létrehozni. Ebből fakadóan az emberi szexus csakis akkor tekinthető erkölcsi jónak, ha két olyan különböző nemű személy közt valósul meg, akik akaratilag teljesen és visszavonhatatlanul odaadták magukat egymásnak, vagyis házastársak. (HHCs 238)
     Csak a visszavonhatatlan önátadás a tökéletes önátadás. Ha legalább az egyik fél részéről nincs meg a teljes és visszavonhatatlan önátadás szándéka, azzal a tudattal, hogy: – „legfeljebb majd elválunk, ha nem felelünk meg egymásnak” – eleve érvénytelen a házasság. Ugyanígy érvénytelen azok esetében, akik eleve kikötik, hogy fogamzás esetén abortuszhoz folyamodnak (hiszen a gyermek eleve elutasítása azt jelenti, hogy a házasfelek nem akarják a teljes testi önátadást egymásnak, annak valóságos létmivoltában). Az ilyen esetekben nincs szó a házasság felbontásáról, hiszen az ilyen „házasság” – nem házasság! – Magától értetődik az is, hogy érvénytelen a házasságkötés akkor is, ha később kiderül, hogy a férj impotens (és nem csupán nemzésképtelen!), mert a meddőség nem akadálya a testi-lelki önátadásnak, a házasság lényegének! Érvényes a házasság az esetben is, ha bármely más betegség válik ismertté. Aki gazdagnak hitte leendő társát, s később megtudta, hogy szegény, érvényes házasságot kötött vele, hiszen ez egyáltalán nem személyi tulajdonság. (HHCs 239)
A házastársak nemi élete önmagában nem értékhordozó, de magasztossá válik, ha a teremtés részese. (HHCs 240)
     Egész életen át nehéznek, sőt lehetetlennek is tűnhet egyetlen emberi személyhez kötődni. Ám (…) Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, s a házastársak ebből a szeretetből részesülnek. Ez a szeretet hordozza és támogatja őket – lehetővé téve –, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik e tanúságot (gyakran igen nehéz körülmények között), megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását! (ÚK 1648)
     A Szentségi Házasság feltételezi a kegyelmi állapotot, vagyis a 'rendes' hívő életet, (rendszeres ima, szentmise, szentgyónás, szentáldozás). Bár valamennyi Szentség kegyelme kellő erőt ad a hit megélésére és az üdvösségre, ezzel szemben a bűn, (a kegyelmi állapot hiánya) alkalmatlanná teszi az embert a kegyelem befogadására, minek következményeként egyre kevésbé él a lélek szerint! Röviden tehát: a házasság szövetségének meglazulása nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! (HHCs 401)
Ne feledjük, hogy a nem kölcsönösségen alapuló szeretetben az egyik fél mindig áldozat!  „Az pedig, hogy a házastársak közt ki kormányoz és ki engedelmeskedik, abban az isteni szeretet legyen a mérvadó, mivel egyikük Krisztus, a másikuk pedig az Egyház képét tükrözi” . (XIII. Leo, Arcanum)

A Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepének története

     »Jóllehet az Eucharisztiát az év minden napján ünnepeljük, évente egyszer kiemelt figyelmet is fordítunk Krisztus Testének ünneplésére. Szívünk és lelkünk bármilyen körülmények között és helyzetben fordulhat az Úrhoz, az ő valós jelenlétével azonban leginkább az Eucharisztiában, a szentségi színek alatt találkozunk. Jézus az Eucharisztiában – a kenyér és bor színe alatt, lényegi valóságában van jelen számunkra. Mennybementelekor a feltámadt Jézus ezt mondta: "Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig."« (Mt 28,20) »Ezen a csütörtökön a (...) klérus és a nép együtt örvendezve dicsérő énekekkel tartson körmenetet; mindenki szíve és lelke, szája és ajka üdvös örömmel énekeljen himnuszokat. (...) És bárcsak a szeretet úgy fellobbantaná a hívők buzgóságát Krisztus szolgálatára, hogy ezáltal és egyéb érdemeik gyarapodása által Ő, aki váltságul adta önmagát értük és eledelül adja magát nekik, ezen élet viszontagságai után önmagával jutalmazza őket. (12) Mi ugyanis a krisztushívőket lelki ajándékokkal szeretnénk buzdítani az ünnep megülésére, ezért mindazoknak, akik őszinte bánattal meggyóntak, és (...) a szentmisén vettek részt, (...) száz napi búcsút engedélyezünk a mindenható Isten irgalmában és az ő apostolai, Szent Péter és Pál tekintélyében bízva.« (IV. Orbán pápa Transiturus De hoc mundo kezd. bullája 1264. aug. 11. SZIT 2019. Bp.)
Liege-i Szent Julianna, a cornilloni kolostor apácája kezdeményezte Úrnapja ünnepének bevezetését Krisztus Szent Testének tiszteletére. Fiatal korában több látomása is volt az Oltáriszentség tiszteletére tartott ünnep megalapításával kapcsolatban. Szent Julianna egyik látomásában a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Ő úgy értelmezte, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe. 1230-ban Szent Julianna elmondta látomásait a helyi egyházmegye elöljárójának, Jacques Panteléonnak, a későbbi IV. Orbán pápának. 1246-ban a liege-i püspök, Robert de Thourotte úgy döntött, hogy egyházmegyéjében ünnepet alapít az Oltáriszentség tiszteletére.
Úrnapja első ünnepét 1249. június 5-én tartották. Néhány évvel Szent Julianna halála után IV. Orbán pápa 1264. augusztus 11-én a fenti bullájában elrendelte az Úrnapja megünneplését az egyetemes Egyházban.
Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap után két héttel tartják. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)
»Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák.« [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

     Beauraing község dél-Belgium francia nyelvű vallon területén található.
     A községbe vezető utcát keresztezi egy vasúti felüljáró. Ettől jobbra van az Iskola-nővérek intézete, melynek kertjében különféle cserjék és bokrok díszelegnek, köztük vadrózsabokor is, mely több jelenés színhely volt. Ugyancsak ebben a kertben (vagy parkban) található egy Lourdes-i barlang is, melyet egy kerítés választ el az utcától.
     A beauraingi eseményekben két, viszonylag jómódú familia a Voisin és a Degeimbre család gyermekei játszottak kiváltságos szerepet. A mellékelt képen balról jobbra, a következők: (felülről, balról-jobbra)

Fernande Voisin 15 éves

Andree Degeimbre 14 é.

Gilberte Voisin 13 é.

Gilberte Degeimbre 9 é. 

Albert Voisin 11 éves fiú 

   Kezdjük a Voisin családdal. A családfő, szocialista érzelmű vasúti munkás. 13 éves Gilberte nevű lányuk, akit kisebb tanulási gondjai miatt, a nevezett nővérekhez járatták iskolába, de nem bentlakóként, hanem esténként édesapja vitte haza. Sem a szülők, sem a gyermekek nem voltak különösebben templombajárók.
     A Degeimbre gyermekek anyja özvegy gazdálkodó volt két lányával: Andree 14- és Gilberte 9 éves. Az áhitatos vallásosság ettől a családtól is távol állt.
     Érdekes, hogy az ég épp erre az öt gyermekre tekintett irgalmasan.

(folyt.)

a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

A házasság szent!

     Egyházi törvény írja elő katolikusok számára a házasságkötés érvényes formáját: a plébános vagy meghatalmazottja és két tanú előtt kell a házassági szándékot (minden kényszer nélkül) kölcsönösen kijelenteni, az élethossznyi együttlétre esküt tenni és a házasságot – a gyermekáldás lehetőségének nem kizárásával – elhálni! A katolikusok pusztán polgári házassága ezért érvénytelen.
     A Házasság Szentsége kizárólagos köteléket hoz létre, melyben maga Isten pecsételi meg a felek beleegyezését, ezért a megkötött és elhált házasság soha nem bontó fel, a halált kivéve! A Szentség ezenfelül megadja a házastársaknak a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy az életszentséget a házaséletben a gyermekek felelős elfogadásával és nevelésével elérhessék. (vö. ÚK 1606)
     A házasság mint szentség megadja a hívőknek azt a természetfölötti erőt, amely szükséges ahhoz, hogy 'jó harcot harcoljanak' (1Tim 6,12). 
     A fogamzásgátlás elutasítása nem jelenti azt, hogy nincs szükség felelős családtervezésre. Eszközül azonban csak a teljes vagy időszakos (a termékeny periódusokra vonatkozó) önmegtartóztatást szabad használni. Ennek módja ma már könnyen megtanulható. Igaz, mindig áldozatot jelent, de ebből az áldozatból, mint Jézus keresztjéből, élet fakad.
     Amikor mindketten meghalunk önmagunknak és egészen a másikért vagyunk ott, akkor megvalósul egy új egység, egy új teremtmény, az “egy test”, amely valóban bekapcsol a Szentháromság életébe, hiszen azt mintázza. A házastársi együttlét nem csupán valami földi-testi dolog, hanem egyben misztikus találkozás
Istennel, ami a házasság szentségének kegyelmét éleszti fel újra és újra. Ez az, amit abszolút félreértenek az emberek! A házasság SZENT, mert Istentől való és ennek profanizálása (megszentségtelenítése) a párkapcsolat, a vadházasság, az együttélés és a "polgári" esküvő!
     A szűzi tisztaságban fölkészült jegyesek tisztaságban megélt házassága a Szentháromság képmását, a Szentlélek sajátos működési terét hozza létre a keresztény családban, az Egyház alapsejtjében. Önátadásuk gyümölcsének, a gyermekeknek világra hozásával és gyöngéd, gondos, hívő nevelésével a hívők nagy ajándékot adnak a társadalomnak és az Egyháznak, de nagy ajándékot kapnak maguk is. Életük termékenységét kézzelfoghatóan tapasztalják idős korukban gyermekeik kibontakozásában és róluk való szerető gondoskodásában.
     A keresztény család a Szentlélek mindent megújító működésének elemi élettere, amelyet a Krisztusban újjászületett személyek termékeny szeretetközössége alkot.
     Az egyesülés és az életadás a nemi aktus két olyan eleme, amely szerves egységet alkot. Nem választhatjuk szét őket anélkül, hogy Isten teremtő tervét meg ne sértenénk. Bűn, ha a házastársi egyesülés a fogamzás aktív kizárásával történik, de bűn az is, ha az életadás nem a hitvesi ölelés szeretetaktusán belül megy végbe (mesterséges megtermékenyítés). A meddőség nem abszolút rossz! Szolgálattal, örökbefogadással a gyermektelen szülők is az életadás örömére tehetnek szert. 

Belgium, Herentals 1412
     1412-ben egy bizonyos Jan van Langerstede megszállt egy hotelben, nem messze Herentals városától. Ez a férfi lopott templomi kegytárgyakkal kereskedett. amelyeket többnyire maga lopott el útjai során, és Európa más részein értékesítette. Herentals-ba érkezésének másnapján elment Poederlee falu plébániatemplomába, és feltűnés nélkül ellopta a kelyhet és az öt Szentostyát tartalmazó cibóriumot. Ahogy ment vissza Herentals-ba, a „De Hegge”-nek nevezett területen egy rejtélyes erő lett úrrá rajta, amely megakadályozta, hogy útját folytassa. Így hát megpróbálta a folyóba dobni az ostyákat, hogy megszabaduljon tőlük, ámde hiába. Jan már a kétségbeesés szélén állt, amikor a közeli mezőn egy nagy nyúlüregre lett figyelmes, ahová bele rejtette az ostyákat. Ez minden gond nélkül sikerült neki, így hát nyugodtan tért vissza Herentals-ba. Időközben a városbíró, Gilbert De Pape nyomozást indított a Poerderlee-i templom kifosztója ellen. Jan is a gyanúsítottak között volt. A rendőrség megtalálta a kelyhet és a cibóriumot a táskájában. Jan mindent bevallott, kivéve azt, hogy megszabadult az Ostyáktól. Azonnali akasztásra ítélték és már a vesztőhelyre lépett, amikor a pap felszólította, hogy halála előtt tisztítsa meg a lelkét. Erre ő teljes mértékben beismerte bűnét, és gyónáson kívül elmondta azt is, hogy miként rejtette el a lopott Ostyákat. A bíró ezután felfüggesztette a kivégzést és megparancsolta az elítéltnek, hogy pontosan mutassa meg a helyet, ahol az Eucharisztiákat hagyta. Nagy tömeg követte őket.
Amint a mező szélére értek, már messziről láttak valami tündöklő fényességet, és amikor odaértek, a ragyogó Szentostyákat kereszt alakban elhelyezkedve találták, teljes fehérségben, holott előző napokban esett az eső. Azonnal körmenetben vitték vissza: egy részét Herentals-ba, néhány darabot pedig Poederlee-be. A csodás Ostyák egészen a 16. századig ott is maradtak.
1442. január 2-án, Herentals magisztrátusa hitelesnek nyilvánította a csodát és ott, ahol az ostyát megtalálták, egy kis kápolnát emeltek, amit számos tekintélyes egyházi személy is meglátogatott, többek között Antwerpen püspöke, Jean Maldreus 1620-ban és XIV. Benedek pápa 1749-ben.
Luxemburgi János lánya, Görlitz Erzsébet hercegnő finanszírozta a kápolna bővítését, amelyet később szentéllyé alakítottak át. Antoon Van Ysendyck két festményét, amelyek a csodát ábrázolják, minden évben körmenetben viszik arra a mezőre, ahol a csoda tiszteletére a kis kápolna (De Hegge) áll. Itt azután emlékmisét celebrálnak az összegyűlt hívek számára.

     A fenti bevezetés kissé hosszúra nyúlt – sőt azt elemeztem –, amit még nem is ismertettem. Nézetem szerint azonban erre szükség volt a továbbiak megértéséhez!
     Talán sejtet valamit, hogy a Szent Szűz Beauraing-ben a világ Aranyszívű Királynőjeként nevezte magát, Banneux-ben pedig a Szegények Anyjaként mutatkozott be.
     Érdekes, hogy Mária szinte szótlan volt, illetve csak röviden nyilatkozott meg, ennél fogva a felhívások nagyságrendje meg sem közelítette a La Salette-i vagy a Fatima-i üzenetekét, hasonlóképp külön kegyelmi eszközöket sem kínált fel, mint pl. Paris Rue du Bac, Fatima vagy a Szeretetláng esetében.

     Beauraing-ben 5 gyermek részesült a jelenésben (9, 11, 13, 14 és 15 évesek) 33 alkalommal és ezt követően egy csodásan meggyógyult 58 éves férfinek is volt 9 jelenési élménye. A Szűzanya azzal igazolta ezt az illetőt, hogy az ő imádkozó jelenlétében néhány súlyos beteg meggyógyult.
Banneux-ban egyetlen 11 éves kislány részesült a kiváltságban nyolc alkalommal.
     Míg a Beauraing-i jelenéseket 10 év után, a Banneux-i Mária-jelenést csak 16 év után hagyta jóvá az illetékes helyi püspök.
     Mindkét kegyhelyet meglátogatták neves egyházi személyek, így a jelenési helyen imádkozott Mindszenty bíboros és (Szent) II. János Pál pápa is!

Az internetes források mellett, alapul vettem:
Dr VARGHA Damján: Két belga Lourdes, Beauraing Banneux – Maurinum Pécs 1933.
P. SCHANS Josef OSB.: Szűz Mária Belgiumban ‒ Congregationis Maria 1935
BALASSY József: A Szűzanya banneux-i jelenése ‒ Balassay kiadó. Budapest, 2001
Dr. MOLNÁR Gyula: Szűz Mária a történelemben ‒ Budapest 2002
Dr. ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő ‒ Eger 2000

Internetes:


Forrás 1 
Forrás 2 
Forrás 3 
Forrás 4 
Forrás 5 
(folyt.)

A házasság és családtervezés

     a) kizárólagos (monogám és szigorú hűségre kötelez):
Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége (1Kor 7,14). Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele a megkötözöttségekben is? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek (1Kor 6,16). A házasfelek többé nem két test, hanem csak egy, mert amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 19,6).

     b) felbonthatatlan (a valóban érvényes házasságnak csak valamelyik fél halála vet véget):
Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör (Mk 10,11-12).
Az Úr a tanú közötted és feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad: a szövetséggel elkötelezett feleséged. Nemde egy élete van neki is meg neked is, mely testből és lélekből áll? Tartsátok hát tiszteletben közös életeteket, és ne legyen egyiktek sem hűtlen ifjúkori társához. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr (vö. Mal 2,14-16). A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét (1Kor 7,10-11). A válás általában bűn, de kivételes esetekben a házastársak különélését az Egyház megengedi. Ilyenkor az elváltak szentségekhez is járulhatnak, de amíg házastársuk él, újabb házasságra nem léphetnek (kivéve, ha az egyházi bíróság jogerősen kimondja a házasság érvénytelenségét, vagyis formai vagy egyéb szempontból eleve nem is jött létre)! Az ágytól-asztaltól különélő házasok, természetesen más szexuális kapcsolatra sem gondolhatnak. Akik érvénytelen házasságban (polgári vagy párkapcsolatban) élnek, nem kaphatnak érvényes feloldozást, amíg ehhez a bűnös állapothoz ragaszkodnak. Ha házasságuk nem rendezhető és szétválni csak gyermekeik kárára tudnának, Isten előtt úgy tisztázhatják helyzetüket, hogy vállalják a testi kapcsolat nélküli, testvéri együttélést. Ilyenkor a botránkoztatás kizárásával szentségekhez is járulhatnak.

     c) minden egyes házastársi aktus nyitott a gyermekáldás előtt: (Nagyon nyomatékos a figyelmeztetés, hogy)
Az asszony... gyermekek szülése által fog üdvözülni (1Tim 2,14-15).
Onan... magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon... Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt (Ter 38,9-10).
A fogamzásgátlásnak a III. században történt legelső világos említése óta mindmáig egyöntetűen fönnáll annak egyházi elítélése: azok a cselekedetek, amelyek közvetlenül a fogamzás meggátlására irányulnak, önmagukban rosszak, és lényegüket tekintve tárgyilag (magából a dologból következően) súlyosan bűnösek. (J. T. Noonan: Contreception, 1965.)
     A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. (XI. Piusz: Casti connubii, 1930. Lásd még: VI. Pál: Humanae vitae, 1968.)
    Valahányszor a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a Teremtő Isten a férfi és nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik “felülbírálják” az isteni tervet, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastársukét is, hiszen a “totális” önátadás nem történik meg. (II. János Pál: Familiaris consortio, 1981.)

     d) A családtervezésnek elfogadható módja a biológiai megfigyeléseken alapuló terméketlen időszakok kihasználása és az önmegtartóztatás! (Az alábbiakról, így pontokba szedve nincs egyházi állásfoglalás, de lényegileg elfogadható indokok.)
     A házasfelek óvszerhasználata, ha az önmegtartóztatásra való törekvés elsőségét is szem előtt tartják – a józan emberi ész mérlegelése szerint – megengedhetők:
1) ha (átmeneti vagy) végzetes fertőzés veszélye áll fenn;
2) ha egy esetleges fogamzás súlyosan veszélyeztetné az anya egészségi státuszát, pl. rákos, és egy magzati fejlődés felgyorsítaná a degeneratív sejtek szaporodását; 
3) ha a feleség egy nagy műtét előkészületének hónapjaiban van, vagy egy műtétet követő időszakban (pl. a gyógyszerek kiürülését és a felépülést megvárandó);
4) súlyos életveszély és háborús cselekmények esetén.
5) A kémiai fogamzásgátló szerek használata csak akkor engedélyezett, ha ennek gyógyszerként való alkalmazásáról van szó (pl. ciklus zavar)! „Az egyház által nem tekinthető hitellenesnek semmiféle kezelési módszer, amivel szervi problémákat orvosolnak, még akkor sem, ha annak fogamzásgátló hatása van”. ( VI. Pál: Humanae vitae, 1968)
     Mellesleg megjegyzendő, hogy a kutatások szerint lényegesen nagyobb a válások arányszáma azokban a házasságokban, ahol valamilyen fogamzásgátló módszerrel éltek a felek.

Belgium, Brüsszel 1370

     A brüsszeli Szent Mihály és Szent Gudula katedrálisban számos művészeti alkotás tanúskodik az 1370-ben történt eucharisztikus csodáról. A középkori dokumentum így szól: „1369-ben egy gazdag enghieni zsidó kereskedő, aki gyűlölte a keresztényeket, egy Louvain-i fiatalemberrel ellopatott néhány Szentostyát. Néhány nappal később a kereskedőt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Özvegye azt gondolván, hogy férjét az ég büntetése érte utol, meg akart szabadulni a Szentostyáktól, ezért a férje barátainak adta azokat. Ezek az emberek, szintén Jézus Krisztus ellenségei voltak, ezért 1370-ben nagypénteken összeültek, és tőreikkel elkezdték a Szentostyákat késsel szurkálni ‒ mire az ostyák intenzíven vérezni kezdtek. A szentségtörők ennek láttára rettenetesen megrémültek, és az Ostyákat egy katolikus kereskedőre bízták. Ez az ember elmondva a történteket, átadta a vérző Eucharisztiát a katedrális kántorának. Ezt követően a szentségtörő csoda nyilvánosságra került, és a brabanti herceg halálra ítélte a szentségtörőket. A Csodás Eucharisztiát hatalmas engesztelő körmenetben vitték a Szent Gudula – Szent Mihály katedrálisba.”

Ez az eucharisztikus csoda máig fontos részét képezi a brüsszeli katolicizmus hagyományainak és nemzeti jelképpé vált. Néhány évtizeddel ezelőtt még ünnepi körmenetben emlékeztek meg a csodáról, de ma már nem.

A katedrális oldalhajóját díszítő ólomüveg-ablakok, melyek 1436 és 1870 között készültek, az eucharisztikus csoda egyes szakaszait mutatják be. Az ablakokat a királyi ház és a nemesi családok adományozták a templomnak. A közeli múzeumban nem csak azok a szentségmutatók tekinthetők meg, melyekben a csodás Relikviát őrizték, hanem azok a XVIII. századi fali kárpitok is, amelyeken ábrázolva van a csodálatos esemény.

     A csodás események védelmére szintén neves újságírók, orvosok és teológusok szálltak síkra. Így az akkor kéthetente megjelenő beauraingi újság, az Annales cikksorozatban cáfolta pontról pontra a fent nevezett tanulmányt! F. Dorola kifejtette, hogy a bölcseleti és lélektani okfejtések lényegüket tekintve nem cáfolják a jelenések és tanúvallomások lehetséges igazát, az események vizsgálata inkább analízist kívántak volna a "megfigyelők" részéről, semmint előre felállított szintézist.
     A helyi orvosok, Maistriaux és Heusse, akik személyesen voltak tanúi a hirtelen bekövetkezett gyógyulásoknak, szintén szakvéleményekben tanúskodtak a két Mária-jelenés hitele mellett.
     Az egyházi állásfoglalók közül, akik a beauraingi-banneuxi eseményekkel hittudományi, orvosi és lélektani szempontból is foglalkoztak, kiemelkedők a nagytekintélyű jezsuita J. B. Lenain atya beszédei, melyeket a namuri és lüttichi egyházmegyék papjainak tartott. Ezen előadásait a "Beauraing-i események" címmel közölte a Nouvelle Revue Théologique francia folyóirat 1933. áprilisi száma. 
     J. B. Lenain SJ értekezésében többek közt kijelentette, hogy a hallucináció jellemzője a bőbeszédűség, a szétfolyó határozatlanság, ám ezzel szemben a gyermekek kristály tisztán és röviden válaszoltak a kivizsgálók gyakran becsapós kérdéseire is! A Jelenésről pedig hangsúlyozta, hogy mély és elgondolkodtató az a kijelentett szentírási gondolat, miszerint "Megtérítem a bűnösöket" (33. jan. 3.)! Mint a cikk írja, egyedül Isten tudja tökéletesen egyesíteni az egyszerűséget a mélyebb jelentésekkel és az örök igazsággal: Digitus Dei est hic ‒ Isten ujja van itt!

     A szerkesztő csak annyit fűzne hozzá, hogy a hitelesség mellett szól az is, hogy sem a látnokok, sem az eseményekben a "környék fellendítését látók" nem csináltak végeláthatatlan menetrend szerinti "jelenéseket", mert mondva van: mindennek megvan a maga ideje, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében (Préd 3,1)!

(folyt.)

     Sajnos a házasulók sokasága alig gondolja át életre szólóan, hogy mire is vállalkozik. Adódhat ez abból, hogy a kezdetek felszínes, romantikus vágyaitól fűtött élményeit tekintik állandónak és életre szóló „zsinórmértéknek”. Ezzel szemben a lelki- és jellemi sajátosságok hitbeli kötődései, kevéssé válnak a mélyebb megismerés és vonzalom kizárólagos meghatározóivá. A „holtodiglanra” mondott igenjükben nem számolnak a „majd addig” felmerülő esetleges életviteli- és anyagi gondokkal, a várandósságok, a „már nem, vagy még mindig” értetlenségeivel, az egészségben való fogyatkozás és az életkori sajátosságok következtében felmerülő hormonális-, hangulati tényezőkkel. Ebből fakadóan változhatnak az ingerküszöbök, eltolódhatnak az egymás iránti elvárások, így a „kezdő mértékhez” képest csalódottság, kiábrándultság lehet a következmény. A házasoknak törekedniük kell lélekben is megélni, értékelni az „Isten minket egymásnak teremtett” tudatosságát, eszerint gondolkodniuk és dönteniük, mely persze nem nélkülözheti az önfegyelmet, a szentségekkel való rendszeres életet és a naponkénti közös imát. (HHCs 196)
     A házastársi szeretet egészen emberi, azaz érzékelhető és lelki. Nem merő ösztön vagy érzelmi indulat, hanem elsősorban szabad akarati megnyilvánulás, mely nemcsak arra törekszik, hogy megmaradjon, hanem hogy növekedjék is a mindennapok örömei és fájdalmai között úgy, hogy a házasok egy szív és egy lélek legyenek, s emberi tökéletességüket együtt érjék el. Ebből következően ez a szeretet hűséges és kizárólagos egészen az élet végéig. Amiként ilyennek látják szeretetüket a jegyesek azon a napon, amelyen szabadon és tudatosan megkötik házasságukat. Jóllehet a hűség néha nehézségekkel jár, ám senki nem állíthatja, hogy ez a hűség megtarthatatlan, hisz épp ellenkezőleg - minden időben nemes, érdemszerző és a hosszan tartó boldogság forrása. (vö HV) (HHCs 276)
     A ragaszkodás több mint a hűség! A hűség ugyanis önmagában csak morális tényező. A ragaszkodás ezzel szemben érzelem is, mely igényeli a másik társaságát! Ezt fejezi ki a „soha el nem hagylak” esküje! (HHCs 201)
     A házasságkötést nem érzékek és érzelmek múló hajlandósága, hanem az akaratok megfontolt és erős eltökélése kell, hogy késztesse. Valójában a lelkek előbb és szorosabban kötődnek egybe, mint a testek. Isten rendelése folytán a lelkek egybekeléséből származik az elválaszthatatlan kötelék. (XI. Pius) 

     Ahhoz, hogy egy házaspár együtt tudjon élni, ahhoz önfegyelem, lemondás és áldozat kell. A probléma az, ha ezt a másiktól várják. (HHCs 340)

     A házasság veszélyforrásai: 1) A parttalan érzékiség, ami mállaszt és mételyez. 2) A társ iránti imádat, mely a másik szerelmében látja üdvösségét. 3) A prüdéria, mely hamis „valláserkölcsi” vagy modernkedő felfogásból elutasító. 4) A túlzott anyagiasság s az ebből fakadó „ráérünk még a gyerekkel” magatartás. 5) A szülőknek való megfelelni akarás. 6) A gyermekimádat, ahol a házastárs másodlagos. 7) Az önző divatmánia és féktelen szórakozásvágy. 8) A testi, küllemi elhanyagoltság, a „birtokon-belüliség” kényelme. 9) Az általános restség a társért, a családért való áldozatvállalásra. 10) Az ima- és szentségi élet elutasítása. – Ezek bármelyike által megfeledkezhetnek a felek házastársuknak tett „jóban-rosszban, holtomiglan-holtáiglan” fogadalmukról, miáltal a szeretetük, bizalmuk és erkölcsi tartásuk, egymás iránti elkötelezettségük elsekélyesedik. (HHCs 286)

Ausztria, Weiten-Raxendorf

     A 15. században egyre gyakoribbá vált a Szentostya ellopása. Ezért az egyházi vezetők úgy határoztak, hogy az ostyákat éjjelente nem a szentély tabernákulumában, hanem a sekrestyében kell őrizni.

1411-ben egy tolvaj a weiteni plébánia sekrestyéjébe tört be egy Szentostya ellopására, melyet a kesztyűjébe rejtett.
A tolvaj a lopást követően lóra pattant, hogy a szomszédos Spitz faluba menjen. A főút helyett a Mühldorf völgyében haladt. A lova egy helyen megtorpant és nem mozdult többé, a férfi hiába ütlegelte. Sőt néhány mezőn dolgozó munkás látta a jelenetet, és ők is segítségére siettek a ló verésében és rángatásában, de hiába, a ló kővé dermedten állt. Egyik pillanatban azonban a ló hirtelen megugrott a lovasával, és így a kesztyűbe rejtett Szentostya észrevétlenül kicsúszott a földre.
Néhány nappal később, egy mannersdorfi asszony, Frau Scheck arra haladtában felfigyelt a vakító fényt árasztó Szentostyára. Amikor felvette, döbbenten látta, hogy a két részre tört Szentostyát vérző húsrostok kötik össze.
Az asszony mélyen megindult, és hálaadásképpen saját költségén egy kis kápolnát építtetett arra a helyre. Amint ennek a híre elterjedt, számos hívő érkezett a csoda helyszínére. Később nagyobb templomot építettek, amely már alkalmas volt arra, hogy a zarándokok tömegei hódolatukat tehessék a legdrágább ereklye előtt. (Képen a plébánia templom, mellette a kis Kegykápolnával)

     A szóban forgó két jelenés hitelességét tekintve a Beauraing-i volt egyértelműbb ‒ már azért is ‒, mert itt öt gyermek külön-külön is egybehangzó elbeszélése nyomatékot adott az ügy hihetőségének. (A Banneux-i jelenésnek csak egyetlen látnoka volt.) Banneux-nek ugyanakkor nagyobb a nemzetközi ismertsége! A belga katolikusság, a Beauraing-i és Banneux-i Mária-jelenést nagy büszkén a "két belga Lourdes-ként" említi.

1933. júniusában tudományos, kritikai munka jelent meg Les faits mystérieux de Beauraing (A beauraingi titokzatos események) címmel. Szerkesztője két tudós kármelita: P. Bruno de Jesus-Maria és P. Alois Janssens OCD.

Vitairatukban két további tudományos cikket is leközöltek: Etienne de Greef, lőveni büntetőjogi szakértő és Paul van Gehuchten ideggyógyász orvos-professzor tollából. Az egész munka, mely viták és érvelések sorozatát indította el, az Études Carmélitaines (Kármelita Tanulmányok) c. folyóiratban jelentek meg.
     A kritikus tanulmány egyfelől a látnok gyermekek esetére az "auto-szuggesztiós, akaratlan színlelés" lehetőségét vetette fel, ennek folytán kétségbe vonták, hogy alkalmasak-e egyáltalán hiteles tanúnak. Másfelől a fejtegetéseik szerint a csodás események, lehetnek akár hipnózis, tömeg-hallucináció, esetleg tudatos vagy öntudatlan színlelés eredménye is.
     A szerzők kiemelték azt is, hogy a beauraingi lakosok miszticizmusra hajlók, vallásellenesek vagy közömbösek. A népesség körében um. szinte fizikai szerepet játszik az "ihletett érzelem", a babona és a hiszékenység.
Mindazáltal a nevezett négy író tanulmánya végén határozottan kijelentette, hogy a csodás eseményeket olyannyira nem tartják természetfelettinek, hogy az események mögött még az ördögi manipulációt sem tartják kizártnak!
     A Kármelita Tanulmányok, élénk visszhangot keltettek az Európai sajtóban, de ez egyben hírverést is jelentett a belgiumi eseményeknek!

(folyt.)

Ausztria, Seefeld 1384

     Seefeld városát számos zarándok keresi fel az 1384-es eucharisztikus csodának köszönhetően. Oswald Milser lovag a nagycsütörtöki misén úgy kívánta, hogy a pap a nagyméretű Szentostyából áldoztassa meg őt, amivel a Szentmisét bemutatta. Abban a pillanatban, amikor szentáldozásban részesült volna, a kövezet megmozdult és betört alatta. Milser lovag úgy érezte, hogy elnyeli őt a föld. Az atya elvette szájától a Szentségi Jézust. A lovag azonban rémületében az oltárhoz közeledett. A pap eközben a Szentostyát visszatette az oltárra, a kövezet rengése megszűnt, s a Szentségből eleven vér kezdett folyni.
Számos szemtanú volt részese ennek a csodának, és a hír hamarosan az egész országban elterjedt. Maga I. Miksa császár is különös áhítattal viseltetett a csoda iránt. Napjainkban is látogatható a Szent Oszvald-templom, ahol látható a vérfoltos ostya szent ereklyéje és a csodát bemutató számos festmény.

     Az emberi egzisztencia (bűnbeesést követő) újjáterem-tése nem a paradicsom vissza-térését jelenti, hanem azt, hogy Jézus keresztjének és föltáma-dásának jegyében újra harmó-nia születhet a testi vágy és az emberi szellem, a férfi és a nő igényei, az intim kapcsolat személyes megélése és az új élet fakasztása között. Ez az új harmónia önuralmat, áldozatos szeretetet és a Szentlélek erejére való ráhagyatkozást tételez föl.
     A férfi és a nő egyenértékűségét, miként az emberi anya- és atyaságot – bár biológiailag hasonló más élőlényekéhez – lényegileg és kizárólagosan az istenhasonlóság alapozza meg. Erre alapul a család, a szeretetben egyesült személyek közössége. Az Újszövetség fényében válik láthatóvá, hogy a család eredeti modelljét Isten szentháromságos misztériumában kell keresni. (vö LCS 9-10)
     A keresztény tisztaság a szexualitás harmóniája a Krisztusban megújult személyiség egészével.
     A szexualitás lényege az a képesség, hogy a férfi és nő életadó önajándékozásban egyesüljön. A nemi aktus a két személy fenntartás nélküli önajándékozásának kifejezése testileg. A teljes önajándékozásnak két formája van:
a) A szűzi élet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság (minden nemi tevékenység kizárása); ez lehet átmeneti (előkészület a házasságra) vagy végleges;
b) A házasélet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság egy férfi és egy nő közötti intim életközösségben, akik az "Isten minket egymásnak teremtett" örömével tekintenek egymásra.
     Az udvarlás, együtt-járás időszaka, de még a jegyesség sem hatalmazza föl a feleket semmiféle testi bizalmasságra! Ez nem álszentség, nem prűdség, hanem a másik fél megbecsülése, nemi identitásának tiszteletben tartása! Kerülni kell tehát az erotikus bizalmaskodást, mert ezen a téren az ember nagyon hajlamos az önáltatásra és könnyen elveszítheti önuralmát! "A szerelmes gyöngédségben van olyan pont, amelyen túl, mint a zuhatag előtti csónaknak, nincs már megállás!" (ÚH 674)
     Teológiai szempontból a házasság mindenekelőtt olyan kétoldalú szerződés a házasfelek között, amit Jézus szentségi rangra emelt.
     A keresztények házasélete Krisztus és az Egyház szeretetközösségének kifejezése és megvalósulása, a Szentlélek kegyelme működik benne. Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom (Ef 5,31-32).
     A házasság szentsége a férfi és nő közötti életszövetség természetfölötti megvalósulása Jézus Egyházában. Mindazon javak, amelyek miatt maga a házasság jó: a gyermek, a hűség és a szentség. (XI. Pius, Ad salutem 1930)

     A belga szocialista újság, a Le Peuple például cáfolta, hogy a megtért Tilmant Côme látnok állítólagosan anarchista szocialista lett volna. A katolikus De Standaard viszont hangsúlyozta, hogy az viszont tény, hogy Tilmant Côme egyáltalában nem volt templombajáró, amíg meg nem tapasztalta a természetfelettit.
    Az un. "munkáslátnokok" felbukkanását, a szocialisták az Egyház manipulációjának tartották azért, hogy hangsúlyt adjanak a Rerum Novarum, a Redemptoris Divini, Quod apostolici muneris és a Quadragesmio anno pápai enciklikáknak.
     Ez volt a helyzet azokban az időkben és valószínűleg ezek a látszólagos ellentmondások akadályozták pl. Dr. Molnár Gyula diakónus-mariológust is abban (aki a Mária-jelenésekről igazán hosszasan tudott értekezni), hogy a két belgiumi kegy-eseményt a "Szűz Mária a történelemben" c. művében igen röviden említi!
     E sorok szerkesztője is járt a belgiumi kegyhelyeken és benyomásai kedvezőek voltak. Szembetűnő az imameghallgatásokról tanúságot tevő rengeteg hálatábla is. Kiemelkedő azon pozitívum, hogy egy alapvetően protestáns és szkeptikus országban van néhány hely, ahol az emberek bensőségesen imádkoznak, szentmisén vehetnek részt és gyógyulást, vigaszt remélhetnek! Ugyan bizony az Istenanyának nem-é ez a szívevágya?
Beauraing és Banneux, kezdettől fogva vonzotta az embereket és mára jelentős kegyhellyé nőtte ki magát! A püspöknek igaza volt: a jó fa jó gyümölcsöt terem (még ha ez csak egy vadrózsa-galagonya bokor is)!
A korabeli történések, az időpontok és a helyzetleírások azonban valóban kissé sajátosak, ezért e sorozat nem feltétlen követi a naprakész eseményeket, hanem csak a lényegre szeretne rámutatni, helyenként részletesebben!

(folyt.) 

(Alsó kép: amerikai katonák a beauraingi kegyhelyen 1945-ben.)

ORSZÁGOM NEM PUSZTUL, HANEM TISZTUL!

Tudatában vagyunk-e, hogy Isten Szentséges Anyja Magyarország örökös Királynője?

     Az emberek alig hallanak valamit Fatimáról, az "újabb jelenések" és a Medjugorje-jelenség teljesen háttérbe szorította az ott történteket, pedig a Szűzanya fatimai kérései máig sem teljesültek, holott megszabhatják a világ sorsát! De sokunk feledni látszik őseink példás Mária-tiszteletét is, mely nemcsak valamiféle szép ájtatosság, hanem számunkra az egyedüli nemzetmegtartó erő és nemzettudat! Sajnos hasonlóképp kikerült a magyarság napi szóhasználatából a "Regnum Marianum" fogalma, mely korántsem csak "latin elnevezésű ifjúsági mozgalom", hanem írd és mondd Mária Országának "polgári" öntudata!

     Amiként a Szent Szűz Fatimában világosan kinyilvánította, hogy az utolsó időkben csak az ő Szeplőtelen Szíve segíthet, úgy népünk bukása és felemelkedése is mindenkor a máriás nemzettudaton múlik.
Szűz Mária ugyanis egyedül nekünk, magyaroknak a királynője. Nem csupán "patrónája", pártfogója országunknak, hanem a Királynője, vagyis a birtokosa is! Ez annak az állami szintű felajánlásnak köszönhető, melyben Szent István királyunk 1038-ban az ország nagyjaival Szűz Máriának ajánlotta a Szent Koronát, országával, földjeivel és népeivel (és ehhez a Trianonban elszakított országrészek és népei is bele- tartoznak)! Mert a trianoni diktátum ezt a Királynői Birtokot rajzolta át földi asztalon – jóllehet –, ez semmit sem változtatott az Égi Atlaszon!
     Jellemző, hogy az 1945-ös kommunista hatalomátvételt követően (ördögi terveik ellenére) nem sok templomot romboltak le, de a budapesti Regnum Marianum templomot, mindenekelőtt! (Képen a felrobbantott 'Regnum' 1951 szeptemberében) Az ezt követő időkben még említeni sem lehetett Máriát Magyarország Királynőjeként, ehelyett a Patrona Hungariae nevet adtak minden szentkoronás Szűzanya szobornak, ábrázolásnak!
     Illő és üdvös tehát újra tudatosítani magunkban, hogy a Mennynek Királyné Asszonya, a Világ Győzelmes Királynője bizony, egyedülálló módon, a Szent Korona Kárpát-medencei Országának nagyhatalmú Királynője és ennek jogi letéteményese a Magyar Szentkorona!

Örökös Királynőnk, nemzetünk reménye!
Szent Fiadat kérve könyörögj érettünk,
veszni indult István öröksége,
Nagyasszonyunk, mentsd meg nemzetünk!
Téged kérünk Magyarok Nagyasszonya,
mint anyánkat!
Ne hagyd elveszni meggyötört hazánkat.
Fordítsd felénk könnyes tekinteted,
mutasd meg számunkra Szeplőtelen Szíved!
Hevítse át szívünket Szeretetlángod,
hogy megtérjen nemzeted, kövessen Országod! Ámen

a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

      „Napjainkban sajnos úgy tűnik, a nagyon hatásos hírközlő eszközök különféle programjai a családok szétzilálására törekszenek. Rendes és vonzó állapotnak próbálják föltüntetni azon helyzeteket, melyek valójában rendellenesek. A sugallt élethelyzetek ugyanis ellentmondanak annak az igazságnak és a szeretetnek, melynek indítania s vezérelnie kell a férfi és a nő kapcsolatát! Éppen ezért, feszültséget és megosztást támasztanak a családokban súlyos következményekkel, főként a gyermekekre nézve. Elhomályosítják az erkölcsi lelkiismeretet, eltorzítják azt ami igaz, jó és szép, miközben a szabadságot valójában szolgaságba süllyesztik. Mennyire aktuálisak Szent Pál szavai a szabadságról, mellyel Krisztus szabadított meg minket, s a rabszolgaságról, mely a bűn következménye!” (vö Gal 5,1) (vö Szent II. János Pál pápa LCS 7-8.o)
     Jelen történelmünkben, amikor a családra oly sok torzító és megsemmisítő erő támad, az Egyház tudván, hogy a társadalom – miként önmaga épsége és egészsége – összefügg a család állapotával, sürgető és égető feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról. (vö AA 11)
     A Krisztusban újjászületett ember szíve megújult a szeretetben, emberi kapcsolatai megújultak a testvériségben, teste megújult a keresztény önuralomban. Mindez megújítja az emberi egzisztencia legintimebb területét, a szexualitást is.
     A bűnbeesés a szexualitást is eltorzította és meghamisította. Szégyenkezés, bujaság, testi roncsolás és a párkapcsolat megmérgezése jelent meg a nemek életadó egyesülésének szépséges valóságában. Felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek...

(folyt.)

Ausztria, Feicht 1310
     Az Inn folyó mentén fekvő St. Georgenberg-Fiecht nevű kis falu, az 1310-ben történt eucharisztikus csodáról lett híres. A Szentmise alatt a pap megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, ám az átváltoztatást követően a bor vérré vált, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. 170 évvel később, 1480-ban egy korabeli újságíró azt írta a Szent Vérről „a vér még mindig olyan friss, mintha friss sebből származna”. A St. Georgenberg kolostor mind a mai napig érintetlenül őrzi az ereklyét.

A templom mellékoltára közelében található felirat szerint: „1310-ben, Rupert apát idején, egy pap a Szent György vértanúnak és Szent János apostolnak szentelt templomban tartott Szentmisét. A bor átváltoztatása után kétsége támadt, hogy Krisztus vére valóságosan jelen van-e a konszekrált borban. A bor erre azonnal vérré változott, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. Az apát és a többi szerzetes, akik éppen a kóruson voltak, valamint a számos jelenlévő zarándok az oltárhoz közeledve csodálkozott a történteken. A megdöbbent pap nem tudta kiinni az összes Szent Vért, és a maradékot a főoltár tabernákulumában található edénybe tette, amellé a kendő mellé, amivel a kelyhet tisztára szokták törölni. Amikor ennek a csodálatos eseménynek a híre elterjedt, egyre több zarándok érkezett a Szent Vér imádására. A zarándokok száma olyan nagyra nőtt, hogy 1472-ben Georg von Brixen püspök elküldte Johannes Lösch wilteni apátot, valamint Sigmund Thaur és Absami Kaspar atyát Georgenbergbe, hogy alaposabban vizsgálják meg a csodát. A vizsgálat eredményeképpen az Egyház támogatni kezdte a Szent Vér imádását, és a csodát hitelesnek minősítette. Az Egyház neves tagjai is jelen voltak a hívők között, mint például János, Trieszt püspöke, György, Brixen püspöke, Rupert kölni érsek és bajor herceg, Frederic, Chiemsee püspöke és még sokan mások.”

Egy másik dokumentum leírja, hogyan segített a Szent Vér relikviája megőrizni a katolikus hitet a protestantizmus miatt bekövetkező egyházszakadás során: „1593-ban, amikor Luther tanai elterjedtek Tirolban, a St. Georgenberg-i szerzeteseket felkérték, hogy terjesszék a hitet mindenhol, amerre járnak. Michael Geisser apát nagy sikerrel prédikált a schwazi plébániatemplomban összegyűlt óriási tömeg előtt, és teljes magabiztossággal idézte fel a vér szent csodáját, mint Jézus Krisztus valóságos jelenlétének bizonyítékát az Oltáriszentségben. Olyan meggyőzően képviselte álláspontját, hogy ellenlábasai kénytelenek voltak feladni a vitát és távozni. Erre a hamis tanítással szembeni teljes győzelemre a hívek úgy tekintettek, mint az Úrnak a Szent Vér imádói számára juttatott különleges kegyelmére.”

 A belgiumi eseményeket az is sajátossá teszi, hogy 1932 és 1940 között több tucatnyi jelenést regisztráltak Belgiumban, melyek közös jellemzője volt, hogy többnyire egyszerű munkás férfiak voltak a kiváltságolt látnokok!   Blogomban nem kívánok foglalkozni a 30-as évek Belgium szociális és vallási helyzetével, ám a dolgok máig kérdőjelesek és bizony befolyásolták a Beauraing-i és Banneux-i jelenések iránti általános hozzáállást is!
     Mindez annál is inkább érdekes, mivel az öt beauraingi gyermek alig kapott érdemleges üzenetet, ugyanakkor az ő jelenéseik megszűntével, közvetlenül egy Tilmant Cȏme nevű liberalista munkás férfinek 9 alkalommal volt jelenése ugyanott és többször a gyermekekkel együtt, akik persze nem láttak és hallottak semmit! És itt kapcsolódunk bele a belgiumi "munkás-jelenésekbe". Példaként megemlítenék a több tucatnyi
egyszerű munkás-látnokból néhányat, pl. Henri Kempenaers, Remy de Wilde, Jules De Vuyst, Omer Eeneman, Van den Broecke, Leonie Van Dijck stb. Talán két kivétel volt, aki nem munkás az "ex-szeminarista" Gabriel Quatannens vagy a "koldus" Henri Maquet. Az "egyszerűséget" értsd úgy is, hogy pl. az egyik férfi útban a kocsmába menet részesült a jelenésben (Omer Eeneman), míg másik a kocsmából jövet (Maurice Van den Broecke).
     Két író, akik megpróbálták feldolgozni az "áttekinthetetlent" H. Didion és L. Wilmet, könyvükben ezt írják a látnokok megoszlásáról: 53 férfi, 55 nő, 12 fiú és 22 lány.
     Mindenesetre hiábavaló volt a jelenések nagy száma és a nagy hírverés, az idő (meg a háború) elmosta valamennyit és az Egyház sem hitelesítette őket! Pedig még a német Neumann Teréz is levelet írt a Gent-i püspöknek, melyben megerősítette, hogy az ún. Onkerzele-i események látnokai igazak.
A máig kibogozhatatlan valós-nemvalós látomások, mindenesetre helyi jellegűek voltak és maradtak! Ám, ezek kapcsán beindultak a támadások az Egyház ellen, egyfelől azért, mert nem ismerik el azonnal a történteket, másfelől meg azért mert úm. "az egész vallási hisztériát ők manipulálják"!
    Természetszerűleg beindultak a találgatások és a lejárató rágalmak is!

(folyt.)

     Előbb-utóbb persze mindenki belátja, hogy a tisztaság – vagyis a vágyak kordában tartása – lett volna a kisebb "szenvedés", a megaláztatások és a rosszabb élethelyzetek kínjánál!
     A régi bölcsességhez, miszerint "mindennek megvan a maga helye és ideje" hozzá fűzhetjük, hogy és megvan a kegyelmi feltétele is! "A szexualitás bár Isten ajándéka, de a házasság szentségén kívül élni vele, kisiklathatja az életet!" (HHCs 140)

     Isten, a fájdalmas csalódásoktól, az egészségi- és életviteli károktól, de főként a kárhozatos bűn terhétől akar megóvni bennünket a (saját érdekünkben). A jóra való indíttatáshoz Ő adja meg a kegyelmet, az erőt – olyannyira –, hogy lehetnek időszakok, amikor nem is érezzük a lemondás terhét, hanem tökéletesen beleolvadunk Isten szeretetébe. Nem kér lehetetlent, csak ember felettit! Vagyis egy-fajta hősiességet kíván – mely a szentek sajátja –, s amely Isten erejéből fakad, nem a sajátunkból. Ez a lemondás olyan akarati cselekedet, ami a szeretet, az agapé sajátja, s amellyel Isten és a társunk felé kell fordulnunk. Szó, mi szó: "hogyan tűrnéd a mocskot, ha már a tisztaságot is alig viseled?" (UH 520)

     Meg kell tanulnunk levonni a tanulságokat, bűnbánatot tartani, elfogadni az isteni megbocsátást és megbocsátani saját magunknak is! Ez a jó kibontakozásának a kezdete!
Mindazáltal, aki hajlamos mentegetni magát azzal, hogy a külvilágot okolja, annak meg kell tanulni reálisan látni saját hibáit, a jó tulajdonságait és a környezet ártalmas késztetéseit. Hiszen mink van, amit nem kaptunk? A helyes önértékelésben nagy segítségünkre van az alázat, az élethelyzetek megítélésében pedig az ima és a szentségi élet. Alázat pl. azt tudni, hogy hol a helyünk, mik az értékeink és hogyan tehetünk tanúságot a tiszta szeretetről, mások jobbulására. "Csak a tiszta szeretet lehet alapja a jó házasságnak, és csak a tisztaság szeretete tarthatja egyben." (UH 476)
     "A szüzesség metafizikai pecsét! A szentség oltalma nélkül való feltörése oly vakmerőség, mint bekötött szemmel átkelni egy forgalmas úttesten!" (UH 30) 
     Az élet dolgai – különösen a szerelemben –, értelmileg könnyebben mérlegelhetők, mint érzelmileg! "Aki szívében nem büszke a tisztaságára, az lelkében már bemocskolódott!" (UH 621)
     Aki helyesen értékeli az életét, a céljait és becsüli saját magát, az nem fél az önmegtartóztatás szenvedésétől, a kimosolygástól. A "felnőtté válásnak" nem szimbóluma sem a dohányzás elkezdése, sem pedig a szüzesség elvesztése! A felnőtt életkorra való helyes felkészülés, épp a tudatosság és mértéktartó viselkedés elsajátításával valósulhat meg, és ebben múlhatatlan szerepe van a szülőknek, pedagógusoknak és a tisztességes barátoknak! "Az igaz szerelmet az örökkévalóság átfénylő harmóniái, és a tisztaság intim titkai lengik át." (UH 596) "A hit és tisztaság erénye, a jövendőd biztos reménye!" (UH 719)   
     Isten megteremtette az embert, saját képmására, mégpedig férfinek és nőnek. Isten megáldotta őket és így szólt hozzájuk: “Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,27-28)  A nemiség Isten akarata és műve. Nem bűn és nem is büntetés, hanem a teremtésben önmagát kifejező Isten gyönyörű gondolata, az ember teremtő istenképiségének a részeként. A tisztaság megőrzése egyszerűen háttérbe szorítja az ál-önrendelkezés, istenfüggetlenség botlásait, és nem csak reményt ad a boldogságra, de biztos lehetőség a porig alázások elkerülésére!
     Ha amiatt vállaljuk a megaláztatást és a sebeket, mert tiszta életünket irigyelik, büszkén tekinthetünk Jézusra, hiszen Ő is ezt tette miérettünk. Ehhez kétségkívül bátorság kell, ám erőt meríthetünk abból a Bátorságból, amely a halált sem tartotta túl nagy árnak, csakhogy kiragadjon minket a bűn karmaiból. (– Jaj Istenem! meg lehetett ezt érteni?) Forrás felhasználásával

Argentína, Buenos Aires 1996

     1996. Augusztus 18-án, este 7 órakor Fr. Alejandro Pezet a Szűz Mária templomban mondott Szentmisét. A záróáldás után egy nő jött hozzá, mondván, hogy talált egy ostyának látszót a templom végében levő virágtartón. Fr. Alejandro odament és látta, az egy ostya. Ezt követően az egyházi rendtartás szerint egy vízzel telt edénybe tette, hogy feloldódjon és betette a Szentségi Kápolna tabernákulumába.
Aug. 26-án hétfőn, amikor a tabernákulumot kinyitotta, meglepetéssel látta, hogy az Ostya valamiféle véres anyaggá vált. Szólt Jorge Bergoglio püspöknek (a jelenlegi Ferenc pápának), aki utasítást adott, hogy hivatásos fotós fényképezze le a jelenséget. A fotók szeptember 6-án készültek. Ezeken világosan látszik, hogy az Ostya, amely véres hús-szerű darabbá változott, növekedett méretében.
Évekig tartották az Ostyát a tabernákulumban és az egész eseményt titokban tartották. Mivel az Ostya nem indult szemmel látható bomlásnak, Bergoglio kardinális (ekkor már érsekként) hivatalos vizsgálatot rendel el.
1999. október 5-én, a bíboros képviselőinek jelenlétében Dr. Castanon mintát vett a véres darabkából és New Yorkba küldte a bűnügyi laboratóriumba vizsgálatra. Az "anyag" származásáról semmi felvilágosítást nem adtak. Ezen tudósok közül az egyik, dr. Frederic Zugibe egy ismert törvényszéki orvos volt, aki meghatározta, hogy a vizsgált anyag emberi szívizom darab, amely a bal kamra, billentyűkhöz közel eső részéből származik. Ez az izom felelős a szívösszehúzódásokért.
A bal szívkamra az, ami pumpálja a vért az egész testbe. A szívizom (vizsgált része) gyulladásban van és nagyon sok fehérvérsejtet tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a szövet élt, amikor a mintát vették belőle. (A fehérvérsejtek elhalnak az élő szervezeten kívül). Mi több, az izomrostok állapota azt is jelzi, hogy a szív súlyos stressz alatt volt, mintha a tulajdonos mellkasát nagy ütések érték volna.”
Két ausztrál, egy újságíró Mike Willesee és egy ügyvéd Ron Tesorerio voltak a szemtanúk a vizsgálatnál. Miután ők tudták, honnan származik az anyag, megdöbbentek dr. Zugibe eredményén. Willesee megkérdezte a tudóstól, mennyi ideig maradhattak volna a fehérvérsejtek életben, ha egy vízben tartott emberi szövetből származnak. Dr. Zugibe azt válaszolta, hogy max. 15 percig. Az újságíró ekkor elmondta a doktornak, hogy a vizsgálati anyag hónapokig sima vízben, majd 3 évig desztillált vízben volt. Dr. Zugibe nagyon meghökkent ennek hallatára. Mint mondta, ez tudományosan nem magyarázható, mivel a fehérvérsejteket csak a vér szállítja, így ha a mintában fehérvérsejtek vannak, akkor a mintavétel időpontjában a szív még működött! És nem csak a vétel időpontjában, hanem még a vizsgálat közben is! A sejtek még pulzálnak?
Dr. Zugibe szinte rosszul lett a képtelenségtől, és konzultált egy orvostársával Robert Lawrence professzorral. Ha az illető 1996-ban meghalt, hogy élhet a szíve még most is?
Willesee ezek után felvilágosította dr. Zugibét, hogy az analizált minta egy átváltoztatott ostyából (kovásztalan kenyérből) származik, mely érthetetlen módon látható vérré és hússá változott. A magyarázaton mélységesen megdöbbenve dr. Zugibe így szólt "azt - hogyan és miként változik egy ostya a konszekrációval élő testté és vérré, azt a tudomány soha nem fogja tudni megmagyarázni." Dr. Zugibe megtért!
A történet ezzel még nem ért véget! Dr. Ricardo Castanon Gomez elérte, hogy összehasonlíthassák a labor eredményeket a 8. századi Lanciano-i csoda ismert kutatói laboradataival. A szakértők a két minta egybevetése után kimondták, hogy ugyanazon személytől származnak. Mindkét minta tulajdonosa AB Rh + vércsoportú egyén volt, és olyan jegyeket hordoz, amely karakterisztikus egy Közép-Keleten született férfire jellemzők. Mellesleg ezen adatok egyeznek a Torinói Lepelről vett véranalízis adataival is!
Csak az Isten különleges dolgaiba vetett hit ad elfogadható választ ezekre csodákra, mintegy bizonyítva a tudomány számára is, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus valóban jelen van, mintegy emlékeztetve arra, hogy jelenléte valós és nem csak szimbolikus, ahogyan a protestáns felekezetek állítják!

Jézus velünk marad Szeretete Szentségében az idők végezetéig azért, hogy testünket-lelkünket természetfeletti módon táplálja, megerősítve az örök üdvösségre!

Az alábbi videóban dr. Castanon aki megtért az ateizmusból, magyarázza el a csodát:
https://www.youtube.com/watch?v=OtTeglYHg8Y

(Ezen összeállítás a Nemzetközi Kiállítás anyaga és a http://www.hagiosz.net/?q=node/1587 nyomán készült!)

     Az előzőkben érzékeltetett viták ellenére az illetékes egyházi hatóság lefolytatta vizsgálatait és kedvező nyilatkozatot tett a Beauraing-i eseményekre. Ennek ellenére, a kétségek máig sem csillapodtak, sem az egyháziak, sem a hívek körében!
     Ám ne gondolja a kedves Olvasó, hogy a püspök felületesen vizsgálódott és a jóváhagyása, valami bizonytalant hitelesített volna! Nem! A történések, a látnokok kihallgatása, gyermekek megegyező elmondásainak hitelessége és a rendkívüli gyümölcsök, meggyőzőek voltak.
     Thomas Louis Heylen O. Praem. 1899-1941 közt Namur püspöke, két dokumentumban is állást foglalt a beauraingi események hitelessége mellett!
     Az elsőben az általa felállított orvosi bizottságnak a csodás gyógyulásokkal kapcsolatos (kedvező) véleményét ismerte el. A második dokumentumban pedig kinyilvánította, hogy az Ég Királynője jelent meg a gyermekeknek a Beauraing-ben 1932-1933 telén ‒ amint írta azért ‒, hogy megmutassa értünk aggódó anyai Arany Szívét és felszólítson mindenkit, hogy kérjék az ő hatalmas közbenjárását a bűnösök megtéréséért.
     A püspök kijelentette, hogy a látnokok által közzé tett üzenetek nem ellentétesek az Egyház tanításával. Továbbá, hogy Máriát tisztelhetjük az "Aranyszívű Királynő" elnevezéssel is, ennek folytán szobrok és képek készíthetők, a jelenési területet pedig kegyhellyé nyilvánította! Az őt követő püspök ‒ André Marie Charue (1941-77) ‒ is megerősítette elődje állásfoglalását! (Mi magyarok tanulhattunk volna tőle!)

(folyt.)

Megjelent a Máriás Papi mozgalom kiadása ‒ Csató és Tsa Kft 1998. ‒ 90-91. és 94. oldal nyomán. (Részletek), 1997. június 24. valamint augusztus 6.

– Jézus Krisztus az egyedüli Üdvözítő, mert Ő az Atya örök Igéje, aki szűz méhemben megtestesült, megszületett, növekedett, majd megváltástokért és üdvösségetekért meghalt a kereszten.
– Jézus Krisztus az egyedüli Üdvözítő, mert Ő az Igazság.
Az Atya tökéletes képmása, az Ő örök Igéje, aki elhozza nektek az isteni Igazság ajándékát.
Az Evangélium tartalmazza az Ő Igazságát. (...)
     Látjátok, hogy az Evangéliumban lévő Igazságot mennyire elhomályosítja a racionalizmus, megtépázzák az egyre inkább terjedő tévedések, és így sokan eltávolodnak az igaz hittől.
Betű szerint éljétek meg Fiam, Jézus Evangéliumát!
Betű szerint hirdessétek az Evangéliumot!
     Ne hagyjatok fel azzal, hogy az Igazság fényét hirdessétek a tévedés és a hitehagyás sötétségébe merült világban!
     Legyetek ti az új evangelizáció apostolai csaknem kétezer évvel az Evangélium első hirdetése után a pogánnyá vált világban!
– Jézus Krisztus az egyedüli Üdvözítő, mert Ő az Élet.
Az életet Ő birtokolja, mivel Isten. Az életet Ő ajándékozza mindenkinek, mert Ő nyerte el
számotokra, amikor föláldozta magát értetek a kereszten.
Az életet együtt kapjátok azzal a kegyelemmel, ami az isteni természet részesévé tesz benneteket.
Szeretett fiaim, váljatok a kegyelem szolgáivá, váljatok az Élet hordozóivá! (...)
Legyetek készek mindenekelőtt a kiengesztelődés szolgálatára, amit ma az Egyházban sok helyen elhanyagolnak.
     Legyetek az isteni irgalmasság szolgái! (...)
– Jézus Krisztus az egyedüli Üdvözítő, mert Ő az Út. Ő vezet titeket szeretete Lelkében az Atyához.
Ő visz benneteket a tökéletes és örök boldogság útján.
Ő készíti elő számotokra találkozásotok várt és végső pillanatát isteni dicsősége ragyogásában.
Jézus Krisztus az egyedüli út, mely titeket a Paradicsomba vezet.
Nincs más név az ég alatt, melyben üdvösséget nyerhetnétek.
     Az emberiség közeledik ahhoz, hogy Vele találkozzék, ami akkor következik be, amikor Jézus eljön dicsőségében, hogy elhozza királyságát a világba.
(Mert) Jézus az örök dicsőség Királya.
     Amikor majd Jézus eljön isteni dicsőségében és megjelenik az egész emberiségnek, mindenki ugyanabban az élményben részesül, mint a Tábor hegyén Péter, Jakab és János.
Mert Jézus ragyogásában nyilvánul meg, és embersége teljesen átváltozik istensége tündöklő fényében.
     Akkor majd az egész világmindenség elismeri, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, az Atya tökéletes képmása, az emberré vált Ige, az egyetlen és egyedüli Üdvözítő, akiért és aki által minden lett, és akinek hatalma van mindeneket lába alá vetni.
     Jézus elhozza dicsőséges királyságát a világba, amely a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a szeretet és a béke királysága lesz.
     Éljetek dicsőséges eljövetelének örömteljes várásában!