Szentünk Mária-tisztelete
Természetesen a nagy előd, Remete Szent Antalhoz hasonlóan, Charbelnek is meg kellett küzdenie a kísértésekkel, mégpedig a szokásos módon, böjttel és imával, amiként maga az Úr tanította! Olykor, amikor nagy sóhajjal felkért valakit: "Imádkozzon értem!", észlelni lehetett Charbel atya belső küzdelmét, forró lelki harcát. Leginkább csendben, a rózsafüzérezés csodálatos szeretetaktusába temetkezett, és ezáltal győzedelmeskedett is!. Egy pillanatra sem fordította el tekintetét Istenről, semmiféle jelentőséget sem tulajdonítva az őt támadó démonnak. A teljes imádás jellemezte egész életét, élete értelmét és önátadott erejét.
Kivételes lelkiereje volt, melyet mintha egyenesen a mennyből merített volna. Minden körülmények között derűsnek és kedvesnek látták, türelemmel viselt minden nehézséget és szenvedést. Még a nem kötelező önsanyargatásoknak is alávetette magát: böjt, virrasztások, hideg elviselése stb. A kétkezi munkáit mindig elvégezte, bármilyen nagy testi fájdalmai is voltak közben, szüntelenül ezt ismételgetve: „Ó, Jézus! Ó, Mária!” Sokat imádkozott a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és bizonyára a kiszabadult lelkek is visszasegítettek neki a mennyből! Charbel atyát nem csak a munka közbeni állandó fohászok mondása, de az időnkénti keresztvetés is jellemezte.
„Ha az ember hozzászoktatja magát a keresztvetésekhez – mondja Szent Charbel –, és rendszeresen segítségül hívja Szűz Máriát, akkor mindenféle kísértést legyőzhet.”
Jean Skandar atya így ír: „Isten szeretete vezette Charbelt, ezért teljesen szabadon vált meg mindentől, a saját akaratától is. Mindezt azért, hogy ily módon osztatlan szívvel mindent visszaadjon Istennek. Kizárólag csak neki! A kezdeményezést Istenre bízta. Életének minden cselekedetét alávetette tökéletlen és bűnös környezetének, abban a transzcendens hitben, amely mindenen túlmutat. Isten tökéletes szeretetében találta meg az erőt, hogy a tudatos halálnak (az önmagáról való lemondásnak) adja meg magát, átölelve a keresztet.”
(Források az első részben!)
(folyt.)