Erzsébet asszony, aki bakfiskorától szerzetbe szeretett volna vonulni, készséggel fogadta a Gondviseléstől a házasság „szerzetét” is, de az ő felfogása szerinti „Isten-szolgálás” módját nem találta meg! Elvonultan szeretett volna élni, és legszívesebben kifutott volna a világból! Ezzel szemben, nagyon is a világban kellett élnie, jóllehet igyekezett a legkevésbé sem a világnak élni, és ezt igen ügyesen tette! Ezt nyilvánvalóan a nehéz gyermekkorának és az azt követő „túlélő-kiképzésének” köszönhette! „Azért illesztettelek családod körébe, hogy lássák, hogyan kell és hogyan lehet egyszerre a családnak és Istennek élni, szolgálni.” (III/194) – mondta neki az Úr később!
Most azonban annak ellenére, hogy a háromnapos kegyelemár megérintette, úgy érezte, hogy fizikai erejét és készségét az özvegységgel járó sok gond, fárasztó munka felőrölte. Majdhogynem eltávolította Istentől. (I/1)
Az istenélmény már csak annyira elég Erzsébetben, hogy megtartsa azt a keresztségi fogadalmat, amelyhez mindig hűséges maradt. Most már nem létezhetett olyan szerzetesrend, melybe akár angyali harsonaszó mellett is belépett volna! Erzsébet kifáradása szinte már „bibliai nagyságrendű” volt, és így Jóbhoz hasonlóan szinte totálisan kiüresedett lélekkel adhatta meg magát Istennek!
És nagyon úgy néz ki, hogy a Gondviselésnek ez volt a célja! Kiképezni és kiüresíteni Erzsébetet, az üdvtörténetben is egyedülálló módon, egy egészen rendkívüli kegyelmi feladatra!
De Erzsébet asszony élete, minden látszati változás nélkül folytatódott, és a világnak sem tűnt fel semmi abból a korszakos változásból, melyet az 1961-es év hozott, amikor Isten Anyja lehajolt gyermekeihez, hogy Szíve Szeretetlángjával felforrósítsa szíveiket!
(folyt.)
