Az Arsi Szent Plébános, Vianney Szent János (1786-1859) katekézise
1 Akár akarja valaki, akár nem, szenvednie kell. Vannak emberek, akik úgy szenvednek, mint a jó lator és vannak, akik úgy, mint a rossz. Mindketten ugyanazt szenvedték el, de az egyik képes volt a szenvedését hasznossá tenni: szenvedését vezeklésként vette magára. És miközben a megfeszített Üdvözítő felé fordult, Annak szájából e vigasztaló szavakat kapta: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A másik azonban panaszokat, átkokat és Istent gyalázó szitkokat kiabált és a legrettenetesebb kétségbeesésben halt meg.
A szenvedésnek két fajtája van: szenvedés szeretettel és szenvedés szeretet nélkül. A szentek mivelhogy szerettek, teljes türelemmel, örömmel és állhatatosan szenvedtek. Mi ezzel szemben haraggal, kedvetlenséggel és undorral szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, a keresztet is szeretnénk, vágynánk rá és örömünket találnánk benne. Örülnénk annak, hogy Aziránti szeretetből, aki érettünk oly sokat akart szenvedni, mi is szenvedhetünk. Miért is panaszkodunk? Ah, szegény pogányok, ők nem olyan szerencsések, hogy Istent és az Ő végtelen tökéletességét ismerjék, mégis ugyanazt a keresztet hordozzák, mint mi, holott nekik nincs meg ehhez a vigasztalásuk.
Azt mondjátok, hogy szenvedni nehéz. Nem, nincs így! A szenvedés vigasztaló, kedves, a szenvedés szerencse. A szenvedésben azonban szeretni és a szeretetben szenvedni kell.
A kereszt útján – lássátok gyermekeim –, csak az első lépés az ami nehéz. A legnehezebb keresztünk nem más, mint a félelmünk a kereszttől. Nincs meg a bátorságunk, hogy viseljük a keresztünket. Ez a bátortalanság azonban téves! Hiszen akárhogy is szeretnénk elfutni előle, keresztünk úgyis elér minket, nem menekülhetünk tőle. Mit veszthetünk tehát? Akkor inkább, miért nem szeretjük és miért nem használjuk vándorbotként keresztünket a mennyországba?
A legtöbb ember sajnos hátat fordít a keresztnek, holott minél inkább futnak a kereszt elől, az annál jobban veri és szorongatja őket. A bölcsek inkább elébe mennek úgy, ahogyan Szent András tette. Mikor ő a keresztjét a levegőbe látta emelkedni, ezt kiáltotta: „Légy üdvözölve, ó te jó kereszt! Ó csodálatos kereszt, ó forrón óhajtott kereszt! Vegyél fel engem a karjaidba: vigyél el engem az emberek közül és adjál vissza az én Mesteremnek, aki engem rajtad megváltott.”
Jegyezzétek meg jól gyermekeim, aki a keresztje elé megy, az megmenekül a keresztektől. Talán találkozik velük, de ez békében zajlik le, szereti és bátran viseli őket. A keresztek összekötik őt Jézussal, megtisztítják őt, kiragadják ebből a világból, eltávolítanak a szívéből minden akadályt, átsegítik őt ezen a világon, úgy ahogy egy híd a vízen átsegít. Nézzétek a szenteket. Ha nem üldözték őket, akkor saját magukat sanyargatták.
Egy napon egy szerzetes azt panaszolta a mi Urunknak, hogy: „Mit tettem, hogy ennyire bántalmaznak engem?” Mire a mi Üdvözítőnk ezt válaszolta neki: „És én mit tettem én, hogy a kálvárián annyira bántalmazzanak?” Akkor megértette a szerzetes, sírt, bocsánatért könyörgött és soha többé nem merészelt panaszkodni.
Az evilági embereket akkor vigasztalják, ha keresztet hordoznak, de a jó keresztényeket akkor, ha nincs keresztjük. A keresztény a kereszt kebelében él, mint hal a vízben. Gondoljatok Szent Katalinra, neki két koronája volt, egyik a tisztaságáé, a másik a mártíromságáé. Milyen boldog volt ez a kedves szent, hogy a szenvedést jobban szerette, mint a bűnt. (Forrás) 
