A kalózok 2
A Luconi püpök, Mgr. John de Lescure a jezsuita Bastières atyát adta útitársul, aki már Pontchâteauban is segédkezett, most azonban rettegett a félelemtől. Szentünk viszont, szinte ragaszkodott az úthoz, bár úgy döntött, hogy a három fiút hátra hagyja. A legnagyobb akadály volt, egy kellően elszánt és megfizethető hajósra lelni! Végül ez is összejött, egy rozoga „halászhajó képében”, néhány rosszképű és részeges matrózzal.
Mielőtt elindultak, Grignon atya felszólította a hajón lévőket, hogy imádkozzanak vele együtt, kérve Isten áldását útjukra. A legénység hallani sem akart az „ájtatoskodásról”, így csak a két pap imádkozott.
Már félúton voltak, mikor valóban feltűnt két kalózhajó, egyenesen feléjük tartva a kedvező szélben. Bastières atya és a legénység most már biztosra vették, hogy a kalózok martalékává lesznek valamennyien és életüket, ha meghagyják is, valahol kegyetlen rabszolgasorsban tengethetik majd! Szentünk felszólította őket, hogy tartsanak vele, énekeljenek egy Szűzanya himnuszt és mondják el a rózsafüzért! Énekhang az összeszorult torkokat nem hagyta el, egyedül a jezsuita atya mormolt valamit reszkető ajakkal. Szentünk, kénytelen volt egyedül „felvenni a harcot”. Kereszttel és rózsafüzérrel kezében előre ment a hajó orrába és hangosan elénekelte a Magnificat-ot.
A kalózhajók közben egyre csak közeledtek és már meredő ágyúik is jól kivehetők voltak, mikor a szél hirtelen megfordult és a hatalmas vitorlák egyszerre ellenirányba csaptak, veszélyesen megdöntve ezáltal a hajókat. A sötét monstrumok végre irányt váltva távolodni kezdtek, s a messzelátón ki lehetett venni a pánikszerűen kapkodó kalózok futkosását. Az érthetetlenül felerősödött szél egyszerűen elfújta őket. A lélekvesztő legénysége remegő lábakkal és tágra meredt szemekkel csak ezt kiáltotta: „Ez lehetetlen!” Embernek az is volt, de nem az Istenanyának, akit most már mindannyian rendben köszöntöttek: „…asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján! Amen.”
