Az abortusz jogáért folytatott küzdelemben a legfőbb érv a nő szabadságára való hivatkozás. Az életben azonban annak vagyunk tanúi, hogy az abortuszról hozott döntést alapjaiban mások érdekei befolyásolják és a nő gyakorta űzött vadként kerül a műtőasztalra.
A lélek egy életre őrzi a sebet. Az abortusz mind testi, mind lelki értelemben átformáló, minden sejtet megmozgató beavatkozás. A várandósban biológiailag és lelkileg is hatalmas seb keletkezik, ami a teljes belső terét nyílt csatatérré változtatja. A hormonális rendszerben is radikális és hirtelen változás történik. (Szerk)
„Ne félj, nem ítéllek el”: az abortuszon átesettek lelkigyakorlatáról
(Egy esettörténet:) A nő számára a tragédia az, hogy akár tudatában van annak, hogy az abortusz bűn, akár nincs, a következmények megkeserítik az életét. Az „apa”, mikor megtudta az állapotomat (18 éves voltam), bevitt egy kórházba, beszélt egy orvossal és elment. Többé nem is láttam. Iszonyatosan éreztem magamat. A szégyen szinte megbénított. Sötét kétségbeesés és kilátástalanság vett birtokba. Hogyan tovább...? Magányt, fájdalmat és fájdalmas magányt éreztem és testi-lelki ürességet. Rossz, fájdalmas emlék, nem volt más választásom. Azt tudtam többet ilyent nem akarok átélni! Tanulmányaimat az egészségügyi pályán folytattam. Konkrétan sosem tudtam mi az, milyen állagú az a „sejt-szövet szaporulat”, amit az abortusz kapcsán „kikaparnak”. Egyszer megláttam! Megdöbbentő szembesülés volt. Pici széttépett testrészek, kezek, lábak! 
Ettől kezdve, ha tehettem elkerültem ezt a feladatot. Évekig tartott, amíg ezt a szembesülést lelkileg valamennyire fel tudtam dolgozni. Nagy elszántsággal rendeztem életkörülményeimet, mint a fészekrakó madár. Végre! Jöhet a gyermek! Nem jött! Orvosi vizsgálatok, kezelések stb., de nem jött! Akkor azért eszembe jutott a Bűn és bűnhődés. Akkoriban a rémálmaim mindennaposak voltak. Szinte minden éjjel megszültem szegény meg nem született gyermekemet. Éjjel boldog anyaként, viszont felébredve reggel várt a depressziós valóság! Nem lehet gyermekem! Ezekben az évekbe szinte csak kismamákat, vagy gyermekkocsit toló anyukákat láttam mindenfelé. A gyászérzés és a bűntudat ezekben az években nagyon fájdalmasan jelen volt a mindennapjaimban. Munkába és tanulásba menekültem. A szégyen és a félelem a megszégyenüléstől zárkózottá tett. Rettegtem attól, hogy valaki megkérdezi: Neked nincs gyereked? Hogy-hogy nincs?Az Isten hívja ki az embert ebből a nyomasztó lelkiállapotból, amit a bűntudat gerjeszt bennünk. Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. De Isten elég hatalmas ahhoz, hogy a rosszból is nagy jót tudjon kihozni. Új életet kaptam: házasságomban két leányt, két unokát – a férjemen keresztül –, akiket enyéimként szeretek. Úgy éreztem, hogy sikerült feldolgoznom a történteket, hogy meggyógyultam. Utóbb kiderült, nem egészen. Kapcsolatba kerültem a Kovács-Treer házaspárral, akik a Ne félj, nem ítéllek el című rádióműsort vezetik. Részt vettem egy lelkigyakorlaton, ahol további, mondhatni teljes megbékélés történt bennem. Mária
Merrefelé tartanak ilyen lelkigyakorlatot?
Ferenc: Először Kárpátalján tevékenykedtünk, majd eljutottunk a Váci, a Kalocsa-Kecskeméti, és a Pécsi Egyházmegyébe is. 2013. október 17-21-ig – az interneten is meghirdetve – a Gödöllő-Máriabesnyő Mater Salvatoris Lelkigyakorlatos Házba hívjuk a testvéreket. A Nyíregyházi Egyházmegyébe október folyamán, novemberben pedig a Szombathelyi Egyházmegyébe megyünk. Sok helyen az intimitás megőrzése céljából a helyszínekről és az időpontokról csak személyesen érdeklődőknek adunk információt a 06 20 823 2201-as telefonszámon.
(SzG/Magyar Kurír 2013. 09. 10.) folyt. ( Forrás )
