(Részlet: Nyírő József: Gyónom a Mindenható Istennek c. cikkéből, mely megjelent a NYUGAT 1930/11. számában. A teljes anyag tbk. megtalálható: itt )
Egy falusi pap gyóntatása új megbízatásának helyén (Alcím a szerkesztőtől!)
...A gyámfalak erőtlenül dűlnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.
A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van. Az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a sevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üvegluszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.
Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.
Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyónószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok... Forró lehellet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:
– Gyónom a mindenható Istennek... és neked, lelki atyám, ki Isten helyett vagy...
Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem... Az egész világon milliók
fognak lábaimhoz hullani, kik vigasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyújthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten... Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.
– Loptam...
Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy rácsapjak a bűnre:
– Mit lopott?...
– Pénzt.
– Szegénytől, vagy gazdagtól?
– Elég szegénytől.
– Sokat... lopott?
– Öt forintot.
Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.
– Miért lopott? Nem félt az Istentől?
Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember hallgat, elzárkózik: Mikor lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost, a Büntetőt látja.
– Ki kell tárni őszintén a lelkét, – biztatom –, hiszen Ő úgyis tud mindent.
A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltűnt. Akadozik és kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül, vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás újjáteremtő, erőt adó megnyugvása, vagy – hazudni fog. Megrettenek, hogy az első lélek, ki hozzám
fordult, csalódni fog. Meleg, együtt érző, bátorító hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi, hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember.
– ...De ugye, az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt visszajuttatja mert csak úgy bocsátja meg a Jóisten a bűnét . . A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónó rácson:
– Nem tudom visszaadni.
Nehezen szakad fel a szó melléből.
– Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én, lelkiatyám. A Csedő úr marháit őrzöm a havason. A mult hétön valami erdőlő emberek mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiáltsa neköm, hogy: – «János, hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!» - Nagy szaporán hazamegyek, s hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy falat kenyér a háznál nem vót... Két napig néztem, hogy éheznek az ártatlanok, s akkor éccaka... elmentem hazulról... Loptam, mert heába kértem, nem adtak... Nem adtak... S ha már fel nem ódoz, én menyek is, tisztelendúr, mert én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom... Nem én...
Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá:
– Maradjon...
Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak.
- Egyszerű, - vidultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.
- A kárt meg kell téríteni és ha nem tudná, - én lehetővé teszem, hogy lelki vigasz nélkül e szent helyről ne távozzék.
Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik: Mosolyogva, drága, meleg lelki kényszertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden pénzemet, egy papír ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a sárga, töredezett rácson.
- Itt van az öt forint - és adja vissza a károsultnak...
A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisimítja, megnézi, szemei a sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani sem tud. Titokban figyelem és – belül büszke vagyok magamra.
– Sorolja csak fel tovább a bűneit.
Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott és tisztán tudom, hogy máshelyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik - gondolom - és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.
– Kárinkottam – dörmögi az ember.
– Hányszor?
– Nem es tudom, istállom.
– Sokszor?
– Abbiza, elég sokszor...
Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja:
– A hatodik parancsolat ellen es vétköztem...
– Gondolatban?
– Búmot se mondanám, ha csak gondolatban...
Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a bűn minőségét tisztázzuk:
– Más feleségével?
A rongyos baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen visszavágja:
– Magamot vádolom, de mást nem...
És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira kapaszkodni.
«Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet... Fogadom életem jobbulását, kérek ezért idvességes penetenciát és felódozást...»
Most rajtam a sor, de – Istenem – mit mondjak? Néhány hideg, iskolás intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be a mély árkú élet titkait s e havasi pásztor vasidegei meg sem rezdülnek tőlük. A durva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott szívet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez, kit, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne, csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét, de angyalként felette lebegni képtelen volna.
Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a feloldozás formuláját: «A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az ő tekintélyével feloldozlak a bűnök minden bilincséből...»
Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltűnik és új árny ereszkedik lábaimhoz. «Gyónom a mindenható Istennek...»
A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek durvák, darabosak, együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén. Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek. Hiányoznak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai a lélek labirintusainak titka, nem az intellektussal megtámadott Isten elleni harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak primítív harapás mindenik a szíven. Nyomukban mégis az életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék lassan átforrósodik a szűzességsiratásoktól, a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések, kenyéréhség; ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak gőzéből. Mindenik egy-egy viperacsípés a lelkemen.
Beleborzongok és önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatra taszítani őket. Korholom és kínzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak betűkből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel. (...)
