Isten hitelesíti övéit!
Charbel atya maga volt a megtestesült alázat, s vigyázott, hogy sohase beszéljen magáról. Ennél fogva önmagáról teljesen elfeledkezett. Mindig lehajtotta a fejét és kerülte a nők közelségét. Soha nem viccelődött. Mintha egészen meghalt volna e világ számára. Ami pedig szerzetes-testvéreit illeti, 
néhányuk bizony kigúnyolta és kinevette Őt szigorú, kemény önsanyargatásai miatt, többek közt a már említett esetben is, amikor a szakácstestvér olaj helyett vizet töltött a lámpásába. Ámde Charbel atya hagyta magát egészen a megsemmisülésig megalázni! Bizony a teljes eltemetkezésért mutatkozott olyannak, mint aki teljesen oktalan, és akinek nincs külön akarata. Sajnos az egész lénye megvetés tárgya volt társainak többsége részéről. A sors iróniája, hogy az a közösség, amely többnyire lenézte őt, az ma a rendjük büszkesége (hasonlóan Szent Pio atya történetéhez)!
De Isten népe már életében szentként tisztelte, és ami érdekesmód nem tűnt fel a rendtársaknak, Charbel atya egyszerű imájára, túl a testi-lelki gyógyulásokon, hatalmas csodák történtek. Amiként, ha például sáskajárás pusztított (ami nem volt ritka), őt kérték meg, hogy könyörögjön Istenhez, hogy elmúljon a veszedelem.
Figyelemre méltó, hogy szentünk sem veszélyes, sem ártalmatlan állatot nem ölt meg soha. A szentelt vizet használta távol tartásukra. Amikor a szerzetes társait egy mérges kígyó veszélyeztette a szőlőben és Charbel atyát hívták, aki megállt a kígyó előtt és nyugodtan csak ennyit mondott: „Menj el!” Erre a kígyó megfordult és azonnal tovább kúszott. Valószínűleg e csodáknál is fontosabb az a tény, amit sokan éreztek, hogy Charbel atya a puszta jelenlétével békévé szelídíti a sok rosszat. Hazája szenvedéseiről ezt mondta: „Ha meg akarjátok menteni magatokat, akkor teljes szívvel imádkozzatok Máriához és Ő majd megment titeket!”
(Források az első részben!)
(folyt.)
