A csoda, melynek Carrel a szemtanúja volt, lelkileg és intellektuálisan is megrendítette őt. Ráébredt arra, hogy létezik egy olyan valóság, mely felülmúlja az érzéki megismerést. "Mikor megismertük az anyag összetételének és tulajdonságainak titkát, uralmat nyertünk majdnem minden fölött, ami a föld felszínén van, kivéve önmagunkat".
Carrel megértette, hogy az empirikus tudományok csak az anyagi valóság megismerését teszik lehetővé. De ezen túl létezik még a valóság szellemi dimenziója, melyet csak a hit szintjén foghatunk fel, holott ugyanolyan valóságos, mint az érzékekkel megismerhető dimenzió.
Néhány hónappal Lourdes-i látogatása után részletesen megírta tapasztalatait egy elbeszélésben, megváltoztatott nevű szereplőkkel. (Tudományos környezete rosszallásától tartva ezt a művét nem adta ki életében, csak halála után öt évvel, 1949-ben jelent meg nyomtatásban az „Utazás Lourdes-ba”).
Carrel nagy alázatossággal kezdett imádkozni Szűz Máriához: "Hitetlenségemre egy rendkívüli csodával válaszoltál. Képtelen vagyok felfogni, mi történt a beteggel, nem tudok a kételyeimtől meg-szabadulni. Pedig leghőbb vágyam az, hogy ellenvetés és kritika nélkül higgyek."
Amit Carrel ez idáig abszurdnak tartott, most megtörtént. Minden addigi elmélete teljesen összeomlott. Komoly leckét kapott alázatosságból. Már nem nézte sajnálkozva a zarándokokat. Imájuk vajon nem megnyílás-e Isten mindenhatóságának működésére? De Carrelnek nem volt egyszerű azonnal lemondania az ateizmusáról. Szívében drámai harc vette kezdetét. Olyan gondolatok jutottak eszébe, hogy tévedhetett a diagnózisban, vagy hogy egy illúzió áldozata lett. De ezeket elhessegette, hiszen a gyógyulás a szeme előtt történt, és laboratóriumi bizonyítékai voltak. Ennek a ténynek a kétségbe vonása totális hazugság és őszintétlenség lett volna. Leszűrte az egyértelmű következtetést: ezt a gyógyulást nem a természet ereje okozta, hanem Isten hatalma. Volt azonban egy alapvető problémája: hogyan fogadja el a hit valóságát, hogyan nyíljon meg erre a felfoghatatlan titokra, mely felülmúlja a tudományos megismerést? "Semmi sem bizonyítja, hogy Isten nem létezik ‒ tűnődött Carrel ‒, vagy hogy Szűz Mária csak a képzeletünk szüleménye. Úgy tűnik, nehéz bizonyítani, hogy Isten létezik, de ugyanolyan lehetetlen tagadni is a létezését. Hogy lehet, hogy egyes jeles tudósok, pl. Pasteur, képesek a tudomány tévedhetetlenségébe vetett hitüket összehangolni az Istenbe vetett hittel?" Carrel a jelenések barlangja előtt ült, és éjjel kettőig küzdött magával. Végül úgy döntött, hogy bemegy a templomba, mely imádkozó baszkföldi zarándokokkal volt tele. Letérdelt egy őszhajú paraszt mellé, és fájó lelke mélyéből imádkozni kezdett: "Legszentebb Szűz, szomorúak vigasztalója, hitetlenségemre egy rendkívüli csodával válaszoltál. Nem vagyok képes megérteni, nem tudok szabadulni a kételyektől. Legnagyobb vágyam és minden igyekezetem célja az, hogy tántoríthatatlan hitem legyen. Fogadj el engem, bűnöst, mert már belefáradtam abba, hogy csalóka fényeket kergessek. Intellektuális gőgöm kemény sziklája alatt ott él a legszebb, bár még csak tompa álom, hogy higgyek benned, és úgy szeresselek, ahogy az ártatlan lelkű szerzetesek szeretnek téged."
Ez után az ima után Carrel csodálatos békét érzett és bizonyosságot, hogy létezik Isten, aki feltétel nélkül szereti őt. Erről így írt: "Ha a lélek Istenhez hajlik, békére lel, és Istenben fog élni, Isten pedig őbenne".
(folyt.)