A Hajnal Szép Sugara

     Tilmant Côme, gyógyulásának másnapján valóban elment a jelenési helyre. Imádsága alatt elragadtatásba esett és elmondása szerint, látta a Szent Szüzet, aki így szólt hozzá:
‒ Belgium dicsőségéért jöttem és hogy ezt az országot megvédelmezzem a felforgatóktól. Siess!
     Június 15., csütörtök. Az öt gyermek is jelen volt, de a jelenést ők nem látták. A férfi megkérdezte a Szűzanyát, hogy miért mondta, hogy "siess!"? A Jelenés azonban nem válaszolt. Majd újra kérdezte:
‒ Mit kívánsz tőlünk?
‒ Egy kápolnát!
‒ Hogyan nevezhetünk Téged? ‒ kérdezte Tilmant Côme.
‒ A Jelenés azonban nem válaszolt, viszont megjelent egy felirat: Notre Dame de Beauraing (Beauraing-i Miasszonyunk).
Június 18., vasárnap. Tilmant elragadtatásban rebegi:
‒ Kegyelmet kérek Tőled a szorongatottak és a bűnösök számára, hogy megtérjenek, valamint a magam, gyermekeim és az öt látnok gyermek számára!
‒ Kívánságaid teljesülnek, közöld ezt a néppel is! ‒ válaszolta a Szent Szűz.
Június 25., vasárnap.
(A Szűzanya:) ‒ Én mindig és mindenütt veled vagyok! Augusztus 5-én, az én ünnepemen, jöjjenek ide az emberek!
Június 26., hétfő. Ezen a napon eljött a namuri megyéspüspök Thomas Louis Heylen is és együtt imádkozott az öt gyermekkel. Ekkor hangzott el először a "Beauraing-i Szent Szűz, könyörögj érettünk!"
 A Szent Szűz meghatározta az általa kívánt kápolna pontos helyét, majd ezt mondta: ‒ Ünnepnapomon új közléseim lesznek hozzád!
Július 9., vasárnap. A látnok szomorúnak látja a Szűzanyát, aki földreszegezi tekintetét.
‒ Beauraing-i Szűzanya, miért tekintesz olyan szomorúan a földre? ‒ kérdezte a férfi.
‒ Mert keresem a lelkeket! Kérlek, te légy állhatatos a szomorúak és betegek vigasztalásában!
Július 13., csütörtök. Tilmant kéri a Jelenést:
‒ Egy meggyőző bizonyságot kérek Tőled, hogy az emberek higgyenek!
‒ Én életetek minden napján elhalmozlak benneteket meggyőző bizonyítékokkal! ‒ válaszolta a Szűzanya.

(folyt.)

Egy szent szentje: Az arsi plébános
     Pauline Marie Jaricot a Filoména-tisztelet és az Élő Rózsafüzér Társaság franciaországi terjesztője 1812-ben megismerkedett egy lelkes fiatal pappal, akinek adott a saját Filoména ereklyéjéből egy darabkát. Ez a fiatal atya (ld. a képen), Ars-ban lett plébános és az ereklyét templomába vitte. Ars is a forradalom lélekpusztító hatására teljesen elkereszténytelenedett falu volt. Vianney atya a hiábavalónak látszó lelkipásztori igyekezete miatt súlyos lelki válságon ment át. Éjszakákon át térdelt az Oltáriszentség előtt, keményen böjtölt és mondta a Szent Rózsafüzért, de úgy érezte: hiába. Ekkor kis szentjéhez, Filoménához fordult segítségért és lélekmentési eredményessége nyomban pozitív változást mutatott! Szent Filoménát eszményképévé választotta és mély, bensőséges barátságban élt vele, mindig segítségül hívta imáiban. Úgy nevezte őt, hogy "ügyvivőm Istennél"!

     Ennek az atyának a nevét aztán az egész hívő világ megismerte: ő a szent Ars-i plébános. A szent plébánoson keresztül Filoména rendkívüli gyógyulásokat, megtéréseket eszközölt. Naponta tömegek tódultak Ars-ba, nemcsak Franciaországból, de messzi külföldről is; betegek, bánattól sújtottak, bűnösök és elhagyatottak. 
     Vianney János atya gyóntatószéke előtt hosszú órákat, sőt, néha napokat töltöttek a zarándokok, arra várva, hogy kiönthessék szívüket, mert az abbé angyali mosolya még a legínségesebbnek is vigasztalást nyújtott. Ő maga minden rendkívüli gyógyulást, minden megtérést vagy hasonlót Filoménának tulajdonított. "Ne nekem köszönjétek ‒ mondta a szószékről vagy a templomtéren ‒, hanem Filoménának, annak a drága kis Szentnek, akinek én csak eszköze vagyok!" 
     A legnagyobb csoda azonban az Ars-i plébános élete volt. Ez a törékeny test a sok böjttől és önmegtagadástól úgy lesoványodott, hogy már puszta megjelenése is félelemmel töltötte el a hívőket. Mintha már nem is a Földön járna, noha még fiatal volt! Szinte nem ismert fáradságot, melynek eredményeként, amikor betegségbe esett és már lemondtak róla, akkor megjelent előtte Filoména és olyan titkokat nyilatkoztatott ki számára, melytől nem csak meggyógyult, de élete végéig erőt és biztatást merített e jelenésből. 
Pauline Marie Jaricot mellett tehát főleg az Ars-i Plébános volt az isteni gondviselésnek eszköze, egy egészen rendkívüli szentünk, Filoména tiszteletének világméretű elterjedésében. 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.) 

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;

7. RÉSZ;  8. RÉSZ;  9. RÉSZ;  10. RÉSZ;  11. RÉSZ;  12. RÉSZ;  

  Január harmadikát követően az öt gyermek még rendszeresen járt a jelenési helyre imádkozni, de látomásban nem volt részük. Június 11-én azonban ismét megjelent a Szent Szűz a gyermekeknek, nem szólt ugyan, de a zarándokok közül egy férfivel egészen rendkívüli gyógyulás történt.
1933. június 12-től augusztus 15-ig egy Tilmant Côme, Pontuary-Mettet-ből való 58 éves munkás férfinek kilencszer volt jelenés-élménye. Az erősen liberális felfogású férfi, komoly betegségéből, a csigolya-csontgümőkórból hirtelen és csodásan meggyógyult. A neki mondott közlések nagyobb jelentőségűek, mint amit az öt gyermek kapott, mégis, a "Beauraing-i Mária-jelenés" alatt kizárólag a gyermekek jelenését értik.
Tilmant Côme hírét vette a Beauraing-i rendkívüli gyógyulások sorának és maga is elvitette magát gépkocsival a jelenési helyre, ahol hosszasan imádkozott, jóllehet addig nem gyakorolta katolikus hitét. Nem történt semmi. Vissza ültették a gépkocsiba és elindultak. Amint azonban haladtak tovább, Tilmant út közben könyörgőn visszafordította a fejét a jelenési hely felé – mint később elmesélte – egészen sajátos és boldog, meleg érzés hatotta át az egész testét. Megállíttatta az autót, simán kiszállt és visszagyalogolt ő, aki mozdulni is csak nagy fájdalmakkal tudott! Éppen ez a kilátástalan fájdalom vette rá, hogy Beauraing-be vitesse magát, ahol viszont szívből imádkozott!

     A jelenlévő tömeg magán kívül volt a csodálkozástól, mindenki meg akarta érinteni a kiváltságoltat. Ő pedig hosszas hálaadás után megígérte, hogy vissza fog jönni!
     Egy katolikus újságíró Raphael Sindic azt fejtegette, hogy Tilmant, mint felnőtt férfit sokkal inkább megérintette a jelenés érzelmileg, mint a látnok gyermekeket.
     Tilmant Côme rövid idő alatt népszerű lett, bár ennek családja a legkevésbé sem örült, sőt vallástalan fiai egyenesen szégyellték apjukat!
   

 A következő részekben, a korabeli brüsszeli De Standaard és a holland De Tijd c. katolikus lapok nyomán kapunk ízelítőt a Tilmant Côme – becenevén "a pontauri látnok" – által kapott üzenetekről.

(folyt.)

A szenttéavató nagy csoda
     A beteg továbbra is gyenge volt és ahelyett, hogy nyugalomra gondolt volna, egyenesen Mugnanóba irányíttatta a kocsit.
Persze ennek is híre ment és a nép kitódult az utcákra, úgy fogadta azt, aki a pápával is beszélt az ő 'kis Szentjükről'. Bekísérték a templomba és hangosan kérték Filoménát, hogy gyógyítsa meg előkelő betegüket.
Az emberek körülvették Pauline hordágyát és minden módon tudatni akarták vele, hogy számíthat rájuk, úgyhogy a beteg alig kapott levegőt. 
     Másnap a misén Pauline megpróbált a saját lábán a Szentáldozáshoz járulni. El is jutott odáig, de a Szentség vétele után összeesett.
A nép azt hitte, hogy meghalt. Ordítani kezdtek és kérték – mit kérték – követelték Filoménától a gyógyulását! Bevitték Paulinet a szentélybe, egészen közel az ereklyéhez. Szegény Francesco atya, alig tudta méltó módon befejezni a Szentmisét, amikor egyszerre betegünk szeméből forró könnyek hullottak és tökéletesen érezte, hogy új és boldogító erő árad szét a testében. Pauline már-már azt hitte, hogy a mennyei üdvösséget jelzi. 
A plébános atya is észrevette az egészséges pírt és mosolyt a beteg arcán és tudta miről van szó. Nyomban meghúzatta a harangokat. Pauline a saját lábán ment ki a templomból, mindezt úgy, hogy az emberek majd szétszedték őt örömükben!
     Francesco atya másnap adott neki egy szoborba helyezett Filoména ereklyét, és Pauline Marie Jaricot újra a régi szép hölgy volt. A "kis Szentnél" maradt még ugyan néhány napig, de a terve már megvolt, hogy innen egyenesen a Vatikánba megy!
     Ezt követően, hogy a gyógyulásához kétség ne férjen, orvosi felügyelet mellett egy évig maradt Rómában, egyben hivatalos tanúságot téve Filoména hathatós közbenjárásáról! XVI. Gergely pápa betartotta a szavát és 2 évnyi várakozást követően 1837-ben a Szentszék, Filoménát oltárra emelte!

Franciaországba való hazatérése után Pauline kápolnát építtetett Szent Filoména tiszteletére Fourviére-ben, ahová a magával hozott szobrot az ereklyével az oltárra helyeztette. Ez volt az első külföldi kegyhelye Filoménának. 
     Pauline Marie Jaricot továbbra is jó erőben volt ‒ és példájára minden népnek ‒ tovább fejlesztette az Élő Rózsafüzér Mozgalmat, imaközösségeket szervezett, valamint egy missziókat támogató új egyletet, és egy a Hit Fejlesztésére Alakult Társaságot alapított. De nem csak szervezett, hanem maga is aktívan részt vett a rózsafüzér imádságokon, s így Pauline Marie Jaricot ölszámra gyűjtötte a "mennyei kincseket", vagyis olyan értékeket, amelyeket magával is vihetett Isten Országába.

Na ez az, amiről többnyire megfeledkeznek manapság az emberek! 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.) 

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ; 7. RÉSZ;  8. RÉSZ;  9. ÉSZ;  10. RÉSZ;  11. RÉSZ;

     A reggeli újságok szétkürtölték, hogy ez az utolsó jelenési nap és a gyermekek mindegyike kapni fog egy titkot. A kíváncsiság és a csodavárás nagymértékben fokozódott. A zárda előtt, 25-30 ezer ember gyűlt össze, köztük 80 orvos. (!)
     A jelenés, ezen a napon is a szokott módon és a szokott időben történt, azzal a különbséggel, hogy most Fernande térdelt le kis késéssel a többiekhez képest. A hangja is más volt, nem olyan ihletett, mint a társaié. A másik négy látnok egyszerre csak megállt az imádságban, ragyogott az arcuk, majd újra kezdték a rózsafüzért.
     A jelenés végeztével, Fernande arca szomorúvá vált. Az egyik orvos, Dr. Maistriaux rávette, hogy kezdjen bele egy újabb rózsafüzérbe. A lány ott is maradt a csipkebokornál, míg a többiek a barlang előtt énekeltek. Egyszerre ő is térdre esett és valósággal a földhöz tapadt, majd átható boldog hangon felkiáltott: "Üdvözlégy Mária!" Ezt követően figyelmesen hallgatott, majd felállt és előbbre lépett. Aztán nagy és áhítatos lelkesedéssel még lépdelt néhányat, előre hajolt, mint aki keres valamit és végül zokogásban tört ki.
     Nehezen tudott lenyugodni, miközben a többiek a Magnifikátot énekelték a barlang előtt. Az ének hirtelen abba maradt és a tömegen feszült reszketés futott végig.
     A Jelenés ekkor szólt a kis látnokokhoz. Andreának ezt mondta:
‒ Én vagyok az Isten Anyja és az Egek Királynéja! Imádkozzatok mindig, Isten veletek!
Voisin Gilbertenek ezt mondta:
‒ Megtérítem a bűnösöket! Isten veletek!
     Degeimbre Gilbertnek és Voisin Albertnek is ugyanezt mondta. Bár az emberek tudni vélték, hogy a Szűzanya a kis Alberttel kétszer is beszélt.
     Mint kiderült, Fernande ezen a napon csak fényt látott, semmi mást, de a Szent Szűz felé is megnyilatkozott. A kislány mennydörgést hallott és egy tűzgömböt látott leereszkedni a rózsabokorra. A Szűzanya hangját hallotta:
‒ Szeretitek-e Szent Fiamat? ‒ kérdezte.
‒ Igen, nagyon szeretjük! ‒ válaszolta a lányka.
‒ Szerettek engem is?
‒ Igen, boldogan szeretünk!
‒ Akkor hozzatok sok áldozatot és tagadjátok meg magatokat érettem.
     Ekkor végre megpillantotta Fernande a Boldogságos Szüzet, aki rendkívüli ragyogásban állt, és amikor kitárta karját, láthatóvá vált az Arany Szíve, miközben ezt mondta:
‒ Isten veletek!
Ezen búcsúszavakat követően a Jelenés eltűnt. És bár a gyermekek olykor visszatértek a rózsabokorhoz, természetfeletti élményben nem volt részük ‒ legalábbis nekik!
Ezzel az Beauraing-i események első szakasza lezárult.

(folyt.)

A pápai ígéret
     Ha elgondoljuk, hogy a 19. század közepén mit jelentett egy utazás hintóval át az Alpok kiépítetlen útjain, elhagyott szorosokon, útonállóktól és viharoktól sújtva, akkor elképzelhetjük azt is, hogy mit gondoltak magukban a kísérők. De tudta ezt Pauline is. 
     Az egyik elhagyatott pihenőjükön történt, hogy Pauline behunyt szemmel imát suttogott, amikor kinyitotta a szemét, egy mosolygó kislányt látott a hintó mellett, aki átnyújtott neki egy hosszú szárú fehér rózsát, majd eltűnt.
Amikor kísérete visszatért a hintóhoz, Pauline kezében a rózsát hihetetlennek találták ugyan, de az elbeszélését mégis lázálomnak tartották. Tudnunk kell, hogy az Alpok hófödte csúcsai közt friss és csodás illatú rózsa nincs! 
Pauline szervezete azonban nem bírta tovább a megpróbáltatásokat: a Loretto hegy lábánál lévő Trinita Dei Monti apácakolostorból nem tudott tovább indulni, pedig már jóformán a Vatikán kapujáig jutottak. Kénytelenek voltak tehát küldöncöt indítani Rómába, hogy lemondják a jelzett látogatást. A Szentatya, XVI. Gergely tudta, hogy Pauline milyen állapotban vállalkozott az útra az ő áldásáért, és azt sem feledte, hogy Pauline mennyi áldozatot hozott egészségesen és betegen is az 
egyházért és a szegényekért. Ezért rendkívüli emberi módon határozva úgy döntött, hogy ő maga megy el Pauline-t megáldani. Ez kivételes és szokatlan döntés volt, persze ugyanolyan rendkívüli, mint Pauline egész élete és szolgálata. 
A Szentatya tehát megjelent a lorettói zárdában. Megállt Pauline ágyánál, Kedves Gyermekemnek nevezte és bőségesen osztva áldását, megdicsérte hihetetlen úti vállalkozásáért. 
Amint a pápa közel hajolt a lányhoz, az volt az érzése, hogy a vég már túl közeli nála. Ellátta a Szentségekkel, majd így suttogott halkan, de már választ sem várt:
‒ Kedves Gyermekem, ha megérkezel a mennyországba, imádkozz az Egyházért!
Pauline azonban váratlanul megszólalt: 
‒ Megígérem ‒ felelte ‒, de ha mégis életben maradnék és egészségesen, akkor Szentatyám megígéri, hogy a mugnanói Filoména szentté avatási perét gyorsan lefolytatja? 
(Erre kínos csend támadt.)
‒ Persze hogy ezt megteszem, hiszen az ön teljes gyógyulása elsőrangú csoda lenne!
Ezt hallván Pauline olyan mélyet sóhajtott, amilyet csak egészségesen lehet. 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.) 

(Alsó képen Fouvriere, Pauline Jaricot háza, ahol egyébként később az első Szent Filoména kápolna működött Franciaországban. Egyben az Élő Rózsafüzér Egyesület nemzetközi központja.)  

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;

7. RÉSZ;  8. RÉSZ;  9. RÉSZ;  10. RÉSZ;

     1932. december 28., szerda. A gyermekek úgy vették észre, mintha a Szűzanyának mondanivalója lenne, ezért együtt kiáltották (így): ‒ Beszélj, hallgatunk!
‒ Ez most az utolsó jelenésem! ‒ mondta a Szűzanya. Ezt állította a 3 lány és Albert, velük ellentétben Fernande úgy értette, hogy "Imádkozzatok sokat!" Sőt egy pillanatra úgy látta, hogy a Szent Szűz megmutatta "Arany Szívét".
     Nagy eséllyel az utóbbi kijelentés állja meg a helyét, mert "érdemben és súlyában" ezt követően történtek az igazi üzenetek!
     Ha a Jelenés búcsúzása lett volna valós, annak ellent mondott volna, hogy ezt követően még volt jelenés december 31-én, 1933. január 1- 2- 3-án, valamint azon év június 11-én! Ezzel valóban befejeződött az 5 gyermek revelációja, viszont egy Tilmant Côme nevű 58 éves csodásan meggyógyult munkásnak további tíz látomás-élménye volt!
     Az öt gyermek további jelenéseit most már pontosan követjük!
     December 31., szombat. Ez alkalommal Albert is észlelte, hogy a Szűzanyának Arany Szíve van! Ezen a napon háromszor is volt jelenés 19-kor, 21.45-kor és 22 óra körül.
     Hogy a gyermekek mennyire voltak álmosak, azt senki nem jegyezte fel, de másnap, 1933. január elsején is volt Jelenés.
     Albert ez alkalommal is késve térdelt le, sőt panaszkodott, hogy egy éles kő került a térde alá. Bevallotta, hogy nem látott semmit. Vele ellentétben a nővére Gilberte látta és hallotta a Szüzet, aki ezt mondta: ‒ Imádkozzatok mindig!

     Fernande és Degeimbre Gilberte látta a Jelenést beszélni, de nem hallotta. Az érdekesség azonban az volt, hogy 15 ezer ember előtt a két Gilberte nevű lányt nem tudták felemelni a földről!

(folyt.)

Egy nő, akit a próbatételek sem térítettek el az engesztelő élettől

     Pauline gyötrelmes állapota éveken át tartott, amelyben a rövid időre beállott enyhülést eszméletvesztések váltották fel, és a teljes javulás szinte elképzelhetetlennek tűnt. Ő maga hihetetlen lelki-erővel igyekezett kibírni szenvedéseit s ha magánál volt, imákkal próbálta figyelmét a fájdalomról elterelni.

     Egy alkalommal Pauline legjobb barátnője mesélt neki arról, hogy egy újonnan felfedezett katakombában talált fiatal vértanú nevéhez számtalan, emberileg felfoghatatlan gyógyulás fűződik. Az ereklyéje Mugnano del Cardinalé kis faluban található. A barátnő még több részletet is mesélt az odakerülésének történetéről, ám észre sem vette, hogy eközben Pauline arca fokról fokra megváltozik, szemei tágra nyílnak és szokatlan élénkséggel figyel.

‒ Hogy hívják a vértanút? ‒ kérdezte Pauline szokatlan élénkséggel.

‒ Filoménának ‒ volt a válasz. A barátnő elment, de Pauline nem aludt. Révületében önmagát látta a távoli falu templomának oltáránál térdepelni, és Filoména neve járt a fejében. El is határozta, hogy bár őrültségnek fogják tartani ötletét, de odaviteti magát, még ha bele is pusztulna a hosszú utazásba! Úgy érezte, hogy ez jel és válasz lesz számára, hogy van-e még feladata a földön. Imádkozott az ismeretlen szenthez és ez annyira meg-nyugtatta, hogy hosszú idő óta először aludt egyfolytában pár órát. Pauline bár csak árnyéka volt önmagának, de lelkében mégis töretlen. Érezte, hogy még van feladata a földön, és bízott Istenben és újabban a "kis Szentben" is!

     Orvosai természetesen nem vállalták a felelősséget, de tehetetlenek voltak Pauline elhatározásával szemben. Úgy értelmezték, hogy ez már az őrültség jele, és úgy sem fog messzire eljutni élve!

     Már másnap elindultak nevezett barátnőjével, és bizony az úton a kocsi minden rázkódására megvonaglott Pauline arca, s kísérőinek összeszorult a torka. Úgy érezték, hogy halottas kocsiban ülnek. Amikor eljutottak az első pihenőhelyig, azt remélték, hogy innen rögtön vissza is fordulhatnak. Ám amikor Pauline megszólalt, maguk is kételkedni kezdtek elmeállapotának tisztaságában.

‒ Ha ez az út eddig nem ölt meg, akkor most menjünk Rómába, mert meg akarom szerezni a Szentatya áldását!  

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;  7. RÉSZ;  8. RÉSZ;  9. RÉSZ;

     Augusztus 2-a Angyalok Királynéja vagy népiesen Angyalos Boldogasszony ünnepe, mely egyben a Porciunkula kápolna fölszentelésének emléknapja és a ferencrendiek legnagyobb ünnepe.

Porciunkula – egy kis kápolna, amit Szent Ferenc épített újjá 1208-ban. Itt éltek az első testvérek, és maga Szent Ferenc hívta először Porciunkulának, azaz kis helynek, sőt kis Szentföldnek (magyarázat alább →)!

Ferenc itt alapította meg az első és második rendet, hiszen itt öltöztette be Klárát, és 1226-ban ide jött meghalni (sírja fölé 1568-ban bazilikát emeltek). Itt Porciunkulában jelent meg neki az Úr és az Istenanya. Arra bátorították, hogy kérjen Tőlük valami „nagy kegyelmet”, bármit! És Szent Ferenc nem csekélységet kért, hanem azt, hogy aki ezt a kápolnát meglátogatja, „teljes búcsút” nyerhessen, vagyis, mentesüljön a bűnei által kiérdemelt tisztítótűz szenvedéseitől!

A kérés abban az időben rendkívüli volt, mert → teljes búcsút akkoriban csak a szentföldi keresztes háborúkban résztvevők nyerhettek, vagy az, aki a Szentföldre indulókat hathatósan támogatta. Az Úr Krisztus helybenhagyta a kérést, ámde Ferencet a pápához utasította. III. Honorius 1216-ban teljesítette Ferenc kérelmét, és augusztus 1-én déltől másnap estig minden esztendőben „toties-quoties” (esetenként, mindannyiszor), a szenvedő lelkekért is felajánlható teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik fölkeresik a Porciunkula-kápolnát, gyónnak, áldoznak és imádkoznak a pápa szándékára.

A 14. sz. végétől a pápák a Porciunkula-búcsút megadták a ferences templomoknak, később a klarisszák és a kapucinusok összes templomának, melyet XV. Gergely pápa 1622-ben a ferenceseken kívül az összes hívőre kiterjesztette.

A 1678-ban egy 3 hajós bazilikát építettek a Porciunkula fölé úgy, hogy a kis kápolna a központi kupola közepe alatt áll. Az 1832-es nagy földrengéskor a bazilika sok része beomlott (de a kis kápolna sértetlen maradt!). 1840-ben helyreállították. Később márvány homlokzatot kapott.

Ha valakiben netán felmerülne a kérdés, hogy "mi az üdvös abban, ha az Isten Anyját még az Angyalok Királynőjeként is tiszteljük", nos a szent írók a következőkben látják ezt üdvösnek: A Boldogságos Szent Szűzben a Megváltó Társát szemléljük, aki a Szeplőtelen Fogantatás titka által, egyedülálló módon mentes maradt az ősbűn átkától, és még a személyes bűntől is. A Mindenség Királyának Anyjaként, királynőként tisztelhetjük. Istenanyai méltósága és még a Szent Angyalokat is megelőző tökéletessége révén, ennél fogva az Angyalok Királynőjeként is tisztelhetjük Őt. Ez a Mária-tisztelet végeredményben a Szentháromság Egy Istenre irányítja figyelmünket, hiszen a Szűz Máriával való kapcsolatunk tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunkat segíti, mégpedig olyan értelemben, hogy Mária által jutunk el Jézushoz. Ezért nagyon lényeges, hogy minél buzgóbban, és minél nyitottabb szívvel szemléljük az Istenszülő Szűz szent titkát, dicsérjük Őt Istentől kapott égi-földi méltóságában, keressük közelségét, figyeljünk indításaira, kérjük közbenjárását, és fogadjuk a kegyelmeket, amelyeket az Úr, Szent Anyjának keze által kíván adni nekünk. A fenti teologikus sorokat egyszerűbben foglalja össze XIII. Leó pápa a Divinum illud munus körlevelében (1897): „A vallásos tisztelet ugyanis, amelyet a szent égi lakóknak és az angyaloknak, a Szűz Istenszülőnek és Krisztusnak megadunk, végül is magára a Szentháromságra áramlik vissza és benne végződik.” (DH 3325) Ebben teljesedik be a bensőséges Mária-tisztelet egész jelentősége.

Angyaloknak Királynéja, tiszta Szűz! Kérjed a te szent Fiadat érettünk.

Ékes virágszál, hozzád esdeklünk! Szép Szűz Mária, könyörögj értünk!

     December 19. és 20. (hétfő-kedd)
     Hétfőn, a negyedik tizednél tartottak a rózsafüzérben, amikor Fernanda kiáltott fel először, hogy látja a Szent Szüzet. Másnap a harmadik tized végén kezdődött a jelenés!
21-én a kis látnokok megkérdezték, hogy "Ki vagy?"
‒ Én vagyok a Szeplőtelen Szűz! ‒ volt a válasz. Ám ezt a kihallgatások során csak három gyermek állította. Degeimbre Andree ugyanis csak a szájmozgást látta, de nem hallotta, a kis Albert pedig valahogy nem emlékezett az egészre.
     A 22-i jelenés során jól megvilágították a rózsabokrot és a jelenlévő 18 orvos feljegyezte, hogy Albert, valamivel később esett térdre mint a lányok. A meghallgatásnál ki is jelentette a fiú, hogy ő bizony nem látott semmit. Így történt ez 23-án is, amikor Fernanda feltette a kérdést a Szűzanyának, hogy "Miért jössz ide?"
‒ Azért, hogy ide zarándokoljanak az emberek!
     A három másik lány nem hallotta ezt a választ.
     A 24-i jelenéskor, Voisin Gilberte újból kérte a Szent Szüzet:
‒ "Ha csakugyan Te vagy a Szeplőtelen Szűz, akkor tégy valami csodát". Degeimbre Andree csatlakozott a kéréshez és szóról szóra megismételte a kérést. A lányok szerint a Szent Szűz semmit sem válaszolt, ezzel szemben a kis Albert azt állította, hogy ő "igenlő" választ hallott.
     December 25. Vasárnap és Karácsony! A látnokok biztosra vették, hogy jelenésben lesz részük, ám nem történt semmi, de még másnap sem!
     December 27-én, a Szűzanya este háromnegyed 10-kor (!) jelent meg.

(folyt.)

Egy nő, aki nem hagyta, hogy elragadja a világ
     Minél többen fordultak Filoménához, annál bőségesebben árasztotta segítségét, és az un."kis csodák" után megszülettek azok a nagyjelentőségűek is, amelyek nemcsak az utókor számára őrizték meg nevét, de lehetővé tette a hivatalos szenttéavatást is. Tudjuk, hogy ez igen óvatos és körültekintő egyházi vizsgálatok eredményeitől függ, mely kivizsgálások hossza néha több emberöltőn át is elhúzódik. 
     Filoména esetében ez egy olyan páratlanul lelkes nő nevéhez fűződik, akit az ég olyan időkben adott a világnak, amikor a "felvilágosodás" a legnagyobb sötétséget bocsátotta a lelkek tömegére. Ez az eset azonban számtalan embernek adta vissza elveszett hitét. Lássuk tehát a rendkívüli történetet!
Pauline Marie Jaricot kétségkívül kora legvonzóbb egyénisége és a legbájosabb francia hölgye volt, aki dúsgazdag szülők elkényeztetett gyermekeként született. Szépségével olyannyira lenyűgözött mindenkit, hogy az előkelő társaságok körülötte rajongtak. Úgy emlegették, mint akivel nemcsak bőkezű volt a sors, de elbűvölő kecsessége mellé még rendkívüli okosságot és vidám természetet is kapott. Meleg szíve képes volt minden jóságra, miáltal nemcsak a szegények támogatója volt, de létrehozta ‒ a máig működő ‒ Élő Rózsafüzér Egyesületet, amely bizony merész tett volt a divatos ateizmus idejében. Azáltal, hogy ő az előkelő társaság lelke volt, egyre többen követték példáját, valósággal "sikk" lett az Egyesülethez tartozni. 
     Az Egyesület nem csak elhagyott lányokat karolt fel, de széles körben felélesztette a bensőséges Mária-tiszteletet. Rengetegen találtak magukra ezekben a közösségekben és így a buzgó hölgy neve fontos egyházi körökben is ismert lett. Annál inkább megdöbbenést keltett, hogy Pauline Marie Jaricot hirtelen és egyre ijesztőbb tünetekkel járó betegségbe esett. A testi elesettség mellé bizonyos fokú szellemi gyengülés is társult, és világos pillanatai ritkultak. A legdrágább orvosok sem tudtak rajta segíteni. 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;

7. RÉSZ;  8. RÉSZ;

     1932. december 8. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe nagy reményeket ébresztett az emberekben. Tizenötezres tömeg gyűlt össze ezen a napon.
     A gyermekeknek már 6 után jelenésük volt.
‒ Ó Szent Szűz, Szeplőtelen Fogantatás! Eszközöld ki, hogy lássak! ‒ kiáltott a vak nagybácsi.
‒ Szűzanya, járni szeretnék! ‒ könyörgött a kis paralízises társuk.
‒ Beszélj hozzánk, kérünk! Hisz' megígérted nekünk! ‒ mondták a látnokok, de hiába.
     Minthogy semmi választ nem kaptak, az öt gyermek zokogni kezdett. Az orvosok eközben különféle kísérleteket hajtottak végre a látnokokon. Pl. a halántékukat késsel, tűvel megbökték, kezüket megcsípték, megégették, a szemükbe pedig villanylámpával hirtelen belevilágítottak. A csodalátók azonban mindebből semmit sem vettek észre.

     Este 9-kor a gyermekek újra eljöttek a jelenési helyre, ott imádkoztak, de semmi nem történt, még az elkövetkező négy napban sem.
     Eközben a helyi pap Fr. Lambert ‒ amiként az egyházi hatóságok általában ‒, rendkívül óvatosságot tanúsított az eseményekkel kapcsolatban és körültekintő hozzáállásra szólította fel az esetlegesen oda látogató papokat. A megyéspüspök kifejezetten rendeletbe adta, hogy a papság zarándoklatokat szervezzen Beauraing-be.
     December 13-án, a megszokott jelenet ismétlődik. Egy orvos közben újra arra készülődött, hogy tű-próbának veti alá a látnokokat, mire a kis Voisin Gilberte így szólt:
‒ Hagyjon békén! Önök miatt van az, hogy a Szűzanya nem jelenik meg!
Végül, december 17-én szombaton volt jelenés, melyet Andree Degeimbre vett először észre. Egy arra haladó jezsuita atya megkérte a még készülődő gyermekeket, hogy kérdezzék majd meg a Szűzanyától, hogy mit óhajt! Úgy is történt.
‒ A papság nevében kérünk, mondd meg, hogy mit tegyünk Érted? ‒ kérdezték a látnokok.
‒ Építsetek itt egy kápolnát! ‒ volt a Szűzanya válasza.
‒ Igen, fogunk építeni! ‒ szólt a kis Albert.
     Másnap, vasárnap nem volt jelenés.

 (folyt.)

Filoména élete és vértanúsága egy magánkinyilatkoztatás szerint
     Egy kis görög államocska királyi párja sokat imádkozott pogány isteneikhez gyermekáldásért. A keresztény római orvosuk sajnálatában rávette őket, hogy forduljanak a keresztények Istenéhez. A királyi pár, amint a hitoktatás után felvette a keresztséget, rákövetkező évben január 16-án kislányuk született. A Fényről – melytől megvilágosodtak – Lumenának nevezték el és a Szent Keresztségben a Filumena nevet kapta. A lányka felcseperedett és gyönyörű hajadon lett belőle.
     Amikor Dioclecianus római császár hadat üzent a kis államnak, a király feleségével és akkor már 13 éves lányával Rómába utazott, hogy tárgyaljon a császárral, ez azonban szemet vetett a gyönyörű lányra és így szólt: "Nincs okod félni, mert ahelyett, hogy megtámadnálak, szövetséget ajánlok neked: add hozzám a lányodat!"
Filoména azonban már 11 éves korától eljegyezte magát Krisztussal, ezért határozott és hajthatatlan nemet mondott a "kérőjének".
    A császár sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta Filoménát meggyőzni, ezért haragjában tömlöcbe vetette. Lábát láncra verve, különféle kínzásokkal fenyegette, jóllehet naponta meglátogatta és csábító ajánlatokkal ostromolta. Végül a fenyegetéseit sorra megvalósíttatta, ám szentünk kitartott hitében.
     Ezek a jelenetek már harminchét napja tartottak, midőn a Mennyország Királynője maga megjelent Filoménának sugárzó fényben, az Isteni Kisdedet tartva a karjában és így vigasztalta:
‒ Bátorság, szeretett Leányom! Te az én Fiam nevét viseled, mert Fénynek, Lumenának neveznek. Fiam a te jegyesed, aki a Világosság, a Nap. És engem is hasonlóképp neveznek a Hajnali Szép Csillagnak, a Hajnal Sugarának, Napbaöltözöttnek. A gyámolítód vagyok. Most ugyan az emberi gyengeség és megalázás órája van, de ha a megpróbáltatásod órája üt, akkor erőt kapsz és kegyelmet nyersz. Őrzőangyalaid között ott lesz melletted Gábriel Arkangyal is, akinek a neve azt jelenti: Az Isten ereje. Gyermekem ‒ mondta ‒ három további napig maradsz még ebben a cellában, és aztán végleg elhagyod a szenvedésnek ezt a helyét!
     A császár látva, hogy nem tudja rávenni Filoménát a vágyai teljesítésére, szörnyű szidalmak közepette elrendelte, hogy korbácsolják meg. 
Amikor száz sebből vérezve vissza vitték cellájába és ő a halált várta, két fényes angyal jelent meg és mennyei balzsammal kenték meg a sebeit, melyek nyom nélkül begyógyultak. A következő reggelen a császár megdöbbent Filoména makulátlan szépségén. Megpróbálta még egyszer rábeszélni, hogy Jupiter ajándékaként fogadja el a hitvesi koronát, de hiába.
     A császár őrjöngött a dühtől és kiadta a parancsot, hogy vashorgonyt akasztva  nyakába dobják a Tiberiszbe. De Jézus, hogy összezavarja a hamis istenekben hívőket, elküldte újból két angyalát. Ezek eloldották a kötelet és míg a horgony csobbant a habokban, Filoménát szárazon kivitték a partra. Ez a csoda ott és akkor, számtalan szemtanút megtérített a keresztény hitre. 
   Ekkor Diocletianus elvakult megátalkodásában elrendelte, hogy a lány nyilvánvalóan boszorkány, tehát agyon kell nyilazni, felizzított nyílhegyekkel.
Az Égi Jegyes, ekkor is megóvta Filoménát, és a nyilak visszafordultak az íjászokra, hatot megölve közülük. 
Ez az utolsó csoda újabb megtérési hullámot váltott ki. Az emberek egyre több jelét adták a császár iránti nemtetszésüknek – sőt –, mély tiszteletet nyilvánítottak a keresztény hit iránt. 
Most már, komolyabb következményektől tartva, a császár elrendelte lefejezését. 
     Filoména lelke dicsőséggel és győzelemmel szállt a Mennybe, és elnyerte a vértanúság koronáját. 
     Mindez ‒ Filoména közlése szerint ‒ délután három órakor történt, egy pénteki napon, augusztus 10-én. 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;

7. RÉSZ;

     1932. december 4. (vasárnap). A kis Gilbertát ugyan időben hazakísérte egy nővér, este 7-kor azonban mégis a kerítés előtt állt mind az öt gyermek! Ezúttal velük volt a vak nagybácsikájuk és egyik béna lábú barátjuk mankókkal.
     A gyermekek térden imádkoztak, amikor a Szűzanya megjelent. Megint a kis Albert szólalt meg, de ezúttal kérések és kérdések sorát intézte a Jelenéshez, esetenként egyenesen rákérdezve: "Add ránk áldásodat! Gyógyítsd meg a barátunkat és a nagybácsit és mikor jöjjünk ide legközelebb?"
A Szent Szűz azonban csak az utolsó kérdésre válaszolt: "Szeplőtelen Fogantatás napján!"
A fiúcska még megkérdezte: "Mit kívánsz tőlünk? Talán építsünk ide egy kápolnát?"
‒ Igen! ‒ volt a Szűzanya válasza.
     Másnap hétfőn, hatalmas tömeg gyűlt össze a kolostorral szemközt. A csendőrök tartottak formális rendet. Fél hétkor a gyermekek imádkoztak és jelenésük volt. Albert kezdett beszélni:
‒ Ha te vagy a Szeplőtelen Szűz, akkor kérünk, hogy tegyél csodát fényes nappal! ‒ ám semmiféle választ nem kapott, ezért megismételte. A Szűzanya azonban néma maradt. Erre a gyerekek sírni kezdtek. Albert végre mást kérdezett:
‒ Mikor jöjjünk újra?
A válasz nagyon egyszerű és érthető volt: "Este!"
     Este fél 9-kor valóban látták a jelenséget, éspedig ugyan abban a formában, mint előbb.
Az események hatására, ettől a naptól kezdve kifejezetten hatalmas tömeg gyülekezett már a kora délutáni órákban. Újabb és újabb zarándokbuszok érkeztek. A nővérek kénytelenek voltak a kutyákat elzárni. A környéken mást sem lehetett hallani, mint az imádságok állandó moraját.
     Egyes hívek gyertyákat és adományokat tettek a Lourdes-i barlang elé. A decemberi hideg ellenére szinte mindenütt álltak, félkörívben kihagyva a látnok-gyermekek szokott helyét.
     Olykor papok is felbukkantak, de azok látható módon igyekeztek a plébánia felé venni útjukat.
A két család háza előtt is többen gyülekeztek, hogy megérinthessék a gyermekeket, sőt egy asszony azt sipítozta, hogy addig ő haza se megy, míg meg nem csókolhatja valamennyit.
     A hideg decemberi sötétségből egyszer csak felbukkantak a gyermekek, sapkában sálakban. Megérkezve a templomi zsoltározás hangján imádkozták a rózsafüzért és a tömeg moraja mondta utánuk. Az öt gyermek egyszerre felemelte a kezét, majd leeresztette és átszellemülten, hol hangosabban, hol halkabban beszéltek. Mária megjelent nekik, de ez a jelenés nem tartott sokáig. A gyermekek újra visszatértek ebbe a világba.

(folyt.)

Egy magánkinyilatkoztatás, mint dokumentum?
     A 'Szentek Életében' keveset olvashatunk Szent Filoménáról és nem csoda, hiszen egészen rendhagyó eset, hogy egy ténylegesen szentté avatott vértanú személyes történetéről szinte semmit nem tud az Egyház.
Ki is volt valójában ez a kis szent?
Ki volt ez a szépséges gyermeklány, akit oly kegyetlenül végeztek ki?
Ki volt ő, akinek nevéhez több száz rendkívüli csoda fűződik?
Ki volt ez a "kis Szent" aki pápák és szentek sorát ihletett meg és személyes követői lettek?
A legnagyobb kérdés, hogy miként szereztünk tudomást a történetéről?
     A fenti kérdések természetszerűleg ötlöttek fel rajongói közt a csodák kapcsán, ezért könyörögni kezdtek hozzá, nyilatkoztassa ki magát, közölje valamiképpen, ki is volt ő tulajdonképpen?
És a kis szent ezt a kérést is meghallgatta: ő maga nyilatkoztatta ki egyidőben, egymástól távol eső három különböző személynek, álomban vagy látomásban. Még a szkeptikusokat is elgondolkoztatta, hogy három, egymást nem ismerő személy, egyidőben ugyanazt a történetet írta le az Egyház számára, melyek ráadásul tökéletesen megegyeztek a leletek tanúságával, melyeket nem is ismertek. 
     Ezek a magánkinyilatkoztatások 1833 karácsonyán jelentek meg nyomtatásban, melyeket a Szentszék később jóváhagyásával ajánlott a híveknek! Bár a jóváhagyás nem volt garancia sem arra, hogy minden pontosan úgy történt, sem pedig, hogy valóban természetfeletti eredetű. Azt viszont elismerte, hogy a "kis Szent" története hihető és nem ellenkezik sem az egyházi tanítással, sem a közismert történelmi tényekkel!
    Végül a három személynek adott magánkinyilatkoztatás közül az maradt a köztudatban, amelyet Filoména, Maria Luisa de Gesu anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett, mert ez a szentéletű szerzetesnő életszentségével bizonyította, hogy méltó lehetett ezekre a közlésekre.
Maria Luisa de Gesu, Filoména mártíromságának leírását a Szentszék 1835. december 21-én fogadta el és ellátta imprimatur-ral. Maria Luisa erényes és tartalmas élete 1875. augusztus 10-én, Filoména ünnepén ért véget.

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;  6. RÉSZ;

     Miután a szülők utánajártak a "dolgoknak", néhány újságíró őket próbálta kikérdezni. Végül Degeimbre asszony adott nekik egy nyilatkozatot, melyet alább idézünk:
     "A gyermekeim – Gilberte és Andree – nem sokkal hét után, kifulladva rohantak haza és izgatottan mesélték el, hogy Albert a zárda-iskola kerítésénél az egyik bokor ágai között tündöklő fényt pillantott meg, amelyet a többiek is láttak. Erre elmenekültek hátat fordítva a fénynek, pillantásukat a földre szegezve, hogy ne lássák meg azt, amitől féltek, ennek ellenére össze-vissza beszéltek Szűz Máriáról. Nézzék, nálunk a családban Róla nem esett soha szó! Mindez nagyon hihetetlennek tűnt fel nekünk, és mivel annyira
bizonygatták hogy a Szűzanya volt, veszekedni kezdtem velük és aludni küldtem őket. A következő nap megint ugyanaz történt. Ismét futva jöttek haza és inkább félholtak voltak, mint élők, de amit akkor kaptak, azt soká nem fogják elfelejteni! Mindennek ellenére, csütörtökön is holtsápadtan jöttek haza és egyre csak erősítgették, hogy a jelenség kétségtelenül a Szűzanya. Összejöttünk és kitárgyaltuk ezt a másik két gyermek szüleivel. Ezek a dolgok már nem csak értelmünket múlta felül, de a türelmünket is. Egészen biztosak voltunk, hogy valami ostoba és elvetemült ember ijeszti és izgatja gyermekeinket. Így aztán szóltam néhány szomszédnak, Voisin asszonynak is és minden eshetőségre felkészülve, elláttuk magunkat botokkal. Így értük el a kolostor kertet, amikor egészen a rács mellett a gyermekek térdre estek, pillantásukat mereven szegezték egy vadrózsa bokorra és hangosan ájtatosan imádkoztak. Őszinteségükben attól a pillanattól fogva nem lehetett kétségünk. Mi magunk ugyan nem láttunk semmit, de hogy ők látták, abban nem lehetett tovább kételkedni. Közben én hátra mentem a grotta mögé, nézegetni kezdtem a fákat, miközben a bokrok mögött a gyermekek imádkoztak. Amikor magam körül ütögetni kezdtem a bottal, Andree azonnal felkiáltott: ‒ Mama ne menj tovább, ott vagy Mellette! Erre én egészen elhűltem és el se tudom mondani, hogy mit éreztem ebben a pillanatban.” 

(folyt.)

Az  első rendkívüli csodák
     A környéken régóta nem volt eső és hatalmas szárazság veszélyeztette a termést. A falvak lakosai az éjszaka ellenére is kiszaladtak az úthoz a hintó közeledtének hírére és mindenütt esőért könyörögve fogadták a "kis Szentet" – ahogy nevezték. És íme, azonnal akkora "zuhét" kaptak, hogy a földek alaposan meg lettek öntözve, az emberek pedig – mit sem törődve a zivatarral –, örömükben körbetáncolták a hintót.
     Amikor végre megérkeztek Mugnanóba, a nép Filoména szobrát az ereklye-ládikával harangzúgás és örömujjongás közepette kísérte be a templomba. Kilenc napig hömpölygött a környék népe köszönteni a "kis Szentet", és ekkor – a kilencedik napon – történt az első igazán látványos csoda. Egy szomszédfalubeli anya ölében hozta szentmisére a születése óta nyomorék kisgyermekét, aki a mise alatt mozdulatlanul feküdt az ölében. Az Úrfelmutatáskor, amikor a ministráns hosszan rázta a csengőt, a mozdulatlan gyermeken izgalom vett erőt, leugrott anyja öléből és botladozva előre szaladt a szentélyig, ahol zavartan megállt, mert maga is csodálkozott a soha nem tapasztalt teljesítményén! A Szentáldozat befejezése után Francesco atya felemelte a gyermeket és a nép tombolt örömében. A gyermek teljesen gyógyultan ment haza!
     A nagy rivalgásban senki sem vett észre egy másik jelenetet. Egy mugnanói asszony vak kislányával benn maradt a kiürült templomban és a nyitva maradt áldoztatórács-kapun bement a szentélybe a Filoména ereklye előtt égő mécseshez és annak olajával megkente vak gyermeke csukott szemét. A kislány szemei azonnal megnyíltak és látott. Közben a férje – aki hírhedt szabadgondolkodó, gazdag ember volt – haraggal kereste feleségét, aki "lám megint a templomban volt". Az apa, látván gyermeke gyógyulását és felesége örömkönnyeit, maga is sírva fakadt és vagyonának felét azonnal felajánlotta egy méltó templom építésére a "kis Szent" dicsőségére.
     A "csodatevő" kis Szent neve egyre távolabb is fogalommá vált, a híre nőttön-nőtt, s egyre megmagyarázhatatlanabbnak és hihetetlenebbnek tűnő csodák követték egymást, amelyek felsorolása lehetetlen volna. Ennek ellenére mégis voltak a környéken olyanok, akik mégsem hallottak róla, mert bele voltak temetkezve munkájukba, vagy olyan körökben mozogtak, ahol ilyesmikről direkt nem beszéltek. 
     Így volt ez annak a távolabbi faluban lakó várandós asszonynak az esetében is, akit a vártnál korábban leptek meg a szülési fájdalmak, éppen akkor, amikor teljesen egyedül volt a házában. Segélykiáltásait senki sem hallotta és ő kétségbeesésében már alig volt magánál, úgyhogy rádőlt az ágyára. Egyszer csak egy bájos ifjú leány hajolt föléje, akit még sohasem látott a faluban. Már a puszta tény, hogy nincs egyedül, az is megnyugtatta az asszonyt, akinek nem az első szülése volt és így baj nélkül hozta világra gyermekét. Amidőn kis segítőtársa elrendezett mindent és menni készült, az asszony megkérdezte a nevét. Az ifjú lány mosolyogva így szólt: 
‒ Filoména a nevem, az emberek így hívnak, hogy a "mugnanói Filoména". 
     És ahogy jött, nesztelenül eltűnt a házból. A kismama még sohasem hallotta ezt a nevet, de mivel a lány megjelenésében semmi rendkívülit nem talált és a segítsége is természetes volt, nem töprengett a dolgon. Hetekkel később mesélte el egyik barátnőjének, hogy milyen helyes kislány segített neki a szülésnél. 
Az megemlítette, hogy egy ilyen nevű Szent érkezett Mugnanóba. Az asszonyt furdalni kezdte a kíváncsiság és elhatározta, hogy barátnőjével együtt elmegy a mugnanói templomba. 
Amikor megpillantotta Filoména szobrát, felkiáltott: "Ő volt az! Ő járt nálam, amikor szültem" ‒ s alig volt képes elmozdulni az oltára elől.
     Ettől fogva csodák sokasága, gyógyulások sora és lehetetlennek tűnő ügyek megoldódása fűződött Szent Filoména nevéhez. 

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;  5. RÉSZ;

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

     1932. december 2. (Péntek). Ezúttal az apa indult a lányáért, hazafelé azonban Degeimberékhez mentek, ahol további 11 felnőtt várta, és a látnok-gyermekek kíséretében botokkal felfegyverkezve, visszamentek a jelenések színhelyére. Menet közben valaki azt tanácsolta a kis Albertnek, hogy kérdezze meg a Jelenés nevét! 

(Kép: a Degeimber ház)

     Hét óra körül volt. Alig érkeztek meg az intézet kerítéséhez, a három gyermek azonnal észrevette a Jelenséget, ezúttal mozdulatlanul. Ijedségükben sírva fakadtak, ám könnyeik késztetése egyszeriben a meghatódottságba váltott. Erre térdre estek és önkéntelenül elkezdték az Üdvözlégyet imádkozni.
Albert meg is kérdezte a Hölgyet, hogy ő-e a Szeplőtelen Szűzanya? A Jelenés enyhén meghajtotta a fejét, helyeslésül.
‒ Mit kívánsz tőlünk? ‒ kérdezte a gyermek.
‒ Hogy legyetek nagyon okosak!
‒ Azok leszünk! ‒ volt a fiú válasza.
Ez a párbeszéd és maga a jelenés is befejeződött, ám 20 óra 30 tájban újra kezdődött.
Albert, megint megkérdezte:
‒ Valóban te vagy-e a Szeplőtelen Szűz?
A válasz igenlő volt és megismétlődött ez előző jelenés minden szava, ám ezt követően az égi Jelenés széttárta karjait és eltűnt.
     Elindultak hazafelé, de az egyik fiatalember hátramaradt és botjával matatni kezdett az avarban. Erre a kis Albert visszaszaladt hozzá, hogy hívja, de nyomban térdre esett és megint látta a Jelenést. Miközben az Üdvözlégyet áhítatosan imádkozta, a felnőtt fiú egyre csak csodálkozott rajta megrökönyödve.
     Az öt gyermek ezt követően nem kételkedett többé a Jelenés kilétében, sőt egyre csak vágyódtak, hogy újra láthassák! Albert később elmesélte, hogy a Szent Szűz tükröződő fehéreskék ruhát viselt, a kezeit nem összetéve, hanem széttárva imádkozott és a fejét aranyló fénysugarak övezték. A lábait felhő takarta, mintha azon állna. Gyönyörűen mosolygott.
     A nép körében is elterjedt a hír, és egyre többen akarták látni a jelenések helyszínét, hogy ott imádkozhassanak.
A kedvesnővérek egyáltalán nem örültek, hogy a kertjük látványosság színtere lett, ezért, hogy megakadályozzák a jelenési alkalmakat, a főnökasszony egy nővérrel kísértette haza mindennap a kis Gilbertét. Felkérték a csendőrséget a fokozottabb felügyeletre, a kertben pedig szabadon eresztették a kutyákat.
A gyermekek ezen intézkedésektől igen elszomorodtak, a kis Degeimbre lány, Andree pedig – megfeledkezve jó lelkületéről ‒ azt kívánta, hogy pusztulnának el a nővérek kutyái.

(folyt.)

(Alább a jelenési hely a kerten belül, a zárda épületével)

   Filoména viszontagságos utazása                                                                              Don Francesco Lucia atya megismételte püspökének, hogy a ládikát a legtiszteletreméltóbb módon fogja kezelni, ám a nagy sietségben megfeledkezett erről. A kocsis ugyanis a ládikát a legbiztonságosabb helyre, az ülés alá kötözte, melyet sem a plébános, sem a püspöke nem talált kevéssé megtisztelő helynek!
     Amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról egy nagy ütés érte, úgyhogy megállította a kocsist és arra kérte, hogy jobban kötözze a ládikát az üléshez. Ismét elindultak, de ekkor még hatalmasabb ütés érte a püspök lábát. Kiszálltak és értetlenül próbálták az ülés alatt megmozgatni a ládikát, ám az láthatóan és stabilan rögzítve volt. A utazást folytatva olyan óriási ütés érte a püspök lábát, hogy az már nem akart tovább menni.
Ekkor hirtelen a plébánosnak és neki is eszükbe jutott az ígéretük a "tiszteletreméltó módon" való szállításra. Így aztán kioldozták a ládikát, és a püspök atya fövegét levéve, az ölébe vette Filoména ereklyéjét, és kezeivel átfogva, védőn vitte egészen Nápolyig.
     Nápoly felé haladva, egy napra megpihentek, egy baráti háznál. Várták őket, s mivel a házigazda szobrász volt, egy félig kész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége ‒ bár igen beteg volt, komoly fájdalmakkal ‒, legyőzve rosszullétét és sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, másnap egész jól mutatott a szép ruhában, és ekkor különleges finom illat áradt szét a szobában, melynek reális okát senki nem találta. Eközben különös dolgot vettek észre: a szobor arca folyton-folyvást változott. Azt hitték, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték.
     A szobrász azonban, aki csak most vette igazán szemügyre alkotását meglepődve látta, hogy a szobor arca sokkal de sokkal bájosabb lett, maga is alig ismert rá. Nagy izgatottság lett úrrá mindenkin, ráadásul a háziasszony minden bajából hirtelen meggyógyult.
     A püspöki hintó a plébánossal, az ereklyével és a szoborral tovább indult és mire Nápolyba ért, már mindenki értesült a csodákról, úgyhogy az emberek özönlöttek az utcára, a Szent fogadására.
Késő délután, amikor végre folytathatták az útjukat Mugnano del Cardinale felé, leszállt az este és olyan hatalmas köd ereszkedett alá, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók a Szenthez fohászkodtak segítségért és lám, abban a pillanatban kitisztult a légkör, feltűnt a Hold, amely fénycsóvaként világította meg az utat.

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;  4. RÉSZ;

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

     Beauraing-ben az 5 látnokgyermeknek 33 esetben jelent meg a Szent Szűz, volt hogy naponta kétszer is! Ismertetésünk során azonban nem térünk ki valamennyi alkalomra, csupán a lényeget érintő eseteket mutatjuk be!
     1932. november 29-én, Voisin kislányért nem az apja ment a nővérek intézetébe, hanem az öccse és nővére, a két Degeimbre barátnő kíséretében.
     Este fél 7-kor csöngettek a parkban lévő épület bejáratánál és vártak, hogy a kislányt kiadják. Ekkor, Albert hátrafordult és úgy látta, hogy a Lourdes-i barlang szobra sétál a vasúti híd fölött. Meg is említette, de a többiek csak legyintettek, hogy bizonyára egy autó fényszórója. Egyszerre azonban ők is észlelték a jelenséget ugyan ott.
Közben kinyílt az ajtó és a főnökasszony, kézen fogva kiadta a kis Gilbertet társainak, ügyet sem vetve a gyermekek mutogatására, becsukta maga mögött az ajtót.
     A kis társaság újra csak látta a jelenséget, és ettől úgy megijedtek, hogy hazáig futottak, eközben a kis Gilberte elesett és amint összekapta magát, ő is látta a jelenést. Otthon megilletődve viselkednek, de végül mégis elmesélték, hogy mit láttak.

 (Az alábbi képen a zárda épülete látható a kerttel. A Mária-szobor a jelenés helyét jelöli!)

     Másnap, november 30-án, szintén a gyerekek mentek társukért este fél 7-kor. A Jelenés ekkor négy különböző helyen is mutatkozott. Egyszer, amikor a parkba megérkeztek, másodjára egy bokor fölött, aztán a vasúti hídon, majd hazafelé mentükben, egy ház fölött. A gyermekek annyira meg voltak illetődve, hogy a szülők úgy gondolták, majd ők végére járnak a dolognak.
     Alig érkeztek meg az intézet kerítéséhez, a három gyermek azonnal észrevette a Jelenséget, ezúttal mozdulatlanul. Ijedségükben sírva fakadtak. Erre térdre estek és önkéntelenül elkezdték az Üdvözlégyet imádkozni.
     A gyermekek később elbeszélték, hogy a látomásbeli Hölgy, egyáltalán nem hasonlít a Lourdes-i barlang szobrára – ahogy először vélekedtek ‒, hanem sokkal de sokkal szebb.

(folyt.)

Egy falusi plébános vágyódásai
     1805-ben Potenza püspöke érkezett Rómába kiváló papjával, aki egy Nápoly melletti falu Mugnano del Cardinale plébánosa volt. Nevezett atya ‒ Francesco di Lucia ‒ nagy vágya volt, hogy temploma számára egy vértanú ereklyéjét meg-szerezze.
     Püspöke közbenjárására Francesco atya bemehetett az Ereklyék Kápolnájába, hogy ott választhasson magának egyet. Tanácstalanul sétálva a polcok között, amikor Filoména ládikájához ért, olyan erős és csillapíthatatlan vágy tört rá a megszerzésére, hogy alig bírt magával. Érezte, hogy neki csak ez a vértanú-ereklye kell és ezen kérésének hangot is adott.
     A fellelkesült atyát azonban elkeserítette a nemleges válasz, és nem fogadta el azt az indoklást, miszerint a falusi temploma nem egy katedrális és nem kaphat egy teljes ereklyét. 
Francesco atya elszántsága akkora volt, hogy még abba sem egyezett bele, hogy egy darabka relikviával távozhasson, sőt az elutasítás miatt ágynak is esett és magas lázzal az állapota egyre romlott. Gondos ápolás ellenére, orvosai szerint napjai voltak hátra. Püspökének mindez lelkiismeret furdalást okozott, hiszen fiatal papját ő hozta Rómába az ereklye ígéretével.
     Egyik éjjel a beteg felriadt és kérlelni kezdte Filoménát a gyógyulásáért, esküvel megígérve neki azt, hogyha teljesíti kérését az ereklyével kapcsolatban, akkor a templomának a fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést hallotta a mellette lévő ápolónő is ‒ ami egy dolog ‒, az viszont már rendkívüliség, hogy reggelre a beteg teljesen gyógyultan ébredt!
A nővér odacsődítette az orvosokat és a püspököt is, akik valamennyien megdöbbentek. A főpap és a kórházi személyzet is a Szent segítségének tulajdonították a hirtelen felépülést. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével kérje ki Filoména ládikáját. 
     Francesco di Lucia plébános boldogan fogadta a váratlan megoldást és várva várta a pillanatot, amikor kis szentjének ereklyéit magával viheti falujába. 

1. RÉSZ;  2. RÉSZ;  3. RÉSZ;

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.) 

(Alul: Filoména vér ereklyéje)

     Beauraing község dél-Belgium francia nyelvű vallon területén található.
     A községbe vezető utcát keresztezi egy vasúti felüljáró. Ettől jobbra van az Iskola-nővérek intézete, melynek kertjében különféle cserjék és bokrok díszelegnek, köztük vadrózsabokor is, mely több jelenés színhely volt. Ugyancsak ebben a kertben (vagy parkban) található egy Lourdes-i barlang is, melyet egy kerítés választ el az utcától.
     A beauraingi eseményekben két, viszonylag jómódú familia a Voisin és a Degeimbre család gyermekei játszottak kiváltságos szerepet. A mellékelt képen balról jobbra, a következők: (felülről, balról-jobbra)

Fernande Voisin 15 éves

Andree Degeimbre 14 éves

Gilberte Voisin 13 éves

Gilberte Degeimbre 9 éves

Albert Voisin 11 éves fiú 

   Kezdjük a Voisin családdal. A családfő, szocialista érzelmű vasúti munkás. 13 éves Gilberte nevű lányuk, akit kisebb tanulási gondjai miatt, a nevezett nővérekhez járatták iskolába, de nem bentlakóként, hanem esténként édesapja vitte haza. Sem a szülők, sem a gyermekek nem voltak különösebben templombajárók.
     A Degeimbre gyermekek anyja özvegy gazdálkodó volt két lányával: Andree 14 - és Gilberte 9 éves. Az áhítatos vallásosság ettől a családtól is távol állt.
     Érdekes, hogy az ég épp erre az öt gyermekre tekintett irgalmasan.

(folyt.)

Régészeti megállapítások és tudományos feltételezések
     A talált sírfelirat-tábla különlegessége az, hogy abban a korban nem volt szokás a név feljegyzése, ám ennek ténye arra utalt, hogy nem egyszerű személy sírhelye lehetett.
Abból pedig, hogy a kerámialap nem egy egész, hanem három eltérő méretű darabban volt, arra lehetett következtetni, hogy az illető vértanút titokban és kapkodva kellett eltemetni! Vagyis a terrakotta lapos téglák nem neki készültek, de alkalmasak voltak a célra.

 (Filoména szobor a La Salette-i kegyhelyen)

     A feliraton kívül öt, vértanúságra utaló jelet is azonosítottak a táblákon:
1./ A horgony, mely a reménység szimbóluma, egyben a keresztények elleni kivégzés eszköze is volt, amikor nyakba akasztva dobták őket a folyóba.
2./ A két fel-le mutató nyílvessző, jelenthette a lenyilazást, de oda-vissza irányuk azt a csodát is jelezhette, mi-szerint a nyilak visszafordultak, mint pl. Szent Sebestyén esetében. 
3./ Egy harci lándzsa.
4./ A pálmaág, kétségkívül a vértanúságra utal.
5./ A liliom, az ifjúság és a szüzesség jelképe.
     Mint említettük, a koporsóban egy nagyobbacska üvegcsét is találtak, mely a mártír vérét tartalmazta, por alakban. Ebből arra lehetett következtetni, hogy az illetőt már halála előtt is tisztelet övezte, és környezete vértanúként helyezte a sírba.
     Érdekes epizód, hogy a kutatók szeme láttára az üvegcsében lévő vér pora arany csillogással kezdett ragyogni, mely megmagyarázhatatlan jelenség volt, és ez határozottan tiszteletet ébresztett bennük!
A koporsó tartalmát átadták egy orvosokból, teológusokból és antropológusokból álló szakcsoportnak, akik alapos vizsgálat alá vetették.
     Megállapították, hogy a koponya be van törve és a csontok egy 12-13 éves kislány maradványait mutatják.
A csontokat és a fiolát gondosan egy kis fadobozba helyezték, és háromszor lepecsételve lezárták.
A végleges vizsgálatok után a szent csontjait tartalmazó ládikát feliratozva a vatikáni Ereklyék Kápolnájában helyezték el, ahol megőrzés alatt tartják addig, amíg a mindenkori pápa nem ajándékozza el egy templom számára. 

1. RÉSZ;  2. RÉSZ; 

(Forrásokat lásd az első részben!) (folyt.)

     A fenti bevezetés kissé hosszúra nyúlt – sőt azt elemeztem –, amit még nem is ismertettem. Nézetem szerint azonban erre szükség volt a továbbiak megértéséhez!
     Talán sejtet valamit, hogy a Szent Szűz Beauraing-ben a világ Aranyszívű Királynőjeként nevezte magát, Banneux-ben pedig a Szegények Anyjaként mutatkozott be.
     Érdekes, hogy Mária szinte szótlan volt, illetve csak röviden nyilatkozott meg, ennél fogva a felhívások nagyságrendje meg sem közelítette a La Salette-i vagy a Fatima-i üzenetekét, hasonlóképp külön kegyelmi eszközöket sem kínált fel, mint pl. Paris Rue du Bac, Fatima vagy a Szeretetláng esetében.

     Beauraing-ben 5 gyermek részesült a jelenésben (9, 11, 13, 14 és 15 évesek) 33 alkalommal és ezt követően egy csodásan meggyógyult 58 éves férfinek is volt 9 jelenési élménye. A Szűzanya azzal igazolta ezt az illetőt, hogy az ő imádkozó jelenlétében néhány súlyos beteg meggyógyult.
Banneux-ban egyetlen 11 éves kislány részesült a kiváltságban nyolc alkalommal.
     Míg a Beauraing-i jelenéseket 10 év után, a Banneux-i Mária-jelenést csak 16 év után hagyta jóvá az illetékes helyi püspök.
     Mindkét kegyhelyet meglátogatták neves egyházi személyek, így a jelenési helyen imádkozott Mindszenty bíboros és (Szent) II. János Pál pápa is!

Az internetes források mellett, alapul vettem:
Dr VARGHA Damján: Két belga Lourdes, Beauraing Banneux – Maurinum Pécs 1933.
P. SCHANS Josef OSB.: Szűz Mária Belgiumban ‒ Congregationis Maria 1935
BALASSY József: A Szűzanya banneux-i jelenése ‒ Balassay kiadó. Budapest, 2001
Dr. MOLNÁR Gyula: Szűz Mária a történelemben ‒ Budapest 2002
Dr. ANTALÓCZI Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő ‒ Eger 2000

Internetes: Forrás 4 
(folyt.)

     A csodás események védelmére szintén neves újságírók, orvosok és teológusok szálltak síkra. Így az akkor kéthetente megjelenő beauraingi újság, az Annales cikksorozatban cáfolta pontról pontra a fent nevezett tanulmányt! F. Dorola kifejtette, hogy a bölcseleti és lélektani okfejtések lényegüket tekintve nem cáfolják a jelenések és tanúvallomások lehetséges igazát, az események vizsgálata inkább analízist kívántak volna a "megfigyelők" részéről, semmint előre felállított szintézist.
     A helyi orvosok, Maistriaux és Heusse, akik személyesen voltak tanúi a hirtelen bekövetkezett gyógyulásoknak, szintén szakvéleményekben tanúskodtak a két Mária-jelenés hitele mellett.
     Az egyházi állásfoglalók közül, akik a beauraingi-banneuxi eseményekkel hittudományi, orvosi és lélektani szempontból is foglalkoztak, kiemelkedők a nagytekintélyű jezsuita J. B. Lenain atya beszédei, melyeket a namuri és lüttichi egyházmegyék papjainak tartott. Ezen előadásait a "Beauraing-i események" címmel közölte a Nouvelle Revue Théologique francia folyóirat 1933. áprilisi száma. 
     J. B. Lenain SJ értekezésében többek közt kijelentette, hogy a hallucináció jellemzője a bőbeszédűség, a szétfolyó határozatlanság, ám ezzel szemben a gyermekek kristály tisztán és röviden válaszoltak a kivizsgálók gyakran becsapós kérdéseire is! A Jelenésről pedig hangsúlyozta, hogy mély és elgondolkodtató az a kijelentett szentírási gondolat, miszerint "Megtérítem a bűnösöket" (33. jan. 3.)! Mint a cikk írja, egyedül Isten tudja tökéletesen egyesíteni az egyszerűséget a mélyebb jelentésekkel és az örök igazsággal: Digitus Dei est hic ‒ Isten ujja van itt!

     A szerkesztő csak annyit fűzne hozzá, hogy a hitelesség mellett szól az is, hogy sem a látnokok, sem az eseményekben a "környék fellendítését látók" nem csináltak végeláthatatlan menetrend szerinti "jelenéseket", mert mondva van: mindennek megvan a maga ideje, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében (Préd 3,1)!

(folyt.)

Horváth Mária előszava
     Egy különleges szent ünnepe van augusztusban, egy olyan gyermeklányé, akit nagyon sokan szeretnek, tisztelnek, akinek a segítségét sokan kérik.
     Akkor ismertem meg őt, amikor kislányom 13 éves volt. 
Felfigyeltem Szent Filoména gyermeki, törékeny lényére, ugyanakkor lenyűgözött határozottsága, a hitért való kiállása és óriási tűrőképessége a szenvedések elviselésében.
Leánykám kezébe adtam a kis könyvecskét, aki megnézte a róla festett Feszty Masa képet, és megtetszett neki. Elkezdtük olvasni életének történetét. Rabul ejtett minket.
Abban az időben gyermekem kedvenc szentje lett ő és ezért megkértem, vigyázzon rá az Égből, imádkozzon érte és segítse útján Jézus felé.
     Sajnos, a későbbiekben eltávolodtunk Szent Filoménától ‒ nem azért, mert csökkent volna az iránta való tiszteletünk ‒, hanem azért, mert más és más szentek kerültek előtérbe életünk során.
Közben kislányom felnőtt, amikor is egy Szent Filoména ünnepre hívott el valaki Pasarétre. Augusztusi hőség volt, úgyhogy eleinte el sem akartam menni. Végül mégis rávettem magam, a hónap közepe lévén - a Szűzanya iránt érzett lángoló szeretetem miatt. 
     Amikor megláttam a Filoménáról készült festményt, valahogyan megdobbant tőle a szívem. Könnyes szemmel néztem őt és új szeretet ébredt bennem e fiatal szent iránt. Kérni kezdtem őt megint a lányomért és jól jött, amikor a mise végén kezembe adtak egy Szent Filoménához írt rózsafüzért és kilencedet.
     Lányom ezt követően férjhez ment és egy sajnálatos betegség miatt úgy tűnt, majdnem kizárt a gyermekáldás. 
Sokat imádkoztam, elsősorban az Égi Anyához, Máriához, kértem Jézust, és Szent II. János Pált is és akkor hirtelen kezembe került a kapott Szent Filoména rózsafüzér. 
Éreztem, hogy most nagy erővel hozzá kell fordulnom, mert ő segítségére van a gyermeket váró édesanyáknak. 
Nem csupán imádkoztam a leírt imákat, hanem minden nap a szívemből kérleltem őt, segítsen a lányomnak: imádkozza ki a gyermeket számára. Mélyen könyörögtem, és elvégeztem a kilencedet.
Nem telt el sok idő, és lányom áldott állapotba került. 
     Köszönöm Neked kedves Szent Filoména, köszönöm, hogy segítettél! Tudom, és éreztem kedves lényedet imáim alatt, tudom, hogy közbenjártál lányomért, akinek egy gyönyörű, kedves kicsi lánykája született.
Dicsőség érte az Úrnak!
     Most hálából örömmel segítettem Csodatévő Szent Filoména élettörténetének összeállítását.

Források: 
E.D.M. Paul O'Sullivan, A csodatévő Szent Filoména (Debrecen) 
Zippernovszky Judit, Csodatevő Szent Filoména – Szent Gellért Kiadó. 1995.
Internet: Forrás 1 ; Forrás 2 

1614-ben a legfőbb inkvizíciós szerv (az ún. Suprema) elfogadta a boszorkány-pereket érintő rendelkezést, mely nagy körültekintést rendelt el ebben a kérdésben. Mindenekelőtt azt javasolta, hogy "a vádlottakat előbb ki kell vizsgálni, és meg kell bizonyosodni az épelméjűségükről, hogy képesek-e uralkodni magukon, vagy hogy nem melankolikusak-e". Elmondhatjuk, hogy a spanyol inkvizítorok hozzáállása a 12. században élt chartres-i püspök. Jean de Salisbury véleményét tükrözte, aki azt állította a boszorkányperekről, hogy "ez ellen a betegség ellen a legjobb orvosság az, ha szilárdan ragaszkodunk a hithez, figyelmen kívül hagyjuk a hazugságokat és észre sem vesszük az ilyen sajnálatos őrültségeket".
     A spanyol inkvizíciót nem lehet és nem szabad az Egyház rovására írni, hisz a pápák ezen állami intézmény ellen tiltakoztak, annak túl szigora s különösen eleinte tapasztalt súlyos visszaélései ellen gyakran felemelték szavukat.
     A spanyol inkvizíciót, mintegy négszáznegyven év működése után, csak 1820-ban szüntették meg.
     Az Egyház sohasem térített, és nem is térít erőszakosan, mert elvi álláspontja, hogy akarata ellenére senkit sem szabad a hitre kényszeríteni. („Ad amplexandam fidem catholicam nemo invitus cogatur”. CIC. can. 1851.), s hogy a hit tisztaságának megőrzésére kizárólag lelki eszközökkel kell törekedni. (Nem is váltak az Egyház dicsőségére sem a nyugati gótok uralma alatt, sem az utóbbi korokban kényszerrel megkereszteltek.) Ezért helytelenítette az  Egyház mindenkor az államtól kiinduló vallási kényszert, amennyiben azt az inkvizíció gyakorolta, aminek jogosultságát soha el nem ismerheti. Ez az oka annak, hogy bármily hasznos szolgálatot tett is az inkvizíció Spanyolországnak, erőszakoskodásait s a kegyetlenség minden egyes tényét a pápák mindig rosszallták, elítélték.

     A szóban forgó két jelenés hitelességét tekintve a Beauraing-i volt egyértelműbb ‒ már azért is ‒, mert itt öt gyermek külön-külön is egybehangzó elbeszélése nyomatékot adott az ügy hihetőségének. (A Banneux-i jelenésnek csak egyetlen látnoka volt.) Banneux-nek ugyanakkor nagyobb a nemzetközi ismertsége! A belga katolikusság, a Beauraing-i és Banneux-i Mária-jelenést nagy büszkén a "két belga Lourdes-ként" említi.

1933. júniusában tudományos, kritikai munka jelent meg Les faits mystérieux de Beauraing (A beauraingi titokzatos események) címmel. Szerkesztője két tudós kármelita: P. Bruno de Jesus-Maria és P. Alois Janssens OCD.

Vitairatukban két további tudományos cikket is leközöltek: Etienne de Greef, lőveni büntetőjogi szakértő és Paul van Gehuchten ideggyógyász orvos-prof. tollából. Az egész munka, mely viták és érvelések sorozatát indította el, az Études Carmélitaines (Kármelita Tanulmányok) c. folyóiratban jelentek meg.
     A kritikus tanulmány egyfelől a látnok gyermekek esetére az "auto-szuggesztiós, akaratlan színlelés" lehetőségét vetette fel, ennek folytán kétségbe vonták, hogy alkalmasak-e egyáltalán hiteles tanúnak. Másfelől a fejtegetéseik szerint a csodás események, lehetnek akár hipnózis, tömeg-hallucináció, esetleg tudatos vagy öntudatlan színlelés eredménye is.
     A szerzők kiemelték azt is, hogy a beauraingi lakosok miszticizmusra hajlók, vallásellenesek vagy közömbösek. A népesség körében um. szinte fizikai szerepet játszik az "ihletett érzelem", a babona és a hiszékenység.
Mindazáltal a nevezett négy író tanulmánya végén határozottan kijelentette, hogy a csodás eseményeket olyannyira nem tartják természetfelettinek, hogy az események mögött még az ördögi manipulációt sem tartják kizártnak!
     A Kármelita Tanulmányok, élénk visszhangot keltettek az Európai sajtóban, de ez egyben hírverést is jelentett a belgiumi eseményeknek! (folyt.)

     Ellentétben azzal, amit az inkvizíció "fekete legendájának" írói állítanak, az inkvizítorok nem voltak vérszomjas tébolyultak. Először is, számos inkvizítort a halála után szentté avattak (pl. a 16. században regnáló Szent V. Piusz pápa is inkvizítor volt). Másodszor, nagyon szkeptikusan álltak hozzá azokhoz a vádakhoz, melyek a defarnáció (becsületsértés) és a konfabuláció (kitalált történetek terjesztése) minden jelét magukon viselték. Vegyük például az ún. boszorkánypereket, melyek a 16. és 17. században terjedtek el Európa-szerte (vagyis a "babonás középkor" után évszázadokkal). És ebben kiemelkedő szerepet játszott a protestantizmus, pl. Svédországban!

     A XVI. és XVII. század úgynevezett hitújítói, semmivel sem voltak türelmesebbek a katolikusokkal szemben, és semmivel sem tisztelték jobban a „lelkiismereti szabadságot”! A protestáns elv ugyanis az volt, hogy „akié az ország, azé a vallás”, (cujus regio, ejus religio) amelynek keresztülvitelét, ugyancsak türelmetlenebbül és kegyetlenebbül gyakorolták a katolikusokkal szemben, mint az inkvizíció. (Zwingli, Kálvin, VIII. Henrik, VI. Eduard, Erzsébet stb.) Kálvin például sorra ítélte máglyára a vele vitába került hittársait!
     Azonban tagadhatatlan az is, hogy az irányzatos és szántszándékkal hamisító történetírás, főként az egyházellenes történetírók, akik a spanyol inkvizíció hibáiért a Katolikus Egyházat szeretnék felelőssé tenni. Az inkvizíció kegyetlenségeit lelkiismeretlenül kiszínezik és áldozatainak számát igazságtalanul túlozzák. Mindazáltal az egyházellenes történetírók irányzatos hamisításai révén a spanyol inkvizícióról mesélt rémhistóriák kiirthatatlanok a ponyvairodalmi rémregényekből. Festik le ezt olyanok, akik feledni látszanak a milliószorta nagyobb, tényleges bűnösök tetteit!

     A belga szocialista újság, a Le Peuple például cáfolta, hogy a megtért Tilmant Côme látnok állítólagosan anarchista szocialista lett volna. A katolikus De Standaard viszont hangsúlyozta, hogy az viszont tény, hogy Tilmant Côme egyáltalában nem volt templombajáró, amíg meg nem tapasztalta a természetfelettit.
    Az un. "munkáslátnokok" felbukkanását, a szocialisták az Egyház manipulációjának tartották azért, hogy hangsúlyt adjanak a Rerum Novarum, a Redemptoris Divini, Quod apostolici muneris és a Quadragesmio anno pápai enciklikáknak.
     Ez volt a helyzet azokban az időkben és valószínűleg ezek a látszólagos ellentmondások akadályozták pl. Dr. Molnár Gyula diakónus-mariológust is abban (aki a Mária-jelenésekről igazán hosszasan tudott értekezni), hogy a két belgiumi kegy-eseményt a "Szűz Mária a történelemben" c. művében igen röviden említi!
     E sorok szerkesztője is járt a belgiumi kegyhelyeken és benyomásai kedvezőek voltak. Szembetűnő az imameghallgatásokról tanúságot tevő rengeteg hálatábla is. Kiemelkedő azon pozitívum, hogy egy alapvetően protestáns és szkeptikus országban van néhány hely, ahol az emberek bensőségesen imádkoznak, szentmisén vehetnek részt és gyógyulást, vigaszt remélhetnek! Ugyan bizony az Istenanyának nem-é ez a szívevágya?
Beauraing és Banneux, kezdettől fogva vonzotta az embereket és mára jelentős kegyhellyé nőtte ki magát! A püspöknek igaza volt: a jó fa jó gyümölcsöt terem (még ha ez csak egy vadrózsa-galagonya bokor is)!

A korabeli történések, az időpontok és a helyzetleírások azonban valóban kissé sajátosak, ezért e sorozat nem feltétlen követi a naprakész eseményeket, hanem csak a lényegre szeretne rámutatni, helyenként részletesebben!

(folyt.) 

(Alsó kép: amerikai katonák a beauraingi kegyhelyen 1945-ben.)

     Sok későbbi legendás kegyetlenség a félreértelmezésekből (a pontatlan latinul tudásból) származott!

Lássunk alább néhányat.
     Az auto da fé nem az elítéltek megégetését jelenti, miként azt az egyházellenes történet- és regényírók mesélik. A spanyol fé (— hit) szó nem tévesztendő össze a francia feu (— tűz) szóval. Az auto da fé, latinul: actus fidei (= hitcselekmény, hittény) vallási cselekmény volt, még pedig vagy az ártatlannak nyilvánított szabadon bocsátása, vagy a megtérő bűnbánónak kiengesztelődése az Egyházzal. Ez utóbbi úgy történt, hogy az újra feléledt hite jelképezésére az illető égő gyertyát tartva kezében hitvallást tett (actus fidei); ez egyben a tévtanok megtagadása volt, és ezt nevezték „auto da fé”-nak!
     Az immuraitio (a latin murus = fal szóból) nem „elevenen való befalazás”-t jelentett, miként azt a középkori latinsághoz nem értő regényírók gondolják, hanem: bebörtönzést, magánzárkába („négy fal közé”) zárást.
     A sanbenito vagy sacbenito (latinul: saccus benedictus; spanyolul: sacco bendito = megszentelt zsák) sem „kényszerzubbony”, sem pedig „gúnyköpönyeg”, hanem sárgás-barna durva vászonból készült köntös-féle, az egyháztól megszentelt vezeklő ruha, amilyenbe életük vége felé a középkori uralkodók közül is sokan öltöztek, és készültek a halálra. Ilyet kellett az inkvizíciótól felmentetteknek egy meghatározott ideig viselniük.

     A halálbüntetés ritka volt, főleg azzal a könnyedséggel összehasonlítva, amellyel az állami bíróságok ezt a legsúlyosabb büntetést egyébként tényleg osztogatták. Ahogy a fentebb említett brit tudós írja a spanyol inkvizícióról szólva: „a halálbüntetések meglehetősen alacsony száma ellentmond a véres törvénykezés legendájának”. Tudósként a továbbiakban megállapítja, hogy 1540 és 1700 között halálbüntetést a vádlottak nem egész kettő százalékánál (!) hajtottak végre.

 A gyakorlatban ez azt jelentette. hogy az inkvizíció az egész Spanyol Királyságban, beleértve a tengerentúli spanyol gyarmatokat is, évente kevesebb, mint három embert ítélt halálra.

 A belgiumi eseményeket az is sajátossá teszi, hogy 1932 és 1940 között több tucatnyi jelenést regisztráltak Belgiumban, melyek közös jellemzője volt, hogy többnyire egyszerű munkás férfiak voltak a kiváltságolt látnokok!   Blogomban nem kívánok foglalkozni a 30-as évek Belgium szociális és vallási helyzetével, ám a dolgok máig kérdőjelesek és bizony befolyásolták a Beauraing-i és Banneux-i jelenések iránti általános hozzáállást is!
     Mindez annál is inkább érdekes, mivel az öt beauraingi gyermek alig kapott érdemleges üzenetet, ugyanakkor az ő jelenéseik megszűntével, közvetlenül egy Tilmant Cȏme nevű liberalista munkás férfinek 9 alkalommal volt jelenése ugyanott és többször a gyermekekkel együtt, akik persze nem láttak és hallottak semmit! És itt kapcsolódunk bele a belgiumi "munkás-jelenésekbe". Példaként megemlítenék a több tucatnyi
egyszerű munkás-látnokból néhányat, pl. Henri Kempenaers, Remy de Wilde, Jules De Vuyst, Omer Eeneman, Van den Broecke, Leonie Van Dijck stb. Talán két kivétel volt, aki nem munkás az "ex-szeminarista" Gabriel Quatannens vagy a "koldus" Henri Maquet. Az "egyszerűséget" értsd úgy is, hogy pl. az egyik férfi útban a kocsmába menet részesült a jelenésben (Omer Eeneman), míg másik a kocsmából jövet (Maurice Van den Broecke).
     Két író, akik megpróbálták feldolgozni az "áttekinthetetlent" H. Didion és L. Wilmet, könyvükben ezt írják a látnokok megoszlásáról: 53 férfi, 55 nő, 12 fiú és 22 lány.
     Mindenesetre hiábavaló volt a jelenések nagy száma és a nagy hírverés, az idő (meg a háború) elmosta valamennyit és az Egyház sem hitelesítette őket! Pedig még a német Neumann Teréz is levelet írt a Gent-i püspöknek, melyben megerősítette, hogy az ún. Onkerzele-i események látnokai igazak.
A máig kibogozhatatlan valós-nemvalós látomások, mindenesetre helyi jellegűek voltak és maradtak! Ám, ezek kapcsán beindultak a támadások az Egyház ellen, egyfelől azért, mert nem ismerik el azonnal a történteket, másfelől meg azért mert úm. "az egész vallási hisztériát ők manipulálják"!
    Természetszerűleg beindultak a találgatások és a lejárató rágalmak is!

(folyt.)

     Az egyházi inkvizíció intézményét III. Pál pápa 1542-ben átszervezte, V. Sixtus pápa pedig 1587-ben megszüntette és helyébe a hit tisztaságára ügyelő Congregatio Romanae et universalis Inquisitionis Sancti Officii nevű egyházi bizottságot (Szent Officium) állította fel, amelynek tagjai bíbornokok, kiváló teológusok, akik mellett több egyházi és világi jogtudós működik.
     A spanyol inkvizíciót a XV. század vége felé (1480) Katolikus Ferdinand és Izabella alatt a spanyol államhatalom létesítette, s főképpen Spanyolországban működött. Célja az államra nézve veszélyes elemeknek, a hatalmukban féktelen s a kereszténységből gúnyt űző marannóknak (titkos zsidóknak) és utóbb a moriszkóknak (titkos mohamedánoknak) megtörésével a spanyol nemzeti és vallási egységnek megmentése.
     Nagy tévedés vagy rosszakaratú célzatosság tehát azt állítani, hogy a spanyol inkvizíció voltaképpeni célja a zsidók vagyonának lefoglalása, elkobzása volt, amelyen a korona és az egyház osztozott. Első és fő célja a kereszténységnek és a spanyol nemzetiségnek a mindent elnyelő marannók, vagyis a keresztény álarc alá rejtőzködő titkos zsidóság ellen való megvédelmezése.
     A spanyol inkvizíció fő célja eredetileg az egymással összejátszó s a keresztény Spanyolország ellen többször összeesküvő marannók és moriszkók (színleg megtért mórok) üzelmeinek kivizsgálása volt, ami közvetlenül nem is vallási, hanem államvédelmi szempontból történt. Abban az évszázados önvédelmi harcban, amelyet a spanyol kereszténység vívott két esküdt ellenségével, a mórokkal és zsidókkal, az inkvizíció volt a keresztény nemzeti királyságnak utolsó fegyvere a hatalmában elbizakodott és egész Spanyolországot zsidó uralom alá vetni akaró (titkos) zsidóság, valamint az afrikai hitrokonainak és a törököknek segítségével a régi mór uralom újból való felállítására számító mórok (moriszkók) ellen. Pedig a spanyolok, akik majdnem 800 éven át nyögtek a mór uralom alatt, rettegtek ennek visszatérésétől, Spanyolországnak újabb leigázásától.
     Ahogy Henry Kamen, a spanyol inkvizíció kortárs kutatója állítja, a 16. és a 17. században előfordultak olyan esetek, amikor az emberek eretnekséget színleltek, csak hogy a hagyományos börtönből átkerülhessenek az inkvizíciós börtönbe.
     Az inkvizíció börtönei is különbek voltak, mint azon kornak börtönei általában; mind jól ívezett, világos és száraz szobák, amelyekben a fogoly nem volt vasra verve, föl s alá mozoghatott. Az élelmezés is sokkal jobb, mint más börtönök foglyaié. A beteg foglyok ellátására különös gondot fordítottak. A foglyokat az inkvizíció megbízottja időnként megkérdezte, vajon a felügyelő és az őrök jól bánnak-e velük.

     Az előzőkben érzékeltetett viták ellenére az illetékes egyházi hatóság lefolytatta vizsgálatait és kedvező nyilatkozatot tett a Beauraing-i eseményekre. Ennek ellenére, a kétségek máig sem csillapodtak, sem az egyháziak, sem a hívek körében!
     Ám ne gondolja a kedves Olvasó, hogy a püspök felületesen vizsgálódott és a jóváhagyása, valami bizonytalant hitelesített volna! Nem! A történések, a látnokok kihallgatása, gyermekek megegyező elmondásainak hitelessége és a rendkívüli gyümölcsök meggyőzőek voltak.
     Thomas Louis Heylen O. Praem. 1899-1941 közt Namur püspöke, két dokumentumban is állást foglalt a beauraingi események hitelessége mellett!
     Az elsőben az általa felállított orvosi bizottságnak a csodás gyógyulásokkal kapcsolatos (kedvező) véleményét ismerte el. A második dokumentumban pedig kinyilvánította, hogy az Ég Királynője jelent meg a gyermekeknek a Beauraing-ben 1932-1933 telén ‒ amint írta azért ‒, hogy megmutassa értünk aggódó anyai Arany Szívét és felszólítson mindenkit, hogy kérjék az ő hatalmas közbenjárását a bűnösök megtéréséért.
     A püspök kijelentette, hogy a látnokok által közzé tett üzenetek nem ellentétesek az Egyház tanításával. Továbbá, hogy Máriát tisztelhetjük az "Aranyszívű Királynő" elnevezéssel is, ennek folytán szobrok és képek készíthetők, a jelenési területet pedig kegyhellyé nyilvánította! Az őt követő püspök ‒ André Marie Charue (1941-77) ‒ is megerősítette elődje állásfoglalását! (Mi magyarok tanulhattunk volna tőle!)

(folyt.)

     Az egyházi inkvizíció általában az eretnekségek ellen irányult. A zsidókra természetesen nem vonatkozott, hacsak nem már kikeresztelkedett és visszaeső zsidóról volt szó, mert az ilyent mint zsidózó (judaizáló) eretneket éppúgy büntették, mint a hitehagyását hangoztató keresztényt.
     Az inkvizíció válasz volt a társadalmat stabilizáló szükségletre.
     Azokért, amiket a mi tisztultabb felfogásunk és humánusabb érzésünk az inkvizíció eljárásában nem helyesel, nem az Egyházat, hanem a kort kell felelőssé tennünk. Egyébként „nem szabad felednünk azt sem, hogy a hitegység és a keresztény társadalmi rend fenntartása a felforgató elemekkel, közveszélyes és tudatos gonosztevőkkel szemben a nyers korban kemény és hatékony eljárást követelt; azok az eretnekségek, amelyek (az egyházi) inkvizíciót életbe hívták, magát a családot, az államot, a házasságot, a magántulajdont és a társadalom alapjait is fenyegették s ha ők győznek, megsemmisül a kultúra, és az emberiség a barbárságba süllyedt volna vissza.” 

(Katolikus Lexikon, II. k. 363. old. Budapest 1931.)

     Ahogy azt a francia Régine Pernoud kortárs középkorkutató észrevette: Az inkvizíció intézményének a gyakorlati életben megvolt a pozitív oldala is. A kivizsgálás gyakorlata helyett bevetette a vádemelés gyakorlatát. S abban az időben, amikor a nép könyörtelen volt az eretnekekkel szemben, bevezette a szabályos törvénykezést."
     Az említett vádemelési gyakorlat például azt is jelentette (ami a római inkvizíciót illeti), hogy a vádlottnak joga volt a bíróság elé terjesztenie azoknak az embereknek a listáját, akik valamilyen ok folytán ellenséges érzülettel viseltettek vele szemben (pl. pénzügyi okokból). s ezeknek a vallomását aztán többnyire nem vették figyelembe az inkvizíciós perben.
     A másik kérdés az inkvizíció által kiszabott büntetéseket érinti. Mind a római, mind a spanyol ínkvizíció esetében a büntetések túlnyomó többsége vallási vezeklés volt (zarándoklat valamelyik szentélybe vagy egy speciális vezeklőruha viselése, amelyet Spanyolországban sambenitónak neveztek). Az inkvizíciós bíróság által második leggyakrabban kiszabott büntetés a börtönbüntetés volt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a fogházbüntetés nem feltétlenül jelentett valódi börtönt. Például a spanyol inkvizíció esetében ez a büntetés házi őrizet formájában valósult meg. A hírhedt "inkvizíciós kazamaták" a "fekete legendához" tartoznak. Ezek valójában kedvezőbbek voltak szigorúságukban az állami börtönöktől.

Az Isteni Orvos és orvossága

Szerző: ks. Mieczysław Piotrowski TChr

4. Nagyon fontos a szentmisén hinni abban, hogy Jézus számára nincs lehetetlen dolog, ő meg tud szabadítani a legnagyobb függőségekből, és meg tud gyógyítani minden lelki, szellemi és testi betegséget. Emilien Tardiff atya evangelizációs missziós munkájában ébresztgette az emberekben a hitet, hogy Jézus valóban jelen van az Eucharisztiában. A szentmiséken, melyeket bemutatott, több tízezer ember nyitotta meg mély hittel a szívét az Eucharisztiában jelen lévő Krisztus előtt. Jézus így csodálatos testi és lelki gyógyulásokat vihetett végbe. Egyike ezeknek a mexikói Celia Covarrubias esete. Harmincéves korában cholesteatoma (gyöngyháztumor) keletkezett Celia bal fülében. A műtét folyamán trepanációt végeztek és kioperálták a középfülét. Mivel a fertőzés továbbterjedt, újabb trepanációt végeztek és kioperálták a belső fül csontjait. Celia egyáltalán nem hallott a bal fülére, mert nem voltak hallószervei. A szentmisén, melyet Tardiff atya mutatott be, komolyan vette a prédikátor felhívását, hogy higgyen Jézus valóságos jelenlétében az Eucharisztiában. Miután magához vette az Oltáriszentséget, teljesen átadta magát Jézusnak mint egyetlen Urának és Üdvözítőjének. Nagy meglepetésére hirtelen elkezdett hallani a bal fülére, és jobban hallott vele, mint az egészséges fülével. Tanúságtételében Celia elmondta, hogy ha az embernek nincs hallószerve és hirtelen elkezd hallani, az egy rendkívüli jel, mellyel Jézus fel akarja rázni szívünket, hogy hagyjunk el minden kételyt és akadályt, mely gátolja annak az egyedüli tápláléknak a hatékonyságát, amely örök életet ad, és amely Krisztus megdicsőült Teste és Vére az Eucharisztiában.
     Jézus legfontosabb küldetése, aki a világ végezetéig mindennap velünk marad az Eucharisztia titkában, a kiszabadítás a különféle bilincsekből, melyek rabságban tartanak minket. (vö Mt 4,23–29) Elsősorban a bűn bilincséből való szabadításról van szó. Jézus minden szentmisén elhozza nekünk a teljes üdvösséget, és nekünk ajándékozza feltámadt életét és szeretetét. Bekapcsolódunk a Szentháromság életébe, hogy már itt a földön megízleljük a mennyországot. Csak a mi hitünktől és felkészülésünktől függ, hogy a szentmisén való részvételünk életünk legfontosabb eseményévé válik-e. Ne feledjük a szavakat, melyeket Jézus Szent Fausztinának mondott:

    „Tudj róla, leányom, hogy amikor az emberek szívébe betérek a szentáldozásban, kezeim telve vannak kegyelemmel, amit a lelkeknek akarok adni. De ők nem figyelnek rám, egyedül hagynak engem, és mással foglalkoznak. Ó, annyira szomorú vagyok, hogy a lelkek nem ismerték fel a Szeretetet. Úgy viselkednek velem, mint valami élettelen dologgal.” 

(Napló, 1385) P. M. Piotrowski TChr

  Forrás 

     Az események hitelét nyomatékozta, hogy súlyos betegek egész sorának rendkívüli gyógyulását regisztrálták, melyek mindig a rózsafüzér imádság közben vagy utána történtek. Ezek többsége teljesen megdöbbentette az orvosokat és az egyháziakat is! Igen különös azonban, hogy az engesztelésről ‒ mely kifejezésként, először Fatimában hangzott el ‒, itt szó sem esett (annál inkább az ezt követő években, Magyarországon)!
     Lehetséges, hogy más Mária-jelenés kapcsán is voltak vitás kérdések ‒ ám kevéssé tudunk róluk ‒, a két belgiumi esemény esetében azonban, nyilvánosság előtt zajlottak le olyan komoly viták, amelyek a történések hiteltelensége vagy hitelessége mellett kardoskodtak.
     Az utólagos leírásokban már az is vitát indított, hogy a Jelenés vadrózsa- vagy galagonyabokor fölött mutatkozott-e, gyanút-keltőnek tartották azt is, hogy Beauraing-ben a Szűzanyának soha nem látszott a lába (miként Medjugorje esetében sem), nem beszélve arról az elgondolkodtató tényről, hogy az események télvíz idején, miért mindig este 19 óra tájban vagy pláne 22 órakor, sötétben történtek?! Nem beszélve arról, hogy a Jelenés többször is bejelentette, hogy "ez az utolsó alkalom", mégis folytatódtak a történések.
     Jellemző volt egy Gedinne vidéki plébános felszólalása, miszerint »az nem lehet, hogy Szűz Mária jelent meg Beauraing-ben, nagy valószínűséggel inkább az ördög – mondta indulatosan, majd folytatta – merthogy a látnokok a Jelenségnek nem látták a lábát, melyet felhő takart el. Ez pedig elvitathatatlan bizonyítéka az ördögi megnyilatkozásoknak, hiszen az igyekszik eltakarni a lábát, hogy fel ne ismerhessék a népek! Ezen kívül, igen beszédes az időpont is, a női alak megjelenése kifejezetten az esti sötétben történt. A néphit szerint ez a szellemek ideje. A Jelenés nem lehet a Papság Királynője, mert épp ellene tett a vallon papság azon kérésének, miszerint a szülők idejében fektessék le a gyermekeiket!«
     Ilyen és hasonló érvek és ellenvetések nagy számmal hangzottak el, de voltak számosan papok, akik egészen más véleményen voltak. Egy Betaumont-i plébános így érvelt a jelenés hitele mellett: "Szűz Mária nem azért száll le az égből, hogy a lábát mutogassa, hanem ezúttal is azért jött, hogy a könyörületes édesanyai Szívét mutassa meg, azért hogy a segítségét kérjük"!
     És folytathatnánk tovább!

(folyt.)

     Ahogy a kortárs brit történész. E. Grant állítja:    ,,Számos komoly probléma, mely a 16. és 17. század tudósai előtt felmerült – s melyek többségét sikeresen megoldották –, a középkor szellemi öröksége volt. Ha nem lett volna a középkor, és ha hiányzott volna a középkori egyetemek természet-filozófiájának hosszú tradíciója, akkor a 17. században nem lett volna mit megvitatni. A középkori egyetemek az Egyház támogatása nélkül nem sorolhatták volna be oktatási programjukba az egzakt tudományokat, a logikát és a természet-filozófiát, mely megalapozta Nyugat-Európa hosszú és megszakítás nélküli elköteleződését a tudományos gondolkodás és problémamegoldás mellett."
     A középkor ellen felhozott egyik általános vád az akkoriban uralkodó az ún. "mély intolerancia" hangsúlyozása. Ebben az összefüggésben általában az inkvizíció intézményére utalnak. "Inkvizíció", ez a szó az elnyomásnak és a nézetek miatti üldözésnek lett a szimbóluma, egy olyan intézmény, mely ‒ a kritikusai szerint ‒ magán viselte az állam és a társadalom pretotalitárius koncepciójának minden jelét.
     Először is el kell választani (amit sok kritikus nem tesz meg) és meg kell különböztetni az ún. római inkvizíciót, mely a 12. század végén jött létre – mely a pápa vagy más püspökök alá tartozott –, a spanyol inkvizíciótól, ami a 15. században alakult, és jelentősebb mértékben tartozott a világi hatalom alá. Végső soron ez váltotta ki a többszöri pápai figyelmeztetést (a 15. és 16. században), amelyet Róma a spanyolországi egyháznak küldött.
     Az inkvizíció "fekete legendája" (főleg a spanyol inkvizíció "fekete legendája" (vö. a hírhedt főinkvizítor, Torquemada alakjával) alakult ki.
     Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az inkvizíció ‒ mint az eretnekségek egyházi felülvizsgálata ‒ Európában egy konkrét történelmi összefüggésben jött létre, ti. akkor. amikor a dél-franciaországi Provence-ban és Languedocban egy nemcsak vallási, hanem társadalmi szempontból is veszélyes eretnekség kezdett el terjedni: a kathar (albigens) eszmeiség.
     Mai nyelvezettel kifejezve ez egy veszélyes mértékben terjedő destruktív szekta volt, melynek egész módszertana a tagok agymosásán, a vagyonuk átvételén és a fennálló hatalmi struktúra elvetésén alapult. Az albigensek a régi manicheus eretnekségre hivatkoztak, mely alapjában véve azt állította, hogy a teremtés rossz, és a "rossz-isten" műve. Társadalmi bomlasztó hatása abban nyilvánult meg, hogy az emberi testet is rossznak tartotta (nem úgy fogta fel, mint a "Szentlélek templomát", ahogy azt az Egyház tanítja), ezért megengedte, egyenesen megparancsolta a test pusztítását, pl. féktelen erkölcstelenséggel, ennél fogva pusztítandónak tartották a társadalmat is, és akadályozták a békés fejlődést.

   Napjainkban, hány és hány szülő várja el, hogyha gyermekei valamilyen szekta hálójába kerültek, hogy az állam keményen vessen véget az efféle destruktív szerveződéseknek?!

Az Isteni Orvos és orvossága

Szerző: ks. Mieczysław Piotrowski TChr

2. Nem lehetséges gyümölcsöző módon részt venni a szentmisén, ha súlyos bűn terhel minket. Feltétlenül szükséges előbb szentgyónáshoz járulni, hogy Jézus lemossa bűneinket, és visszaadja nekünk a megszentelő kegyelmet. Ha valaki súlyos bűn terhe alatt merne áldozni, az nagy bűnt követ el és még tovább súlyosbítja lelkének helyzetét. Szent Pál így figyelmeztet: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, (…) saját ítéletét eszi és issza. Ezért sokan gyöngék és betegek közületek, többen pedig meghaltak.” (1Kor 11,27–30)

3. Sokan nem tudatosítják, hogy a meg nem bocsátás, a neheztelés, az ellenszenv és a harag bezárja szívünket az Üdvözítő előtt. Sok betegségnek oka a meg nem bocsátás, valamint a gonosz szellemek ereje előtti megnyílás a bűnös élet, a függőségek, az okkultizmus, a jósnők, mágusok vagy gyógyítók felkeresése, és a különböző amulettek vagy más okkult tárgyak viselése által. Ha az ember radikálisan szakít a gonosz erőkkel, és a kiengesztelődés szentsége és az Oltáriszentség által egész életét Krisztusnak adja át, akkor általában eltűnnek a betegség fő forrásai, és gyógyulás következik be a látszólag gyógyíthatatlan esetekben is. Ha tiszta szívvel, egészen és fenntartások nélkül adjuk át magunkat és egész életünket Jézusnak, és magunkhoz vesszük őt az Oltáriszentségben, akkor ő lelkileg biztosan meggyógyít minket (a testi gyógyulás azonban csak akkor következik be, ha ez hasznos lesz hitéletünkre nézve és előmozdítja, hogy egyesüljünk Jézussal a szeretetben).
Egy lengyel nő pár havi olaszországi munka után rosszul kezdte magát érezni. Elment az orvoshoz, aki két narancs nagyságú rákos daganatot diagnosztizált nála. A műtét előtt pár nappal a nő imádkozott, és magához ölelte a Szeressétek egymást-ban megjelentetett, Isteni Irgalmasságot ábrázoló képet. Ellene mondott minden bűnnek, és kérte Jézus segítségét, hogy képes legyen szívből megbocsátani mindenkinek, és senki iránt ne tápláljon haragot. Megfogadta barátnője tanácsát is: szakított minden okkult jellegű  praktikával. Később meggyónt és szentmisén vett részt. A szentáldozás után teljesen átadta magát Jézusnak, mint kizárólagos tulajdonosának. Nem kért gyógyulást, csak azért imádkozott, hogy életében Isten akarata teljesüljön. Nem is tudatosította, hogy így eltávolított minden akadályt, mely Jézust abban gátolta, hogy belépjen a szívébe. Amikor közvetlenül a műtét előtt újra kivizsgálták őt, az orvosok meglepetésükre a daganatok legkisebb nyomát sem találták. Teljesen egészséges volt. Teljesítette annak a feltételeit, hogy Jézus az Eucharisztiában ne csak lelkileg, de testileg is meggyógyíthassa őt.

 Forrás

     Két olyan kegyhelyet mutatok be olvasóimnak, amelyek bár egyházilag jóváhagyottak, mégis máig némi fenntartással vannak irántuk, úgy egyes egyháziak-, mint a hívek részéről is. Az, hogy nagyságrendjét illetően kissé hosszasan foglalkozom vele (velük), annak három oka van: egyfelől nehezen feldolgozható az egyébként egyszerű történet, másfelől pedig, részletes magyar nyelvű irodalom alig található róla, harmadsorban pedig azért, hogy épp ez előzők okán, pontosabb ismereteket szerezhessenek kedves Olvasóim!
     Az, hogy a belgiumi jelenések – Beauraing és Banneux esetében –, miből eredhet a meggyőződéses hit és a fenntartásos elutasítás, nos azt magyar nyelven egyedülálló részletességgel mutatom be, hogy ezáltal a t. Olvasó maga alkothasson véleményt az eseményekről! (Remélhetőleg pozitívat!)
     1932-33-ban, a belgiumi Beauraing-i és Banneux-i (boren, bannő) Mária-jelenések, nem olyan nagy horderejűek, mint Lourdes vagy Fatima. Mégis igen figyelemreméltó tanulságokat hordoznak nem csak a zarándok hívek-, de esetenként a teológusok számára is!
E két esemény kapcsán el kell mondanunk a magánkinyilatkoztatásokra jellemzőket, vagyis azt, hogy céljukat tekintve lehetnek magánjellegűek, érinthetnek egy kisebb közösséget, szólhatnak egy ország népéhez, vagy akár az egész emberiséghez! A lényeg viszont mindnél a lényeg, hogy egyik sem hirdethet új tanokat, és nem írhatják felül az Egyház alapvető tanítását, a depositum fideit! (Csak megjegyzem, hogy sok "üzenet-hívő", a legfrissebb magán-üzeneteket is fontosabbnak (vagy azonosnak) tartja akár a fatimai üzenetnél is, jóllehet többségük a hitelesség tekintetében még bizonytalan! Ezen hozzáállásnak pedig oka az, hogy nem veszik komolyan az Egyház eligazító szavait! Ez pedig igen nagy veszélyeket hordoz magában! De ez egy másik poszt anyaga!)
     Beauraing és Banneux az európai kontinens országainak, de elsősorban a belgák számára jelentős. Az események időpontja 1932-33, a nagy világ-égés előtti utolsó békeévekben ‒ már eleve Európa veszélyeztetettségét sejttette ‒, és nem véletlenül kérte a Jelenés: "Imádkozzatok sokat, imádkozzatok mindig!" (1932. december 28.; 1933. január 1. és 3.) Ez a felhívás még inkább aktuális napjainkban (kérdés, hogy MOST figyelünk-e erre a felhívásra, vagy ez már "túl régi" – keresni kell egy frissebbet?)!

(folyt.)

     Úgyszintén a középkor hagyatéka a nemzetközi tudományos világ is. Pont a középkorban terjedt el a tudósok később szokássá váló szabad vándorlása, a különféle tudományos központok között. A latin ‒ az európai tudósok körében általánosan ismert nyelv ‒ lehetővé tette a problémamentes (internacionális) kommunikációt. Egy biztos: a középkor nem az elmaradottság, az átjárhatatlan határok, hanem inkább a szellemi közösség szerves formálásának európai korszaka volt.
     Ne feledjük, hogy az "útlevél", az utazási tilalom, az országhatárok aláaknázása, a "vasfüggöny", a szögesdrót-kerítések és betonfalak építése leginkább a 20. század "felvilágosodott" eszmeiségének valóságai és nem a fényes középkoré! (Pl. a berlini fal vagy a legújabb "felvilágosultság fala" az Izrael és a Palesztin Autonóm Területek közti).
     Figyelembe kell venni például azt a szokatlan jelenséget, hogy a 12. és a 13. század fordulóján a középkori egyetemeken egyes teológusok egyben természetfilozófusok is voltak! Elsősorban a későbbi évszázadok során ugyancsak befeketített skolasztika (az Arisztotelésztől átvett fogalomrend-szert használó középkori katolikus teológia) képviselői közül kerültek ki, akik kutatásaikban nemcsak a teremtés ontológiájával (lételméletével), hanem annak anyagi lényegével is foglalkoztak.
     Később gúnyolódva úgy állították be őket, mint akik azon tanakodtak, hogy "hány angyal fér el egy gombostű hegyén", pedig épp az ő írásaikban találhatók meg a mai kinetika és dinamika alapjai, valamint az első mérlegelése annak a lehetőségnek, hogy a Föld a saját tengelye körül forogna (ez a kopernikuszi fordulat előjele volt). A végtelen, üres térről szóló eszmefuttatásaik nem csekély mértékben járultak hozzá a világűrről alkotott kép formálódásához, mely aztán az újkori tudományban jutott uralomra.

Szerző: ks. Mieczysław Piotrowski TChr

     Minden szentmise során megjelenítődik az emberi történelem legfontosabb eseménye: Jézus Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása. A feltámadt Úr mindannyiunkat meghív arra, hogy teljes mértékben részesüljünk a sátán, a bűn és a halál fölött aratott győzelmében. Meg akar minket gyógyítani szeretetével, meg akar minket ajándékozni örömmel, békével és minden kegyelemmel, melyre a mennybe vezető úton szükségünk van.
Ha nem alakítunk ki személyes kapcsolatot Jézussal, akkor zárkózottak maradunk, nem fogadjuk el Jézus gyógyító szeretetét, és nem lesz teljes az Eucharisztiában való részvételünk.

1. Hogy a szentmisén való részvétel gyümölcsöző legyen, feltétlenül szükséges az élő hit, hogy Jézus valóban jelen van az Eucharisztiában. „Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek” (Jn 4,48) – mondja Jézus. Ezért ő csodás jeleket ad nekünk, hogy teljes szívünkből elhiggyük: az Eucharisztia ő maga, az ő feltámadt és megdicsőült teste. A legbámulatosabb csodák egyike, mely meglepte a tudományos világot, a vak Gemma Di Giorgi gyógyulása. Gemma 1939-ben született egy olasz városkában, Riberában. Mivel pupillák nélkül született, a leghalványabb reménye sem volt annak, hogy valaha látni fog. A kislány nagyanyja azonban nem veszítette el a reményt, és állhatatosan imádkozott unokája gyógyulásáért. Végül úgy döntött, hogy elmegy Gemmával San Giovanni Rotondóba, hogy ott Pio atya részesíthesse Gemmát az első szentáldozásában. 1947. június 18-án érkeztek meg, és rögtön szentgyónáshoz járultak. Azután részt vettek a szentmisén, melyet Pio atya celebrált, és melynek során Gemma először fogadta szívébe az Úr Jézust. És Jézus ekkor csodálatosan meggyógyította őt. Képzelhetjük Gemma örömét, amikor életében először meglátta a körülötte lévő világot. Örömében felkiáltott: „Nagymama, látom a világot!” A legjobb szakemberek vizsgálatai megerősítették, hogy Gemmának nincsenek pupillái, mégis tökéletesen lát. „Ez számomra megmagyarázhatatlan dolog – mondta az egyik szakember. – A pupillák nélküli szem egyértelműen vakságot jelent, ezért érthetetlen, miképpen láthat ez a gyermek mégis mindent.” A perugiai Caramazza professzor, miután alapos vizsgálatot végzett, azt írta az orvosi jelentésében, hogy a pupillák nélküli (tehát látásképtelen) kislány minden fizikai és biológiai törvényszerűség ellenére tökéletesen lát.
Pupillák nélküli szemek, melyek látnak – ez egy tartós csoda, mely által Jézus arra akar tanítani minket, hogy ha hiszünk abban, hogy ő valóban jelen van az Eucharisztiában, és megnyitjuk előtte bensőnket, akkor meg tudja változtatni szívünket, és meggyógyíthat minket a legnagyobb testi és lelki betegségekből. Gemma Di Giorgi ma is élő tanúja ennek.

 Forrás

     A bizánci Justinianus császár idején állították össze a római jog alapján az első polgári törvénykönyvet Corpus Juris Civilis néven. Magas volt az írni-olvasni tudók aránya, elterjedt volt az alapfokú oktatás (még vidéken is), a középfokú és felsőfokú oktatás is sok ember számára volt elérhető. A Bizánci Birodalomban rengeteg könyv jelent meg, enciklopédiák, lexikonok és antológiák, amelyek ugyan nem sok új gondolatot tartalmaztak, viszont megőrizték jövő számára a már meglévő tudást.
     Nem csak az összehason-lításban leplezhető le a "sötét középkor" kritizálóinak tudatlansága. Hiszen meg kellene említeniük, hogy a középkor a szisztematikus fejlődés korszaka volt a megismerés és a tudomány terén (a természettudomá-nyokban is). Márpedig a nyugati civilizáció oktatási rendszere a mai napig azokon az intézményeken alapszik, amelyek a középkorban ‒ és elsősorban az Egyház védnöksége alatt ‒ jöttek létre, vagyis az egyetemeken.
     A középkor intellektuális nyitottságának és kíváncsiságának legjobb bizonyítéka az egzakt tudományok akkor végbement fejlődése. Ez főként az egyetemek megalakulásának volt köszönhető, melyek az Egyháznak a tudományos megismerés iránti nyitottsága eredményeként jöttek létre.
     Elég megemlíteni Oxfordot és Cambridge-et. Salamancát és Coimbrát, a Sorbonne-t és Montpellier-t, Prágát, Krakkót és Pécset. A középkori tudomány fejlődése annak volt köszönhető, hogy a kor nyitott volt az antik időszak intellektuális sikerei iránt, mely nem utolsósorban Arisztotelész munkássága felfedezésének az időszaka volt.
     A 8. és 9. század karoling reneszánsznak nevezett időszakában virágzott az irodalom, az írás, a művészet, az építészet, a jogtudomány és a liturgiai tanulmányok.
     Rendkívül fontos tényező volt az antik filozófusok (Arisztotelésszel az élen) örökségének átvétele az arab fordításokon keresztül. A vallási és politikai szinten folyó iszlám elleni harc nem jelentette az európai christianitas elzárkózását az arab világgal való intellektuális kapcsolat elől, főleg ha a görög-római örökség megújításáról volt szó.

10) Isten nem csak megteremtette az embert, hanem isteni létre is hívja és bizonyos tekintetben "társteremtővé" tette. Ezért, "övön alul szent a hely", mert a teremtés részese lehet!
11) A szentségtelen szexus veszélye abban áll, hogy „ketten eggyé válnak” (Mt 19,6), de a megkötözöttségekben is!  – Hogyan értendő ez?
 – Úgy, hogy a Házasság Szentségének oltalma nélkül, a két fél kicsi-nagy (rejtett rosszaságai), megkötöző démonjai megkettőződnek egymásban, egymás életében, melynek következménye: kiábrándultság, depresszió és életminőség romlás! Sőt, így vagy úgy, de újabb és újabb bűnök, bajok és balesetek következhetnek! Az ember nem képes előre látni tetteinek következményeit! Egyetlen alkalom elég, hogy az ember rossz irányba módosítsa életpályáját, elveszítse tisztaságát, hogy betegséggel (is) fertőződjön, hogy szexuális téren függővé váljon, hogy gyilkosságba keveredjen (abortusz), vagy örökre elveszítse a párja tiszteletét. (Az, hogy ez a felfogás "maradi" felfogásra utal? Nos, lehet bár valaki mégoly "modern", a csalódás könnyei neki is "hagyományosak" lesznek!)
12) Vegyük már észre! „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban;...'' (GS 37) Az emberi kiválóságot nem a vágyak beteljesítése, hanem a vágyakon való tudatos önuralom példázza!
     Egy szerelemnek hitt párkapcsolatban az ember végülis ugyanolyan társtalan és magányos maradhat, mintha egyedül élne, ám sokszor még rosszabb a helyzete. Az ilyen kapcsolatban hamis tudatú szerepjátszás folyik a környezet és a másik előtt. A felek észre sem veszik, hogy az a szerelem, melynek ember és ember között jövőbe mutató, boldogító állapotnak kellene lennie, végül csak a megfelelni akarássá, kiszolgáltatottsággá és a kiábrándultság 'jelenidejű' forrásává lett. 

    A folytonos bizonytalanság lehetetlenné teszi a családalapítást, mivel a párkapcsolatokban borítékolva van még pár kapcsolat! (HHCVs 187)

     A kora-középkor idején az építészet változatos és újító szellemű volt. Ekkor terjedtek el a művészetekben az élethű ábrázolások, és itt vetették meg az érett középkorban virágzó román stílus alapjait. Ekkor terjedtek el a klasszikus formák az építészetben, és ez volt a magas művészet első időszaka, amely bámulatos és csodálatos műveket produkált.
     Lényegében az ún. humanizmus és reneszánsz időszakától (16. század) egészen a felvilágosodásig (18. század), a pozitivizmustól kezdve egészen a 19. és 20. századi "tudományos világnézetekig" (élükön a marxizmussal), folyamatosan tart a "sötét középkor" legendájának éltetése. Általában úgy mutatják be, mint a civilizációs hanyatlás, az elmaradottság és babonák, a más hitűekkel szembeni kegyetlenség és gyűlölet időszakát.      Persze sok mindent megmagyaráz, hogy Európa történelmében a középkor volt az az időszak, amelyet a leginkább nevezhetnénk "keresztény korszaknak". Akkor valóban létezett a christianitas ‒ a keresztény nemzetek közössége, ahol a kereszténység nemcsak a magán ‒, hanem a közszférában is megnyilvánult.
     A sötét középkor és az inkvizíció név jó alkalomnak kínálkozott az Egyházat támadni kész elemeknek, főként az elfogult felekezeti gyűlölségnek a gyalázkodásra. Hamis történeti adatok alapján ‒ amelyekről a történelem mit sem tud ‒ ezrek kivégzéséről beszélnek, melyből egyetlenegy sem történt.
     Ha közelebbről szemügyre vesszük, milyen vádak keringtek a középkorról az évszázadok során, szembetűnő bizonyos érdekkörök szándékos dezinformációja. Maradisággal és babonasággal vádolni a középkort közönséges képmutatás, főleg a mai korban, amikor elég belenézni bármelyik magazinba vagy televízió műsorba, hogy lássuk milyen népszerű napjainkban a boszorkánykodás, a jóslás, kártyavetés, okkult babonaságok!
     Nem kevésbé hamiskodás a középkori embereket kegyetleneknek nevezni ma, amikor Európa szívében süllyesztők, kazamaták, tömegsírok vannak lefejezett áldozatokkal, halomra lőtt katonákkal, civilekkel! A kommunizmusnak három szembetűnő "vívmánya" van: A múlt eltörlése (bemocskolása); a nagyüzemi emberirtás és a nagyüzemi embertartás!
     Ebben a tekintetben a középkor a huszadik század totalitárius rendszereivel összehasonlítva a béke oázisának tűnik.

 Ez a kép, nem egy náci koncentrációs-táborban készült, hanem egy Szovjet haláltáborban!

5) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
6) Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, miként a helyes cselekvés eleget tesz az erkölcsnek is.
7) A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, s követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki pedig szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.
8) Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!
9) "Minden szabad nekem!" Csakhogy nem minden használ! "Mindent szabad nekem?" Csakhogy ne legyek semminek a rabszolgája! Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért! De Isten ezt is, azt is megsemmisíti, mindazáltal a testünk lehet az érdemszerzés eszköze is! A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr azonban nem közömbös a tesi cselekedet iránt. Isten ugyanis feltámasztotta Jézus Krisztust, és minket is fel fog támasztani (testileg is) hatalmával.
Hát nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Helyes lenne tehát, ha elszakítanám Krisztus tagját és parázna nő tagjává tenném? Isten mentsen! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – ketten egy testté lesznek (vö.Ter 2,24).
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.
Kerüljétek tehát a paráznaságot! Minden bűn – amelyet az ember elkövet –, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,12-20) (folyt.)

     Az előzőkben említett "felvilágosult" tettek, csupán csak előjátékai voltak a 19-20. századi nagy tömegmészárlásoknak, amelyek fő célpontja mindig a katolicizmus volt. Csak a huszadik században, több keresztényt gyilkoltak le, mint a megelőző 19 évszázadban összesen! Ennek tudatában akkor miről beszél az, aki sötétnek nevezi a legsikeresebb ezer évet? A "felvilágosodott'  bírálók vagy egyszerűen nem tudnak róla, mert nem tanulták, nem olvasták, vagy maguk is elkötelezettjei az antihumánus, antikeresztény - egyszóval: antikrisztusi törekvéseknek! Aztán, hogy ezt épp milyen "humánus" eszmeiségnek nevezik: marxizmus-leninizmusnak, sztálinizmusnak, hitlerizmusnak, maoizmusnak, vörös khmernek, szocializmusnak vagy csak egyszerűen népidemokráciának – az a vértanú százmilliók szempontjából – teljesen közömbös!

     Egy ilyen ideológiai fertőzéstől elvakult embernek nehéz megmagyarázni azt, hogy a középkori világrend hogyan állhatott fenn ezer évig? Különösen azon szajkózott hazugságok mellett, hogyha a korlátlan hatalommal bíró egyház megakadályozott mindennemű fejlődést? Itt most kitérhetnék arra, hogy a kolostorok milyen szerepet töltöttek be a gazdasági-technikai fejlődésben, a közoktatásban, amikor is az ember tökéletes egyensúlyban állt a rendelkezésére álló erőforrásokkal, ugyanis gazdasági és ökológiai szempontból ez az időszak az emberi történelem aranykorának tekinthető. Szemléltető példaként hozható fel a franciaországi Cluny-i bencés apátság, melynek területén iskolák, iparos-képzés, tervszerű mezőgazdaság működött és kórházak létesültek a nép számára! Így nem véletlen, hogy a Francia Forradalom, elsőként rombolta porrá az egészet, szociális intézményeivel együtt! (A tisztelt Olvasó, ha teheti, utazzon el Cluny-be és nézze meg az apátság romjait, az eredeti makettjével! Milyen volt, mit működtetett az Egyház, és miért kellett lerombolni!?) (Képünkön a Cluny-i Apátság rekonstrukciós rajza.)
     Olykor persze előfordul, hogy a ma történészei finomabban és pontosabban fogalmaznak, mert tudják, hogy a "sötét" középkorban ment végbe az a sokoldalú fejlődés a társadalmi élet minden területén ‒ a technikában, a gazdaságban, a társadalomszerveződésben, a politikai struktúrában, a tudományban! Ekkor szerveződtek meg ugyanis azok a nagy európai egyetemek, amelynek eredményeképpen az újkorban Európa lett a világ vezető keresztény civilizációja. (Még ha a "felvilágosodás" eszméin kinevelt újkori Európai Parlament tagjai ezt nem is hajlandók elismerni az Európai Alkotmány preambulumában!)

 (Alsó kép a Francia Forradalom Vendée-i tömegmészárlása, mely során nemhogy a nőket és gyermekeket, de még kutyákat és a háziállatokat is kardélre hányták!)

     Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy az ember nem a földön való puszta "vegetálásra", fajfenntartásra hivatott – mint az állatok –, hanem az isteni örök életre, mégpedig tudatosságának függvényeként! Erre a Tízparancsolat, az isteni Kinyilatkoztatás az iránymutató!
     Tizenkét nyomatékos érv is alátámasztja fenti megállapításainkat:
1) Egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelkével, mulandó anyagba zártan kell élnie haláláig! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
3) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
4) „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (ÚK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye.

(folyt.)

     Végső soron, a renesaince esetében is szellemi újjászüle-tésről beszélünk, de ateizmus nélkül!   És ezt valamiképp egybemossák a felvilágosodás korával. Ám, a "nagynak" titulált Francia Forradalom tömegmészárlásai-ról, a teljes falvak kiirtásáról hallgatnak (pl. Vendée-i genocídium). Volt, hogy 48 óra alatt három katolikus püspököt és több mint 200 papot gyilkoltak meg (szeptemberi vérengzés). Vagy Nantesban, az elfogott szerzeteseket, papokat és apácákat meztelenre vetkőztetve, párosával egymáshoz kötözték és a forradalmi ítélőszék „víz alatti házasságra ítélte” őket. Több mint 6000 embert fojtottak vízbe.
     Lyon-ban, Joseph Fouchet „a lyoni mészáros” parancsára 1900 keresztényt lőttek agyon. A francia törvényhozás közben elrendelte a szobrok, képek és harangok eltávolítását a templomokból, valamint könyvek elégetését. Mi volt a "sötétség", ha nem az, hogy bevezették az Ész kultusz ünnepét, melyet a Notre Dame székesegyházban tartottak meg, melyet az Ész Templomává neveztek ki. Az oltárra egy meztelen kurtizánt állítottak, mint az "Ész istennőjét”. A korabeli beszámolók szerint a templomi szertartás orgiába torkollott, az oltári kelyhekből ivott pálinkától rúgtak be. Miseruhákba öltöztetett szamarakon lovagolva, szentségtartóval a kézben a kocsmák ajtaja elé álltak, és a kocsmáros háromszor is megtöltötte nekik az áldozókelyheket. A menetet feszületekkel, szenteltvíztartókkal és füstölőkkel megrakott öszvérek zárták… A házak udvaraiban fából készült szentek szobrait és feszületeket égettek. A máglyák lángjai a második emeletig csaptak fel, s az ablakokból tűzbe hajították a jakobinizmus által elítélt könyveket.
     A parádé szervezője, a kommün ateista ügyésze, Chaumette örömmámorban úszott, azt hitte, hogy sikerült Istent kiűznie a világmindenségből…

(folyt.)

     Két új szociológiai tanulmány jelent meg a közelmúltban az együttélésről és mindkettő azt igazolja, hogy a pároknak miért kellene inkább a házasság mellett dönteniük. A spanyol nyelvű, globális kitekintésű portál, a Religión en libertad összefoglalta a két tanulmány legfontosabb üzeneteit.
     Az IMF hálójában vergődő Spanyolországban, a polgárháború (1936-1939) óta másodszor csökkent a népesség 2013-ban. A bevándorlók visszatérnek hazájukba, a munkanélküli spanyolok kivándorolnak, az öregedő lakosság pedig meghal, közben mintegy 120 ezer gyermek az abortusz áldozata.
     2005 nyarán a szocialista kormány gyorsította a válást és engedélyezte az egyneműek házasodását. (!)
     2011-ben tovább csökkent az élve születések száma is, a korábbi családonkénti 1,46-ról 1,35 gyermekre. Ehhez még az a kedvezőtlen tény is hozzájárul, hogy a spanyolországi nők egyre idősebb korban – 31-43 évesen – vállalják első gyermeküket, és legtöbbször nem is születik meg a második, vagyis hamarosan felnő ez az egyke nemzedék.
     Az egyesült államokbeli Family Facts családokkal foglalkozó részlege, az alábbi következtetéseket közölte a témakör kapcsán:
– házasságban élő anyák jobb légkört teremtenek gyermeküknek, akik ritkábban szenvedik el a családon belüli erőszakot
– a házasságban élő apák lelki egyensúlya is jobb és több időt töltenek el gyermekeikkel
– többségében jobbak a házasságban nevelkedő gyermekek tanulmányi eredményei
– a házasságba született és felnövő gyermekek elkerülik az idő előtti szexuális kapcsolatokat és felnőttként jobb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb érzelmi kapcsolatban fognak élni. Ha családot alapítanak, valószínűbb, hogy biztosabb családi légkört tudnak nyújtani gyermekeiknek.
     A brit munkaügyi minisztérium 2012-ben elkészített tanulmánya megállapította, hogy a párkapcsolatban élő párok egyharmada három éven belül szétválik. A házasságban élő pároknál viszont tízből egy esetben fordul elő hasonló eset.
     Spanyolországban is beigazolódott az a tény, hogy a gyermeküket/gyermekeiket egyedül nevelő anyák a szegénység valóságos „gyárai”. 1991 és 2001 között 47 százalékkal nőtt az ilyen helyzetbe került nők száma.
     A szintén egyesült államokbeli Cornell Egyetem folyóirata, a Family Relations 2011 decemberében megjelent száma is megállapította, hogy az együtt élő párok kétharmada azért nem házasodik össze, mert fél a válás okozta sebektől. Az Egyesült Államokban egyébként a gyermekek fele születik házasságon kívül. Ezeknek a gyermekeknek az esetében az a valós veszély is fennáll, hogy az együttélésből kilépő apa később csaknem teljesen eltűnik gyermekeinek életéből. Az ausztráliai Melbourne Egyetem Társadalomkutató és Alkalmazott Közgazdaságtani Intézetének 2011-es tanulmánya (is) bebizonyította, hogy a nem házasságban élő gyermekeket hamarabb magukba szippantja a bűnözés, mint a családokban felnövő gyermekeket, vagyis az apa jelenléte nagyon is számít. (A Magyar Kurír nyomán. Forrás)

A Religión en libertad teljes cikke – spanyolul, és angolul - itt olvasható. 

Felhasznált irodalmak: 1) forrás ; 2) forrás ; 3) forrás ; 4) forrás ; 

5) Huber Lipót: A spanyol inkvizícióról
6) Szeressétek egymást - katolikus evangelizációs magazin 12. szám 2014. (Grzegorz Kucharczyk cikke)

     A III. vagy V. századtól egészen a XV. századig terjedő időszak "sötét" középkor minősítését a reformáció, majd a felvilágosodás sulykolta a köztudatba. A Katolikus Egyháztól további elszakadók és az ateizmus liberalista terjesztői már nemcsak átvették ezt a fiktív fogalmat, de sokkal pejoratívabb, lejáratóbb értelemben használták.
     A középkort megvető szemlélet csak oly módon lehetséges, ha minden objektivitás és "felvilágosult" tudományos hozzáállás nélkül, a kereszténység kultúrtörténeti jelentőségét semmibe véve, csak a negatívumokat sorolják és nagyítják föl. Mindezt persze úgy, hogy a későbbi-, saját koruknak vagy a "sötét újkornak" csak a pozitívumait látják, holott aligha köszöntött az emberiségre valaha is akkora sötétség, mint épp a felvilágosodás által!

 (A képen a középkori építészet egyik fennmaradt remeke, a Paray le Monial-i katedrális Franciaországban.)