Anyagi zavarban

     Egy napon a Jóisten tudtára adta szentünknek azt ‒ írja Lassagne Katalin kis naplójában ‒, ami később be is következett, mármint hogy sok-sok lélek fog megtérni! Egy vasárnapi szentbeszédében maga a plébános is elmondta: „Kedves híveim! Ha tudnátok azt, hogy mi történt ebben a kápolnában, nem mernétek oda belépni. Többet nem mondok nektek imádkozzatok!”

Ám Keresztelő Szent János oltárának a felállítása súlyos gondot okozott neki. Az asztalosnak 500 frankkal tartozott, miután a költséget magára vállalta s már egy fillére sem volt. Minden kápláni jövedelme, mind ráment a kőművesmunkákra. Az asztalos sürgette a fizetést, szegény Vianney mit tehetett, minthogy térdre borult az új oltár előtt, és kérte az Urat és unokatestvérét Jánost, hogy most az egyszer segítsék ki. Ezt követően elment hazulról kiszellőztetni a fejét, hogy egy kicsit lehiggadjon. S íme, amint az úton haladt, nem messze a templomtól, egy ismeretlen asszony szólította meg őt: „Ön az Ars-i plébános?” Igenlő válaszára, a nő azt kérdezte, hogy elfogadna-e tőle 300 frankot? A szent plébános válasza azonban nemleges volt. Az asszony egészen belesápadt és tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy „de miért nem”? Vianney atya pedig így válaszolt:

‒ A válaszom egyszerű! Azért, mert nekem nem 300-ra, hanem 500 frankra van szükségem!

A nő csodálkozón elmosolyodva mondta:

‒ Rendben, várjon főtisztelendőséged, mindjárt hozom a kívánt összeget, mert meg vagyok győződve, hogy valamely igen jámbor célra kell!

És az Ars-i szent plébános, ebből a rendkívüli segítségből korántsem arra következtetett, hogy az isteni Gondviselés az ő bankárja, hanem épp ellenkezőleg, alázatos és erényes lévén kijelentette, hogy nagyon üdvös leckét kapott és nem kockáztatja meg még egyszer, hogy pénzzavarba jusson! Így rendkívüli esetek kivételével szokása lett, hogy előre fizetett.

Jóval később, az egyszerű templom három új kápolnával bővült, így ki is szélesedett.1837-ben Szent Filoména-, az Ecce Homo-, majd az Angyali Üdvözlet-kápolnája készült el.

(Később, 1845-ben a félkör-alakú szentély helyébe, ahol csak a főoltár kapott helyet, új, hosszúkás alakú szentély épült, mely majd akkora terjedelmű volt, mint a hajó.)

Hogy személyes jámborságának eleget tegyen s mivel tudta, hogy a képek mily nevelő hatással vannak a jó és egyszerű lelkekre, Vianney több szentképet és szobrot rendelt a templom számára. Szent József és Szent Péter-szobra a szentélyben, Szent Sixtus, a templom védőszentje, Szent Balázs-szobra pedig a szentély bejárat két oldalán nyert elhelyezést.

Két fekvő szobor is volt a mellékkápolnákban: Jézus a sírban és Szent Filoména. A fal melletti fülkékben, a követ­kező szobrok, illetve képek voltak láthatók: a Boldogságos Szűz a Csodáséremmel, a Szent Szűz a kis Jézussal, Keresztelő Szent János, Szent Lőrinc, Assisi Szent Ferenc, Szienai Szent Katalin, Labre Szent Benedek, Szent Mihály-, Gábriel- és Ráfáel főangyalok, ez utóbbi a fiatal Tóbiással. A szent Arc és Krisztus kínszenvedésének eszközei, valamint a tövissel koronázott Krisztus az Ecce Homo kápolnában nyertek elhelyezést. Ebben a kis templomban minden a lelkeket akarta megszólítani.

Szentünk néha, oly elragadtatással magyarázta a képeket, hogy egész lázba hozta őt. Például az Ecce Homo kép előtt zokogott.

Vianney plébános a templom újjáalakítása költségeiben hatalmas segítőre talált a Párizsban lakó Des Francois Garets őrgrófban Garets grófnő fivérében, aki 1819 ta­vaszán, néhány heti üdülésre az Ars-i kastélyba jött. Itt találkozott e nagyszerű emberrel a 33 éves plébános, aki a virrasztás, a böjtölés és az apostoli munka következtében egészen lesoványodott. Mindjárt első látogatásra­ határtalan bizalommal viseltettek egymás iránt. Nővéréhez címzett levelében mindig említést tett az „ő buzgó és tiszteletreméltó plébánosáról”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kérek kedves Olvasóimat, hogy aki teheti mondjon imát egy fiatal lányért, akit súlyos betegség súlyt! Esetleg rózsafüzér kilenceddel vegyen részt 18-ától kezdődően!

Köszönöm az ő, a családja és a magam nevében!

"Kérjetek és megadatik nektek!" (Mt 7,7)

Forrás: http://www.napiujsag.hu/2018/10/nem-kellett-volna-igy-tortennie-meglepo.html 

     Az országhatárok megrajzolásakor, de utána sem tették lehetővé a népszuverenitás kinyilvánítását, vagyis az önrendelkezési jog alkalmazását. A mai napig sem volt erről népszavazás az elorzott területeken! Csupán egyetlen város kapott rá esélyt, Sopron, amely hűséggel mégis a megcsonkított Magyarországot választotta a Burgenlanddal megjutalmazott Ausztria helyett. Ezt követően ezt az emberi alapjogot nem engedélyezték az utódállamokban, követelőit meghurcolták, sőt megölték, mint például a cseh megszállás elleni pozsonyi tüntetés néhány résztvevőjét (1919. febr. 12-én 7 halott, 23 súlyos sebesült a sortűz után!).

A cseh, román, lengyel, szerb esetben hivatkoztak a történelmi jogfolytonosság alkalmazására, a korábbi királyságok területi megújítására, de a Magyar Királyság jogfolytonosságára ez nem vonatkozott, sőt annak területi többségét a szomszédos államalakulatok kapták jutalmul, mint például Magyarország teljes északi területét az egy milliónyi magyar őshonos lakosságával együtt Csehországnak juttatták (egy olyan területet átadva, amit Csehország soha előtte nem birtokolt), amiért Csehszlovákia a francia befektetések érdekszférájába kényszerült (tőlük kaptak hitelt elég magas kamatra például a hadsereg felfegyverzésére, kiképzésére, hadászati művek megépítésére, amit a francia hadseregtől és cégektől rendeltek meg).

Trianonban hivatkoztak a nemzetiségi határok jogosságára is, de 3,5 milliónyi őshonos magyar által többségben lakott területet rendeltek idegen uralom alá, például Székelyföldet, Partiumot, Csallóközt, Bodrogközt, Bánátot, Kárpátalját (ahol csehek, ill. szlovákok nem is éltek).

Valójában a mesterségesen létrehozott új államhatárok kialakításakor csupán az antant hatalmaknak kedvező, főleg francia szempontokból előnyös gazdasági, befektetési és katonai-stratégiai szempontok érvényesültek (nyersanyagforrások, bányák, termőterületek, vasutak, közigazgatási központok, hegyek, folyók elnyerése).

Elmondható tehát, hogy sem a tisztességet követelő keresztény erkölcsiség, sem az emberséget tápláló görög bölcsesség, sem az igazságosság jogi alapelvei nem kaptak szerepet, csak a nemzetközi nagytőke és pénzvilág hatalmasainak önző érdekei.

 (folyt.)

A templom felújítása 

      Vianney atyánk közben a templom átalakításának a terveivel foglalkozott.

1820-ban egy új ‒ bár egyszerű ‒ torony építését vette tervbe. A fából való harangláb, a súlyos harang alatt, ugyanis összedőléssel fenyegetett. Augusztus havában a plébános sürgetésére, a polgármester elrendelte a munka megkezdését.

Vianney jóleső érzéssel szemlélte a téglából épített, négyszögletes, zömök tornyot. Alig fejezték be máris egy második harangot vett a saját pénzén, amit a Szent Rózsafüzér harangjának nevezett el.

Mialatt künn az állványok az ég felé meredeztek, szorgal­masan dolgoztak a templom belsejében. Vianney szűknek ta­lálta. Mindazonáltal most még nem foglalkozott a bontás gondolatával, hiszen bensőséges volt az öreg templomban imádkozni!

Az áldozási rács mellett a Boldogságos Szűz oltára és szobra állt, de a fáját már szú ette, így az igen szegényes szobor, szomorú benyomást tett az ájtatoskodóra. Szentünk elhatározta tehát, hogy egy mellékkápolnát fog építtetni a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére.

A munkálatok 1820. augusztus 6-ra, a búcsúnapra befejezést is nyertek. Vianney megkülönböztetett tisztelettel viseltetett templomának, ezen csöndes, s félig sötét szöglete iránt, és negyven éven át minden szombaton itt mondta a falu népéért a Szentmisét, felajánlva őket a Szeplőtelen Szív oltalmába! Ennek okán, a Szűzanya szobor mell-részére készíttetett egy nagy, nyitható lángoló szívet (!), melybe elhelyezte híveinek névsorát! Mindezt Mária Szeplőtelensége dogmája 1854-es kihirdetése előtt! (A szobor ma is látható! Lásd még az alsó képet!)

1823. folyamán, a bérmálásakor választott védőszentje, Keresztelő Szent János iránti tiszteletéből saját költségén kápolnát építtetett. Ezt Écully-i iskolatársa, Mathias Loras áldotta meg. A hívek nagyobbik fele, jámbor és örömteljes érzelmekkel ünnepelte meg ezt az ese­ményt, ám a világias élvezetek rabjai, akik az ünnepélyen részt vettek, bosszankodással olvashatták a kápolna fölötti felírást: „Feje egy tánc ára volt” (Salome táncára utalva).

Nemsokára az a hír járta be a falut, hogy a kápolna felavatása alkalmával, szentünknek látomásban volt része. A Megváltó előfutára (Keresztelő Szent János) jelent meg neki, rámutatva a kápolnába elhelyezett gyóntatószékre, és az előtte várakozó hatalmas sokaságra.

Ezek voltak a vélt, vagy valós alapú szóbeszédek, ám egyénisége és túl tiszta szemlélete, maga is szolgáltatott anekdotikus történeteket.

Egy alkalommal találkozott egy ismerős úrihölggyel, aki csinos fodros nyakpántot hordott. Az atya teljes komolysággal megkérdezte tőle, hogy eladja-e? A hölgy csodálkozva kérdezett vissza:

‒ Ugyan, mire kellene ez a főtisztelendő úrnak?

‒ A macskám nyakába akasztanám! ‒ volt a válasz.

Tény, hogy sohasem tűrte ‒ sem a nagyúri dámáktól sem az egyszerű asszonyoktól ‒, hogy valaki fedetlen karral, mély kivágású ruhával jöjjön a templomba.

Megesett, hogy kastélybeli látogatása alkalmával egy hölgy arcképén akadt meg a szeme, aki nagy kivágású estélyi ruhában volt lefestve. Szentünk így szólt: „Azt lehetne hinni, hogy a hölgy guillotine-nal való lefejezésére készült föl!” A kastély úrnője, megértette a lec­két és eltávolította a képet.

Az eredmény? Az Ars-ba jövő zarándokok bámulattal csodálták a templomban és az utcákon, a község komoly és szemérmes asszonyait s lányait, ld. az alsó képet!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szűzanya nélkül nem fog menni!    

     Egy vasárnapi vecsernye után, néhány fiatal hívő maradt vissza, hogy meggyónhassanak, és láthatóan jóindulatú lelkek voltak. Vianney látva őket, arra a gondolatra jutott, hogy egy pár szóval hat rájuk, hogy a hit közösségi érzetében egyesítse őket. „Gyermekeim! Ha egyetértetek velem, elmondhatnánk együtt a rózsafüzért, hogy a Boldogságos Szűz kieszközölje számotokra azt a kegyelmet, hogy jó szándékaitok sikerrel járjanak!”

Ehhez hozzá kell fűznünk, hogy Vianney előtt egy évben csak egyszer mondtak a templomban nyilvánosan rózsafüzért, mégpedig Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. Szentünk beiktatásával ez, napi szintre változott. Egyik fiatal így emlékezett: „Erő­sen hiszem, hogy ezen a napon a főtisztelendő plébános úr megváltoztatta szívemet!” »Ez a fiatal egyike volt azoknak a lelkeknek – jegyezte fel Lassagne Katalin ‒, akiket az atya segített a bensőséges lelki életre. Hamarosan meg is alakult a „A Szent Rózsafüzér Testvérülete”.«

Szentünk azokkal szemben, akik az ő általános tanácsainak és figyel­meztetéseinek ellenszegültek, igen szigorúnak mutatta magát. Követte azt az elvet, hogy az alkalmi bűnösök „könnyed” bűnbánatára, megtagadta a feloldozást, sőt még az egyszeri visszaesővel szemben is megtagadta a feloldozást, mind­addig, míg az illető teljesen meg nem javult. Így történhetett meg, hogy nagyszámú hívőnek anélkül, hogy botrányokozók lettek volna, hónapokig, sőt évekig kellett várakozniuk, míg a szentségekben részesülhettek.

A következő párbeszéd bizonyítja ezt: 1895. márciusában mesélte egy tisztes idős hölgy, miszerint hat évig nem tehetett eleget húsvéti kötelezettségének:

»Tizenhat éves koromtól, huszonkettőig, minden évben elmentem „búcsúra” a szüleimhez, Mizérieux-be, és ott egy-kettőt fordultam a táncmulatságon. Évközben sohasem hagytam el a községünket, csak ezen a napon. Ars-ban pedig már huzamosabb idő óta nem tán­coltak. Ez az egy „félrelépés”, mely minden évben megismétlő­dött, ez volt az oka annak, hogy nem részesülhettem feloldozásban! Bár minden nagyobb ünnepen elmentem gyónni, de a főtisztelendő úr csak áldásban részesített.«

Treve Klaudina kisasszony hasonlóképp emlékezett, miszerint az egyik menyegzőn, csak egyszer táncolt ám az Ars-i plébános a feloldozását elnapolta, a mennybemenetel ünnepéig.

Hasonlóképp járt Butillen asszony, akinek lány korában azért kellett két-három hétig várnia a feloldozásra, mert a Montmerle-i vásáron elment a táncosokat (csak) nézni!

Az egyik családapa, aki még elég jól ismerte lelkipásztorát, feltárta a következő lelkiismereti kérdését: „Elkísérhetem-e a leányomat a mulatságba, ha nem engedem táncolni!” Szentünk erre így válaszolt: „Nem, kedves barátom, ha ő nem is táncol, szíve az majd táncolni fog!”

Cibeing grófné véleménye szerint, „a plébános úr, csak a kihágásokból ismerte a táncot, amelyeket kétségkívül esetenként okozott!”

Bizony ezek voltak az Ars-i plébános táncra vonatkozó irányelvei, és ezért fordított nagy gondot a szülőket felvilágosítására. A lel­kükre kötötte, hogy jó példával hassa­nak reájuk, mert Isten előtt felelősséggel tartoznak értük. „Felelni fogtok a lelketekért, sőt a gyermekeitek lelkéért is! Nem tudom, hogy azt teszitek-e, amire képesek vagytok, de azt tudom, hogyha az általatok nevelt gyermekek elkárhoznak, ti is elkárhoztok! Jobb, ha időt szakítotok gyermekeitek nevelésére, mert megeshet, hogy az egész örökké­valóságon át vádolhatjátok majd magatokat, e végzetes mulasztás miatt!”

Valljuk be, kemény beszéd volt ez szentünk részéről, de a szülők szó szerint vették tanácsait, és ennek kétségkívül pozitív hatásai voltak!

(Források a 2. részben!) (folyt.

022) https://youtu.be/J9UU7v6t2d4

 Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Én és a felebarátaim

Azzal a nyelvvel, amivel az Urat dicsértem és dicsőítettem (vagy kellett volna), az egész emberiséget szidtam, és rosszakat mondtam az emberekről. Mindent és mindenkit csak kritizáltam. Nekem semmi sem volt jó. Mindig csak a hibákra mutogattam. Magamat soha nem hibáztattam, én mindig kivétel voltam. Én voltam a „szent Gloria”, a „Jó”, a „Kedves”, és a „Szép”, miközben irigy, kiállhatatlan és hálátlan voltam. Soha nem mondtam elismerést, köszönetet szüleimnek és családomnak azért a fáradtságért, áldozatért, szeretetért, amit értem hoztak, hogy iskoláztattak, hogy felemelkedhessek a társadalmi ranglétrán, és hogy támogattak. Ehhez azt is hozzá kell még tennem, hogy miután elvégeztem az egyetemet, és elértem karrierem csúcspontját, a szüleim és a családom már nem volt fontos számomra. Akik engem minden eszközzel támogattak, azokat jelentéktelennek, még említésre méltónak se tartottam. Sőt, már odáig jutottam, hogy szégyelltem anyámat. Szégyelltem, mert egyszerű, szegényes körülmények közt élt, és nyomorúságosan tengette életét.

Én és a családom

Az eredmények egoista életmódot mutattak a „tízparancsolat vizsgán”, de mint feleség is csődöt mondtam. Nagyon messze voltam attól, amit Isten egy keresztény feleségtől elvár. Egész nap elégedetlenkedtem, már a felkelés pillanatától. Kedves férjem barátságosan üdvözölt: „Jó reggelt!” Én pedig ezt válaszoltam rá: „Mitől lenne jó a reggel? Nézz ki az ablakon! Már megint esik!”

Mindig találtam kritizálnivalót, folyton rosszkedvű voltam. Senki nem tudott velem jót tenni, mindenben találtam kifogásolnivalót. Nemcsak a férjemmel viselkedtem így, hanem a gyerekeimmel is elviselhetetlen és igazságtalan voltam. Ezen a túlvilági vizsgán megmutatták nekem, hogy soha nem voltam igaz szeretettel, részvéttel se embertársaimmal, se családommal. Azt mondta az Úr: „Soha nem gondoltál rájuk!”

Láttam a számtalan beteget, magányost, és siránkozni kezdtem: „Uram, milyen szegények, elhagyatottak ezek az emberek. Senki nem törődik velük. Adj kegyelmet, hogy hozzájuk mehessek, meglátogathassam, megvigasztalhassam őket, elűzhessem magányukat azzal, hogy velük maradok. Ez a sok kis gyerek, aki anya nélkül maradt, a kis árva gyerekek, mennyi szenvedést kell nekik elviselniük.” Minél többet láttam, minél tovább folytattam a vizsgát, annál világosabban láttam, milyen kőkemény volt a szívem. Most ismertem csak fel, hogy kőszívem olyanná tett, mint egy szörny. Tisztán és világosan láttam, hogy a tíz parancsolat-vizsgán megbuktam.

Eddigi életem alapján esélyem sem volt átmenni a vizsgán. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés volt bennem, nem számított, hogy nem gyilkoltam, hogy senkit nem öltem meg. Elmondok még egy példát: Gyakran ajándékoztam rászorulóknak különböző szükségleti cikkeket: élelmiszert, ruhát és sok mást. Ám, soha nem önzetlen szeretetből tettem, hanem hogy lássák, milyen jó vagyok, elismerést csikarjak ki belőlük, és hogy az én divatmajom-társaságomban kedvező képet alkossanak rólam. Beszéljenek az emberek a nagylelkűségemről, és ezért irigyeljenek és csodáljanak. Mivel nagyon gazdag voltam, meg akartam mutatni, milyen jóságos és nagylelkű vagyok.

Az ajándékokkal és nagylelkűséggel manipulálni akartam a szegénységben és nyomorban élő embereket, hogy ezt is a javamra fordítsam, de minden adomány kapcsolatban volt valamilyen feltétellel vagy kéréssel. Így tartottam pórázon az embereket. Manipuláltam őket, s függtek tőlem. Rendkívül tetszett, ha észrevettem, hogy egy „emberfalka” szaladt utánam, és a hátam mögött arról beszéltek, hogy milyen nagy szívem van, jó és szent vagyok. De ezen a vizsgámon minden kiderült. Azt mondták nekem: „Az egyetlen istened, akit tiszteltél, a pénz volt. A pénz bálványozásával átkot vontál magadra. A pénz és aranyimádatod a kárhozatba sodort téged. Egyre jobban eltávolodtál az egy Igaz Istentől.” Ez igaz volt!

Amikor szememre vetették a pénzt, felkiáltottam: „De hát milyen pénzről beszéltek; a Földön egy csomó problémát és adósságot is hagytam?” 

A bensőséges Mária-tisztelet

     Kedves Olvasó! Hallott-e már olyan szentről, aki nem volt bensőséges Mária-tisztelő? Aligha, mert nincs ilyen! Vianney Szent János is kisgyermeksége óta tisztelte és szerette a Szűzanyát, és ez áthatotta egész életét, sőt papi életének erőtadó forrása, vigasza, iránymutatója volt! Szentünk felismerte, hogy amiként Isten az ő Fiát Szűz Márián keresztül adta megváltásunkra, úgy helyes, ha mi is Márián keresztül küldjük imáinkat, áldozatainkat és kéréseinket a Mennyei Atya felé!

Alább, több homiliájából összeállított beszédét idézem, mintegy példázatul!

(Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén mondta): »Elmélkedtetek-e már a szeretetről, amely az ősz Simeon szívét emésztette elragadtatásában? Mert egész bizonyo­san elragadtatásban volt, amikor karjain feküdt a gyer­mek Jézus! Egy életen át kérte a jó Istent, hogy láthassa még a Megváltót, s a Jóistentől ígéretet kapott. Ötven esztendőt töltött várakozásban, amely min­den vágyának és akarásának teljesedését jelentette. Ami­kor Mária és József beléptek a templomba, hallotta Isten szavát: ‒ Íme, Ő az! ‒ Karjára vette hát a gyermek Jézust és szeretettől áradó szívére szorította, s a szívét izzóvá tette és lángra lobbantotta. A jó öreg felkiáltott: Most bocsásd el Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim üdvösségedet. (Lk 2, 29-30) Aztán visszaadta Jézust édes­anyjának.

És nálunk? Kedves testvérek, mi nem vagyunk-e szerencsésebbek Simeonnál? Hiszen Jézus a Világ Üdvözítője, mindig nálunk lehet, ha akarjuk. Nemcsak a karunkon néhány pillanatig, hanem a szívünkben! Milyen szerencsés vagy te ember, ó de milyen keveset értesz meg a szerencsédből! Bizony, ha értenéd, nem bírnál tovább élni. Ó nem! Egészen bizonyosan nem!... Belehalnál a szeretetbe! (És itt könnyek törtek elő a szent plébános szeméből.) Gondolj bele, ne­ked adja magát az Isten! Magaddal viheted a szívedben! Odavi­szed, ahová csak akarod! Hiszen eggyé lesz veled!”

Ma nagy ünnepünk van – kedves testvérek – az Úr megtestesülésének ünnepe! Az Üdvözítő jövetele előtt Isten haragja, mint valami kard függött fejünk fölött, készen, hogy lesújtson. Mihelyt a Szeplőtelen Szűzanya megjelent a földön lecsillapult a harag! Ő még nem tudta, hogy Isten Anyja lesz, és kis korábban bizonyára mondogatta: „Ó mikor láthatom meg azt a kiváltságos, szép teremtményt, aki Isten Anyja lesz?” És lám, Ő lett Isten Szentséges Anyja!

A Szent Szűz kétszer szült minket: a megtestesülés­ben és a kereszt alatt, tehát kétszeresen is Anyánk! Gyakran hasonlítjuk Őt a földi anyához, pedig sokkal jobb a legjobb édesanyánál is, mert az megfenyíti gyermekét, ha bánatot okoz neki. De a Szent Szűz nem így tesz: ő olyan jó, hogy mindig szeretettel bánik velünk és sohasem büntet. Ennek a jó Anyának a szíve csupa jóság és irgalom. Egyetlen kívánsága, hogy boldognak lásson bennünket, és bizony elég csak feléje fordulnunk, hogy meghallgatásra talál­junk. És ezt fontos tudnunk szívünkben, mert a Fiú ítél is, de Édesanyja csak szeretni tud.«

Vianney Szent János könnyezve prédikált, olyan tűzzel, hogy a jelenlévők még ötven év múlva is emlegették. De azokat is felkereste, akik nem jöttek el a templomba. Vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Tudunk következtetni az idők jeleiből?

     Az Úr szavai: „Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazságos? (Lk 12,56) Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek. (Lk 21,11)
Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett – mert hűséges az, aki az ígéreteket tette –, és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk, ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni. (Zsid 10,23-25)”

Kérdés, hogy a megpróbáltatások, melyek e tavasszal érnek bennünket, kellően elgondolkodtatóak-e? Sajnos, sokan még mindig könnyen legyintenek: „ezen is túl leszünk!” – Adja Isten! – Ámde nagyon úgy néz ki, hogy e világjárványnak egy újabb és erősebb hulláma is várható! És ez nem rémhír, hanem napi hír, hiszen pl. olyan mérvű és mennyiségű egészségügyi felszerelést halmoz fel az ország, mely erre enged következtetni! Ha megtörténik, bizonyára sokakat késztethet majd a félelem imára, ám még nem tartunk ott! A rettegők kényszerű  imája nem olyan érdemszerző, mint a kényelemben felajánlott áldozat! Annál is inkább, mert van nekünk Közbenjáró Anyánk az égben, amiként vannak Magyar Szentjeink is! Imáinkkal, kérjük az ő közbenjárásukat is a súlyos csapás elkerülésére, megfékezésére!

Nem lehetne-e a hitünk és a józan előrelátásunk szerint, imával és engeszteléssel már MOST kérnünk Istent, hogy hárítsa el fejünk felől az életveszélyt? Ez nem azt jelenti, hogy Isten mérte ránk a csapást, hanem éppen mi – az emberiség – távolodtunk el az isteni oltalomtól! Ez az a bizonyos feldobott kő, mely ugyan „fentről” esik a fejünkre, ámde mi magunk dobtuk fel!

Mi az a mérték, amivel kiesdhetjük a mértéktelenség végét? Napi, minimum egy órányi engesztelő imádság, szerető áldozathozatal! Elsősorban imádkozzuk a leghatékonyabb imát, melynek szavai az Isten megtestesülését is kiesdették, és ez a Szent Rózsafüzér! Ezen kívül (május lévén) elmondhatjuk a Loretói Litániát és más imát (más hónapokban a Jézus Szíve litániáját, de mindenképp egyházilag jóváhagyott imákat), ami kitesz egy órát – csak a rózsafüzér ki ne maradjon!

Isten áldja és óvja meg Hazánkat és az egész emberiséget! (A szerk.) 

        Mert van miért és kikért imádkozni!

A bál az bál, a pénz meg beszél! 

     Az Ars-i plébános történetei közt előfordultak olyan esetek is, amikor engedett a szigorúságból. Így nem kifogásolta egy kút fúrásának vasár­nap való folytatását. Sőt, ha a rossz időjárás sokáig tartott és a learatott gabona romlani kezdett, vasárnapon sem tiltotta a munkát, persze kivételesen!

A bűn legveszélyesebb tulajdonsága, hogy nem marad magában! Aki a bűnt és következményeit kerülni akarja, kerülje az alkal­mat, mert egy idő után végzetesen elveszti a bűnre való érzékét!

Az Ars-i plébános ilyen elvekkel indult, és következetesen haladt a cél felé. Ugyanakkor az Ars-i parasztok a hosszú téli esték összejöveteleit, megfelelő helyiségek hiányában az istál­lókban tartották. Ott a hőmérséklet adott, s a világítás gyenge volt, ám a bűnrészes szülők szeme láttára, olyan dolgok történhettek, melyek a pogányságnak is dicséretére váltak volna. Persze a tudatlanság és meggondolatlanság némileg ment­hette e szegény embereket, ám mihelyt Vianney plébános a szószékről ezen hanyagságokat megbélyegezte, ritkulni kezdett.

Ami a táncot illeti, az ellenállás különösen makacs volt, és csak lépésről-lépésre lehetett haladni a győzelem felé. 10 év folyamán sokszor kellett az Ars-i plébánosnak megismételni idevonatkozó tanításait, miszerint nincs Istennek olyan parancsa, melynek az áthágását a tánc elő nem segítené.

Az anyák hiába mondogatták, hogy „én figyelek a lá­nyomra!”, szentünk azt válaszolta, hogy „persze, felügyeltek a ruhájára, de nem tudtok fe­lügyelni a szívére”! Igen súlyos szavakkal illette a hanyag apákat és anyákat, akikre könnyen a hosszú purgatóriumi szenvedés, vagy egyenesen a pokol vár, mert engedték gyermekeiket szabadon járni-kelni az örvény szélén. Majd látni fogjátok, hogy a ti lelkipásztorotoknak igaza volt-e vagy sem, de akkor már késő lesz, mert a gonosz lélek úgy keríti körbe a táncolót, mint a kerítés a kertet. „Akik bálba mennek, az őrzőangyalukat az ajtó előtt hagyják, ám az ördög velük tart!”

Az Ars-i plébános szavát tett követte. Egy alkalommal, maga ment a muzsikus elébe. „Mennyit adnak ön­nek muzsikálásért? ‒ kérdezte szentünk. „Öt vagy tíz frankot!” – volt a válasz.

Nos, szentünk megkettőzte az összeget, és a mulatság elmaradt.

Hasonló módon járt el egy „búcsú” alkalmával Bachelard kocsmárossal is: 

– Mennyi nyereséget remél ön bezsebelni a mai napon?

– Ennyit, főtisztelendő úr!

– Rendben, íme az összeg, és ne adjon el semmit!

A kocsmáros elfogadta, és állta az egyességet.

Az egyik vasárnapon már megkezdődött a tánc a főtéren, amikor a plébános váratlanul megjelent a piacon. Erre mindenki megi­jedt és szétrebbentek, mint a galambok – mesélte később nevetve Vianney.

Szerencsére nem minden Ars-i leány volt a „tánc bolondja”, hiszen voltak jól nevelt, okosan gondolkozó leányok is, akiket a felszínesség ragálya nem fertőzött meg. Vianney elsősorban a nyáj ezen értékes részét akarta megvédeni. És nem is eredménytelenül!

Szentünk imáiból és intelmeiből sarjadó isteni kegyelem csendben dolgozni kezdett a szívekben. Egyre többen kezdtek szégyent érezni a felszínes szórakozások iránt.

Mivel az Ars-i lelkipásztornak állandóan volt oka a lelkekért küzdenie, az egész élete imádság és prédikáció volt. „A mi plébánosunk ‒ mondták a fonóban ‒ azt cse­lekszi, amit mond, azt gyakorolja, amit tanít, sose láttuk azt, hogy örömöket keresett volna. Egyedüli öröme az volt, ha Isten­hez imádkozik, hogy a lelkeket mentse!”

Az elhanyagolt esti imaórák újra látogatottak lettek. Hétköz­nap esti 8 órakor megkezdte az esti ima elmondását, kevés részt­vevő jelenlétében. Lassan, mások is csatlakoztak hozzájuk.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az evangelizáció álcázott akadályai 1                

     Az evangelizációnak súlyos akadálya, hogy a sátán álcázza és a világosság angyalának tetteti magát (vö. 2 Kor 11,14). Értitek Testvéreim!? Súlyos gond ez, mert a bűn szerzője, ha nem leplezik le és nem futamítják meg, akadálytalanul végzi aknamunkáját az egyén, a közösség és a társadalom életében. Bernanos szerint az ördög megtalálható – látszólag ártatlan alakban – könyveink semmitmondó fecsegésében, a modern élet találékony kifinomultságaiban, a csábítóan szép ruházatokban, barátságosan mosolyog a lét minden ilyen és hasonló alakzataiban és az ember egyáltalán észre sem veszi. (Felső kép: Mobilozás) Balducci pedig azt írja, hogy a sátán elfordít és távol tart az Istentől. Mindegy, hogy milyen módon és milyen eszközzel. Az emberek nem figyelnek rá, úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy nem ismerik fel, nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában a sátáni akarat valósul meg. 

     Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek. (...) Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédben (VI. Pál pápa három, II. János Pál pápa tizenöt alkalommal) foglaltak állást. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet... A gonoszság nem pusztán a nyomort jelenti a földön, hanem igenis egy élő, lelki, romlott és megrontó lényt. Egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő... Tudatában vagyunk annak, hogy ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az, aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden utat, ami a bensőnkbe vezet, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.'' (1972. nov. 15.)

A szó kemény fegyver, de nevel! 

     Az Ars-i plébános minden eszközt felhasznált arra, hogy a gyermekekben és fiatalokban utálatot keltsen a káromkodás és a trágár beszéd iránt.

De szentünk hadat üzent a könnyelmű esküvés­eknek, az átkozódásoknak, a durva kifejezéseknek is, melyeket nem szégyenlett a szószéken elsorolni. Az emberek ezt szégyenkezve hallgatták.

A lényeg, hogy a káromló és bű­nös szavak, lassan-lassan kikoptak az Ars-i közszótárból, s ezek helyébe a Miatyánk, az Üdvözlégy, a fohászok, a „jó az Isten!” és „áldott az Isten mindenért” szavak formálódtak!

A vasárnapi munka ellen viselt harc 8 évi fáradságába került szentünknek, és ez mégsem sikerült neki telje­sen. Fél évszázaddal később az öregek, megindultan emlékeztek vissza arra, hogy a szent plébános erről, olyan méltatlankodással beszélt a szószékről, hogy egészen beleremegett. Egész élete folyamán, ha a vasár­nap megszentségtelenítéséről beszélt, mindannyiszor szent ha­rag nyilatkozott meg szavaiban:

„Egyfolytában dolgoztok, de amit megkerestek, tönkreteszi a testeteket és a lelketeket is. Aki vasárnap dolgozik elmondhatja, hogy eladta lelkét az ördögnek, keresztre feszítette az Urat, megtagadta keresztségét. Örök kárhozatra van ítélve, a semmiért cserébe! A vasárnap az Úr napja, az ő tulajdona! Van-e jogunk beleavatkozni abba, ami az övé? Képes-e kárpótolni a vasárnap megkeresett pénz azért, hogy megszegted Isten törvényét?” – Vianney Szent János könnyezve prédikált olyan tűzzel, hogy a kevés jelenlévő még ötven év múltán is emlegette. De azokat is előbb-utóbb megérintette, akik nem jártak templomba. A jó plébános vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.

Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége az emberek szívébe vésni: hogy létezik a kárhozat, léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk; s hogy a vasárnap indokolatlan profanizálása és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn.

És lám, néhány év elteltével Ars-ban az emberek elkezdtek templomba járni. Megkezdődhetett szentté formálásuk lassú, fáradságos folyamata.

A vasárnapi vecsernye után, addigi szokása ellenére, kiment a szomszédos utakra. Így történt, hogy találkozott egyik hívével aki épp befuvarozta a termést. A tettenért paraszt szégyen­kezve elbújt a szekér mögé. „Kedves barátom ‒ mondta szentünk mély fájdalommal ‒ ön nagyon meg van lepődve, hogy itt talál engem. De tőlem nem kell félnie! De a Jóisten mindig látja önt: Tőle kell félni!” Az esti Szentmisén ki is hangsúlyozta: „A hétköznapi élet fontos szabálya, hogy soha ne tegyünk olyasmit, amit nem tudunk felajánlani Istennek!”

Egy júliusi vasárnapon, a szombaton learatott gabona a földön hevert. A nagymise idején heves szél támadt, s maga előtt kergette a viharfelhőket. Az emberekben felmerült, hogy a kévékhez kéne rohanni!

A plébános kezdetben mit sem szólt, de beszéde közben megígérte hallgatóinak, hogy az idő jóra fordul, sőt olyan tartósan szép idő lesz, hogy veszélyeztetett gaboná­jukat kényelmesen behordhatják. És valóban, a viharfelhők eső nélkül elvonultak Ars fölül, s a vasárnapot követő két hétig napos volt az idő.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozta!

Légy te az első!

Ráadásul, még káromkodtak is! 

     Szentünk erősen elhatározta magát, hogy Szent Pál tanácsa szerint „korholni, kérni, inteni és fedni” fog a szószéken és a gyóntatószékben, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Semmi és senki sem fogja őt ebben feltartóztatni!

De kérdés, hogy ünnepelhetik-e a vasárnapot addig, amíg a kocsmák versenytársai a templomnak? Az Ars-i plébános logikája szerint: az egyiket ki kell üríteni, hogy a másik megteljen.

A kocsma az ördög boltja, a po­kol iskolája, ahol a sátán oktat és tanít, az a hely, ahol szép lassan el­adják a lelküket, és ahol a család tönkremegy, ahol az egész­ség megromlik, ahol a veszekedések megindulnak és ahol a gyilkosság gondolata megfogan.

Könnyen elképzelhető, hogy a részegeskedők aligha talál­tak nála kegyelmet. Haragtól reszkető hangon támadt nekik, rájuk olvasta, hogy „a legbutább állathoz aljasodnak le”.

És bizony, ha már a kocsmalátogatók ilyen elbánásban részesültek, milyenben részesülhettek a kocsmárosok? Vianney külö­nösen két kocsmáros ellen intézett rohamot, amelyek a falu közepén voltak. Nem törődve azzal, hogy ezeknek jelentős tekintélyük volt a falubeliek előtt, meg is bélyegezte őket, a legkisebb félelem és kímélet nélkül:

„A kocsmárosok ‒ mondta ‒, ellopják a szegény család kenyerét amikor italt adnak az iszákosoknak, akik elköltik azt a pénzt, amit hétközben szereztek.” „A pap, ha nem akar elkárhozni, nem oldozhatja föl a kocsmárost, aki italt ad a részegeskedőknek éjjel vagy az istentisztelet alatt!” Aztán a szentbeszédében ekként szólt: „A kocsmárosokat a sátán nemigen kínozza, nem törődik velük, mert már az övéi, ámde megveti őket és köp rájuk!”

No persze ezek a heves kifejezések inkább hatottak a jelenlevőkre, mint a kocsmárosokra, akik persze nem voltak a templomban. Sebaj! A hitszónok célját elérte: a látogatók egyre ritkábban jártak a piactéri kocsmákba. Az egyik kocsmáros el is jött a plébánoshoz és kifejtette, hogy romlásba dönti őt. Vianney pedig pénzt adott neki és rábeszélte, hogy zárja be boltját. És lám, ez az ember a legjobb hívek egyike lett!

Ami pedig a társát illeti, egy ideig szembenézett a lelkipásztor fenyegetései­vel, de végre legyőzve érezte magát és bezárta kocsmáját, más foglalkozást keresve. Így Vianney „elérte azt, hogy a templom környékén nem volt több kocsma”.

A másik kettő, melyek a község szélén voltak, szintúgy lassan eltűnt. Ez volt az Ars-i plébános legnagyobb győzelmeinek egyike! De a nye­reségvágy és az ördög makacs, ha elment négy, jött helyette hét másik kocsmáros, aztán egyike a másika után, kénytelen-kelletlen hamarosan bezárt és elment.

Szentünknek a szószékről mondott jóslata teljesült: „Látni fogjátok, hogy akik itt kocsmát nyitnak, az mind tönkre megy!”

Ez a kemény és kitartó támadás hallatlan eredménnyel járt. Ennek köszönhető fogalmazódott meg egy közkeletű megjegyzés: „Ars-ban ke­vés a szegény, mert a plébános elfojtotta a nyomor alap okát!”

És kétségkívül, valami fejlődés is megindult. Amint az idegenek Ars-ba tódulása megkezdődött, ezek elhelyezésére öt szerény vendégfogadó nyílt meg 1858 táján, de ezek ellen nem volt kifogása a szentünknek!

A káromkodás! Az Isten nevét tisztelő léleknek elviselhetetlen fájdalmat okozott a káromlás, hiszen még a kicsinyek is, akik a Miatyánkot is alig tudták, káromkodó szavakat ejtettek ki szájukból. Erről a fájdalmáról sohasem beszélt könnye­zés nélkül, s szentbeszédeiben és a hitoktatásban nagyon sokszor visszatért e tárgyra. A káromkodók szemei elé állította e világ és a túlvilág büntetéseit:

„Vigyázzatok! Ha a káromlás úrrá lett a házatokban, minden tönkre mehet, mert elzavarjátok a jó angyalokat!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A bűn és szerzője 3

      A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei  világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Különösen a deviancia terjedésére, a családok felbomlására, a bűnözés terjedésére, a tragédiákra és a természeti katasztrófákra gondolunk. Az ember pedig nem csupán evilági életét nehezíti bűneivel napról-napra, de örök életét is veszélyezteti, s egy idő után számítanunk kell az igazságos Isten közvetlen beavatkozására. A Jelenések könyvében három fejezet (vö. Jel 8-11) is utal erre. Ezek, bár jelképes leírások, mégsem hagynak kétséget afelől, hogy a bűn mind súlyosabb büntetéséről van szó. Ennek kapcsán a Jelenések könyve így fogalmaz:,,Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg'' (Jel 16,10). Már Izaiás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret'' (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük'' (Bölcs 12,26). Ez arra is utalás, hogy a büntetés egyben a bűnbánatra és a megtérésre is alkalmat nyújt (vö. Bölcs 12,10). (Antalóczi L., Jelenések, üzenetek és a jövő - Eger 2000, 28-31)

      Az Isten áldjon meg benneteket, legyetek óvatosak! Értsétek már meg végre, hogy a krisztusi Egyház jóváhagyása nélküli üzenetek, bármily szépek és imádságosak is, nagy eséllyel a megtévesztő szellem manipulációi is lehetnek! Ma már a gonosz sokkal rafináltabban közelíti meg a lelkeket, szépet és imára késztetőt javasol, sőt, rámutat az igazságokra, ám mindezt csak a beetetés miatt teszi! Végcélja a krisztusi Egyháztól, a hierarchiától való elszakítás azért, hogy martalékává tegye a megtévesztetteket! Az, hogy a megtévesztő szellem állna minden egyes üzenet mögött, nyilván nem biztos, az viszont biztos, hogyha maradéktalanul követnénk az Evangéliumot, akkor nemhogy a bizonytalan-, de az elismert üzenetekre sem lenne semmi szükség! Ne akarjatok tehát jólértesültebbek lenni, mint amennyire Jézus Krisztus Titokzatos Teste érdemesnek talál titeket! A mai megsokasodó üzenetek többségének végcélja nem más, mint – így vagy úgy –, de észrevétlenül az Egyházzal való szembeállítás! Senki ne figyeljen tehát a "napra-percre kész" üzenetekre, hanem imádkozzon a szent hagyomány szerint szüntelenül, és hozzon áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel senki nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük (Fatima)! Mert tudhatnátok már, hogy  áldozat és imádság a mi eszközünk, melynek igaz célja: a megváltás világméretű érvényre juttatása (Szeretetláng), Krisztus a mi Urunk által!

Nem szentelték meg az Úr napját!      

     Az Ars-i plébános mindig magyarázta híveinek az Oltáriszentség termé­szetét, szükségességét, belső értékét, s természetfeletti, jótékony hatásait. Így tanított: »Mivel eledel által buktunk a halálba, az Üdvözítő eledelül adta magát, hogy visszaemelje minket az életbe! A Oltáriszentség előtt időzve tehát nyissuk ki a szívünket és a Jóisten is kinyitja az övét. Ha éjjel felébredsz, gondolatban járulj a tabernákulum elé és mondd: „Uram eljöttem, hogy imádjalak, dicsőítselek, hálát adjak, szeresselek, és veled legyek az angyalokkal együtt.” Ó mily kedves a mi Urunknak az a röpke negyedóra, amit haszontalan elfoglaltságainktól lopunk el, hogy imádkozzunk, hogy Rá gondoljunk és vigasztaljuk őt, aki elrejtőzik a kenyér és a bor színe alatt, hogy megközelíthető legyen számunkra. Segíteni akar, Testével és Vérével, hogy képesek legyünk a kegyelem Útján maradni! Azt akarja, hogy lángoljon a szívünk, amikor magunkhoz vesszük.« 

Azt lehetne mondani, hogy papi életének vezetőgondolata volt, hogy a lelkeket a köznapi gondoktól lehetőleg elvonja s az oltár felé irányítsa.

„A Jó Istentől – mondta – nem kaptam sem tehetséget, sem bölcsességet, sem tudást, sem erőt, sem erényt. Csak egyetlen, de hatalmas kegyelmet adott nekem, ha megkísért a kétségbeesés, legyen menedékem: a tabernákulum elé vetni magam, mint kiskutya a gazdája lábához.”

Az 1818. esztendejében, amíg a mezei munka ideje be nem köszöntött, az Ars-i kis templom vasárnap elég szépen megtelt és a fiatal lelkipásztor a hitközség jövendő lelkiállapo­táról ábrándképeket festhetett magának, de súlyosan csalódnia kellett. A húsvéti időszaktól kezdve, egyre kevesebben jártak Szentmisére, arról nem is beszélve, hogy a férfiak nagyobb része távol tartotta magát a szentáldozástól! Voltak olyanok, akik 10-20 éve nem tettek eleget ebbeli kötelezettségüknek. A szerény templomhajó egyre üresebb és üresebb lett!

Hová lettek? Az Istennek szentelt reggeleken, hallotta a mezők felé haladó szekerek zörgését, a kovácsműhelyben a pöröly alatt visszhangzó üllő sírását. Az, hogy a kovácsmester nem szüntethette meg a munkát, mivel a szerszámok nem ismerik a pihenést, bizony, gúnyos válasz ez az Ars-i templom harangjának hívó szavára.

A vasárnap megszentségtelenítői közül sokan, amint a munkából hazaértek, felvették a rendesebb ruháikat és elmentek a kocsmába, vagy a táncmulatságra.

A 200 lakosú község négy kocsmával dicsekedhetett, ahol miután megbeszélték ügyeiket, addig ittak, míg része­gek nem lettek. A fiatalemberek és lányok, akik csak a játékra és mulatságra gondoltak, sőt még asszonyok és aggok is, a piactér diófái alatt jöt­tek össze, s egy rossz hegedű ütemére táncoltak. Egész éjfélig hallatszott az ének és a sikamlós beszéd, amit szemtelen nevetés, meg káromkodás kísért.

Sajnos, mindezt szentünknek látnia és hallania kellett, mert a paplak közel volt a templom mögötti piactérhez. Az Ars-i plébános keserű könnyeket hul­latott, s kétségbeesése a tetőfokát érte, amikor értesült, hogy ezek a visszaélések egészen késő őszig tartanak. Sőt, a védőszent Sixtus-ünnepén, még súlyosab­bak lesznek, amikor mutatványosok, bohócok és piaci zené­szek is érkeznek „a búcsúra”. Mi több! Ars a legvidámabb falu hírében állott, ahol a környék táncosai és táncosnői találkát adtak egymásnak.

Ars egyenlő távolságban fekszik a Saone-folyótól és a Dombes-mocsaraitól. Ebben a zónában az éghajlat bágyasztó, s maga Vianney atya is attól tartott, hogy ez az a hely, ahol elkárhozhat!

A lako­sok tájnyelve énekhez hasonlít és könnyen hajlik a sikamlós beszédre. Az emberek, akik a hit hiányában könnyen az érzékiség rabjaivá lettek, a jólétet és élvezeteket keresték. Még Ars kisasszonya sem ütközött meg azon, ha a környékbeli meghívott családok tagjai nála táncoltak.

Szegény Vianney plébános! A bűnök ezer alkalma kínálta fel ma­gát a népnek, ő viszont egyedül maradt a felelősséggel! Tűrje el a káromkodást és a vasárnapi munkát, a táncot, a kocsmát, no meg a szemérmetlen énekeket és az efféle társalgást? Nem! Neki kötelessége a lelkeket menteni, s az evangéliumi életet hirdetni, neki kötelessége egyengetni az üdvösség útját!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A hittan, a lelkek értelmi újraalapozása

     A gyakori ismételgetés folytán, az Ars-i gyermekek a vidéken a legképzettebbek lettek. Devie püspök is elismerte ezt egy bérmálás alkalmával.

Később Vianney utódai gyakran csodálkoztak és épültek azon a hitbeli tudáson, amit később a Betegek Szentségének kiszolgáltatása alkalmával még az egy­szerűbb híveknél is tapasztaltak. Ezt pedig annak lehetett betudni, hogy gyermekkorukban egy szent tanította őket!

Mindazonáltal be kell vallani, hogy szentünk módszere nem mindenkinél volt sikeres. Az Ars-i plébános ugyanis szóról-szóra követelte a katekizmust, és ehhez nem mindenkinek volt adottsága. Szentünk aggályos lelkiismeretességéből kifolyólag, ha kellett, éveken keresztül ki­egészítő hitoktatásban részesítette a fiatal embereket és ennek következtében egyeseknél, igen kitolódtak az elsőáldozás időpontjai. Megesett, hogy többek csak 16 éves korukban járulhattak szentáldozáshoz!

Az viszont mindenek felett dicséretes volt, hogy igen magas szinten oktatta a híveket! Ehhez pedig magát is fel kellett készíteni. A sekrestyébe bevitt egy íróasztalt, és a szentély felőli ajtót nyitva hagyva, a Mesterre tekintve dolgozott. Áttanulmányozta a szentek életét, a tridenti zsinat kátéját, Ber­gier Teológiai Szótárát, Rodriguez elmélkedéseit, Le Jeune, Joly és Bormardel beszédeit.

Lázas munkája közben azzal pihent, amikor időről-időre pillantást vetett az oltárszekrényre. Néha fel­világosításért az oltár elé borult. Maga előtt elképzelte az embereket, kikhez beszélni akart. Könnyhullatás közepette könyörgött az Úrhoz, hogy adja meg neki a gondolat és kifejezés kegyelmét, amellyel majd népét megindíthatja és megtérítheti.

Amint elkészült a 35-40 oldalas szöveggel, azt mind betanulta, aztán szombat éjszaka hangosan felmondta. Nem csoda, ha a fiatal pap feje a kialvatlanság következtében nagyon ki­merült volt.

Amikor 11 órakor beharangoztak, étlen-szomjan, ilyen fejjel kellett elmondania az órányi szent homíliát és a nagymisét! A tridenti zsinat előírásait követte, mely kötelességükké tette a lelkipásztoroknak, hogy a szentmise-áldozat mélységes értelmű szertartásait magyarázzák meg a híveknek. Így lelkesített: „Testvéreim! Mily alázattal vennénk részt a Szentmisén, ha tudva-tudnánk, hogy az őrangyalunk ott térdel mellettünk, leborulva Isten Fensége előtt! Mily buzgón kérnénk, hogy ajánlja imáinkat Jézus Krisztusnak!”

Beszédeit mindig emelkedett hanghordo­zással mondta, és taglejtése természetes volt. Ars­ kisasszonya meg is kérdezte tőle:

‒ A főtisztelendő úr miért imádkozik oly csendesen, és miért prédikál oly hangosan?

‒ Ez azért van ‒ válaszolt jóindulatúan Vianney ‒, mert ha pré­dikálok, akkor vagy a süketeknek vagy a szundikálóknak beszé­lek, ha pedig imádkozom, a Jóistennel beszélek, aki meghallja!

Nem meglepő tehát, ha ilyen túlzott munka után, az emlékezőtehetsége olykor néhány pillanatra kihagyott. „A szószéken ‒ mesélte Pertinand tanító egyszer-másszor elvesztette a beszéd fonalát s le kellett szállnia, anélkül, hogy beszédét befejezte volna.” Ám az emlékezetkiesés a híveinek nem feltétlen tűnt fel, inkább sokatmondó hatást jelentett azok számára, akiket épp keményen megintett. Ezeket a „kudarcokat” is kiimádkozta az Úrnál, és egy idő után már nem fordult elő, sőt még ahhoz is erőt érzett magában, hogy rögtönözzön is.

Miről is prédikált nyájának, Pl. szívesen ismételte többször is, hogy a mezei munká­val foglalkozó embereknek könnyebb elérni az üdvösséget, mert ők munka közben is tudnak imádkozni.

Vianney, aki beszélte tájszólásukat, használta különleges kifejezései­ket, bár korholta bennük a gyakorlati hit hiányát, néha éles megjegyzésekkel. De mégis maguk közül valónak tartották!

„Fedd őket keményen, hogy egészségesek legyenek a hitben” ‒ írja Szent Pál, a Tituszhoz írt levélben (1,13). És az Ars-i plébános szó szerint vette ezeket a szavakat.

Ő, aki oly szigorú volt önmagával a hősiességig, másokkal szemben is szigorú maradt. Elve volt, hogy a lelkek szántóföldjén nemcsak gyomlálni kell, de érteni kell az ültetéshez is. (A plébánia.) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A bűn és szerzője 2

Az Üdvözítő az Egyházat bízta meg iránymutatással. Ennek ellenére, túlon-túl hiszékenyek vagyunk a még ki nem vizsgált üzenetek iránt, holott a megtévesztő szellem (a gonosz) kifinomult praktikákkal eteti be a figyelmetleneket! 

     A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Nagyon fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1 Tim 4,1) ,,tévútra vezeti az egész világot'' (Jel 12,9b), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár önmagát is áldozatul adva (vö. Róm 12,1). 

      A kísértés mibenlétét ismerjük, és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban vagy más közösségben igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben a széthúzás, a békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését. A helyzet súlyossá válhat, ha az ember lelkében tanyát vert a gőg, mert a sátán kezében a gőg igen hatékony eszköz, s vele szemben az alázat az első és legfontosabb fegyver. ,,Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak kegyelmet ad'' (1 Pét 5,5b).

      A békétlenség -- mint említettük -- tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos. A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának. A látványos meg-szállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Az esetek száma a legújabb irodalom szerint emelkedő tendenciát mutat.

      Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, s az ember nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban támadja az embert (Don Gabrielle Amorth). Legáltalánosabb módszere: elfordít az Istentől és távol tart tőle (Corrado Balducci), a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20).

      Ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén, a család, a közösség kereteiből, és társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: ,,...a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után'' (Jak 1,15). A bűn -- ha nem szállnak vele szembe --, átlépheti az országhatárokat, s egész földrészeken, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik  akár az egész emberiséget is. Súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, amelyet az egyre szabadabban működő sátáni erő szervez, természetes okokra vezeti vissza, s ezeket csupán természetes összefüggésükben értelmezi.

Csak magával volt szerény, Istentől semmit nem sajnált! 

     1825. egyik napján Ars-kisasszonya (Garets grófnő) magával vitte szentünket Lyon-ba, hogy miseruhát vásároljon a templomnak. A legnagyobb egyházi üzletben válogattak, és a kisasszony rá is mutatott néhány szép darabra, de Vianney-nek egyik sem felelt meg. Ám egyszeriben megtalálta a legmegfelelőbbet! Ez valóban szebb volt mindegyiknél, de egyben a legdrágább is. A grófnő belesápadva kérdezte:

‒ Atyám! Minek önnek ez a káprázatos miseruha?

A plébános szinte meghőkölve válaszolt:

‒ Nekeeem?? De hiszen nem nekem lesz, hanem a Jóistennek!

A nagylelkű adományozó megvette.

1820. táján, a forradalom által felhalmozott erkölcsi romok eltakarítása még hosszú ideig tartott. Milyen sok tudatlanság, mennyi elő­ítélet és mindenütt, mindenben romlottság! De Ain-megyének a Lyon-i egyházmegyébe ékelt része, különösen elhanyagolt maradt, mint a többi. Az istentelenség szomorú jelképei voltak a forradalmi biztosok által lerombolt templomtornyok, amelyek majdnem mindenütt helyrehozatlanok maradtak.

A liberalizmus által megfertőzött és huzamos idő óta elhanyagolt lelkek közönyét csakis egy eszközzel lehetett megszüntetni, éspedig a misszió által. E célból a kerület papjai egyesítették erőiket. Mivel a Lyon-i karthauziak képtelenek voltak minden meghívásnak eleget tenni, a fiatal Ars-i pap a szom­szédos községekben magára vállalta a lelkigyakorlatok és a gyóntatások feladatkörét. Minden meghívásnak eleget tett és öröm töltötte el, hogy lelkeket menthet. Ennek folytán, úgy a kollégák, mint a nép részéről csakhamar közmegbecsülés lengte körül, szigorú élete, jámborsága ‒ és ki hinné ‒, cikornya nélküli ékesszólása miatt.

A fiatalság vallásos nevelése volt evangelizációjának első lépése. Ámde tíz éves kortól már segédkezniük kellett a mezei munkákban, ennél fogva, nagyon ke­vés gyermek tudott olvasni. Hitoktatásra csak az esős téli hó­napokban jártak, és bizony kevés érdeklődést mutattak a hittan iránt, nem utolsó sorban azért, mert nehezen tanultak. A rossz társaság és a lelki nevelés hiányában, csakhamar a szabados­ság felé sodródtak. Anyagias menta­litásukkal úgy éltek és nőttek fel ezek a gyermekek, mintha lel­kük sem lett volna. Az első szentáldozás sem hozott éle­tükbe semmi változást.

A fiatal Ars-i plébános azonban nem adta fel! Elhatározta, hogy hétköznap reggeli 6 órától maga köré gyűjti a fiatalokat, mégpedig Mindenszentektől az elsőáldozás időpontjáig.

Szentünk, jámbor csa­logatással édesgette őket. Képecskét ígért azoknak, akik elsőként lépnek a templomba. Egyesek, hogy

kép­hez jussanak, már reggeli négy órakor képesek voltak templomba menni.

Vianney nem szűnt meg mindaddig személyesen tanítani a hittant, míg 1845-ben nem kapott maga mellé egy segédlelkészt. Egyébiránt huszonhét év alatt nemcsak minden papi teendőt maga végzett, de ő harangozott a hitoktatás előtt is! A tanítás előtt mindig tér­den állva elmondta a hitoktatást megelőző imát. A kicsik figyel­mét igyekezett felkelteni néhány szép gondolat által, amelyek rendesen annyira megkapók voltak, hogy könnyekre indították őket. Majd felolvasta a lecke szövegét, amit rövid, könnyű, kenetteljes magyarázat követett. Arra törekedett, hogy a gyermekek figyelmét lekösse.

Jól ismerte, hogy közvetlen modorával, miként kell őket bátorítani, felkeltve bennük azt a gyermeki ragaszkodást, amely magában foglal minden tisztesség-tudást. Megkövetelte, hogy hordjanak maguknál rózsafüzért, melyet persze gyakran maga ajándékozott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Imádkozzátok a rózsafüzért!

021) https://youtu.be/3bEMuW6Z_sY

A bűn és szerzője 1

Róna Gábor atya második tanúságtétele:

     Ekkor már Dél-Amerikában voltam, Quítóban, Ecuador fővárosában. A rendházunk, amelyben akkor laktam, a
történelmi városrész közepén volt, kétemeletes szép modern épület, fölötte terasszal. Házunk egyik része diákotthon volt egyetemisták számára. Aznap este valami ünnepük lehetett a fiataloknak, mert elég hangosak voltak, és ez még éjszakába nyúlóan is tartott...
     Szobám a terasz alatt volt, és nem tudtam aludni. Kijöttem a folyosóra, és ahogy megállok az ablaknál, valami szörnyű látvány tárult elém: pár méterre tőlem, az ablakon át látom, hogy a terasz külső peremén ül egy fiatal egyetemista, lábait a mélységbe lógatva... Alatta a mélyben kövezett kis belső udvar. Csak ül, és egy másik ablakból egy barátja beszél hozzá szépen, bátorítóan, hogy ne adja föl, jönnek, segítenek neki... Ekkor kaptam egy hatalmas kegyelmi indítást arra, hogy teljes erőmből imádkozzak érte. Bementem a szobámba, és teljes szivemből és erőmből imádkoztam. Akkor már pap voltam. Nem tudom, meddig tartott ez a hihetetlen imaküzdelem. Egyszer csak kezdtem érezni, hogy visszatér a béke a szívembe. Felöltöztem, és átmentem a diákok otthonába. Mosolyt látok az arcokon. Jó jel! Kérdem, mi van a fiúval...? Mondják: a szobájában van, fekszik az ágyán... Megkönyebbültem! Mégis, hogy történt? Elmondják, a fiú levetette magát a mélybe, de egy karja beszorult az esővíz levezető csatorna és a fal közé, és nem engedte őt lezuhanni. Ketten, ők is kimentek a terasz külső oldalára, és csak a Jóisten tudja hogyan, a terasz széle alatt levő odaszorult társukat kihúzták onnan, magukat is a legnagyobb halálveszélynek kitéve, beemelték a terasz korlátján, és a fiú megmenekült! Ezt én nem láthattam, de ezt mondták el nekem a társai. Ha más mondaná el, nem tudnám elhinni, de tanúskodom, hogy ezt mondták el a társai.
     Ezt a második történetet nagyon nem akartam föleleveníteni magamban, sem azt másokkal közölni. Hogy mégis rászántam magam, azt ezért tettem: Vannak emberek, esetleg saját környezetünkben akár családunkban is, akik nem adták jelét a bűnbánatnak vagy a megtérésnek, és meghaltak úgy, hogy nem rendezték lelküket a Jóistennel. Ők is a mélybe vetették magukat, de a jó Istennek vannak lehetőségei, hogy megmentse lelküket a kárhozattól, ha vannak lelkek, akik buzgón és állhatatosan imádkoznak értük még haláluk után is. A kárhozatból nem lehet ugyan senkit visszahozni, de a Jóisten az ő mindentudásával előre látta a jó lelkek érte végzett állhatatos és buzgó imáit, mindezt tekintetbe vette, mielőtt még ítélőszéke elé került volna, és csodával határos módon megmenthette őket attól, hogy az örök kárhozatba zuhanjanak. Tartsunk ki tehát a bizalomban és a buzgó és állhatatos imádságban!
† Róna Gábor S.J. (Forrás) (folyt.)

A szegényes templom szépítési terve 

     Húsz évvel később, szentünk egy pap társának elárulta a lélekmentés titkát. (Szentünk korbácsa, mellyel rendszeresen sanyargatta magát)

„Kedves barátom, az ördög nem sokat törődik a korbáccsal és a többi vezeklési eszközzel. Ami őt legyőzi, az az önmeg­tagadás az ételben, italban, alvásban. Semmi mástól nem ret­ten vissza és következésképp ez az, ami a legkedvesebb az Isten előtt! Ó de mennyire meggyőződhettem erről, amikor ma­gamban voltam és így voltam 8 vagy 9 évig, hajlamomat kö­vethettem kedvem szerint. Megtörtént, hogy napokig semmi sem ettem. Na, akkor megkaptam Istentől mindazt, amit csak akartam a számomra és mások számára. Könnybe lábadt szemmel, így folytatta: Most teljesen másképp van. Ma már nem tudok oly sokáig étel nélkül maradni, mert azon veszem észre magamat, hogy már nem vagyok képes beszélni. Mily boldog is voltam, mikor egy­magamban lehettem. Megvettem a szegényektől a száraz kenyeret, s az éj nagyobb részét a templomban töltöttem. Aztán jöttek sorra a gyónók, és a Jóisten rendkívüli kegyelemmel látott el engem.”

Ily módon a fiatal lelkipásztor számára a szigorú vezek­lés ideje egyszersmind az erősítő vigasztalások korszaka is volt.

Vianney nagyon jól tudta, hogy buzgóságának rette­netes ellenfele a régi szokásaihoz ragaszkodó nép tunyasága. Még azok is, akik eddig templomba jártak, továbbra is úgy gondolták, hogy ennél többet ne kívánjon tőlük!

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, melynek persze oka volt a kegyetlen vezeklése, de bizony a sikertelensége is (természetesen, az ő mértéke szerint)!

A fiatal lelkipásztor, aki felelősséget vállalt Ars minden egyes lelkéért elhatározta, hogy nem nyugszik addig, amíg a hitközségből minden visszaélés el nem tűnik. Ebbéli programjában az imádságon és vezeklésen felül a szónak és tetteknek is szerep jutott.

A vasárnap megszentelése ‒ amely nélkül nem létezik keresztényi élet (!) ‒ volt az első cél, amit el kívánt érni. Viszont, az Úr háza igen elhagyatott volt, és a templomot vonzóvá akarta alakítani. Az Ars-i Szent Sixtus-templom kívül-belül nagyon szegényes látványt nyújtott. Négyszögletes hajója 11 méter hosszú, 5 méter széles volt, a végén félkörű szentéllyel, melyet az oltár teljesen kitöltött. A fe­hérre meszelt falakat embermagasságú fakó deszkázat borította. A hajó felett egyszerű mennyezet minden részben repedezett. A kevés egy­házi ruha szegényes, elhasznált volt, és nem járult hozzá a szertartások pompájának emeléséhez.

Ám ezt az öreg templomot, úgy megszerette Vianney plébános, akárcsak a szülőházát. A szépítést a főoltárnál kezdte. Az Oltáriszentség iránt való mély tiszteletből a lehető legszebbet akarta. Az első beszerzést saját zsebéből fedezte. Nem mert a kastély ajtaján kopogtatni, ő segédkezett a munkásoknak az új oltár felállításánál. A díszítésért gyalog ment Lyon-ba és vissza, ahonnan két kis angyal­fejet hozott, amit a szentségház két oldalán helyezett el.

Végül, hogy a keret a képpel egyezzen, maga festette be a deszkaburkolatot és a faragott díszbetétet. Ily módon a temp­lom friss és méltó belsőt kapott.

Lyon-ban felkereste a kézi­munka- és ékszerészboltokat, hogy megvegye a szükséges díszítményeket. A boltosok mondták is egymás között, „van egy kis sovány plébános, szegényes ruhában, úgy néz ki, mintha egy sou sem volna a zsebében, s mégis a temploma számára a legjobbat rendeli meg.” Igen, az Ars-i plébános kétségkívül igényes volt, de nem magára, hanem a szent dolgokra.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az imádság a mi hatalmas eszközünk
   † P. Róna Gábor jezsuita atya tanúságtétele az ima erejéről.

     Jelen kis írásommal szeretnék eleget tenni egy kedves felkérésnek, hogy mondjam el a KALÁSZ kedves olvasóinak, hogyan imádkozott jó édesapám azért, hogy én pap legyek. A másik pedig egy hatalmas imameghallgatás, melyről, megvallom, magam már rég megfeledkeztem, de most felelevenítette bennem Bartalné Veronka kedves édesanyatársatok, aki kérte, hogy osszam meg veletek. Mindkét tanúságtétel az ima hatalmas erejéről szól.
     Első tanúságtételem: Tanítócsaládból származom. Édesapám Kiskunhalason volt tanyai iskolák igazgatója, édesanyám tanítónő volt egy városi iskolában.
Édesapám munkabeosztása kötetlenebb volt, így minden nap elment a templomba. Napi-áldozó volt, az egyházközség világi elnöke. Tanítói nagyon szerették.
Édesanyám nagyon szerette tanítónői hívatását. Csak idős korában hagyta abba a tanítást. Ő is mélyen vallásos volt. Édesapám olykor elvitt magával iskolalátogatásaira, ilyenkor eljött hozzánk a városi kocsi, télen a szánkó...
Nagy élmény volt számomra suhanni szánkóval a havas tájakon. Máskor meg hozott "madárlátta kenyeret", ami megmaradt az útravalójából, amit láttak a madarak! Annak különös íze volt!
     Már több mint húsz éves voltam akkor és már a Jezsuita Rend novíciusa, amikor édesapám és jó édesanyám meglátogattak. Ez volt egyike utolsó találkozásaimnak édesapámmal. Pár percre egyedül maradtunk csak mi ketten. Láttam, hogy ő valami nagyon fontosat akar mondani nekem. Megszólalt: "Gabi, amióta megszülettél, egy nap sem múlt el a nélkül, hogy ne imádkoztam volna azért, hogy te pap légy, és Loyolai Szent Ignáchoz, hogy jezsuita légy." Ekkor az én hivatásomnak a kulcsát tette le a kezembe. Áldja meg érte a Jóisten! Papi és jezsuita hivatásomat a Jóisten után... neki köszönhetem!

† Róna Gábor S.J. (Forrás) (folyt.)

Nem engedhetjük, hogy a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait
   

(vö. Dr. Katona István püspök ajánló sorai Antalóczi Lajos azonos c. könyvéhez.) 

A nép rádöbbent, hogy papjuk egyfolytában vezekel 

     Egyszer, amint a főtisztelendő úr a templomból visszatért, a házvezetőnő kopogtatott az ajtaján. Vianney nem felelt. Az asszony nem tágított, mire a plébános kiszólt anélkül, hogy ajtót nyitott volna: „Semmire sincs szükségem, semmit sem akarok!”

Egy alkalommal aztán meg is mondta Renardnének: „Önnek nem kell jönni, eddig és eddig!” S ez több napi elmaradást jelentett. Más jóindulatú asszony is hasonlóképp járt. Egyikük így sopánkodott: „Ó, milyen nehéz egy szentnek a kedvébe járni!”

Mint említést nyert szentünk egy egész hétre megfőzte a burgonyát legendás kondérjában, és ezt egy drótkosárban a falra akasztotta. Ha az éhség kínozta, egyet-kettőt megevett hidegen, ám egy esetleges harmadik burgonya, már ínyenckedés-számba ment, szerinte. Amikor a készlet a vége felé járt, szinte mind penészes volt. Megtörtént néha, hogy a tüzes hamuban tojást főzött magának, vagy pedig egy marék lisztből vízzel és sóval tésztát készített, s ebből sütött „fánkot”.

A táplálkozásnak ez a módja 1827-ig tartott, amikor is a Gondviselés Intézet felépült, ettől kezdve Vianney ott étkezett. „Mily boldog voltam ‒ mondta tréfásan ‒ amikor magamban akkor ettem, amikor akartam, és akár három fánkot is sütöttem. Mialatt az elsőt elfogyasztottam, elkészítettem a másodikat. Miközben ezt ettem, elkészült a harmadik. Végül, rendbe hoz­tam az edényt és a tűzhelyet, majd egy nagy pohár vizet ittam meg. És ez elég volt több napra!” (Az Ars-i plébános konyháját, lásd alul!)

Vasárnapi böjtjében megelé­gedett egyetlen falatnyi kenyérrel, s csak este engedett szigorúságából, amikor valamivel bősé­gesebb táplálékot vett magához.

Volt eset, amikor az éhség olyan parancsolólag lépett fel nála, hogy amikor a kosarát üresen találta, átment egyik szomszédjához. A házigazda furcsállta szentünk arcvonásai, és megkérdezte: „Mi baja van főtisztelendő úr?” A válaszon meg is döbbent, „eh, kedves barátom, nem ettem három napja”. A jó hívő sietett megosztani vele kenyere felét. Más alkalommal Cinier János házában volt látogatóban. Ebédkor épp főtt burgonya párolgott az asztalon. „Jól néznek ki” mondta a plébános, egyet kézbe vett, nézegette, majd visszatette. Az egyik gyermek, aki később tanúsította a jelenetet, ezt mondta: „ez vezeklés volt részéről, amit magának előírt.”

Az egyik szomszédnő engedélyt kapott arra, hogy tehenét a plébános kertjében legeltesse. Így is történt. Ennek folytán az asszony meglepte a plébánost, aki épp valami sóskafélét szedett. „Füvet eszik főtisztelendő úr”? ‒ kérdezte.

‒ Igen asszonyom ‒ felelte kissé bosszankodva, hogy tetten érték ‒ meg­próbáltam ezt enni, mert nem tudtam magamat megtartóztatni!

Igen ám, de a faluban ez, és számtalan „nem evés” szóbeszéd tárgya lett, és mindenkinek egyöntetű véleménye volt, hogy a beesett arcú papjuk folyvást vezekel.

Vianney plébános nagyon jól tudta, hogy: a gonosz szellem tirannikus hatalmat gyakorol egyházközségében, a vétkes lelkek fölött. Ő pedig azon volt, hogy az Úr ígéretével megszabadítsa népét tőle, mert „ez a fajta pedig nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel”. (Mt 17,20) Az Ars-i plébános a Mester ajkáról leste el a jelszót.(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 3 

Anyám, aki 38 évig imádkozott apámért, akit már nagyapám megrontott (aki szintén házasságtörő életmódot folytatott) azzal, hogy már 12 évesen elvitte az örömlányokhoz, hogy “férfivá” legyen.

Tudják, hogyan imádkozott anyám a Legszentebb előtt?

„Uram, tudom és bízom abban, hogy nem hagysz addig meghalni, amíg a férjem megtérését meg nem élem. Nem csak a férjemért kérem, könyörgök minden olyan asszonyért, aki ugyanilyen helyzetben van. Különösen azokért az asszonyokért kérlek, akik jósokhoz, boszorkányokhoz, a mágia és a démonok egyéb eszközeihez mennek. Azokért, akik ily módon a lelküket és gyermekeiket eladják a démonoknak ahelyett, hogy hozzád mennének és imádkoznának. Állj melléjük és szabadítsd meg őket a gonosz láncaitól! Amen”

Így imádkozott anyám. És a másvilágon tudtam csak meg, hogy anyámnak volt egy misztikus víziója életében. Így mondta el: „Földi életünkben láttam apádat, amint megláncolta az ördög, és le akarta húzni a szakadékba, de én rátettem a rózsafüzéremet és elvonszoltam a templomba a Legszentebb elé. Állandó harc volt ez. A Sátán egyre csak le akarta húzni, és én a rózsafüzérrel ráncigáltam vissza. Amikor végre sikerült elvinnem a templomba, azt mondtam az Úrnak: „Idehoztam neked, rád bízom, mentsd meg.”

És valóban. Nyolc évvel halála előtt apám megtért. Mélyen megbánta a bűneit, és megbocsátást kért az Úristentől. Az irgalmas Isten megbocsátott neki. De egykori bűneiért nem bűnhődött meg. Megbánta ugyan, meggyónta, fel is oldozták, de már nem volt alkalma arra, hogy vezekeljen. Ezért volt a tisztítótűzben, nyakig a bűzlő iszapban.

Bizony, mily gyakran elfeledkezünk az elkövetett bűnök miatti vezeklésről, illetve a jóvátételről. Ritkán gondolunk erre. Sokszor van úgy persze, hogy nem nagyon tudjuk jóvátenni. De Jézus a Szentségben megadhatja nekünk a kegyelmet, hogy vezekelhessünk. A másvilágon mutatja meg Isten, hogy a bűnök másokra is milyen romboló hatással voltak, sokszor többet ártanak, mint maga az általunk elkövetett bűn.

Az Oltáriszentség vétele és a szentségimádás az egyetlen út, amely közvetlen az égbe vezet. Jól jegyezzék meg, ez nagyon fontos számunkra!

Ha valaki megcsalja a házastársát, az Úristent csalja meg. Megszegi az esküt, amit Istennek és partnerének tett az esküvője napján. Aki képtelen a hűségre, az inkább meg se házasodjon. Azt mondta az Úr: „Ha hűtlen vagy, magadat átkozod meg! Kérjetek engem, hogy hűek lehessetek házastársatokhoz, hogy hűek legyetek Istenhez.”

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./ 

Imádkozzuk a Loretói Litániát a karanténban is családosan! VIDEÓ

https://www.martinus.hu/hirek/9873/karanten-litania-avagy-koszontsuk-egyutt-a-szuzanyat  

Áldozat, imádság és főtt krumpli 

     Szentünk kápláni beiktatását követően két hétre, Margit nővére jött­ Dardilly-ből özv. Bibost-né társaságában. Vianney részéről a fogadtatás szívélyes volt. „Gyermekeim, mondta barátságosan vendégeinek, mit tudnék nektek enni adni? Nincs semmim!”

Rövid gondolkozás után, a maga számára egy hete már megfőzött krumplit osztotta meg velük, amely kissé penészes volt.

„Nem volt bátorságunk enni belőle ‒ mesélte Margit ‒, ugyanakkor ő kettőt-hármat is evett!” Közben szentünk így szólt: „Nem romlott ez, én jónak találom, viszont a temp­lomban épp várnak rám, mennem kell, ti pedig segítsetek magatokon, ahogy tudtok!”.

A nővére és a jó Bibost-né előrelátók voltak, vettek kenyeret útközben. A paplakban sikerült találniok egy kis lisztet, néhány tojást és vajat, amit egy jótékony ember ad­hatott a plébánosnak és amiről tán meg is felejtkezett. Ebből csináltak fánkot, mivel tudták, hogy ő Jean-Marie sze­reti. Mi több! Két fiatal galambot is levágtak, és a kis udvaron nyárson megsütötték. Amikor papunk ha­zajött, annyira sajnálta a két galambot, hogy nem is evett belőle, csupán a fánkból!

De a látogatásoknak nem volt vége! Az idősebb bátyja, Ferenc is meglátogatta. Ez azonban kevésbé volt előrelátó, és nem hozott magával semmit. Kénytelen volt a kertből kiásni némi burgonyát, azt megfőzni, hogy csillapítsa éhségét.

Míg az 1818-ban megtartott úrnapi szertartás nagyon egyszerű volt, mert a még friss Vianney atya nem ért rá azt jobban megszervezni, de 1819-ben már minden lehető pompának helyet adott. Sok pénzébe került, hogy fehérbe öltöztesse a hitközség gyermekeit. „Rajta! ‒ mondta a gyermeköltöztetésnél ‒, érezzétek és viseljétek magatokat úgy, mintha a jó Isten előtt volnátok, és ti helyettesítenétek az angyalokat.

A falu gyermekei mindenesetre boldogok voltak, hogy ily szerep jutott nekik. Az öregebbeknek viszont kevésbé volt híze­lgő azáltal, hogy ők képviselték a harcos Egy­házat. Még rabjai voltak az emberi tekinteteknek, s ezért sokan húzódoztak attól, hogy gyertyát vigyenek a baldachin kíséretében.

A húsvéti Nagyheteken volt, hogy két-három napig mit sem vett magához.

Legközelebb a jó Bibost-né, hozott magával egy özvegyasszonyt Vianney mellé házvezetőnőnek,  Renard-né személyében. Ez az asszonyság komolyan véve a szerepét, friss kenyérrel látta el a házat. De csakhamar látnia kellett, hogy a plébános úr anélkül, hogy a friss kenyeret megízlelte volna, a szegények között elosztotta! Csereképpen elfogadta vagy megvette tőlük a száraz kenyérdarabokat, amit tarisznyájukban hordtak.

Özvegy Renardné fánkot sütött s burgonyát főzött szentünk számára. Ha az atyának volt ideje, evett belőle, ám az asszony, több ízben sírva vitte vissza a konyhába a teli tálat. 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 2 

Tudniuk kell, hogyha valaki házasságon kívül nemi kapcsolatot létesít, ezek a mocskos szellemek azonnal ráakaszkodnak, hatalmukba kerítik a nemi szerveket, a testet és a hormonokat. Megtelepszenek az agyban, elfoglalják a hipofízist, a nyálkahártyákat és az emberi szervezet minden idegszálát, és nagy mennyiségű hormont produkálnak, hogy felkeltsék az alantas ösztönöket.

Az embert ösztönei, a szexuális vágyak rabjává teszik. És egyre inkább felelőtlenné! Könnyedén azt mondják: egy alkalom nem alkalom. Ezzel szemben egyetlen alkalomnak is ilyen keserű következményei vannak.

Ha két fiatal szűzen köt házasságot, Isten különösen felmagasztalja őket. Isten szent szövetséget köt velük és megáldja a szexualitásukat. (Ezt az áldást az is megkapja, aki nem szűzen házasodik.) A szexualitás nem bűn. Isten áldásként adta. Az Isten színe előtt kötött a házasságban, Isten jelen van kegyelmeivel, még a hitvesi ágyban is.Míg a szentségi házasságban a párok Isten kegyelmét ajándékozzák egymásnak az intim kapcsolatukban, a nem szentségtelennél bűnökkel fertőzik meg egymást!

Sajnos sokan, csak tradícióból házasodnak templomban, de nem hisznek a szentség erejében, így az áldás elmarad. Leginkább arra gondolnak, bár már vége volna a szertartásnak, mert szórakozhatnának, ehetnének, ihatnának. Elfeledkeznek az Úrról, kint hagyják Őt az utcán, ahogy annak idején én is tettem.

Eszembe sem jutott, hogy meghívjam az Urat új otthonomba, és az új életembe, pedig elvárja, hogy velünk legyen mindenhol. Azt akarja, hogy érezzük a jelenlétét. Ő, az Úr, a házasság szentségének ellenére egyedül van, és azt szeretné, hogy szabad akaratunkból kérjük és hívjuk őt. Az esküvő után én sem hívtam Őt az otthonomba. Ott hagytam a templomban, jól éreztem magam a nászúton, nem gondoltam többé rá.

Milyen jó lenne, ha a többi fiatal pár tudatában lenne ennek, és nem követné el azt a hibát, amit én akkor elkövettem. Szüleim esküvőjénél még az volt a szép, hogy visszaadta apámnak a kegyelmet, amit könnyelmű élete miatt elvesztett. Isten ezt jövendő felesége, anyám iránti szeretetéből tette, mert anyám szűzen ment férjhez. Ez többletkegyelmet jelentett apámnak. Isten meggyógyította apám piszkossá vált szexualitását, és az ezzel kapcsolatos hormonális rendellenességet. De ő nagyon „férfias” volt, egy igazi, úgynevezett „macsó”, és barátai újra csábítani kezdték azzal, hogy ne legyen papucs. Sikerült őt rávenni, a régi élete folytatására. Már 14 nappal az esküvő után megcsalta anyámat, elment a bordélyházba, hogy bebizonyítsa barátainak, hogy nem papucs.

Tudják, mi lett azzal a pásztorbottal, amit az Úr adott neki? A démon elvette tőle. Azok a gonosz lelkek visszatértek és rátapadtak. Apám már nem a családját védte, hanem kitárta a kaput a démonoknak és az egész ház réme lett. 

Ott fönt könnyek közt mondta: „Hála csodálatos feleségemnek, aki 38 éven át imádkozott értem és megtérésemért. Példaértékű, áldozatkész anya volt, ő mentett meg a pokoltól.”

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Gloria Polo Ortiz lányuk esküvőjén férjével. Mellette, hajdani megjelenése.

Áldozat, imádság és sátáni düh
      Gladys Quiroga de Mot-ta 1984. november 16-án pénteken megkapta a "belső stigmák" kegyelmét az Úrtól. Ezek külsőleg nem voltak láthatók, de minden csütörtökön és pénteken egy egyszerű bőrgyulladásnak vagy irritációnak látszott, viszont komoly szenvedéssel járt. A stigmák a nagyböjti időszakban láthatóvá váltak és vérzéssel jártak.
      Dr. Telechea szakorvos és Dr. Pellicciotta professzor a La Plata-i Orvostudományi Egyetem kutatója megfigyelései nyomán érdekes jelenségek is felfedezhetők. Egyik, hogy nem a tenyéren láthatók a sebek. Az egyiken csak egy jel, míg a másik karon két pont is látszik, mintha kétszer szögezték volna át. Ez egyesek szerint egybeesik a Szent Lepel (mások szerint B. Emmerich Katalin) tanúságával, miszerint Jézus egyik csuklóját kétszer szögezték át, mert nem találták meg a Keresztfán az előre kifúrt helyet.
      A megfigyelés szerint, ha a stigmák csütörtökön bevörösödtek, pénteken véreztek, szombatra már bekérgesedtek és vasárnapra vagy hétfőre a bőr már teljesen ép volt és normális. Vannak idők, hogy nem csak Nagyböjtben de Adventben is elkezdődik a vérzés, mindez éveken keresztül, melyre orvosi vagy tudományos magyarázatot még nem találtak.
     A 80. évéhez közeledő Gladys asszony kevéssé mutatkozik a nyilvánosság előtt, mondhatni "rejtett alázatosságban" él és imádkozik.
     Ám nem mindenkit érint meg az Istenanya esdeklő kérése, vannak akiket hidegen hagy, vannak akiket dühre ragadtat! Ez utóbbi történt, amikor egy fiatalember az éjjeli templomban kővel bezúzta a Szűzanya üvegfülkéjét és elvitte az ezüst koronáját, jóllehet a pénzadományokat otthagyta.
     1995. július 9-én a San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye új püspöke, Msgr Mario Luis B. Maulión, személyesen felügyeli a minden hónap 25-i rózsafüzér-felvonulásokat. 1997. szeptember 25-én,ezt mondta szentbeszédében: "A hit tekintetében, egyházmegyénk lett a szíve hazánknak és a környező országoknak. A világ felett sötét fellegek gyűlnek, de Szűz Mária fénylő rózsafüzérei felragyogtak és a reménység sugarait árasztják a világra."
     A San Nicolás-i Mária-jelenéseket hitelesnek ismerték el  Argentínában.

(A forrásokat lásd az első posztban!)

Ez a fajzat nem űzhető ki másként, mint imádsággal és böjttel! (Mk 9,29)

    Vianney Jean-Marie, a fiatal lelkipásztor felmérte képtelen helyzetét, hiszen a falu népe hosszú évekig nélkülözte a keresztény tanítást, ennél fogva, nem is képezte mindennapi életük természetes alapját. Így az egyébként jó szándékú emberek, óhatatlanul átvették az istentelen liberális mentalitást, fel sem tűnt nekik, hogy posványban élnek, és nem értették igazán, mit is akar az új plébános.

Ő azonban már másnap hozzáfogott az "előmunkálatokhoz". Jóval a hajnal szép sugarai előtt, amikor még mindenki pihent, szentünk kezében lámpással, átment a templomba, s a szentélyben leborult az Úr előtt. Kitárta szívét, mely telve volt vággyal, óhajjal, de fájdalommal és aggodalmas keserűséggel is. Hangosan kérte az Urat, hogy szánja meg a nyájat és a pásztort: „Édes Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy híveimet megtéríthessem. Kész vagyok elszenvedni akár egy életen át is mind­azt, amit szent akaratod rám ró, csak térítsd őket az üdvösség biztos útjára!”

Könnyeivel öntözte a kövezetet és bizony napfelkeltekor még mindig ott volt.

Lényegében a délelőttjei is hasonlóképp teltek el, hacsak kötelezettsége nem szólította őt valahová. Délutánonként látogatta a családokat, majd imádkozott, vagy a breviáriumot mondta hangosan, valamely árnyas részen. Ilyenkor, ha valaki netán látta is, nem zavarta.

Az, hogy mikor aludt? Nem ez a lényegi kérdés, hanem az, hogy hogyan?!

Mindjárt megérkezésekor odaadta matracait a szegények­nek. Ágyra alig volt szüksége, mert például több hé­ten keresztül, a földszinti szobájában szétszórt szőlővenyigéken feküdt. Pedig a kőpadozat és a falak hidegek és nedvesek voltak. A szigorú vezeklő csakhamar arczsábát kapott és tizenöt eszten­deig szenvedett emiatt. Gyakran a rendes szobája helyett a padláson aludt egy deszkán, a fejét a gerendának támasztva. Egy Ars-i férfi késő éjszaka kereste, hogy haldoklóhoz hívja, ő pedig leszólt a kényelmetlen helyről, nem kis döbbenetet keltve látogatójában.

De ez még nem minden! Rövidke éji nyugalmát, rendszerint vezeklés előzte meg. Nekivetkőzve ostorozta „hulláját” ‒ ahogy nevezte a testét ‒, vasszögekkel tűzdelt korbáccsal.

Volt aki hallotta a több, mint egy óra hosszat tartó ütlegelést, mely kisebb szünetekkel folytatódott. A vezeklő eszközeit maga gyártotta. Megesett, hogy elájult, legalább is eséseiben a falat összevérezte.

1818. márciusa, Nagyböjt. Kiváló alkalom szentünk számára, hogy megkezdje a szigorú böjtölést, amely persze egész életében folytatott, ráadásul a szolid étkezésében sem tartott rendet. A házvezetőnőt elküldte, így a "rezsijét" minimálisra csökkentette.

Csak ezen "előmunkálatokat" követően kezdett szent szigorúsággal prédikálni a bűnök: a kocsmázás, a léha táncmulatságok és a vasárnapi mise-mulasztások ellen. A kocsmákban azt a rosszat látta, hogy a férfiakat megrontja és a családokat anyagilag, lelkileg tönkreteszi. Könnyek közt beszélt ellene: „A kocsma a sátán működési terepe (Ef 4,27), a léleksorvasztás, családrombolás, egészségkárosítás, veszekedések és a gyilkosságok kiképző színtere. Krisztus Jeruzsálem felett sírt, én pedig miattatok zokogok, hiszen a pokol létezik! Nem én találtam ki, hiszen Isten szólt róla. S ti mégis mindent megtesztek, hogy mulatozva oda jussatok... Azt hiszitek, Isten ott nem látja tetteiteket? Épp úgy lát titeket, mint én most! Tudatosítsátok magatokban, hogy van örök kárhozat, és ez szörnyű esélye az Istenről megfeledkezőknek! Felelősek vagytok a saját és embertársaitok üdvösségéért, amiként az én felelősségem valamennyiőtökért! Azt hiszitek, engedni fogom, hogy mindörökre a pokol tüzében égjetek?”

A Vianney plébános szavai hatásosak voltak! A kocsmák sorra bezártak ‒ és lám – megszűnt Ars-ban a szegénység.

Lelkipásztorkodásának első évében az önsanyargatásban minden mértéket túllépett, jóllehet később ezt „fiatalsága hóbortjának, meggondolatlanságának” nevezte. Így vagy úgy, de azért hozzá fűzte: „Isten azt akarja, hogy engesztelő tetteinket az övével egyesítsük!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 1 

Szeretnék egy kicsit kitérni a Házasság Szentségére, melynek nagy kegyelméről szeretnék beszélni. Ha valaki templomban esküszik és igent mond a párjára, elkötelezi magát, hogy jóban és rosszban hű marad, akkor ezt ő magának a mennyei Atyának ígéri meg. Ő az igazi tanú, amikor ígéretet teszünk. Ha meghalunk,az életünk könyvében megtalálható ez.

Láttam, hogy az esküvő alatt a párokat egy csodálatos aranyköd veszi körül. A mennyei Atya ezt arany betűkkel írja az életkönyvükbe. Amikor kinyilvánítjuk akaratunkat, az nemcsak a partnerünknek szól, hanem a Szentháromságnak.

Az Úr megengedte, hogy megnézzem az esküvőnk napját. Amikor a férjem és én szentáldozáshoz járultunk, nem ketten, hanem hárman voltunk. Mi ketten és Jézus. Amikor áldozunk, úgy egyesül velünk az Úr, mintha egyek lennénk. A Szívébe visz és a Szívében egyesülünk. Jézussal együtt háromságot alkotunk. Ember tehát nem választhatja el, amit Isten összekötött. Felmerül a kérdés: én talán megtehetem? Soha, soha, testvéreim! Soha nem szüntethetjük meg ezt a szövetséget. Senki nem teheti meg, miután az Úr ezt megáldotta.

Láttam a szüleim házasságkötését: amikor apám anyámnak az ujjára húzta a gyűrűt, és a pap házastársaknak nyilvánította őket. Az Úr egy pásztorbotot adott át apámnak. Ez úgy nézett ki, mint egy felső felén meghajlított fénybot, mely a kegyelmet jelentette, amit az Úr minden férjnek ad. Ez az ajándék tekintély az Atyától, amellyel a férj családja kis nyáját gondozni tudja, hogy majd a gyermekeit - akiket ajándékba kap -, képes legyen óvni a rájuk leselkedő ártalmaktól és veszélyektől, és hogy házasságát oltalmazza.

Anyámnak valami olyat adott Isten, mint egy égő golyó, melyet a szívébe helyezett. Ez a Szentlélektől való szeretet volt. Láttam, hogy anyám milyen nagyon tiszta lelkű asszony és Isten örült.

El se tudják képzelni, mennyi tisztátalan szellem próbálta apámat nyomban megragadni. Úgy néztek ki, mint a lárvák vagy vérszívók (ezek a bujaság démonai voltak).

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Valóban van ördög! 3

Most figyeljenek! Ne kezeljék lazán, ha kisebb bűnt követnének el, mert az ördög nem elégszik meg ennyivel és hatékonyan kényszerít a súlyosabb felé. Követelőzik, mint egy pénzbehajtó és meggyőző érvekkel áll elő, hogy nem szükséges mindjárt a gyóntatószékbe rohannunk

A legszomorúbb az, hogy a Sátán hozzánk intézett első megrendelése így hangzik: „Most menj, és hozzál ide mindenkit, aki téged körülvesz, és akivel kapcsolatban állsz!”

Az az anya, aki valakit gyűlöl és különböző dolgokat terjeszt embertársairól, vagy az az apa, aki erőszakos, aki gyakran részegen jön haza, az akaratlanul is közvetlen környezetét, a saját gyermekeit teszi tönkre. Visszaélés a szülői tekintéllyel, ha a szülők ezzel a magatartásukkal rossz példát adnak gyermekeiknek. Csak az egyház szentségeinek segítségével lehet összezúzni ezt az ördögi kört, mely generációkat köt össze. Csak a szentségek kegyelme és az ima ereje tudja kiszorítani és kizárni ezeket a bűnöket.

Folytatva borzalmaim sorát, a valószerűtlen sötétségben minden élt és mozgott. Miután tehetetlenül kicsúsztam az alagútból, hirtelen egy nyílt helyre értem. Kétségbe estem, s megpróbáltam vasakaratommal elmenni innen. Ugyanolyan határozott akarat volt ez, mint régen, amikor el akartam érni valamit. De ebben a helyzetben ez a vasakarat semmit sem ért. Fogoly voltam és nem tudtam szabadulni. Régi elképzelésemből és álmaimból semmi sem maradt. Hirtelen egészen kicsi, jelentéktelen lettem.

Akkor megnyílt a föld alattam. Úgy nézett ki, mint egy óriási száj, egy nagy pofa, egy torok. A föld élt és rengett!!! Mérhetetlenül üresnek éreztem magam és alattam olyan félelmetes szakadék tátongott, amilyet leírni sem lehet. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy itt Isten jelenlétéből és szeretetéből semmi nem volt érezhető. A reménynek még szikrája sem volt jelen. Erre a szakadékra az volt jellemző, hogy megállíthatatlanul szippantott lefelé. Halálra rémültem ordítottam, amikor láttam, hogy nem tudom elkerülni a zuhanást, s szakadatlanul húz lefelé. Ösztönösen tudtam, hogyha lezuhanok, soha nem jutok vissza, lejjebb és lejjebb fogok esni. Ez a lelkem, a szellemi lelkem halála volt. Örökre elveszek!

A borzalmas horror közepette a szakadék szélén, megéreztem, hogy Szent Mihály arkangyal megfogja a lábamat. A testem lógott a szakadékba, de ő tartotta a lábamat. Szörnyen féltem. Amint a szakadék fölött lógtam rémülten, a démonokat még az a kevés fény is zavarta, amely a lelkemben maradt és rám rontottak. Ezek a csúf teremtmények olyanok voltak, mint a lárvák, a vérszívók, akik még ezt a kevés fényt is ki akarták irtani a lelkemből. Elképzelhetik az undoromat, amikor ezek rám másztak.

Ordítottam, mint az őrült! Ordítottam, ezek a szörnyek égettek. Ó testvéreim, ez valódi sötétség. Ez a gyűlölet amely éget, amely ránk tekeredik, kizsákmányol, kiszipolyoz! Ezt a horrort – melyet megéltem -, nem lehet szavakkal leírni!

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános 

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Az Egyház alapos vizsgálata
     A több helyütt bekövetkezett jelenség, a rózsafüzérek felragyogása óta (1986) minden hónap 25-én rózsafüzéres felvonulással emlékeznek az Istenanya felhívására, melyeket többnyire egy-egy püspök vezet.
Héctor Cardelli püspök elmagyarázta, mi késztette a jelenések elismerésére. Konzultált szakértőkkel és szemtanúkkal. Ha ugyanis az események gyümölcsei a megtérést és a lelkek benső átalakulását eredményezi ‒ mely az Isten felé fordulásban és a szentségi életben mutatkozik meg ‒, akkor nyilvánvaló, hogy az egyháznak ezt figyelni és felügyelnie kell! A főpap arra a megállapításra jutott, hogyha a gyümölcsök jók, jó a fa is, a fát pedig gondozni szükséges, sőt, adott esetben meg kell tisztítani a vadhajtásaitól!
     Három kritériumot vett figyelembe a megkülönböztetés során: Emberi okoskodásból, túlbuzgóságból eredhetnek-e az események?           Lehetséges-e, hogy mindez a gonoszlélek manipulációja? Természetfölötti (égi) eredetű-e az eset? Az ezekre a kérdésekre adott válaszokból bizonyosságot nyert, hogy az elvonult idős látnok szentségi életet él és az általa közölt üzeneteknek valódiak a gyümölcsei, és többek egyszerű emberi cselekedetnél.
     Msgr. Castagna 1989. novemberében tett "ad limina" látogatásán konzultált Szent II. János Pál pápával, akit nagyon érdekeltek a történések.
     A jelenéseket és üzeneteket minden esetben magánkinyilatkoztatásnak tekinti az egyház, a híveknek nem kötelességük hinni benne. Az üzeneteket és a látnokokat vizsgálat alá vetik, hogy a tartalom és az életvitel nem ellenkeznek-e a Szentírással, az egyház hitbeli vagy morális tanításával.  

(folyt.) (A forrásokat lásd az első posztban!)

A nép kereszténynek tartotta magát, de nem gyakorolta, a papjukat plébánosnak tartották, holott csak káplán volt!

     Az Ars-i lakosok sajnos 1818. táján egyáltalában nem imádkoztak. Szentünk így panaszkodott: „A családok elhanyagolták a közös ima annyira szép szokását”. Ám hála az isteni kegyelemnek, a szívek mélyén izzott némi parázs! Hihetetlen, de egy hajdani plébánoselőd által szervezett Oltáriszentségi Testvérü­let nyomokban megmaradt. Akadt még néhány ko­molyan gondolkozó keresztény, akik emlékeztek a benső lelki élményekre. És ez példa arra, hogy nem szabad semmi közösségi szent igyekezetet csüggedtségből abba hagyni! Vianney atya az erkölcsi megújulás, az „újraevangelizáció” céljából szövetségesekre talált, néhány egyszerű hívőn kívül a polgármesterben és a községi tanácsos személyében. Az ő családjaik, valamint a Lassayne Chaffangeon és Verehere-családok rendszeresen részt vettek a vasárnapi Szentmiséken és a közös rózsafüzér imádkozásokon. De szövetséges volt kastély lakója is, a 64 éves Garnier Des Garets Mária­ Anna-Colombe kisasszony, vagy ahogyan a nép nevezte „Ars kisasszonya”, aki megosztotta idejét a szegények látogatása és a lelkiismeretes vallásgyakorlatok között. Anyja példáját követve ugyanis, mindennap elmondta a zsolozsmát. Tagadhatatlan, hogy a Garets-család olyan rokonszenvet élvezett Ars vidékén, hogy még a forradalom sem űzte el birtokáról a gróf­nőt és lányát.

Szerették a szegények. Kifizette a házbérüket, ruhát és élelmet vett nekik. Számadási-könyveiben aprólékos gond­dal jegyezte föl a legkisebb alamizsnát is. Mindezek ellenére, Vianney eljöveteléig­ a lakosság zömére nem volt képes hitbeli befolyást gyakorolni.

Bár Vianney hivatalosan csak helyi káplán volt Ars-ban, hívei a plé­bános címével tüntették ki. Hivatalába való iktatása február 13-án történt.

Szentünk nem törődött a paplak berendezésével, bár a kastély lakói kölcsön adtak neki bútort, de ezt nagyrészt visszautasította, amiként a pecsenyesütőt a nyárssal, és a többi konyhafelszerelést is. Csupán két öreg asztalt, egy könyvállványt, néhány szekrényt, szalmaszékeket, egy fazekat öntöttvasból, és más kis tárgyat fogadott el. Viszont megkérte a grófnőt, hogy hozassa el számára a néhai Balley plébános ágyát Écully-ből!

Magára vonatkozóan minden tervét és cselekedetét az önmegszentelődés igyekezete hatotta át, és nem másért, minthogy má­sokat is megszentelhessen. Egy szóval, vezekelni a bűnösök helyett.

Az új plébános nem a világot, hanem csak ezt a kis istenadta falut akarta megtéríteni.

És bizony a látványos egyszerűség, jó hatással volt a szegény népre. E jel­lemvonásáról felismerték benne az Isten emberét. Az emberek mindenütt kezdték dicsérni.

A lelkek megnyerése céljából, sorra látogatta a családokat. Kötelességének tartotta, hogy be­folyást gyakoroljon a rideg természetűekre, akiknél inkább tu­datlanságot, semmint rosszakaratot tételezett fel, ám a megnyerésük, már nehezebb volt.

Az Ars-i plébános nagy, háromszögletű kalapját hóna alá csapta – másképp nem hordta – délben útnak in­dult, mert akkor otthon talált mindenkit, ám a fogadtatás nem volt mindenütt szívélyes. Mégis egy 19 éves paraszt­fiúról, aki kedélyes és közlékeny volt, kiderült, hogy mélyen vallásos. Szentünk, e látogatások során, soha nem közvetlenül a hitről, hanem anyagi természetű dolgokról, és a folyó mezei munkákról beszélt. A vallás kérdését a beszélgetés végére hagyta, s az ekkor kapott válaszokból tudott következtetni hitük fokára.

Persze összességében, nagy lelki nyomort talált. Vianney fájdalommal állapította meg, hogy vannak hí­vei, akik nem ismerik az alapvető hittant, különösen a 25 és 30 évesek, akik a forradalom alatt nőttek fel. De voltak olyanok, akik kifejezetten romboló példát mutattak, és pirulás nélkül dicsekedtek kihágásaikkal, vasárnapi italozásaikkal és a táncbeli „sikereikkel”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Valóban van ördög! 2 

Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban. Sok-sok ember volt itt, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Egyre lejjebb húztak a földbe, megállás nélkül mozgattak lefelé, hiába próbálkoztam mindig kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe merültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet azt leírni.

Fölül teljesen világos volt, lejjebb pedig egyre sötétebb. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében.

Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni.

Védtelenül merültem bele ebbe a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő figurát és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni.

A bűnök, kedves testvéreim, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. 

A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét.

Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Amiként anyám az Úr fényes ruhájába volt öltöztetve, egy bestia úgy öltöztetett engem fekete szemeteszsákba, ez maga volt az ördög.

Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek. Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi, emberek a földön felelősek vagyunk.

Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik, Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. Ez a szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva és meg van nemesítve. 

A szentség nélküli szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezek az emberek az ingoványban, amelyet ezen a világon ők maguk féktelen szenvedélyükkel okoztak. Mindenki, aki ilyen szentség nélküli, bűnös, házasságon kívüli nemi aktust folytat, ebbe a mérhetetlen büdös lápba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta. Szégyelli magát tette miatt.

Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem a papát, nyakig ült a bűzlő folyadékban, fájdalmat éreztem és hangosan felkiáltottam: „Papi, mit csinálsz te itt?” Apám síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom, a házasságtöréseim, a hűtlenségeim miatt vagyok itt.”

Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb a szerető Istent látni, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt.

Ott mutatták meg nekem, milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. És hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű embereket. Az apácákat a következő kifejezésekkel illettem: „szent tyúkok”, „kielégítetlen vén satrafák”, „szentnek mutatkozó klimaxos nők, akik az Úristen lábujjait nyalogatják és fogalmuk sincs az emberek problémáiról”. Ez csak néhány a legártatlanabb elnevezések közül, amiket mondtam rájuk.

Tudják, odafent, mint egy nyitott könyvet látjuk az egész életünket, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Bizony elborzasztó a szavaink és gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.

Elkövetett bűneink nemcsak számunkra, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, ezek romlott gyümölcsök, melyek valamiképp a környezetük minden egészséges gyümölcsét is megfertőzik, és romlásnak indítanak. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünkben is széles körben rombolnak, és megmérgeznek mindent. És sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket. 

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános /Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte,

Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Az anyák szerető két karja
az, mi az elomló Világot még tartja:
Bennük acélosodik a szeretet,
mert elkapják a lecsúszó gyermeket:
akkor is, ha már az öreg…!
Az anyák szíve sohasem tör meg:
Mindig hisz, remél, és szeret!
És Tőlük elvenni ezt nem lehet!

(Részlet: Dr. Szluha Gyula Antal – Az Anyák... – c. verséből)

Megérkezett az új pap! 

     Amint a Fontblin patakhoz ért, és Vianney már látta a szalmafedeles házakat a szegényes kis kápolnával, amit templomnak neveztek. Amint a benyitott a plébániára, az elszomorító, elhanyagolt, sötét és rideg volt. (lásd alul!) Hosszú gangról nyíltak a helyiségek, a földes konyhában szabad tűzterű kürtő volt, a berendezés koszos és kopott. A hálószoba úgy nézett ki kacatjaival, mint egy elhanyagolt poros padlás.

Szentünk lerakta a holmiját és első látogatása a templomnak szólt. Mivel beesteledett, körül nézett a faluban. Csak a kocsmákból szűrődött ki némi fény, és máris a falu végére jutott. Valami természetfeletti érzettől indítva meg is jegyezte magában: „Ó, mily kicsi ez a falu, mely nem fogja tudni be­fogadni azokat, akik később ide fognak jönni”. Ekkor is­mét térdre ereszkedett s a templom védőszentje, Szent Sixtus közbenjárásáért könyörgött.

Ars a szó legigazabb értelmében, jó papot kapott ‒ mondhatni inkább, hogy szent papot ‒, de ekkor ezt még senki sem sejthette!

Február 10-én Szentmisére harangoztak. Így tudta meg Ars, hogy újra van papjuk. Néhány jámbor lélek örült ennek, ál­talában azonban nem volt valami nagy lelkesedés. Az emberek csupán meglepődtek.

A XVIII. században Ars hívei alapjaiban jó keresztények voltak és nem kell hinni a túlzó beszédeknek, hogy Vianney teljesen hitetlen és erkölcstelen nép közé lépett. Ámde eredeti buzgóságukat nagyban rontotta az ateista-liberális forradalom. 1789-től nem csak az istentelen alkotmányra esküt tett papjaik voltak, de 1793-ban olyan plépbánosuk volt, aki nemcsak, hogy "kiugrott" (aposztatált), hanem, mint kereskedő ott maradt Ars-ban.

Ráadásul az őrült forradalmárok 1793. őszén kifosztották az amúgy is szegényes templomot. És lám Ars olyan eldugott helynek bizonyult, hogy később a környéken telepedtek le a legvéresebb forradalmi bírák, akik közül ez egyik, élete végéig az „Ész istennője” apostolának titulálta magát.

Az üldözések idején ‒ a szájhagyomány szerint ‒, hithű papok álöltözetben jártak-keltek, s nagyon valószínű, tanyákon és a Des Garets kastélyban miséztek és szolgáltatták ki a Szentségeket.

1801-ben, amikor a francia Egyház a romokat kezdte eltakarítani, az Ars-i hitközség hit és erkölcsi tekintetben a „padlón volt”. Gyakorlati pogányság ülte meg a lelkeket, mely sokaknál közönyt idézett elő, jóllehet a hit tel­jes eltűnése mégsem állott be, és a hamu alatt még izzott némi parázs!

Az általános volt, hogy még vasárnap is a munkára hivatkozva maradtak el a Szentmisékről, a trágár beszéd pedig olyan általános volt, hogy még a gyermekek is káromkodtak. Ennek a sötétségnek, nem csak a „felvilágosodás” volt az oka, hanem az is, hogy négy kocsma is volt e kis faluban, ahol a családapák „tovább képezték” magukat a trágárkodásban, és elitták keresetüket! A duhajkodók főleg vasárnap és hétfő este zavarták a falu nyugalmát. Zaklatták a lányokat, akik a fonóban jártak éjszakába menően táncolni.

Mindezekhez nagyfokú tudatlanság is járult. A gyermekek csak hébe-hóba jártak hitoktatásra, olvasni kevesen tudtak, mert állandó iskola sem volt, és már korán mun­kába fogták őket. A tél beálltával volt ugyan egy alkalmi iskola, de alapos oktatásban nem részesültek, inkább csavarogtak.

A lakosok nem gyűlölték a papot, „neki is meg van a maga munkája” alapon, a közgondolkodásban azonban földi dolgok mindennél előbbre valók voltak. (Alább két kép: így nézett ki a paplak 1818-1859-ben!) (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Valóban van ördög! 1 

Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok. És most eljöttek, hogy magukkal vigyenek!

Magam előtt láttam ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneket a földön képzelünk, hanem sokkal borzalmasabbak! Ezek az ördögök. Látom, ahogy kijönnek a műtő falából. Talán egészen normális, megszokott embereknek is tűnhetnének, de a tekintetük az ijesztő, szörnyű. Mérhetetlen gyűlölet sugárzik a szemükből. 

Egyszerre megértettem, hogy az adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell és az ár én magam vagyok az örök életemmel. Eladtam a lelkem az ördögnek, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem vele. Hatalmába kerített a szörnyű tudat, hogy bűneimnek következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek!

Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. Minden bűnért fizetni kell, nem csak a lelkiismeret furdalással, de fizetünk belső békénk elvesztésével, egészségünkkel és a túlvilági életünkkel! És ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk, mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk. Eladjuk neki a lelkünket.

Az ördög legjobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik.

Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, hogy azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, azt a borzalmas félelmet, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, tudományos képzettségem, az akadémiai címem, semmit sem segítenek. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a „hazugság atyjához”.

De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük, akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele!

Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. Minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozásunk lenne a bűnök tulajdonosának. Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk az Ő országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.

És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a falból, odajöttek. Sokan voltak, és hirtelen vettek körül. A tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet árad, és lélektelenek, belül teljesen kiégettek. Megborzadtam és rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, az ő tulajdonuk vagyok! El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta terror volt!

Az egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. 

Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. A testemre vetettem magam, mert a testembe akartam bújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült, és lefelé vezetett.

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános /Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte,

Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./ 

018) https://youtu.be/hGw0az6SNPE

Az Ars-i kinevezés, jutalom, vagy büntetés? 

     Az Eculley-i plébániára egy Tripier nevű atya lett plébánosnak kinevezve, és Vianney megmaradt segédlelkésznek.

Az új plébános nem érezte magát lelkiismeretben köte­lezve arra, hogy elődje nyomdokain haladjon. A legkevésbé sem kívánta, hogy a plébánialak trappista vagy karthauzi kolostor le­gyen. Káplánjának aszketizmusát természetesen túlzónak találta, és az sem tetszett neki, hogy Vianney atya többször elhárította, hogy plébánosát elkísérje a paptársakhoz vagy a jobb ­módú hívekhez. Szentünk azzal a kifogással élt, hogy egyetlen reveren­dája van nem alkalmas arra, hogy jobb társaságban megjelenjék.

Az, hogy Tripier plébános kért-e más káplánt? ‒ Lehetsé­ges ‒, sőt talán el is áztatta paptársát, mert 1818. február elején Vianney Jean-Marie-Baptiste atya arról érte­sült, hogy a megüresedet az Ain megyei 230 lakosú igénytelen Ars-i filia, és ő az esélyes annak betöltésére.

Az Ars-i előd Anton Déplace 27 éves káplán, 23 napi (!) szolgálat után tüdő­vészben meghalt. Nem egy biztató előjel, és valójában szükségtelen is volt e jelentéktelen faluba papot helyezni, hiszen a Misé­rieux-i plébánia 3 kilométernyire volt, ahonnan el lehetett volna látni. Ars-ban volt azonban egy földbirtokosnő Des Garets Anna grófnő, aki sze­mélyesen kijárta, hogy neki saját pap kell a faluba!

Egyházi berkekben mindenesetre mende-monda volt, hogy Courbon helynök „olyan lelkészeket helyez az Ain megyei plébániákra, akiket nem sokra értékel”.

Mindazonáltal, amikor Vian­ney fölkereste az érseki helynököt, a kinevezési okmány aláírása közben így biztatta szentünket: „Azon a plébánián ke­vés az Isten iránt való szeretet, Ön majd gondoskodik arról, hogy ott is szeressék az Urat!”

Vianney atyát persze ez nem riasztotta el, hiszen más kívánsága sem volt, minthogy Istenhez térítse a legveszendőbb lelkeket! Az, hogy senki sem kapkodott az Ars-i kinevezésért, nem csoda! Nem csak javadalma volt szerénynél is szerényebb. de a lakosság is alig ismerte a templomát.

Igaz, az isteni Gondviselés egy jómódú, jólelkű hölgyet rejtekben tartott, aki pénzzel fogja támogatni az Ars-i papot. De erről később!

Szentünk 1818. február 3-án misézett utoljára Écully-ben, és 9-én reggel útra is kelt Ars felé.

Ars, már a korai időkben lakott volt, mégis jelentéktelen 40 házból álló falucska maradt A környékén szélesen elterült dombok, posványos völgyek sorakoztak, a tavaszonként megvaduló Fontblin-patakkal. A település közepén állt a sárgás templom, felette négy gerendából ácsolt állvány tartotta a megrepedt harangot. A templom falához simulva sírke­resztek álltak. A szentély mögött 22 szép diófa díszelgett. A templom mellett volt az egyszerű paraszti paplak, előtte egy kis udvarral.

A völgy mélyén nagy fák között, az Ars-i des Garets grófok kastélya bújt meg. A XI. században épült hűbérvár, egyik szárnyán toronnyal, várárokkal, az idő folyamán, békés, falusi úrilakká szelídült.

A rossz útviszonyok miatt, Ars a világtól el volt zárva, s a lakosok sem igen lépték át falujuk határát, természetüknél fogva otthonülők voltak.

Écully-től 30 kilométert kellett gyalogolnia kis csomag­jával szentünknek, akit elkísért Bibost anyó, aki mindig, mindenben szolgálatára volt az Écully plébániának. Még félúton vissza is fordul szegény, és könnyek közt búcsúzott el szeretett káplánjuktól.

Az egyedül maradt lelkipásztor nehezen találta a helyes irányt, annál is inkább, mert talajmenti köd ülte meg a kietlen vidéket. Sehol egy lélek, aki útba igazíthatta volna, így el is tévedt. Kilátástalan helyzetében, eszébe jutott Szent Filoména, akit nyomban próbára is tett a kérdésével, merre tovább? Ebben a percben bárányok bégetését hallotta. Úgy gondolta, hogy ahol nyáj van ott pásztor is, így a hang irányába menet talált is néhány gyereket. Az atya megszólította őket, de azok nemigen értették, mert csak a helyi tájszólást beszélték. Meg-megismételt a kérdésére egy értelmesebb fiú tájékoztatta őt a helyes irányról és arról, hogy épp a hitközség határán van! Ekkor így szólt hálálkodva szentünk: „Kis barátom, te megmutattad nekem Ars felé az irányt, én pedig meg fogom neked mutatni az ég felé vezető utat!” És ekkor az Ars-i lelkipásztor térdre borult és imádkozott. Hálát adott Istennek és új, „közbenjáró kis szentjének”. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok
     Gladys Quiroga de Motta 68 alkalommal látta Jézust, akitől szintén üzeneteket kapott. A dokumentumok tanúsága szerint Gladys kezdettől fogva gyóntatójával megosztotta a kapott üzeneteket, és mindig készséggel állt az egyházi hatóságok rendelkezésére.
     A rózsafüzérek felragyogását követően, több csodás gyógyulás vált ismertté, köztük egy kisfiú esete, aki agydaganatból gyógyult ki. Gladys az évek folyamán mintegy 1800 üzenetet kapott, melyek többnyire a békéről, a bűnbánatról, a szentségekről szóltak, némelyikük viszont apokaliptikus témákat, az emberiségre váró lehetséges nagy szenvedéseket érintett.

     Néhány idézet a Szent Szűz szavaiból: Imádkozzatok a világbékéért! Ne fáradjatok bele Szent Rózsafüzérem imádkozásába, mert ha a test fárad is az elkötelezett lélekkel hegyeket mozdíthattok el! Ne csüggedjetek el, mert a láng bármikor fellobbanhat, ha a hamuban izzik a parázs! Az egész emberiség szennyes a bűntől és azt sem tudja mit akar, ez sajnos jó lehetőség a gonosz számára! Tartsatok bűnbánatot, és végül az én Szívem fog győzedelmeskedni!

     A Szűzanya 1984. december 12-i üzenetében egy éremformációt kért a látnoktól. Egyik oldalán a Rózsafüzér Királynéja, másik felén a Szentháromság legyen ábrázolva egy háromszöggel, amely mögött hét csillag ragyog. Az érme jelentése: Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok, ezért szüntelenül imádkozzátok a Rózsafüzért, hogy elnyerjétek a Szentlélek Hét Ajándékát!
     Az egyházmegye egymást váltó püspökei többször megvitatták a jelenések kérdését, és a Buenos Aires-i érsek, Msgr Jorge Lopez 1987. november 25-én látogatást tett San Nicolas-ban. Az év december 11-én ezt írta:
"...Mint a főváros érseke, látogatást tettem San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye püspökénél, hogy személyesen érdeklődjek az események felől, ugyanakkor iránymutatást adjak az üggyel kapcsolatos vizsgálatoknál az egyházi szabályok, körültekintő betartására. Tapasztalatom szerint ezek a rendkívüli dolgok az egyház-megyében békességet és az imádság szellemét árasztották el széles körben, még oda is, ahol az emberi hozzáállás eddig tartózkodó, vagy egyenesen ellenséges volt."

     Domingo Salvador Castagna püspök 1987-ben kegyhely építését rendelte el, ahogy azt egy jelenésben maga a Szűzanya kérte. A kegyhelyet 1990-ben szentelték fel, és ugyanabban az évben engedélyezte a püspök az üzenetek megjelentetését. Minden évben május 22-én tömegek zarándokolnak a Mária-kegyhelyre. (folyt.) (A forrásokat lásd az első posztban!)

Közös ima Olaszországért és Magyarországért

     Serkentsük nemzeteinket, mert régóta nagyobb vírus pusztít a koronavírusnál: az istentagadás vírusa!

Online is követhető lesz a Mária Országa Imaközösség májusi imaalkalma. A május 1-jén, pénteken 18 órakor kezdődő szentmisét és imádságot Piliscsabáról közvetítik majd a szervezők, bekapcsolódni a Piliscsabatemplom.hu oldalon lehet.

      A szentmise kétnyelvű lesz, amelynek elején Szilágyi Szabolcs főcelebráns olaszul és magyarul is köszönti majd a híveket. Ennek az alkalomnak különös apropója, hogy az Olasz Püspöki Kar, élén Gualtiero Bassetti püspökkel úgy döntött, hogy Szent Istvánhoz hasonlóan Olaszországot május elsején a caravaggioi bazilikában 21 órakor kezdődő liturgia keretében Máriának ajánlják, kérve az égi édesanya közbenjárását nemzetükért, országukért. Ehhez csatlakoznak a Mária Országa Imaközösség tagjai.

Akik Márián keresztül szeretik az országukat, azok kapcsolatban állnak egymással – mondta lapunknak Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, aki a Mária Országa Imaközösség májusi alkalmán a rózsafüzér egyik előimádkozója lesz. Mint ismert, az imaközösség januárban alakult azzal a céllal, hogy a Budapesten rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig kilenc alkalommal, minden hónap első péntekén közös imádságot mond hazánkért. Eperjes Károly lapunknak fölidézte Szent II. János Pál pápának az „ősatyáktól vett gondolatát”, miszerint „Márián keresztül vezet a legbiztosabb út az Istenhez”. A színművész szerint Szent István országfelajánlása következtében „különös felelősségünk van”, de „nem kell aggódnunk, mert még az első Orbán-kormány idején az ország vezetői fölajánlották hazánkat a Szűzanyának”. Kérdésünkre, hogy a koronavírus-járvány miatt egy évvel, 2021 szeptemberére halasztott Eucharisztikus Kongresszus hogyan érinti az imaközösség célkitűzéseit, azt válaszolta: nem kilenc, hanem huszonegy hónapig fognak majd imádkozni. „Sok mulasztásunk van, például a Világ Győzedelmes Királynője kápolna fölépítése az Anna réten – ott megismétlődhetne az országfölajánlás” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy „kétszeresen is fölajánlott ország vagyunk: Mária mellett Szent Józsefnek, az egyház gondnokának”.

A magyarországi híveken kívül Piliscsaba testvér-települése, Cherasco és valamennyi olasz is csatlakozhat a kétnyelvű szentmiséhez és Magyarországért – és Olaszországért is – végzett rózsafüzérhez” – jelentették ki a szervezők, akiknek szándéka közösséget vállalni Olaszországgal, ahol a koronavírus miatt „milliók látták be néhány hét alatt, hogy az emberekbe és pénzükbe vetett hit kevés”, és ahol a járványban eddig több mint száz pap veszítette életét. Forrás nyomán: (Mária Országa Imaközösség) https://www.magyarhirlap.hu/ belfold/20200430-kozos-ima- olaszorszagert-es- magyarorszagert

A nagy pártfogó halála

    Balley plébános és káplánja, szinte egy húron pendültek. Teljesen egy irányba lelkesedtek, és ez az irány, a bensőséges Mária-tisztelet volt.

Az hogy Vianney, vagy akár a szent plébánosa ismerték-e nagy elődjük Montforti Grignon Szent Lajos (1673-1716) írásait nem valószínű, mert legjelentősebb művét a Tökéletes Mária-tisztelet kéziratát, csak 1842-ben találták meg egy padláson. Így saját szeretet-buzgalmukban másolgatták a Szent Szűzhöz szóló imákat, és osztogatták a hívek között. Bizony-bizony, kettejük szívében fogamzott meg „a Szeplőtelen Fogan­tatás” rózsafüzére is, melyet a mai napig az Ars-i templomban recitálnak esténként. Mindezt még az 1816-17-as években, holott a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, csak 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa!

Így teltek napjaik. Balley plébános csak 65 éves volt, de a rémuralom éveiben számkive­tésben élt, és az üldözés ideje kétszeresen számít. Aggastyán lett idő előtt, és bizony egyre csak örök célja felé közeledett.

Február havában tályog támadt a lábán, mely az ágyhoz szögezte, ahonnan soha többé nem kelt föl. Ez időtől kezdve ő, aki annyira tevékeny volt, a plébániai munkában már nem vett részt, csupán szeretett. Panaszszó nélkül szenvedett. A tályog a vér teljes felbomlásához vezetett és lába elrákosodott. Az orvosok lemondtak a felgyógyulásáról.

1817. december 17-én, miután szeretett kicsi pap fiának meggyónt, s tőle a Szent Útravalóban részesült, a tiszteletreméltó Écully-i lelkipásztor az Úrban elhunyt.

Azt beszélik, hogy a haldokló „kedves Vianney-jét” búcsúzóul tanácsok­kal látta el s magát az ő imáiba ajánlotta, majd kihúzva pár­nája alól cilicium vezeklőeszközeit, ezt súgta a fülébe: „Vegye kedves fiam, s rejtse el őket, mert ha halálom után megtalálnák ezeket, azt hinnék, hogy vétkeimért már eleget szenvedtem az üdvösséghez, és nem imádkoznának értem, a világ végéig a tisztítótűzben hagynának engem.

Mondanunk sem kell, hogy a plé­bános vezeklő eszközei aligha kerültek a lomtárba szentünknél.

Vianney megsiratta őt mint atyját, hiszen mindent neki köszönhetett, és e szent ember emlékét egész életében megőrizte! Így emlékezett rá: „Sok szép lelket láttam, de nála szebbet soha!”

Mindig könnyezve be­szélt róla, és minden miséjében megemlékezett róla. Tanítójának és pártfogójának arcvonásai annyira bevésődtek emlékeze­tébe, hogy még élte utolsó évében is ezt mondta: „Ha festő lennék, megtudnám festeni az arcképét”. Szentünk, a halála nap­jáig hűségesen megőrizte Balley plébános tükrét, ami vissza­tükrözte a boldogult arcát.

A plébános halála után, többen közbenjártak az érsekségnél, hogy Vianney lehessen a plébánosuk, aki bírta nagyrabecsülésüket, ám kérésüket nem koronázta siker. Valószínű, hogy talán ő maga sem fogadta volna el a megbízást. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A hiúság 

Legnagyobb és legelviselhetetlenebb fájdalmam a hiúságom miatt volt. Ez egy másfajta kín. Ez a világi nőé, az emancipált asszonyé, az önálló, öntudatos, jogtudó szakemberé, professzornőé, akadémikusnőé, intellektuelé, egy tanult üzletasszonyé, egy olyan emberé, aki szerepet akart játszani a világban.

Egész addigi életemben a testemnek, a szépségnek és a divatnak voltam a rabszolgája. Napi 4 órát töltöttem aerobikkal, masszázzsal, diétával és fogyókúrás injekciókkal – mindazzal, amit ilyen téren csak el lehet képzelni. Mert számomra legfontosabb a test és a szépség bálványozása volt. Ezért sok áldozatot vállaltam. Ez nevezték testkultúrának. Gyakran mondtam, egy nőnek arra való a szép melle, hogy megmutassa másoknak. Miért rejtsem el? Ugyanezt mondtam a lábamról is. Tudtam, hogy formás lábam és jó alakom van. Most azonban elborzadva állapítottam meg, hogy egész életemet a testápolás töltötte ki, és íme hiába! S most alig van testem. Ahol a mellem volt ott mélyedések tátongtak, különösen bal oldalt. Lábaim borzalmasan néztek ki, csupasz, elszenesedett fekete csontkórók, mint egy elégetett sült hús.

Testem jelentős része, amit oly nagyra értékeltem és ápoltam, elszenesedett és használhatatlan lett. 

A kórházban 

Végül a Szociál-biztosító kórházába szállítottak. Rögtön a műtőbe vittek. Gyorsan operálni kezdtek és eltávolították az égett bőrszöveteket.

Az altatás alatt másodszor is megállt a szívem. Amikor megállt a szívem, másodszor is elhagytam a testem és néztem, mit csinálnak velem az orvosok. Láttam, ahogy aggódtak az életemért, és milyen sietősen akartak mindenáron újraéleszteni. Én is izgultam az életemért. Leginkább a lábaim miatt féltem, mert még mindig volt bennem büszkeség, hogy a test és a lábak az enyémek, s újra lenne erőm sporttal és gyakorlatokkal edzeni, hogy mindenki csodálja. S akkor hirtelen borzasztó dolog történt…

Mielőtt folytatnám tanúságtételemet kedves testvéreim, be kell vallanom, hogy milyen volt a vallásos életem. Ebben is, mint egész életemben „diétáztam”. Tehát a kapcsolatom az Istennel egy diétázó katolikusé volt. Fontos, hogy tudják, rossz katolikus voltam!

Kapcsolatom Istennel abból állt, hogy vasárnaponként elmentem a szentmisére, ami 25 percig tartott. Mindig olyan misét választottam, ahol a pap nagyon keveset beszél, mert untatott a prédikáció. Kínlódás volt számomra, ha a pap hosszan beszélt. Ennyi volt a kapcsolatom Istennel. Amolyan kényszer. Ezért tudtak engem a világi áramlatok, divatos jelenségek a hatalmukba keríteni. Egy szélkakas voltam. Ami épp a legújabb divat volt, arra hajlottam. Ha a racionalizmus és a szabadgondolkozás volt divatban, akkor azt vallottam. Hiányzott az ima ereje, hiányzott belőlem a hit. Nem hittem a kegyelem és a szentmiseáldozat erejében. Amikor szakmai továbbképzésen vettem részt, specializálódtam, akkor lettem a leginkább ingatag.

Egyik nap az egyetemen azt hallottam egy katolikus paptól, hogy nem létezik se ördög, se pokol. Ez volt az, amit hallani akartam. Mindjárt azt gondoltam, ha tehát nincs ördög és pokol, mindannyian a mennybe jutunk. Nincs mitől félni, azt csinálhatok, amit csak akarok.

Amiért most persze, nagyon szomorú vagyok és szégyenkezve vallom be, hogy ez volt az utolsó kapocs, ami a templomhoz kötött. Az ördögtől való félelem volt az, ami miatt formálisan ugyan, de tartottam a kapcsolatot az egyházi közösséggel. Végül ez volt az oka, hogy az Úrtól végleg eltávolodtam. Eltávolodtam az egyháztól, szidni kezdtem, butaságnak és maradinak, stb. neveztem.

Nem féltem már a bűn miatt, kezdtem teljesen megszakítani a kapcsolatot Istennel. De a bűnök nemcsak a szívemben voltak, hanem elkezdtem kifelé is terjeszteni a nézeteimet, és másokat is megfertőztem vele. Negatív értelemben aktívvá váltam. Mindenkinek elkezdtem mondani, hogy nem létezik ördög, ezt csak a papok találták ki. Később már azt is kezdtem mondani egyetemi kollégáimnak, hogy Isten sincs, és mi csupán az evolúció termékei vagyunk, stb. és sajnos, sok embert sikerült befolyásolnom! Ezt azért kellett itt előrebocsátanom, hogy a továbbiakat jobban megértsék. Ilyen voltam.

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma: Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános /Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Az első találkozás Szent Filoménával 

     Balley plébános, ha szigorú pap volt is, de nem volt emberkerülő, vagy barátságtalan. Lyon-i ismerőseivel jó baráti viszonyban volt, meg-meglátogatta őket, így a Loras családot is, ahol találkozott Anton Jaricot nagyiparossal. E gazdag ember kisebbik lánya a 18 éves Paulina Jaricot nagyvilági életet élt, ám környezete legnagyobb döbbenetére hosszasan megbetegedett, ám ezzel egy-időben nagy vezeklő és rózsafüzér imádkozó lett. Ő szervezte meg később az „Élő Rózsafüzér Világmozgalmat.”

Na, ez a tényező felettébb felkeltette Balley plébános és káplánja érdeklődését, és egy látogatásuk alkalmával találkoztak is Pauline Jaricottal Écully-ben, ahol a kisasszony férjezett nővére lakott.

A beteg lány egyik barátnője mesélt nekik egy új szentről, Szent Filoménáról, akinek nevéhez számtalan rendkívüli csoda fűződött, sőt, egy alkalommal, adománygyűjtő szerzetesektől kapott egy Filoména ereklyét.

Csoda-e, ha a rózsafüzérimádkozó Pauline azon állítása, hogy a rózsafüzér-ima terjesztése, az eredményes evangelizáció és a lélekmentés kulcsa, felkeltette a két szentéletű pap figyelmét!

Egy ilyen látogatásuk alkalmával hallott Vianney először Szent Filoména vértanúról, akinek relikviáit kevéssel azelőtt találták meg a római katakombák egyikében.

Pauline látva a káplán rendkívüli érdeklődését, adott egy kis darabot az ereklyéből. És Vianney ekkor még nem tudta, hogy e szent mily nagy szerepet fog játszani az ő éle­tében és szívében.

Pauline Jaricot történetéhez tartozik, hogy az 1830-as évek elején hirtelen, még súlyosabb betegségbe esett. Olyannyira, hogy nem csak erejét vesztette, de szellemi állapota is egyre romlott. A lány azonban még ebben az állapotában is imádkozott, és szorongatta a rózsafüzérét! Ám egyszeriben azzal az abszurd kívánsággal állt elő, hogy vigyék őt a Mugnano del Cardinalé falucskába Szent Filoménához!

Orvosai tragédiával járó képtelenségnek tartottak egy ilyen, közel 1200 km utat megtenni hegyeken keresztül! Ám ő nem tágított!

El is indultak, és már a nevezett falu közelében jártak, amikor Pauline így szólt: „Ha eddig kibírtam, akkor inkább menjünk Rómába, a Szentatyához!”

Pauline ezen kívánsága is őrültségnek hangzott, de kisérete kénytelen volt hírvivőt küldeni a Vatikánba, jóllehet a legkisebb remény nélkül, hiszen egy súlyos állapotban lévő beteget aligha fogad a Szentséges Atya.

A loretói hegyek lábánál Pauline már olyan rosszul volt, hogy beleegyezett, ne is menjenek tovább, hanem vegyenek szállást a Trinita Dei Monti apácakolostorban.

Ezúttal a személyzet a látogatás lemondására küldhetett küldöncöt a Szentszékhez, ám XVI. Gergely pápa úgy döntött, hogy maga látogatja meg a rózsafüzérimát oly eredményesen terjesztő, haldokló kisasszonyt!

A Szentatya tehát megjelent a loretói zárdában. Megállt Pauline ágyánál, bőséges áldást osztva megdicsérte a beteg lány mindkét vállalkozását, az Élő Rózsafüzér megszervezését, és a rendkívüli utazás vállalását.

A jelenlévőknek, miként a Szentatyának is az volt az érzése, hogy a vég már egészen közeli. Ellátta tehát a Szentségekkel, majd így suttogott halkan a beteghez, melyre nem várt választ:

‒ Gyermekem, ha megérkezel a mennybe, imádkozz az Egyházért!

Pauline azonban váratlanul megszólalt: 

‒ Megígérem ‒ felelte ‒, de ha mégis életben maradnék és egészségesen, akkor Szentatyám ígérje meg, hogy a mugnanói Filoména szentté-avatási perét gyorsan lefolytatja?

(Erre kínos csend támadt.)

‒ Persze hogy megteszem ‒ rögtönzött a pápa ‒, hiszen a teljes gyógyulása elsőrangú csoda lenne!

Megköszönve a pápának a megtiszteltetést ‒ még aznap ‒, úgy félholtan folytatták útjukat Mugnano del Cardinale felé, Szent Filoménához, amely odafelé még jó 400 km-re volt!

Amint 1835. augusztus 10-én odaértek Mugnanóba, a mozgásképtelen beteget hordágyon bevitték be a templomba a szentáldozáshoz ‒ és lám ‒, Pauline Jaricot amint magához vette Krisztus Testét, nyomban teljesen meggyógyult!

A helyi plébános, aki már-már "megszokta" a rendkívüli csodákat, most maga is mélyen megrendült és Paulinnak adott egy kis Filoména szobrot ereklyével! Így tértek haza, ahol nagy társaság gyűlt a Jarocot házba, hogy meghallgassák csodás történetet, és rózsafüzérezve adjanak hálát Istennek!

(Források a 2. részben!) (Folyt.)

A családoknál felragyogó rózsafüzérek

     Az Argentin, Buenos Aires tartományban május 22-én jelentették be, hogy Héctor Cardelli püspök elismerte a helyi Mária-jelenések hitelességét.
     Héctor Sabatino Cardelli, a Buenos Aires tartományban fekvő San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye püspöke a május 22-i szentmisén, zarándokok sokasága előtt jelentette be a püspöki jóváhagyást a San Nicolás-i Rózsafüzér Királynője kegyhelyen.
     Cardelli püspök 1990 óta követi figyelemmel és vizsgálja a helyi Mária-jelenéseket. „Tizenkét éve vagyok itt lelkipásztor, és hittel és felelősséggel követtem nyomon kezdettől a Máriával kapcsolatos eseteket. Úgy döntöttem, elismerem azok hitelességét – jelentette ki az argentin főpásztor. – Elismerem az események természetfölötti voltát; azokét az eseményekét, melyekkel Isten az ő szeretett leányán, Jézus az ő legszentebb édesanyján, a Szentlélek az ő szeretett jegyesén keresztül szeretetteljesen ki akarta nyilvánítani magát egyházmegyénkben.”
     A jelenések azután kezdődtek, hogy San Nicolás de los Arroyosban több családnál „felragyogtak” a rózsafüzérek. Egy helyi asszony, Gladys Quiroga de Motta látván ezeket a rendkívüli jelenségeket, fokozottabban kezdte imádkozni a rózsafüzért. A Szűzanya 1983. szeptember 25-én megjelent neki, karjában a gyermek Jézussal. Kék palástos, fátylas alakját ragyogó fény övezte.

     Herminia Gladys Quiroga de Motta 1937. július 1-jén született szegény családban. A kórházban annyira bizonytalan életesélyeket jósoltak neki, hogy a helyi kápolnában 4-én meg is keresztelték. Jelenleg két férjezett lánya van és öt unokája, őt magát azonban ritkán látni nyilvánosan.
A mindössze négy osztályt végzett asszonynak, nem voltak szentírási vagy teológiai ismeretei. Épp ezért a Szűzanya többször is bibliai szakaszokra hívta fel a figyelmét, máskor pedig – egy hónappal az első jelenés után – egy fehér rózsafüzért adott neki, és azt mondta: „Vedd ezt a rózsafüzért a kezemből és tartsd mindig magadnál!"
Szűz Mária arra is kérte Gladyst, keressen meg egy bizonyos Mária-szobrot, melyet egy pápa is megáldott, és amely elfeledve nyugszik egy templomban. 1983. november 27-én, a Szűzanya utasításait követve, Gladys megtalálta a szobrot a székesegyház harangtornyában – a gyermek Jézust a karjaiban tartó Istenszülő rendkívüli módon hasonlított a jelenésben látott Máriára. A szobrot valóban megáldotta pápa, mégpedig XIII. Leó; Rómából érkezett Argentínába. (folyt.)
     Felhasznált irodalom: 1. Forrás; 2. Forrás; 3. Forrás; 4. Forrás; 5. Forrás; 6. Forrás 

Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

 
 Valaki értem imádkozott.
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

 
 Én nem tudom, de áldom Istent
Ki nékem megváltást hozott,
és azt, aki értem csak
egyszer is imádkozott.

(Reményik Sándor)

Közös ima Olaszországért és Magyarországért

     Serkentsük nemzeteinket, mert régóta nagyobb vírus pusztít a koronavírusnál: az istentagadás vírusa!

Online is követhető lesz a Mária Országa Imaközösség májusi imaalkalma. A május 1-jén, pénteken 18 órakor kezdődő szentmisét és imádságot Piliscsabáról közvetítik majd a szervezők, bekapcsolódni a Piliscsabatemplom.hu oldalon lehet.

      A szentmise kétnyelvű lesz, amelynek elején Szilágyi Szabolcs főcelebráns olaszul és magyarul is köszönti majd a híveket. Ennek az alkalomnak különös apropója, hogy az Olasz Püspöki Kar, élén Gualtiero Bassetti püspökkel úgy döntött, hogy Szent Istvánhoz hasonlóan Olaszországot május elsején a caravaggioi bazilikában 21 órakor kezdődő liturgia keretében Máriának ajánlják, kérve az égi édesanya közbenjárását nemzetükért, országukért. Ehhez csatlakoznak a Mária Országa Imaközösség tagjai.

Akik Márián keresztül szeretik az országukat, azok kapcsolatban állnak egymással – mondta lapunknak Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, aki a Mária Országa Imaközösség májusi alkalmán a rózsafüzér egyik előimádkozója lesz. Mint ismert, az imaközösség januárban alakult azzal a céllal, hogy a Budapesten rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig kilenc alkalommal, minden hónap első péntekén közös imádságot mond hazánkért. Eperjes Károly lapunknak fölidézte Szent II. János Pál pápának az „ősatyáktól vett gondolatát”, miszerint „Márián keresztül vezet a legbiztosabb út az Istenhez”. A színművész szerint Szent István országfelajánlása következtében „különös felelősségünk van”, de „nem kell aggódnunk, mert még az első Orbán-kormány idején az ország vezetői fölajánlották hazánkat a Szűzanyának”. Kérdésünkre, hogy a koronavírus-járvány miatt egy évvel, 2021 szeptemberére halasztott Eucharisztikus Kongresszus hogyan érinti az imaközösség célkitűzéseit, azt válaszolta: nem kilenc, hanem huszonegy hónapig fognak majd imádkozni. „Sok mulasztásunk van, például a Világ Győzedelmes Királynője kápolna fölépítése az Anna réten – ott megismétlődhetne az országfölajánlás” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy „kétszeresen is fölajánlott ország vagyunk: Mária mellett Szent Józsefnek, az egyház gondnokának”.

A magyarországi híveken kívül Piliscsaba testvér-települése, Cherasco és valamennyi olasz is csatlakozhat a kétnyelvű szentmiséhez és Magyarországért – és Olaszországért is – végzett rózsafüzérhez” – jelentették ki a szervezők, akiknek szándéka közösséget vállalni Olaszországgal, ahol a koronavírus miatt „milliók látták be néhány hét alatt, hogy az emberekbe és pénzükbe vetett hit kevés”, és ahol a járványban eddig több mint száz pap veszítette életét. Forrás nyomán: (Mária Országa Imaközösség) https://www.magyarhirlap.hu/ belfold/20200430-kozos-ima- olaszorszagert-es- magyarorszagert

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Az első visszatérés 

Ebben a pillanatban meghallottam a férjem hangját. Megtört szívvel kiabált az ágyam mellett és lelke mélyéből sírt. „Gloria, mi történt? Ne hagyj egyedül! A gyerekeknek szükségük van anyára. Gloria, gyere vissza. Ne légy gyáva és ne hagyj itt minket egyedül!” Hirtelen fölülről láttam mindent. Láttam a férjem, ahogy fájdalmasan sír. Tiszta vér volt. Bár őt nem érte a villám, de az elektromos energiahullámok őt is felemelték és ide-oda vágták, mint a gumilabdát, Ekkor sérült meg a férjem több helyen.

Ekkor az Úr megengedte nekem, hogy visszatérjek, de én nem akartam. Az a béke és boldogság megragadott engem. El se tudják képzelni, milyen szomorú voltam, hogy vissza kellett térnem. Fokozatosan kezdtem lefelé, a testem irányába mozogni.

Mindenki – kivéve az öngyilkosokat – megtapasztalja Isten apai ölelését, ezért látják ezt a fényt és érzik a mérhetetlen szeretetet, amely mindenkit eltölt. A Mennyei Atya mindnyájunkat átölel, mert ő egészen kivételes módon szeret minket. De Isten senkit nem kényszerít. Gyakran előfordul velünk itt a földön, hogy saját akaratunkból élünk Isten nélkül. Szabadon dönthetünk Isten vagy a sátán mellett. Ha Istent elfogadjuk atyánknak, akkor megtartjuk a szeretet parancsait. Ha kifejezetten nem is döntünk a Sátán mellett, istentagadásunkkal mindenképp neki adunk teret életünk felett. Észrevétlenül is hozzá igazodunk, aki a „hazugság atyja”, akitől a bűn és gonoszság ered a világban. Ha úgy döntöttünk a földön, hogy Isten nélkül élünk, akkor Ő nem kényszerít arra, hogy örökre vele maradjunk.

Láttam, hogy élettelen testem a bogotai orvosi egyetem egyik osztályán, egy hordágyon feküdt. Láttam az orvosokat, ahogyan fáradoztak, hogy az elektrosokk készülékkel újraindítsák a szívem működését. Előzőleg az unokaöcsém és én, két órát feküdtünk a földön, mert a villámcsapás következtében testünk elektromossággal volt feltöltve, és nem lehetett hozzánk érni. Csak később tudtak törődni velünk, s akkor kezdődhetett az újraélesztésem is.

A lelkem közeledett a testemhez, és ebben a pillanatban mint egy szikra, úgy futott át rajtam, amint belekényszerültem a saját a testembe. Úgy tűnt, mintha beszippantott volna, mely végtelen fájdalmat okozott, mert minden oldalról súrlódást éreztem. Olyan érzésem volt, mintha egy szűk bébiruhába préselődnék bele, mely drótból készült. Ez volt a testem, melynek egésze borzalmas fájdalom volt. Ettől a perctől kezdve, megégett testem összes fájdalmát újra éreztem. Minden borzalmasan égett, füstölt, párolgott és mérhetetlenül fájt.

Hallottam, ahogy kiabálnak az orvosok: „Magához tért! Magához tért!” Magukon kívül voltak az örömtől, énnekem meg rettenetes fájdalmaim voltak és láttam, hogy a lábaim feketék és üszkösek. Egész testem sebes, égett hús volt, ahol még egyáltalán volt hús.

CHANEL SZENT PÉTER

Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28.

   A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdődött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes óceán szigetvilágába.
Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá.

Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében,  hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.
Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!
Forrás: Dr. Diós István

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A történet másik oldala

Amit eddig elmondtam, az a baleset testi, fizikai része volt. A másik oldal sokkal szebb, elképzelhetetlenül csodálatos élmény. Én (a lelkem), amikor kómába kerültem, egy gyönyörű fehér alagútban találtam magam. Fehér fény vett körül, egy leírhatatlan fehér fény, mely boldogsággal, békével töltött el. Az érzések emberi szavakkal ki sem fejezhetők. Nincsenek szavak, amelyek ennek a pillanatnak a nagyságát kifejezhetnék. Borzasztóan nagy extázis, leírhatatlan élmény. Nem értem, miért tekintik a halált büntetésnek. Megszűnt a tér és az idő. 

Ebben a fényben haladtam előre, örömmel és boldogan, semmi nem nyomasztott ebben az alagútban. Ahogy felnéztem, az alagút végén olyasmit láttam, mint a Nap, egy fehér fényt (csak azért mondom fehérnek, hogy megnevezzek egy színt) és annak világosságát. Semmivel nem tudnám összehasonlítani, nincs a földön ilyen szín. Ez a fény számomra olyan volt, mint a nagy szeretet és a béke forrása, bennem és körülöttem. Ilyet a földön nem ismertem. Mialatt haladtam előre az alagútban, arra gondoltam, hogy hiszen én meghaltam. Ebben a pillanatban eszembe jutottak a gyerekeim, és jajgatni kezdtem: „Ó Istenem, a gyermekeim. Mit szólnak a gyerekeim?”

Anya voltam, mindig elfoglalt, tele stresszel amiatt, hogy soha nem volt rájuk időm. Korán mentem el otthonról, hogy meghódítsam a világot és csak késő este tértem haza. Képtelen voltam a családommal és a gyermekeimmel foglalkozni. Most, az igazság fényében, szépítés nélkül láttam az életemet, és szomorúság fogott el. Belső ürességet éreztem gyermekeim távolléte miatt. Újra felnéztem és valami nagyon szépet láttam. Egy pillanat alatt egyszerre láttam mindenkit az életemből, élőket és holtakat egyaránt. Átöleltem dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet, akik már meghaltak. Csodálatos teljessége volt ez a pillanatnak.

Megállapítottam, hogy a reinkarnációval bizony becsaptak. Ez fájdalmas csalódás volt nekem, aki mindig fanatikusan védtem ezt az elképzelést. Azt mondták, hogy a nagymamám valaki másba költözött, jóllehet nem mondták meg, hogy kibe, mert az a jóslás, amivel “kiderítették” volna, túl drága volt, ezért már nem vizsgálódhattam tovább.

Gyakran találkoztam olyan emberekkel, akikről azt hittem, hogy beléjük költözött az ükapám vagy a nagyapám. Most átöleltem az ükapámat és a nagypapámat. És így volt ez minden emberrel, akivel valaha is megismerkedtem, élőkkel és holtakkal, egyetlen pillanat alatt. Csak a lányom ijedt meg, amikor lélekben átöleltem az otthonunkban. Ő valósággal megérezte – épp 9 éves volt – az anyai ölelést. Mindezt akkor, amikor kómában feküdtem és az életemért aggódtak. Normál körülmények között az ilyen túlvilági ölelést nem érzékelik. 

Ebben az állapotban nem úgy láttam az embereket, mint korábban. Életemben mindig azt néztem: hogy kövér, vékony, csúnya, sötétbőrű, jól öltözött vagy sem. Eszerint osztályoztam őket, emiatt tele voltam előítéletekkel, s ha beszéltem róluk, mindig cinikusan kritizáltam. De most az emberek bensőjét, a gondolataikat és érzéseiket láttam, amikor átöleltem őket. Ez oly szép volt! Közben, egyre följebb kerültem. Ily módon tele békével és boldogsággal jutottam tovább. Minél magasabbra jutottam, annál világosabb lett számomra, hogy egy csodálatos látomás részese vagyok. Az út végén egy csodálatos tavat láttam, szebbnél-szebb fákkal körülvéve. Olyan szép volt, hogy el sem lehet mondani. Ugyanolyan gyönyörűek voltak a színekben pompázó illatos virágok is. Nincsenek szavak, amelyekkel mindez kifejezhető volna. Ez mind valamiképp a szeretet átható, átölelő jelenléte volt. Volt ott két fa kissé összeborulva, s úgy tűnt, mint egy bejárat. Minden kimondhatatlanul szép és egészen más volt, mint amilyet mi ismerünk itt a földön. Se a színek, se a fények nem hasonlítanak a földiekhez.

Ebben a pillanatban megláttam az unokaöcsémet, akivel együtt ért a baleset. Bement abba a csodálatos kertbe. Tudtam és éreztem, hogy oda én nem tudok bemenni és nem is szabad. Pedig a leghőbb vágyam volt, hogy bemehessek oda.

A beteljesül élet

     Most, hogy élete vágya teljesült, így szólt: „Ó mily nagy dolog, papnak lenni! ‒ mondta egyszer ‒, mindazáltal egy pap csak a mennyországban fogja megér­teni méltóságának fönségét. Ha ugyanis már itt a földön megértené szörnyethalna, ám nem az ije­dtségében, hanem a szeretet átérzésének következtében!”

Abban a kápolnában, ahol előző napon papi kenet­ben részesült, augusztus 14-én, a Boldogságos Szűz mennybevételének vigiliáján mondta első Szentmisé­jét, de ott maradt a másnapi nagy ünnepre is.

16-án utazott vissza Écully-be ahol öreg tanára türelmetlenül várta őt, és nyomban térdre esett előtte, hogy elnyerte az elsőmisés áldását. Bal­ley plébános tudtára adta az örvendetes hírt, hogy az ér­seki helynök, segédlelkésznek Écully-be helyezte, úgyhogy együtt szolgálhatnak.

Nagy volt az öröm a Dardilly-i házban is, amikor az újmi­sés megjelent övéi között. Ó, ha édesanyja megélhette volna! De öröme határtalan lehetett a mennyben is, hiszen szeretett fiacskája nem csak hosszasan imádkozott a sírjánál, de Újmiséjét is érte mutatta be.

Szentünk tehát Écully-ben maradt, ahol első papi szolgálata egy keresztelés volt.

A szószéken röviden, de világosan beszélt. Az erkölcsök szépségéről, és a keresztény élet tökéletességéről beszélt, gyakran a saját életéből vett példákat. A gyóntatási engedélyt csak fél év múltán engedélyezte az érseki helynök. Első gyónója Balley plébános volt.

Écully népe egészen felbolydult. Tömegek vettek részt a Szentmiséin, és szinte megostromolták a gyóntatószékét. Mindez sok idejét vette igénybe és megtörtént, hogy az étkezéseket is elhanyagolta. Valamivel később ez a böjtölése, szoká­sává vált. Papi munkája nem is maradt eredmény nélkül, mert sokan, újra felismerték istengyermekségüket, pedig a lélekmérgező forradalom Écully-ben is kárhozatos nyomot hagyott az emberek gondolkodásában.

1815-ben egy szép októberi napon délben, az Écully-i plébánián megjelent egy parasztasszony Forez-i népviseletben. Vianney Jean-Marie káplánt kereste. A szolgáló azt felelte, hogy a plébános és vendégei ebédelnek. Nem tesz semmit – mondta ‒ és belépett az ebédlőbe. Vianney felismerte benne Foyet asszonyt a pót-mamáját Noäs-ből. Az örömtől kipirultan ölelték meg egymást.

Balley plébános nem volt gazdag és egy segédlelkész eltartása komoly terhet jelenthetett volna, ha a hívek nem segítettek volna rendszeresen az élelmezésbe. A derék emberek ezt nemcsak köte­lességüknek, de megtiszteltetésnek tartották. A jó segédlelkész, nagylelkű volt a szegényekhez, még a ruháit is nekik adta.

Bizonyára az Isteni Gondviselés terve volt, hogy szentünk Balley plébános mellett szolgálhatott, mert tőle sajátította el a bensőséges, Istennek felajánlott vezeklő papi életet is. Pelletier kanonok-plébános szerint: „Écully­-ben két szent élt egymás mellett! Később maga Vianney vallotta megható szerénységgel: „Még jobb is lehettem volna, ha min­dig Balley plébánossal szolgálhattam volna. Tőle tanultam meg, hogy a lélek miként tud emberi érzékeitől elszabadulni s mennyire képes megközelíteni az angyalit. Hogy az ember kedvet kapjon a fokozott istenszeretetre, elég volt hallani, amint sóhajtotta: „Istenem, teljes szívemből szeretlek Téged”.

És bizony Balley plébános szöges ciliciumot hordott és a napi táplálkozása is igen szűkös volt. Bort nem ittak, és rendszerint csak néhány darab főtt burgonyát ettek barna kenyérrel. A dolog vége az lett, hogy ez kitudódott, s a hívek jelentést tettek erről Courbon érseki helynöknek. Ő azonban így válaszolt: „Szerencsések vagytok, hogy oly papjaitok vannak, kik helyettetek vezekel­nek!” (Elgondolkodtató!) (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Az Úr rendkívüli csodái 

A baleset következményeként a szívem leállt és megtapasztalhattam Isten nagy jóságát, és kegyelmét. Három tényt szeretnék említeni, melyet a testem igazol. Először is a szívem leállását említem, melynek következményeként (az orvosi kritérium 3 percén túl) nem jutott agyam oxigénhez, s ez önmagában is maradandó károkat okoz. Sem a szívműködésem hiánya, sem pedig az ezt követő kóma állapota, nem okozott agykárosodást, amint erről tanúságot tehetek.

A bogotai kórház sok orvosa bizonygatta a húgomnak, aki maga is orvos volt, hogy le kellene kapcsolni a gépekről, mert teljesen reménytelen az életfunkciókat fenntartani. Ennek ellenére a húgom makacsul és kórházi befolyását kihasználva elérte, hogy ne kapcsoljanak le. Ez is önmagában csoda!

Hasonlóképp rendkívüliség, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett. Annak ellenére, hogy az orvosok nem végeztek vértisztítást (dialysis) a veseműködés hiánya miatt, hiszen nem tartották fontosnak, túlélési esélyeim hiányában. Az orvosi vélemények ellenére, elszenesedett veséim mégis működésbe léptek. Éppolyan nagy csoda volt az is, hogy a bőröm kezdett helyrejönni. Az egész testem, miután lehúzták róla az elégett bőrt, egyetlen nyílt seb volt. Látható volt a nyers hús mely mérhetetlen fájdalmat okozott. Úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék, kívül, belül, minden lélegzetvételnél. Amikor a nyílt sebeket tisztították, egyedül a lábaimat nem éreztem. Ezek, elszenesedett fadarabhoz hasonlítottak, egészen feketék voltak.

Egy hónap múlva azt mondták az orvosok: „Hihetetlen csoda az a hatalmas javulás, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbe jött a bőröd azáltal, hogy helyenként vékony hártya képződött, de még sok helyen vannak benne nyílt részek. De azok a helyek, ahol már vékony bőr van, reményt adnak arra, hogy a test egész bőrfelülete meg fog újulni. A lábakkal viszont gond van, nem tudunk már semmit tenni, sajnos amputálni kell!”

Régen nagyon sportos voltam, nagyon szerettem az aerobikot. Amikor azt mondták, hogy le kell vágni a lábamat, csak arra gondoltam, elmenekülniük a kórházból, amilyen gyorsan csak lehet. El kell mennem innen, hogy megmentsem a lábamat. Az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem az ágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni. Nem tudtam lábra állni, hasra estem, mint egy béka. Fel kellett emelniük a földről, és az ötödik emeletről felvittek a kórház hetedik emeletére. És ó Istenem, kivel találkoztam ott? Egy asszonnyal, akinek térdtől le volt vágva a lába és arra várt, hogy a felső részt is amputálják. Mikor láttam ezt az asszonyt, arra gondoltam, ha meg lehetne venni, vajon mennyi pénz kellene egy új láb vásárlásához. De bizony, a világ összes aranyáért sem lehet új lábat venni. Milyen csoda, hogy van lábam és arra gondoltam, hogy eddig soha nem köszöntem meg az Úrnak, hogy van lábam. Ellenkezőleg! Mindig gyötörtem a lábamat és magamat is a hízási hajlamom miatt. Éheztem, mint egy bolond, két kézzel szórtam a pénzt diétákra és fogyókúrákra a karcsúságért. Szinte az egész vagyonomat erre költöttem! És egyszer csak látnom kell, hogy a lábaimon nincs izom, hogy olyan vékonyak, mint egy bot, feketék és tele vannak lyukakkal. Úgy éreztem, hogy most ezt a torz lábaimat is meg kell köszönnöm Istennek! Egyszerre oly értékesek lettek számomra. Nem a formájuk, hanem a puszta funkciójuk lett drága, az, hogy vannak, ez volt a fontos. Ezt köszöntem meg az Úrnak, és azt mondtam:

„Uram, köszönöm azt a második lehetőséget, amit adtál nekem. Nagyon köszönöm a lehetőséget, amit nem érdemeltem meg. Csak egy apróságot kérek, egy egészen kicsit. Hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábamat, csak annyira, hogy mozgatni tudjam, hogy legalább félig rá tudjak nehezedni. Hagyd meg olyannak, amilyenek most és én nagyon hálás leszek neked!” Ezután az ima után egyszer csak elkezdtem érezni a lábam. Pénteki nap volt. S péntektől hétfőig ezek a fekete karók, melyek élettelenek voltak egyszerre csak pirosodni és világosodni kezdtek. Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábamban áramolni kezd a vér.

Mikor az orvosok hétfőn vizitelni jöttek, hogy az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat elvégezzék, elcsodálkoztak, amikor felkeltem az ágyból. Lábra álltam és a lábaim megtartottak, nem estem el. Megvizsgáltak, többször megfogták a lábam, nem hittek a szemüknek. Egyszerűen nem akarták elhinni az állapot változást. Megmutattam nekik, hogyan tudom mozgatni a lábamat, jóllehet, közben borzalmas fájdalmaim voltak. De azt hiszem, soha nem örültem még annyira fájdalomnak, mint ezekben a percekben. A lábaim visszatértek! Az osztály főorvosa azt mondta: „Tudja Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt!” És íme nézzetek mutatom, nem elbizakodottságból, nem hiúságból, hanem Isten dicsőségére dicsekszem vele. Azért mutatom, hogy Urunknak, élő Istenünknek mérhetetlen szeretetét és hatalmát igazoljam.

Az Úr harmadik nagy csodája, amit velem tett, a következő: nem volt már mellem. Én azelőtt büszke, hiú nő voltam és az volt a mottóm, hogy „egy nőnek meg kell mutatni a bájait, amit a természettől kapott.” Ruházatommal feltűnően kiemeltem a vonalaimat, riszáltam a csípőmet. Emiatt mindig felfigyeltek rám. Kivágott ruhákat hordtam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam. És nézzétek, kedves testvéreim, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el, és tűntek el.

Rendszeresen jártam orvoshoz sport-aktivitásom és teljesítményeim fokozása céljából. Képzeljék el azt az orvost, aki addig egy öntudatos, büszke nőt látott, aki bolondként, gyógyszereket és erősítő szereket szed testi szépségéért, s ez az orvos most sportos alakomat szénné égve, megsemmisülve látja. Nem akart hinni a szemének. Minden lehetséges vizsgálatot – még nukleáris (izotópdiagnosztikai) orvosi készülékeket is bevetve – elvégzett. Később azt mondta: „Tudja Gloria! Azzal a kis darab májjal, ami megmaradt, túlélheti, de a petefészke annyira összezsugorodott, elszenesedett, szőlőszemnyire beszáradt, hogy már soha nem lehet gyereke.”

Gondolatban, még a régi cinizmusom szólalt meg, köszönöm Istenem, legalább ezektől a gondoktól megszabadítottál. Legalább egy gonddal kevesebb! Másfél évvel később azonban, feszülést és viszketést éreztem ott, ahol a melleim voltak, és emelkedni kezdett a bőröm. A bordáimat is már több bőr fedte. Fájdalmakat éreztem, s egyszerre csak láthatóvá váltak a melleim. Növekedni kezdtek, s ez számomra furcsa és megmagyarázhatatlan volt. És tudjátok mi volt ennek az oka? Az, hogy várandós voltam! Várandós, az összezsugorodott petefészek ellenére. Isten visszaadta a melleimet és azzal ajándékozott meg, hogy csodálatos, egészséges kislányomat anyatejjel táplálhattam.

Legfiatalabb lányomat Maria Josénak hívják. Helyreállt a ciklusom és normalizálódtak a női hormonok. Petefészkem ismét termelt petesejtet.

Ezek azok a nagy csodák, amiket Isten velem és a testemmel tett, s amiről tanúságot teszek.

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Április 26. (vasárnap) – 15-17 órakor – Mária, a jó tanács Anyja

Május 24. (vasárnap) – 15-17 órakor – Szűz Mária Keresztények Segítsége /Úti Boldogasszony/

Június 1. (Pünkösd hétfő) – 15-17 órakor – Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

Az igaz teológiai kérdés: a bensőséges Mária-tisztelet

A végzetes Leipzig-i véres csata után (1813. okt. 20) a következő év április 11-én a legyőzött Napóleon aláírta lemondó levelét. A a császár anyja és Fesch (lyoni) bíboros, mint nagybátyj Rómában, a szentéletű VII. Piusznál találtak menedéket.

Fesch távollétében Courbon az első érseki helynök vette át a Lyon-i egyházmegye kormányzását. Az ő joga volt tehát, hogy döntsön Vianney sorsa fölött, annak tudatában, hogy Balley plébános tanítványa csak anyanyelvén beszél jól és hogy nincs is remény arra, hogy latinul megtanulhasson.

Az érseki helynök engedékenységre hajlott, így megelégedett a következő puhatolózó kérdésekkel Balley plébánostól:

‒ A tisztelendő Vianney Jean Marie Baptiste ájtatos-e? Különösen tiszteli-e a Szent Szüzet? Imádkozza-e a rózsafüzért?

Minderre igen volt a plébános úr válasza ‒ hozzátéve ‒, hogy a jámborság legszebb példaképe.

‒ A jámborság példaképe? ‒ örvendezett az érseki helynök! De hisz akkor minden rendben, én behívom, az Isten kegyelme majd elvégzi a többit!

Elérkezett tehát felszentelésének ideje. Vianney végtelen hálával vette tudomásul, hogy 1914. július 2-án Sarlós Boldogasszony napján, egyszerre felveheti a kisebb rendeket. Az egyházi hatóság felmentette őt az előírt kánoni napközök alól.

Ó, micsoda Te Deum az Écully-i plébánián!

Jean-Marie Baptiste egy hónappal a felszentelés előtt visszatért a papnevelő intézetbe, hogy lelkigyakorlattal készüljön a papszentelésre, s tanításban részesüljön, mely egyrészt a nagy nap szertartásaira, másrészt a neki adandó lelki hatalomra vonatkozott.

Július 2-án reggel a jövendőbeli alszerpap karingben szertartásosan megérintette az üres kelyhet, mely Krisztust van hivatva magába foglalni, és a Lyon-i prímási székesegyházban házasságra lépett a szűzi tisztasággal.

Egy papi szemtanú így emlékezett az eseményre: „Meghatott engem az az áhítat, mellyel Vianney a hálaadó zsoltárt, a Benedictus-t énekelte. Arca sugárzott az örömtől, s rá vonatkoztattam a verset: „Nem kell többé hallgatnod, mert csodálatos jellé leszel számukra, és ti megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 24,25) Magamban pedig ezt gondoltam: másoknál kevesebb tudással bír, de a lelkek szolgálatában nagyon nagy dolgokat fog művelni”.

A szelíd Vianney nem vett részt az akkor felbolydult politikai vitákban, tüntetésekben, inkább kereste a lelki magányt.

1815. június 23-án diakónussá szentelték.

Pappá szentelése előtt Écully-ben, Bochard érseki helynök jelenlétében újabb kánoni vizsgát kellett tennie. Az elnök örömmel állapította meg, hogy teológusunk ez év lefolyása alatt határozott előmenetelt tett. „A tudós vizsgáztató több mint egy óra hosszat nehéz erkölcstani kérdéseket intézett Vianney-hez. A feleletekkel nem csak meg volt elégedve, de kifejezetten csodálkozott, hogy Vianney mennyire világos és határozott feleleteket adott. Megadta az engedélyt a pappá szentelésre.

Szentünk, mint újdonsült szerpap, néhány napi lelkigyakorlat után Grenoble-ba ment, és 1815. augusztus 13-án ‒ másfél hónappal a waterlooi csata után, Simon Grenoble-i püspök pappá szentelte.

Végre 29 éves és három hónapos korában, annyi bizonytalanság, balsiker és oly sok könny után, Vianney Jean-Marie Baptiste előtt megnyílt a szentély és az Úr oltárához léphetett! Felszentelése első pillanatától fogva, úgy tekintette, mint szent eszközt, mely egyedül az isteni szolgálatra van szentelve. Fiatalkorában, amikor szentéletű anyja mellett élt, többször felsóhajtott: „Ha pap volnék, sok-sok lelket nyernék meg az égnek.” És bizony lelkek sokasága várakozott rá! (Források a 2. részben!) (Folyt.)

De miért is kell imádkoznunk?
     Mert az ember, test és lélek! Ha csak a testnek tulajdonítunk elsőbbséget, elsorvad a lélek, tehát a lelketlenség fog felülkerekedni! Ez a "féloldalasság", korunk és világszemléletünk betegsége.
     "Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék! Jó hangulatban van? Énekeljen zsoltárokat! Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer. (...) imádkozzatok tehát egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése." (Jak 13-16)
     "Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!" (Fil 4,6)
"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!" (Mt 26,41)
     "Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért: a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy békés és csendes életet élhessünk, telve istenfélelemmel és tisztességgel." (1Tim 2,1-3) "Azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért." (Mt 5,44)
     "Testvérek, imádkozzatok értünk, hogy az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsőségre jusson, s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektől, mert a hit nem mindenkié." (2Tessz 3,1-2)
     Nehogy aztán csak az óvóhelyen, vagy a végső veszélyek közt kezdjetek el imádkozni!
Sőt! "Szüntelenül imádkozzatok" (1Tessz 5,17) a békéért, egymásért, a szeretet diadalmaskodásáért a világban! Ehhez pedig különös hangsúllyal bír a közösségi ima! "Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) A közös imádság, fokozott hatással van másokra is, megérinti a lelküket, összeköti őket, és közösséget alkot egy szívvé-lélekké. A közös ima ereje nem összeadódik, hanem összeszorzódik!
     Ne vegye a kedves Olvasó "Móricka-komplexusnak", de megint csak a Szeretetláng lelkiséggel példálódzhatom! A Szűzanya ugyanis kiemelkedő szerepet tulajdonít a családi közös ima hatékonyságának!
A Lelki Naplóban kért heti engesztelő szentóra megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit az Istenanya ajánl azoknak, akik figyelnek rá. Csakis így valósulhat meg az a béke, melyet az emberiség annyira vár! Erre kaptunk útmutatást Fatimában. Jácinta kórházba menetele előtt így szólt Lúciához: "Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek általa kell kérniök ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt égi Anyánk Szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten rá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!" (FATIMÁRÓL BESZÉL LÚCIA NŐVÉR, P-2496-908 Fátima – Portugália, IV. kiadás 2006 . 127-128.)

(folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért (Az eredeti mű Regreso de la Muerte – Bogota, Kolumbia) A kolumbiai fogorvosnő Dr. Gloria Polo Ortiz, sikeres, és a társasági életben is elismert asszony volt. Váratlan balesete után felismerte, hogy az élet több mint pénz, siker és szórakozás. 

A személyes tanúságtétel

Nagy öröm, hogy megoszthatom azt az ajándékot, amit Isten adott nekem. Amit elmondok, 1995. május 5-én a Bogotai Nemzeti Egyetemnél történt, délután 16,30 körül.

Fogorvos vagyok. Én és 23 éves unokaöcsém, aki szintén fogorvos, a disszertációnkon dolgoztunk. Ezen az esős pénteki napon együtt mentem vele és férjemmel a fogorvosi fakultásra, hogy elhozzuk a szükséges könyveket.

Csak egy esernyő volt nálunk, ezért unokaöcsémmel szorosan egymás mellett mentünk. Férjemen vízhatlan kabát volt, és közvetlen a könyvtár fala mellett haladt. Mi pedig, hol az egyik, hol a másik oldalon haladtunk, hogy kikerüljük a tócsákat. Egy fasor közelébe értünk, ahol belénk csapott egy villám, ami olyan erős volt, hogy unokaöcsém ott a helyszínen azonnal meghalt.

Fiatal és mélyen vallásos volt, különösen a kis Jézust tisztelte. Nyakában egy kvarckristályba helyezett Kisjézus képet viselt. A törvényszéki szakemberek azt mondták, hogy a villámot a kvarckristály vonzotta. A villám közvetlenül a szívébe hatolt. Azonnal leállt a szíve. Belső szervei a magas feszültség következtében elégtek, aztán a villám a lábán keresztül távozott a testéből. Az újraélesztési kísérletek eredménytelenek maradtak. Teste külsején nem voltak égési nyomok láthatók.

Engem a karomon keresztül ért a villám, külsőleg is és belsőleg is megégett a testem. Most látható felépült testemet, Isten irgalmának köszönhetem. Ez a mi jóságos és mindennél jobban szerető Istenünk kegyelmének a bizonyítéka.

A hatalmas erejű villám elégetett rajtam minden húst, a mellem is eltűnt, különösen bal oldalamon. Bordáim, hasam, altestem, lábaim és a májam is elszenesedett.

Jobb lábamon keresztül távozott belőlem a villám. A vesém, tüdőm és a petefészkem is erősen megégett. Sajnos, spirállal védekeztem a gyermekáldás ellen, s ennek réz anyaga jól vezeti az elektromosságot. Ezért égett úgy meg a petefészkem. Oly kicsi lett, mint két összeszáradt szőlőszem.

Leállt a szívem és gyakorlatilag teljesen élettelen voltam. Testem rángott és vibrált, és mivel nedves talaj elektromos töltés alatt volt, ezért abban a pillanatban senki nem tudott segítségemre sietni. Hozzám érni hosszú ideig szinte lehetetlen volt.

„Egy napon, mégis pap leszel!” 

     Vianney Szent Jánosnak, a szemináriumból való eltanácsolása volt éle­tének legkeservesebb megpróbáltatása. Később, ha beszélt is nyomorúságairól, de az elbocsátásról soha­sem emlékezett meg.

Iskolatársai közül sokan szomorkodtak, látva amint elhagyta a szemináriumot.

Most mihez kezdjen? A szentély ajtaja bezárult előtte. Térjen vissza a világba ő, akinek csak egy vágya volt: magát Isten szolgálatára adni? Már-már arra gondolt, hogy elmegy szerzetesnek, de néhány napra mégis az Écully-i plébániára tért vissza.

Balley plébános szívére ölelte, és meghallgatta sírva elmondott keservét. Az atya biztosította védencét, hogy legyen nyugodt lelkében, mert a Jóisten őt az oltár szolgálatára szemelte ki, és nem szabad feladnia!

Tanító és tanítvány, az együtt imádkozás után, újra a könyv fölé hajolt. A szertartáskönyv ismét előkerült­, s Balley plébános felváltva használta a latin és a francianyelvet, hogy Jean-Marie legalább a lényegesebb tudnivalókat tudja értelmezni az Egyház nyelvén! A Szentlélek, aki benne lako­zott, majd kitölti az üregeket, pótolja a hiányt. De miként fog ez megtörténi?

Szerencsére jámborsága ébren tartotta benne a bizalmat, és maga a jó Isten sietett a segítségére. „Amikor tanultam ­beszélte később, a tanácstalanság levert engem, de lelki szemeimmel még most is látom azt a helyet Écully-ben, ahol mintha a fülembe súgták volna: Menj, légy nyugodt, egy napon pap leszel!”

Eközben a szentelés ideje közelgett, s ehhez a kánoni vizs­gálat május végén kezdődött: Balley plébános megkockáztatta a szerencsét, és tanítványát a vizsgára bocsátotta. Az egyházmegyének nagy szüksége volt papokra. A jelölt 29. életé­vébe lépett, tonzórája már 3 év óta volt, és ideje volt hogy legalább a kisebb rendeket felvegye. Elégséges ok volt ez arra, hogy tovább ne késlekedjen.

Így alig 3 hónap múltával, Vianney ismét megjelent növendéktársai körében, akik felettébb örültek a viszontlátásnak. Az utolsóként várt a sorára. Miután belépett a terembe, maga előtt láthatta a vizsgabizottságot, Bochard kanonok-érseki helynökkel, és a Lyon-i egyházmegye legtu­dósabb tagjaival. A jelölt azonban kiesett az összeszedettségéből, amint a latin kérdéseket feltették, zavarában tökéletlen feleleteket adott.

A vizsgáló bizottság teljesen elhűlt. Balley plébános tudását és kép­zettségét ismerték, amiként elismerő szavait is, melyekkel tanít­ványa kitartását s jámborságát magasztalta. Mit tegyenek?

Véglegesen utasítsák-e el ezt a jóindulatú ifjút, vagy halasszák ké­sőbbre a vizsgát? Nos, hogy a nehéz esetben a felelősséget elhárítsák magukról, jobbnak találták ha úgy határoznak, hogy Vianney szabadon kérhesse fölvételét más egyházmegyébe, ha vala­mely püspök beleegyezik a fölvételébe.

Még aznap este visszatért Jean-Marie az Écully-i plébá­niára. Balley plébános látta a veszedelmet. Másnap Lyon-ba sietett. Mindenekelőtt annak a lelkésznek tanácsát kérte ki, aki­nél Vianney Jean-Marie első gyónását végezte és aki először megáldoztatta. Groboz, aki időközben az érsekség első titkára lett, elkísérte Balley plébánost annak a helynöknek a hivatali helyiségébe, aki előző nap Vianney-it vizsgáztatta. Az Écully-i lelkipásztor megismételte növendéke dicsé­retét, aki talán a legkevésbé képzett, de egyike a legerényesebbnek a Lyon-i szeminaristák közül, Groboz is előnyösen vélekedett róla. Bochard érseki helynök engedett a kérésnek s megígérte, hogy az ügyet tanulmányozza. Majd Balley plébános ismételt kérésére beleegyezett, hogy másnap az Écully-i plébániára megy a nagyszeminárium igazgatójával.

A jó­indulat láttára másnap Jean-Marie bátrabb lett s nagyon jól felelt a feltett kérdésekre, a vizsgáztatók pedig ‒ szinte meglepve ‒, nagyon meg voltak elégedve a feleletekkel. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Az okosoktól megaláztatva 

     Jean-Marie nemigen volt boldog a Verrietes-i intézetben. Az itt előadott descartes-i bölcseletet, amit a Sorbonne régi módszere szerint adtak elő, amellett, hogy alig értette, nagyon száraznak és ridegnek találta.

1813. júliusában tehát boldog volt, hogy a szünetre visszatérhetett Écully-be öreg tanítójához, aki hasonló örömmel látta őt viszont. Kölcsönösen kicserélték gondolataikat a jövőre nézve: bár a papi méltósághoz vezető út na­gyon meredek volt, a csúcs most már mégsem volt annyira távol.

Hogy az időt felhasználja, Balley plébános azonnal hozzáfogott tanítványának a nagyszemináriumra való előkészítéséhez. Szentünk életében ez volt a leg­szebb, és legkedvesebb vakáció ‒ de egyben legutolsó is!

A Lyon-i Szent Irén Szeminárium, mely a forradalom ideje alatt, mint fegyvertár és katonai kórház szerepelt, 1805. november 2-án eredeti rendeltetésének visszaadatott. Hatalmas, három emeletes épülettömb volt, melynek a kertjét hársfasor szelte keresztül. Két év óta az 1811. évi rendelet egész Franciaországban megvonta a szulpiciánusoktól a szemináriumok vezetését.

Fesch bíboros hiába tiltakozott és könyörgött ez ellen, Napóleon hajthatatlan maradt. Így egyházmegyei papok vették át a papneveldék vezetését.

Vianney október elején lépett az intézetbe, és csak néhány hónapig maradt ott! A szabályzat némely előírása ugyanis nehézkes volt egyes papnövendékekre. „Őeminenciája szorgalmazta ugyanis a papos fellépést, s azt kívánta, hogy papjai mindig tisztán és a meg­felelő külsőségek betartásával járjanak. Ez okból előírta a haj­-rizspor és a csatos cipő használatát. Előírta, hogy a Lyon-i papnövendékek, hosszú felsőkabátot hordjanak, ha a városba mennek!”

Jean Augustin Pansut, aki 1814-ben végezte teológiai tanulmányait, öreg koráig megőrizte annak az „újoncnak” az emlékét, aki „kitűnt külső megjelenésével annak dacára, és bár szerette a ma­gányt, mégsem maradhatott teljesen észrevétlen. 25 éves korá­ban már egész valója magán viselte egy aszkéta arcvonásait, az összesze­dettség, a szerénység, az önmegtagadás, a sanyargatásig vitt vezeklés jeleit. Ha a 250 papnövendék, mind Vianney lett volna, a szeminárium a séta és szórakozás idején egy trappista kolostor hű képét mutatta volna. (...) Mindnyájan tudtuk, hogy Vianney csak megszakításokkal tudta a tanulmányokat folytatni, és ezért nem volt meglepő, hogy mindig hátrányban volt, és nem tud előrehaladni. Ha később a lelkek vezetésében valóságos csodákat művelt, ez csak következetes kitartó munkájának, és különösen az isteni ke­gyelemnek tulajdonítható, mellyel gazdagon el volt halmozva.”

Egy másik évfolyamtársa Bezacier szerint, „tanulmányi előmenetele egyenlő volt a semmivel, mivel latinul nem értett elég jól. Több ízben meg­magyaráztam neki a latin nyelvtant, de ő alig tudta felfogni. Mind­ennek dacára szorgalmával egyáltalán nem hagyott föl.”

Egyik tanára Mioland, látva Vianney lemaradásait, szívességből külön leckét adott neki. Ennek a jobban alkalmazott anyanyelvi módszernek segítségével Vianney simán megszerez­te a szükséges ismereteket, ámde mivel az előadás és a vizsga hivatalos nyelve a latin volt, részére a nyilvános előadások teljesen elvesztek, amiként a tanárok sem kérdezték őt többé.

Szentünk mennyire szenvedhetett eredménytelen­sége láttán, azzal együtt, hogy a szemináriumban senki sem vágyott annyira a papi méltóság után, mint ő. Ugyanakkor senki sem volt ettől olyan távol, mint ő! Mily nagy lehetett a keserűsége, amikor hat hónap elteltével az igazgatók, azt hívén, hogy úgysem tudna eredményt felmutatni, arra kérték, hogy hagyja el az inté­zetet. És ezt Vianney, minden zúgolódás nélkül fogadta.

Elbocsátva! ‒ Ő, akinek ereklyéi a római Szent Péter­ bazilika kupolája alatt lesznek egykor láthatók, amelyeket a Pápa-fejedelem tömjénfüsttel tisztel meg! Őt küldték el, akit a rákövetkező pápák, a papok példaképének állítottak!

Nos ez az, amikor az egyházi felettesek minden átimádkozás nélkül hoznak döntéseket, és ezt eredményezi, ha a misztikát kiszorítja a filozófia!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen a fiatal szeminarista Vianney)

Bevezető

Titok a halál? Miért, mikor és mit jelent meghalni. Halálunk idejét nemhogy előre nem tudjuk, de még a halál beálltának valós időpontját sem tudjuk minden esetben. Sajnos, az orvosi gyakorlatban előfordult, hogy valakiről megállapították a halál beálltát. Miután szívhangokat nem észleltek és agyhullámokat (EEG) sem mutattak a műszerek, a tetemet levitték a hullaházba, ám néhány óra múlva ez az „elhunyt” kopogott az ajtón és kérte, hogy engedjék ki.

Dr. Gloria Polo Ortiz, jómódú fogorvosnőt villámcsapás érte. Elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény: menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte, amint az orvosok megpróbálják éleszteni, majd egyszer csak átlépett egy ismeretlen világba, ahol szóltak hozzá, ő is beszélt a rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. Nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel, és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat reális lehetőségét, mint igazságos következményt. Jézus irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember érte felajánlott böjtje és imádsága esdte ki számára, aki egy újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről.

Gloria Polo ettől kezdve egészen Jézusnak él. Minden alkalmat felhasznál arra, hogy személyes tanúságtételével megmentse az embereket a bűntől és a kárhozattól.

A Dél-amerikai Kolumbiában nagy a szegénység, virágzik a drogkereskedelem, terjed a bűnözés. A 42 milliós lakosság 95%-a katolikus. Ennek ellenére ott is – miként az egész világon –, elengedhetetlenül fontos a hívő keresztények tanúságtétele Jézus Krisztus mellett, hirdetve az örök élet valóságát, és a cselekedetek lehetséges következményeit, mert mondva van: Hirdesd az Igét! Állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel (2Tim 4,2)

Történetünk a fenti eseményről, egy 1995-ös balesetről szól, amelynek dokumentációi bárkinek rendelkezésére állnak. A balesetét és „halál utáni” élményeit ő maga meséli el. Gloria misztikus élményei által bepillantást nyerhetünk az „Élet könyvébe”, amely valóság és amelyről világosan beszámol. A tanúság és üzenet lényege, Isten emberek iránti mérhetetlen szeretetének és irgalmának megrendítő valósága, annak hangsúlyozásával, hogy csak egyszer élünk és földi életünk szeretetben mérhető cselekedetei vagy ennek hiánya meghatározója örök életünknek!

Gloria Polo asszony a misztikus tapasztalatait nem névtelenül, nem álnéven tette közzé – mint oly sok mai látnok –, hanem a saját nevében, megnevezve még gyóntatójának nevét és telefonszámát is! A megrendítő és “halálkomoly” tanúságot, hittankönyvként vagy kötelező olvasmányként kellene terjeszteni, mert nem kevesebbnek tudásáról van szó, mint az örök élet vagy örök kárhozat valósága!

Aki e könyvet – melyet némileg kivonatosan közlünk blogunkban – elolvasta, az már nem mondhatja, hogy “onnan még nem jött vissza senki, hogy elmondaná mi van ott”! Nos, Gloria Polo nem csak visszajött, de közzétette “mi van ott”, és azt is elmondja, hogy mit kell tennünk! 

019) https://youtu.be/BG7-3BCkAOA

Alázatosan dacolva a nehézségekkel 

     Joseph Fesch Lyon-i bíboros a császári rendelettel dacolva, bátor elhatározással ismét megnyitotta a Verriéres-i intézetet, persze titokban. Ide lettek azok a kisszeminaristák elhelyezve, akik klasszikus tanulmányaikat már befejezték. Kétszázon jóval fe­lül voltak. Itt nyerték el egy évig tartó bölcseleti képzésüket, mielőtt a Lyon-i nagyszemináriumba léptek volna. Vianney Jean-Marie hiányos ismeretei dacára, engedélyt kapott ezen évfolyam elvégzésére.

Nem csak az évfolyam legidősebbje volt, de még a tanára is fiatalabb volt nála. Szentünket ez nem zavarta, és a legnagyobb előmenetelt tanúsította a szentek tudományában az alázatosságban, viszont annál kevésbé jeleskedett a világi tudományokban.

Amikor első alkalommal intézett kérdést hozzá az előadó, ő csak hallgatott, mert nem értette. A tanár ugyanis latinul kérdezett. A hallgatók persze hangos ne­vetésben törtek ki. A leckéjét is csak nagy fáradtsággal, sorról-sorra for­dítgatta. Ez természetesen korántsem jeleni azt, hogy számos növendéktársa mind erős lett volna a latinban, sőt osztályából hét növendék francia nyel­ven kapott oktatást. Ő viszont nem tudni miért, de nem részesült e kedvezményben!

Isten bizonyára azt akarta, hogy legnagyobb terveit, nem a bölcsek és okosaknak látszók által valósítsa meg, hanem a kicsiny által! (Vö. Lk 10,21) És ha a mélységes sze­rénysége nem tartotta volna vissza, megválaszolhatott volna osztálya jeles tanulóinak egy másik szent, az olasz költő, Jacob Fodi szavaival: „Átengedem nektek a szyllogizmusokat, a szavak játékát. (...) Az egyszerű és tiszta értelem eljut egymagában is a bölcsészet segítsége nélkül, az Isten megismeréséhez!”

A visszafogottság, annál is inkább nagy érdeme szentünknek, mert csintalan tanulótársai gúnyt űztek belőle, a tanárai pedig fukarkodtak a bá­torítással.

De hogy valóban folytonos hecceléseknek volt kitéve, példázza egy későbbi vallomása: „Verrieres-ben, „egy kissé sokat kellett eltűrnöm!”

A hosszú kápolnalátogatások során, kitartásra kapott ösztönözést. És azóta, számára oly nagyon hiányzott az anyai szív, a Boldogságos Szűz iránt érzett ragaszkodása mind­ egyre gyermekibb, gyengédebb és mélyebb lett. Iránta táplált szeretet­ből a szolgaság fogadalmára határozta el magát, felajánlva hivatását Szeplőtelen Szívének!

Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy Verrieres­-ben Jean-Marie-t üldözték volna. A legkomolyabbak és a leg­jámborabbak ugyanis példát vettek róla. A tár­saságában mindig jól érezték magukat, mert rendesen az Istenről és a Boldogságos Szűzről beszélt.

Verrieres-ben a hősies erények kemény előírásai eléggé kö­vetkezetesen be lettek tartva. A fegyelem kemény, az étkezés egy­szerű, a rendszabályok szigorúak voltak. Jean-Marie mindezért nem panaszkodott, sőt, elégedett volt és nem mulasz­totta el a kötelességeit.

Érdekes, hogy rendkívül buzgó magaviselete mégsem vonta magára tanárainak a figyelmét! Nincs adat arra, hogy nyilvánosan hivatkoztak volna rá, mint követendő példára, sőt, hiányos előmenetele miatt, bizo­nyos fokú lebecsülésben részesült. Az év végén körülbelül ezt az osztályzatot kapta:

Szorgalom: jó

Ismeret: nagyon gyenge

Magaviselet: jó

Írás, rajz: jó

Barou az igazgató, ha rátermett nevelő is volt, de nem lehetett elvárni, hogy jó próféta is legyen. Csupán a látszatra támaszkodott, és nem tudta értékelni a kitűnő kincset, amit a Gondvise­lés átmenetileg rábízott. Lehet, hogy a papnevelésben már akkor fogyóban volt a 'mindent átimádkozás' és a misztika? 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Szeminaristák)

https://youtu.be/O-hK1IvvxrI

A Gondviselés tovább lépett 

     Az, hogy Jean-Marie maga miként értelmezte a vele történteket? Nos, részben jóhiszeműségből, részben természetfölötti­ sugalmazottságból sohasem hitte, hogy a szökés súlyosan terhelte volna a lelkiismeretét. Későbbi Ars-i káplánja, Tocanier így tanúskodott szentünkről: „Sohasem hallottam őt, hogy a katonaszökevénység kérdésében elítélte, vagy igazolta volna magát! Csak hitoktatói példázatként említette, miszerint mindig félt, ha csendőröket látott jönni. Hasonlóképp van a bűnös is lelkiismeretfurdalásában, mert mindig attól tart, hogy az is­teni igazság utoléri őt!”

Vianney Jean-Marie édesapja, talán elhunyt feleségének utolsó kérésére való tekintet­tel, már nem ellenezte, hogy fia visszatérjen Balley plé­bánoshoz. És az Écully-i plébánián örömmel látták őt. Ám figyelemreméltó, hogy Balley plé­bános sohasem kételkedett a gondviselésszerű visszatérésben.

Tizenhat hónap óta, minden esti ájtatosságnál esedezve kérte Isten ol­talmát, kedves tanítványa számára. Egy híve ‒ aki az ájtatossá­gaiban kurtább szeretett lenni ‒, látván a visszatérő Jean-Marie-t, felkiáltott: „Na végre! Most már egy Miatyánkkal és Üdvözléggyel kevesebbet kell naponta mondanom!”

Ettől kezdve a papjelölt nem nagynénjénél, hanem a plébánialakban kapott lakást. Balley plébános magához vette őt, hogy jobban ellenőrizze a latinban eddig meglehetősen gyenge tanítványát. A fiatalember öreg tanítójának ilyetén jósága viszonzásául, szabadidejében a kertben foglalatoskodott, a temp­lomban pedig helyettesítette a sekrestyést és a ministránst.

Szentünk 25 éves lett. Balley plébános szerette volna tanítványát már a papi-rendek felvétele előtt látni. Miután a retorikai ismeretekből kiokította őt, az elöljáróság megengedte a hajkorona (tonzura) felvételét. (1811. május 28.) Ez időponttól kezdve Vianney a klérus tagja lett, egy lépéssel kö­zelebb az áldozópapi méltóság felé. Balley plébános közvetlen vezetése alatt, nagyon sokat épült a szent öregtől. A szigorú plébános könnyezett, amikor misét mondott, és tanítványa – aki ministrált neki – megtanulta, hogyan kell az isteni titkokkal bánni.

Fenntartás nélkül tudott engedelmeskedni. „Balley plébános­nál ‒ mondta ‒, sohasem cselekedtem akaratom szerint!”

Kedvenc olvasmánya a Szentek Élete volt.

1812. utolsó negyedében úgy látta Balley plébános, hogy elérkezett az az időpont, amikor 26 éves tanítványát az előírásos tanmenetre szorítsa. Akkortájt a papjelölteknek egy esztendeig bölcseletet és két esztendeig teológiát kellett hall­gatni. A mostoha, papszegény idők szabták ily rövidre a tanidőt. Vianney Jean-Marie-t a Verriéres-i kisszemináriumba küld­ték.

1811-ben az egész intézmény veszélyben volt, mert Napóleon magának tartotta fenn a püspökök kinevezését, a pápa hoz­zájárulása nélkül. Hogy a francia püspöki kar támogatását megnyerje, június 17-én a császár „nemzeti zsinatot” hívott egybe. Számítá­sában azonban csalódott, mert a főpásztorok kijelentették, hogy nem lát­nak semmiféle okot arra, hogy lemondjanak a pápai bullákról.

A megtorlás nem is késett! A zsinatot nem csak feloszlatta, hanem július 12-én, több püspököt le is tartóztatott, és egyházmegyéik papnövendékeit behívták katonai szolgálatra. A november 15-i rendelet már a kisszeminá­riumok bezárását is elrendelte, kijelentvén, hogyha tanulni akarnak, látogassák a községi iskolákat.

A Szentszék pártján levő Lyon-i bíboros-érsek, akinek be­folyása császári rokonánál az előzők miatt hanyatlófélben volt, né­hány hónapra terjedő haladékot nyert ugyan, de az 1812-es tanév vé­gével az egyházmegyéje kisszemináriumai bezártak. 1200 növendék került az utcára.

Az érseki tanácsülésen valaki azt java­solta, hogy ezeket a fiatalembereket el lehetne helyezni az ál­lami intézetekben, ám a bíboros hallani sem akart erről! „Nem, nem ‒ mondta ‒, nem akarok elkárhozni! Semmi áron sem akarom fiaimat az egye­temi kormányzatnak alárendelni. Az egyetem olyan, mint egy laktanya. Ott katonákat nevelnek, én pedig papokat akarok!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen a Lyon-i szeminárium épülete.)

     Szent György, 270 körül született, és 303. április 23-án halt meg. A világegyházban április 23-án ünneplik, országunkban április 24-e az ünnepe. Egyházunkban sajnos a történelmi létezését kétségbe vonták, de a liturgiai naptárból nagy népszerűsége miatt nem törölték!
     Római kori katona volt. Szentté avatását a legtöbb keresztény egyház elismeri, de a katolikus egyház majdnem törölte a szentek sorából, mert kilétét nem látta egészen bizonyítottnak.
Azonban a nevéhez fűződő számos csoda elegendő bizonyosság létezésére. Nem véletlen állíttattak tiszteletére számos templomot Magyarországon, és külföldön. Anglia, Oroszország és emellett több ország, város védőszentjeként tartják számon. Különösen is az orthodox egyház tiszteli, sok ikon örökíti meg alakját.
Egyike a leghíresebb katonai szenteknek. Leginkább a sárkányt legyőző lovag képében ismerik, főképpen festményeken, szentképeken ábrázolják így. A tizennégy segítő szent soraiban ott van Szent György is. Rendkívül sok legenda fűződik személyéhez. Úgy tartják számon, mint a hit védő pajzsát, aki legyőzi a démonok uralmát, és a gonoszt mindennemű alakjában megsemmisíti.
     A legismertebb legenda szerint egy várost sanyargató sárkány karmaiból mentette meg a királylányt. Először egy keresztet vetett, majd lándzsájával átszúrta a sárkányt. Hatására a király és az egész város megtért.
     Előkelő kappadókiai családból származott. Diocletianus császár alatt lépett katonai szolgálatba. Kiváló kardforgató képességének és sok más tulajdonságának is köszönhetően hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, György már mint keresztény, lemondott hivataláról, és a császár ellen fordult. Emiatt börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzások ellenére épen maradt, és nem bírták őt hitétől eltéríteni, 303-ban lefejezték.

Sárkányölő Szent György, könyörögj érettünk!

A Gondviselés sajátos megoldásai 5

     Három hét múlva özvegy Fayot-né visszatért Noäs-be. Érdekes, hogy egy darabig elkísérte az öreg Vianney.

Szentünk felette boldog volt, hogy hírt hallhatott családjáról, de nagyon elszomorodott, hogy apja kellemetlenségeknek volt kitéve miatta. Az tény viszont, hogy sem azt nem tudta, miként került ebbe a helyzetbe, és azt sem, hogy miként lehetséges kikerülni e zsákutcából. Mindenesetre a papi hivatás iránt érzett vonzódása nem sorvadt el!

1810. szeptember derekán elhatározta, hogy tan­könyveit elhozatja, nehogy nagyon elmaradjon. Noäs-i pót-anyját megkérte, hogy tanulhasson a szobájában, így bocsánatot kért, hogy az őszi nagy munkákban nem vehet részt.

A levele akadály nélkül elérkezett Écully-be és egy megbízható özvegyasszony elhozta neki a könyveket. A tanulásban való elmélyülésben nem sokáig volt része, mert október végén, igen jó hír érkezett hozzá. Mit jó hír!? Örömmámor! Bonaparte Napóleon Mária-Lujza osztrák fő­hercegnővel kötött házassága alkalmából amnesztiát adott. Többé nem kell bujkálnia, szabad lett, Dardilly és Écully várja őt.

Majdnem egész Európá­ban beköszöntött a béke, és a kíméletlen Blanchard kapitány is tudatta a Vianney családdal, hogy fiuk szabad. De Blanchardnak volt egy nagyobb röstellni valója is! A legkisebb Vianney-fiú (a szintén) Ferenc, aki 20-ik évé­ben volt, a sorozási sorshúzásnál nagyobb számot húzott, és így a behívását elodázták. Blanchard viszont azt ajánlotta az ifjúnak, hogyha behívása előtt jelentkezik szolgálattételre, ezzel kiválthatja „helyettesként” a szökevény bátyját, s a család mentesül a katonai kényszer­-belakoltatás büntetésétől.

Ferenc beleegyezett, kapott is 3.000 frankot, mely persze Jean-Marie örökrészét fogja majd terhelni. Ferenc te­hát katona lett. A legutolsó hírek az 1813. évi hadjárat után érkezett tőle, és szülei sohasem látták viszont!

A Fayot-féle házban sűrűn hullottak a könnyek, amint értesültek arról, hogy „Vincent Jeromos” hamarosan elhagyja őket. Különösen a kis Claudina, aki gyengéd szeretettel ragaszkodott hozzá, nagyon sokat sírt. „Nem lesz többé unokafivérünk” mondogatta anyjának. A falubelieknek meggyőződésük volt, hogy pap lesz belőle.

Pótanyja kierőszakolta, hogy fogadja el azokat az asztalkendőket, melyeket még nászajándékba kapott. A Dadolle-nő­vérek gyűjtést rendeztek a plébánia területén, egy Renaison-i szabó pedig reverendát készített a jövő Vianney lelkésznek, kinek azt egy ízben föl is kellett próbálnia. Valójában titkon azt remélte mindenki, hogy plébánosként vissza fog térni közéjük!

Egy idős néni 30 frankot hozott neki, a kismalaca árát e szavakkal:. „Majd emlékezzék meg rólam, ha majd pap lesz!”

És 1811. január elején az ex-Jeromos, zokogástól kísért köszöntések közepette búcsúzott jóságos pót-anyjától, aki szívesen visszavezette volna az édesanya karjai közé, de már nem volt annyi ereje. A 14 éves fia, Louis kísérte el nagy barátját egészen a szülőházig.

Vianney-né szenvedélyesen ölelte szívéhez szeretett fiát, aki annyit szenvedett. De ő is arcán hordta bánata nyomait, sok-sok könnyet hullatott titokban, sok-sok lelki gyötrelem hasogatta szívét. Kis papocskája, akit képzeletben már ott látott az oltárnál, vissza adatott neki!

Ám néhány hétre rá, hogy szentünk visszatért a szülői házba, február 8-án, meghalt a szentéletű édesanyja 58 éves korában. Fia, életének utolsó pillanatáig hűen megőrizte emlékét, és mindig könnyezve beszélt róla. Azzal, hogy édesanyját elvesztette, már semmi sem kötötte többé őt a világhoz.

Vianney Jean-Marie sohasem felejtette el a Noäs-i hónapokat, és ha ígérte is, de nem térhetett oda vissza. Ámde élete végéig sok-sok öreg barátját fogadta onnan, akik tanúi voltak az ott töltött napok keserveinek. Halála után szeretettel zarándokoltak sírjához.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( Forrás )

A Gondviselés sajátos megoldásai 4 

     Az előzőkben említést nyert, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste-t Noäs-ben bújtatták, mint katonaszökevényt, ám egyszer majdnem elfogták. 1810. egyik nyári dél­utánján, amint Vincent Jeromos néven a tanya közelében dolgozga­tott, csendőrök tűntek fel az úton. A megbeszélt jeladás figyel­meztette őt. Egy idő óta ugyanis az idősebb Fayot gyerekek és a polgármester fiai be lettek avatva a titokba. Efféle meg­lepetések mindig várhatók voltak. Ezért a jászolrács fölött, a szénapadlás deszkájába nyílást vágtak, amely elég nagy volt arra, hogy egy ember keresztülférjen rajta. Jean-Marie hirtelen az istállóba ugrott, felugrott a rejtek­helybe, s a széna alá kuporodva Istennek ajánlotta ma­gát.

A csendőrök vajon látták-e őt elmenekülni? Nem lehetetlen! De bárhogyan is volt a dolog, élvezettel fogtak hozzá a kuta­táshoz, mely remegéssel töltötte el a jelenet tanúit. Jean-Marie visszatartotta lélegzetét. De fuldokolni kezdett az istálló melege és a napsugarak következtében rothadó széna alatt. Mi több, az egyik csendőr a szénarakásban, mely alatt Jean-Marie mártíriumot szenvedett, kardja hegyével meg­szúrta őt. A heves fájdalom dacára, nem árulta el magát.

Később bevallotta, amikor Noäs-i emlékeiről beszélt, hogy életében sohasem szenvedett annyira, és ekkor megígérte Istennek, hogy a szenvedéseiben sohasem fog panaszkodni. „S szavamat állottam!” – mondta őszinte hálával.

Meglehet, hogy pár percen belül meg is fulladt volna, ha a csendőrök, miután a kutatással megvoltak elégedve, a polgármes­terhez be nem mennek egy kis frissítőre.  

1810. derekán Jean-Marie hírt hallott családjáról. Az özvegy Fayot-nénak az orvos ugyanis előírta Charbonieres-les-Bains-i víz használatát. E gyógyfürdő Lyon-tól nyugatra, 9 kilométernyire fekszik, Dardilly-től sem messze. A beteg vonakodott, mert a szállásköltségekkel sokba kerül. Jean-Marie azonban erősen ajánlotta, hogy egyfelől az orvosnak engedelmeskedni kell, másfelől hírt is hozhat a családjáról is, akiknél szállást nyerhet. Szegény számkivetett szentünk, levelet fogal­mazott övéi számára, mely tele volt keserűséggel és megbánással. Mindazonáltal nem nevezte meg a he­lyet, ahol rejtőzködött. Aztán Fayot asszonynak felajánlott 100 frankot útiköltségre a spórolt pénzéből.

Kédőbb, Fayot Jeromos az asszony fia így tanúskodott az esetről: „Anyám megjelent a Vianney családnál, de a családfő nehézségeket támasztott a szállás miatt. Ekkor felmutatta az anyának a fia levelét, aki annyira boldog volt, hogy fiáról hírt hallott, hogy örömében sírt és megölelte anyámat.

‒ Adunk önnek lakást mondta, és ápolni fogjuk önt!.

És Vianney asszony elbeszélte anyámnak, hogy egy alkalommal amint nagyon levert volt, felkereste Balley plébánost, ki ezt a meglepő választ mondta neki: „Jó asszony, ne aggódjon a fia miatt. Mert ő se nem beteg, sem meg nem halt. Sohasem lesz katona, hanem pap lesz!”

A rideg Vianney gazda nem igen volt elragadtatva a látogatástól. Az át­olvasott levél sem enyhítette rossz hangulatát. Fia miatt már több ízben pénzbüntetést kellett fizetnie, és meg is fenyegették őt, hogy büntetésül költségére katonákat fognak nála elszállásolni. „Az utolsó fillérig felétetem vagyonát” mondta Blanchard, a sorozókapitány, aki Dardilly-be jött, hogy a besorozott Vianney Jean-Marie eltűnése miatt vizsgálatot tartson.

‒ Neki is éppúgy, mint a többieknek, be kellett volna vonulnia, ismételgette az apa, és az egész ház békességben maradha­tott volna!

‒ Úgy látszik, válaszolt az özvegy, ön nem igen örül annak, hogy a fia nálam van!

‒ Hol lakik ön, hogy felkeressem őt?

‒ Nem mondhatom el, de higgye el nekem, hogy a fia értékesebb ember minden vagyonuknál! 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(A szülői ház Dardilly-ben)

https://youtu.be/O4Vw0K33RXQ

https://youtu.be/vUq7panhlts