3./ Áldozatos élet
Minden igazán mély keresztény embernek jellemzője kell legyen az áldozathozatal, a részvét, az irgalmasság gyakorlása. Az engesztelő életben kiváltképp elengedhetetlen ez a vonás.
Milyen könnyű a sokból valamicskét adni annak, aki éhezik és rászorul. És mennyire nehéz adni abból, ami alig van. Gondoljunk a szegény asszony két fillérjére az evangéliumból, amikor egész megélhetését odaadta a Templomban.
Az igazi áldozat az, amikor a keveset osszuk meg egy embertársunkkal, aki éhezik, vagy fázik, vagy szomjazik.
Gyakran késő estére már fáradtak, kimerültek vagyunk. Amikor megszólal a telefon, összeszedjük magunkat és legyőzzük kimerültségünket: meghallgatjuk azt, aki éppen szenved és el kell mondja nekünk. Bajban van, tanácsot kér, vigaszra vár. És összeszedjük maradék erőnket, nem sajnáljuk az időt sem.
Bármilyen álmosak is vagyunk, sőt, nem is érezzük túl jól magunkat, mégis felébred együttérzésünk és meghallgatjuk a másikat, tanácsot adunk és megpróbáljuk megvigasztalni. (Más elbírás alá esik, ha csak csevegés céljából keres valaki.) Felajánljuk fizikai megpróbáltatásunkat, álmosságunkat az illetőért, hogy megoldódjon nehéz ügye.
Betegen fekszünk egy kórházban. Nehezünkre esik felkelni, de van mellettünk egy súlyosabb beteg. Segítséget kér és mi nagy nehezen felkelünk, szolgálunk. A betegben mindig Jézus szenved. Áldozatot kell érte hoznunk. Fájdalmunkat felajánljuk betegtársunkért.
Házastársunk idegesen megkér, rögtön készítsünk neki vacsorát. Vágyódtunk olvasmányokra, pihenésre, de legyőzzük saját kívánságunkat és szó nélkül sietünk, hogy kérését teljesítsük.
Pio atya mély részvétből nem egyszer átvette lelki gyermekei betegségét, szenvedését. Valakin segített, aki meggyógyult, ő pedig beteg lett. Istennek tetszett ez a nagy áldozathozatal. Pio atya életét adta felebarátaiért ezekben az esetekben.
Vigyázzunk: ezt a fajta "átvételt" nem teheti meg mindenki, csak az, aki erős késztetést, kegyelmet kap hozzá a Szentlélektől!
Figyeljük meg a kis fatimai gyermekek életét. Megszégyenítenek bennünket, felnőtteket. A rekkenő hőségben lemondtak étkezésükről, a vízről a bűnösökért, engesztelésül a Szeplőtelen Szívet ért sérelmekért. Fájt a fejük, éheztek és szomjaztak.
A kis Jacinta nagyon szeretett táncolni, de lemondott róla. Félrevonultak, elkerülték a fecsegést, a fölösleges beszédet. Vigasztaltak, bátorítottak, imádkoztak.
Példaértékű hősies életet éltek – halálukig.
Mi vajon hogyan élünk, akik engesztelő életet vállaltunk?
Imaéletünk akkor teljes, ha áldozatokat hozunk másokért, Isten nagyobb dicsőségére és örömére. és akkor teljes az áldozathozatalunk, ha megfelelő imahátteret biztosítunk hozzá.
Mert ez a kettő kölcsönhatásban áll egymással.
