Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Az Úr rendkívüli csodái
A baleset következményeként a szívem leállt és megtapasztalhattam Isten nagy jóságát, és kegyelmét. Három tényt szeretnék említeni, melyet a testem igazol. Először is a szívem leállását említem, melynek következményeként (az orvosi kritérium 3 percén túl) nem jutott agyam oxigénhez, s ez önmagában is maradandó károkat okoz. Sem a szívműködésem hiánya, sem pedig az ezt követő kóma állapota, nem okozott agykárosodást, amint erről tanúságot tehetek.
A bogotai kórház sok orvosa bizonygatta a húgomnak, aki maga is orvos volt, hogy le kellene kapcsolni a gépekről, mert teljesen reménytelen az életfunkciókat fenntartani. Ennek ellenére a húgom makacsul és kórházi befolyását kihasználva elérte, hogy ne kapcsoljanak le. Ez is önmagában csoda!
Hasonlóképp rendkívüliség, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett. Annak ellenére, hogy az orvosok nem végeztek vértisztítást (dialysis) a veseműködés hiánya miatt, hiszen nem tartották fontosnak, túlélési esélyeim hiányában. Az orvosi vélemények ellenére, elszenesedett veséim mégis működésbe léptek. Éppolyan nagy csoda volt az is, hogy a bőröm kezdett helyrejönni. Az egész testem, miután lehúzták róla az elégett bőrt, egyetlen nyílt seb volt. Látható volt a nyers hús mely mérhetetlen fájdalmat okozott. Úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék, kívül, belül, minden lélegzetvételnél. Amikor a nyílt sebeket tisztították, egyedül a lábaimat nem éreztem. Ezek, elszenesedett fadarabhoz hasonlítottak, egészen feketék voltak.
Egy hónap múlva azt mondták az orvosok: „Hihetetlen csoda az a hatalmas javulás, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbe jött a bőröd azáltal, hogy helyenként vékony hártya képződött, de még sok helyen vannak benne nyílt részek. De azok a helyek, ahol már vékony bőr van, reményt adnak arra, hogy a test egész bőrfelülete meg fog újulni. A lábakkal viszont gond van, nem tudunk már semmit tenni, sajnos amputálni kell!”
Régen nagyon sportos voltam, nagyon szerettem az aerobikot. Amikor azt mondták, hogy le kell vágni a lábamat, csak arra gondoltam, elmenekülniük a kórházból, amilyen gyorsan csak lehet. El kell mennem innen, hogy megmentsem a lábamat. Az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem az ágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni. Nem tudtam lábra állni, hasra estem, mint egy béka. Fel kellett emelniük a földről, és az ötödik emeletről felvittek a kórház hetedik emeletére. És ó Istenem, kivel találkoztam ott? Egy asszonnyal, akinek térdtől le volt vágva a lába és arra várt, hogy a felső részt is amputálják. Mikor láttam ezt az asszonyt, arra gondoltam, ha meg lehetne venni, vajon mennyi pénz kellene egy új láb vásárlásához. De bizony, a világ összes aranyáért sem lehet új lábat venni. Milyen csoda, hogy van lábam és arra gondoltam, hogy eddig soha nem köszöntem meg az Úrnak, hogy van lábam. Ellenkezőleg! Mindig gyötörtem a lábamat és magamat is a hízási hajlamom miatt. Éheztem, mint egy bolond, két kézzel szórtam a pénzt diétákra és fogyókúrákra a karcsúságért. Szinte az egész vagyonomat erre költöttem! És egyszer csak látnom kell, hogy a lábaimon nincs izom, hogy olyan vékonyak, mint egy bot, feketék és tele vannak lyukakkal. Úgy éreztem, hogy most ezt a torz lábaimat is meg kell köszönnöm Istennek! Egyszerre oly értékesek lettek számomra. Nem a formájuk, hanem a puszta funkciójuk lett drága, az, hogy vannak, ez volt a fontos. Ezt köszöntem meg az Úrnak, és azt mondtam:
„Uram, köszönöm azt a második lehetőséget, amit adtál nekem. Nagyon köszönöm a lehetőséget, amit nem érdemeltem meg. Csak egy apróságot kérek, egy egészen kicsit. Hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábamat, csak annyira, hogy mozgatni tudjam, hogy legalább félig rá tudjak nehezedni. Hagyd meg olyannak, amilyenek most és én nagyon hálás leszek neked!” Ezután az ima után egyszer csak elkezdtem érezni a lábam. Pénteki nap volt. S péntektől hétfőig ezek a fekete karók, melyek élettelenek voltak egyszerre csak pirosodni és világosodni kezdtek. Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábamban áramolni kezd a vér.
Mikor az orvosok hétfőn vizitelni jöttek, hogy az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat elvégezzék, elcsodálkoztak, amikor felkeltem az ágyból. Lábra álltam és a lábaim megtartottak, nem estem el. Megvizsgáltak, többször megfogták a lábam, nem hittek a szemüknek. Egyszerűen nem akarták elhinni az állapot változást. Megmutattam nekik, hogyan tudom mozgatni a lábamat, jóllehet, közben borzalmas fájdalmaim voltak. De azt hiszem, soha nem örültem még annyira fájdalomnak, mint ezekben a percekben. A lábaim visszatértek! Az osztály főorvosa azt mondta: „Tudja Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt!” És íme nézzetek mutatom, nem elbizakodottságból, nem hiúságból, hanem Isten dicsőségére dicsekszem vele. Azért mutatom, hogy Urunknak, élő Istenünknek mérhetetlen szeretetét és hatalmát igazoljam.
Az Úr harmadik nagy csodája, amit velem tett, a következő: nem volt már mellem. Én azelőtt büszke, hiú nő voltam és az volt a mottóm, hogy „egy nőnek meg kell mutatni a bájait, amit a természettől kapott.” Ruházatommal feltűnően kiemeltem a vonalaimat, riszáltam a csípőmet. Emiatt mindig felfigyeltek rám. Kivágott ruhákat hordtam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam. És nézzétek, kedves testvéreim, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el, és tűntek el.
Rendszeresen jártam orvoshoz sport-aktivitásom és teljesítményeim fokozása céljából. Képzeljék el azt az orvost, aki addig egy öntudatos, büszke nőt látott, aki bolondként, gyógyszereket és erősítő szereket szed testi szépségéért, s ez az orvos most sportos alakomat szénné égve, megsemmisülve látja. Nem akart hinni a szemének. Minden lehetséges vizsgálatot – még nukleáris (izotópdiagnosztikai) orvosi készülékeket is bevetve – elvégzett. Később azt mondta: „Tudja Gloria! Azzal a kis darab májjal, ami megmaradt, túlélheti, de a petefészke annyira összezsugorodott, elszenesedett, szőlőszemnyire beszáradt, hogy már soha nem lehet gyereke.”
Gondolatban, még a régi cinizmusom szólalt meg, köszönöm Istenem, legalább ezektől a gondoktól megszabadítottál. Legalább egy gonddal kevesebb! Másfél évvel később azonban, feszülést és viszketést éreztem ott, ahol a melleim voltak, és emelkedni kezdett a bőröm. A bordáimat is már több bőr fedte. Fájdalmakat éreztem, s egyszerre csak láthatóvá váltak a melleim. Növekedni kezdtek, s ez számomra furcsa és megmagyarázhatatlan volt. És tudjátok mi volt ennek az oka? Az, hogy várandós voltam! Várandós, az összezsugorodott petefészek ellenére. Isten visszaadta a melleimet és azzal ajándékozott meg, hogy csodálatos, egészséges kislányomat anyatejjel táplálhattam.
Legfiatalabb lányomat Maria Josénak hívják. Helyreállt a ciklusom és normalizálódtak a női hormonok. Petefészkem ismét termelt petesejtet.
Ezek azok a nagy csodák, amiket Isten velem és a testemmel tett, s amiről tanúságot teszek.