A Szent Szűz első jelenése, 1917. május 13-án
Az angyal III. jelenését követően csaknem nyolc hónappal később, 1917. május 13-án került sor a Szent Szűz első jelenésére Fatimában, a Cova da Iria egyik lejtőjén. A jelenést megelőző fényvillanásból a gyermekek közeledő zivatarra gondoltak. Gyorsan haza akartak menni, de újabb fényvillanást tapasztaltak, a következő percben pedig egy fehérbe öltözött asszonyt pillantottak meg egy törpetölgybokor felett, aki a ,,Napnál is fényesebb volt”.
A gyermekeket megdöbbentette a jelenés váratlansága és szépsége. A Szűzanya szólalt meg először. ,,Ne féljetek, nem bántalak benneteket.” Lúcia ocsúdott fel elsőnek és megkérdezte: ,,Honnan jön?” – ,,Az Égből” – volt a válasz. Lúcia következő kérdése talpraesettséget árul el: ,,S mit kíván tőlünk?” A jelenés asszonya erre így felelt: ,,Azért jöttem, hogy kérjelek benneteket: jöjjetek a következő hat hónapban is ide, ugyanezen a napon és ugyanebben az órában. A végén megmondom, hogy ki vagyok és mit akarok. Visszatérek még egy hetedik alkalommal is.”
Lúcia felbátorodik, és ebben a helyzetben a világ legtermészetesebb kérdését fogalmazza meg, amiből újabb párbeszéd kerekedik. ,,Én is az égbe fogok jutni?” ,,Igen”. ,,És Jácinta?” ,,ő is.” ,,És Ferenc?” ,,ő is, de addig még nagyon sok rózsafüzért kell elimádkoznia.” A legidősebb látnok tovább kérdez nemrégen elhunyt barátnői felől. ,,Maria das Neves szintén már az égben van?” (16 éves lehetett, amikor meghalt.) ,,Igen.” ,,És Amália?” (Ez a hölgy 18-20 éves korában halt meg.) ,,ő még a világ végéig a tisztítóhelyen marad” (!) – volt a válasz. (Ez a rövid, néhány mondatos és példa nélkül álló párbeszéd mélyen elgondolkoztatja a teológusokat és az egyszerű híveket egyaránt.)
A beszélgetés irányítását Mária vette át: ,,Fel akarjátok magatokat ajánlani Istennek? Elfogadjátok kezéből a szenvedést, amit majd számotokra küld, jóvátételül minden bűnért, amivel őt bántják meg, és a bűnösök megtéréséért?” A hét, a kilenc és a tízéves látnok még alig tud valamit az életről, a szenvedésről. Talán a kérdés súlyát sem érzik igazán. A válasz is gyermekre jellemző: szívből jövő és őszinte. Mindössze egyetlen szó: ,,Igen.”
A Szent Szűz megjegyzi: ,,Valóban sokat fogtok szenvedni, de Isten kegyelme lesz menedéktek.” Majd hozzáfűzte: ,,imádkozzátok mindennap a rózsafüzért, hogy kieszközöljétek a világ számára a békét és a háború hamarosan befejeződjön.” Szavait befejezve Mária lassan fölemelkedett keleti irányba, és a végtelen messzeségben eltűnt. A fény, ami körülvette, mintegy utat nyitott számára az égboltozaton. Ettől a találkozástól kezdődően a látnokok életét a munka és az imádság mellett az igen kemény áldozatvállalás is jellemezte. Különösen a hétéves Jácinta járt elől hősiesen.
Amikor Walsh professzor interjújában azt a kérdést tette fel, hogy Lúcia nővér az angyal és a Szűzanya szavait szó szerint idézi-e, vagy csak értelem szerint adja vissza őket, Lúcia nővér a következőket válaszolta:
„Az angyal szavai erősek, ellenállhatatlanok voltak, természetfeletti valóságuk volt, ezért nem is lehetett azokat elfelejteni. Úgy tűnt, pontosan és kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődtek. A Szűzanya szavaival kapcsolatban más a helyzet. Nem voltam biztos benne, hogy minden egyes szó pontosan megfelel-e a Szűzanya szavainak. Inkább az értelmük jutott el hozzám és azután próbáltam meg azt, amit megértettem, szavakba foglalni. Nem könnyű ezt megmagyarázni.”
(Prof. William Thomas Walsh: Our Lady of Fatima, 4th printing, (1947) angol nyelvű kiadás, 244. o.)

Szent II. János Pál a kórházba szállítás perceire így emlékezett: „Emlékszem az útra. Még egy ideig eszméletemnél voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy túl fogom élni. Mondtam
Dziwisz bíboros: „


Az Angyal a kelyhet és az ostyát a levegőben hagyta lebegni, majd leborult és háromszor ismételtette velünk:
Azután fölemelkedett, kezébe vette a kelyhet és az ostyát. Ez utóbbit nekem nyújtotta, a kehelyben lévő vért pedig Jácinta és Ferenc között osztotta meg. Közben így szólt:
A természetfölötti erő teljesen hatalmába kerítette a három gyermeket. Mindenben utánozták az angyalt, vagyis letérdelve ismételték imáját. Isten jelenlétét annyira érezték, hogy sokáig még saját ottlétüket se vették észre. Abban a testtartásban maradtak, amelyben az angyal hagyta őket. Ezekben a napokban külső tevékenységüket a természetfölötti erő kisugárzásában végezték. A béke és boldogság érzése oly nagy volt bensőjükben, hogy lelküket teljesen Isten felé irányította – és ez a jelenlét –, a testi gyengeség helyett bizonyos mozgékonyságot idézett elő, valami ujjongó örömet és fáradatlan lelkesedést. Csak vezekeltek és engeszteltek. A látnokok senkit sem avattak be a történtekbe, ezt októbertől májusig sikerült is megtartaniuk, de a Szent Szűz első jelenése után Jácinta erős belső indításra mégis elmondta édesanyjának.
kapuhoz közeledve, 17.17-kor egy török terrorista,


SZENT RITA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!
A második angyali jelenésre a nyár közepén, a kánikula napjaiban, az ebéd után, Lúciáék fákkal körülvett árnyas kútjánál történt (Loca). Hirtelen ugyanazt az angyalt látták, mint az első alkalommal, aki így szólt:

Csíksomlyótól 32 km-re északkeletre, a Tatros felső szakaszán, a Gyimes völgyben van Gyimesbükk, az utolsó falu Erdélyben. A falu túlsó végén húzódik az
Lúcia (ekkor még írástudatlan) nem emlékszik pontosan az angyali jelenések napjaira, lényeg, hogy egy verőfényes napon a három pásztorgyermek ebédhez készülődött. Lúcia beszámolója szerint a következő történt:
Letérdelt a földre, és homlokával a földet érintette. Természetfölötti kényszertől indíttatva ugyanezt tettük, és háromszor elmondva, megismételtette velünk: 
A szokásos imáink és szándékaink mellett mondjuk el ezt a könyörgést
Nem láttunk képeket, interjúkat, a részleteket sem hallottuk a hírekben.

Ifj. János Zsigmond magyar király és Erdély fejedelme a katolikus csíkieket és gyergyóiakat erőszakkal akarta áttéríteni az unitárius hitre. A kereszténynek alig nevezhető unitárius hitvallásról tudni kell, hogy tagadják a Szentháromságot. Erre nyilvánvalóan a katolikus csíki székelyek cseppet sem hajlottak, ezért János király ígéretekkel s fenyegetésekkel próbálta rávenni őket. Végül 1567-ben hatalmas protestáns sereget bocsátott rájuk, hogy erőszakkal térítse el őket a hitüktől.
A meszes, sziklás, csapadékszegény vidéken a nép nagyon szerényen élt. A köves, rossz minőségű talajon földművelésnek alig volt értelme. Csupán a gyümölcsfák és a legeltetés (juhállomány) biztosította a tanyák megélhetését. Miként fentebb említettem, a nyáj terelése naponta igen hosszú sétákat jelentett. A parasztok gyermeki hite és egyszerűsége példaadó volt. A vasárnapi szentmisékről szinte senki nem hiányzott.
A teljesség kedvéért el kell mondani, hogy az 1916-ban történt angyaljelenéseket, 1915 áprilisa és októbere között három megelőző – szó szerinti – látomás előzte meg. Lúcia és három másik pásztorlány, Maria Rosa Matias, Teresa Matias és Maria Justino, a Lúcia szülei tulajdonát képező Cabeçonál, mely az Aljustrel és Casa Velha felé eső hegyoldalon van. Az említett gyermekek innen letekintve a völgybe, az erdő fölött „valami felhőszerűséget” láttak, amely fehérebb volt a hónál, átlátszó volt és emberi alakja volt”. „Mintha hószobor lett volna, amelyeket a napsugarak kissé átlátszóvá tettek.” Ez a leírás magától Lúcia nővértől származik. A jelenések Lúcia szüleinek két és fél kilométer távolságra fekvő birtokán történtek, melyet Cova da Iriának neveztek. Ferenc csak látta az Istenanyát, de nem hallotta. Jácinta látta és hallotta beszélni. Lúcia látta a Szent Szüzet, hallotta és beszélt vele. A jelenések mindig ebédidőben történtek.
lebegett.
A templom- és kolostorépítéssel kapcsolatban jelentős tényező, hogy 1444-ben 


.jpg)
Szent Szűz Fatimában hívja fel a világ figyelmét a Mária-korszak legsúlyosabb, a legtöbb lelki kárt okozó évtizedeire. Figyelmeztet az újabb súlyos szenvedésekre, a tömeges méretű lélekrombolásra, a hatalmilag megszerveződő és a politikai eszközökkel terjesztett ateizmus veszélyére, egy szóval a bűn további hatalmasodásának újabb fejezeteire. Egyben megígéri: ,,a végén Szeplőtelen Szívem fog győzedelmeskedni.” A ,,győzelem” szó nem költői fordulat, nem egy korszak lezárását, hanem egy harc – nyilván a sátán elleni harc (ellenségeskedés) – eredményes befejezését, a sátán végső megszégyenülését jelenti. A fatimai események sorozata sok egyéb kérdésben is fontos határkőt jelent a Mária-korszakban. Itt a teljesség kedvéért egyetlen, de meghatározóan fontos kijelentést idézünk Mária szavaiból: ,,Imádkozzatok sokat, nagyon sokat, és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs, aki áldozatot hozzon és imádkozzon értük.” A Mária-jelenések során Fatimában fogalmazódik meg világosan és egyértelműen a Szent Szűz akarata: legyünk segítségére. A lelkek megmentésében vegyenek részt és fogjanak össze a szavára figyelő emberek.
Az 1917-es esztendő mind a világtörténelemben, mind pedig az üdvösség történetében igen jelentős dátum. Rengeteg szenvedés és vérontás árán Európa keleti részében új korszak és új eszme indult történelmi útjára.
Érthető, ha az Egyház Anyja, a Boldogságos Szűz fél évvel az októberi bolsevik puccs előtt, a neki szentelt hónapban, tehát 1917. május 13-án Fatimában újra letekintett erre a sok szenvedést látott s mérhetetlen szenvedés előtt álló világra.




BEVEZETŐ


A Salvator kápolna falán egy emléktáblája áll 
A 'Csodásérem' üzenetével a „Hajnal Szép Sugaraként” (II/100) ragyogott fel a végveszélybe sodródó emberiség Reménycsillaga. A Mária-korszak valamennyi jelenésében felismerhető Isten kegyelmi stratégiája, az elhatalmasodó bűnre adandó édesanyai elgondolás és ennek világosan kibontakozó pedagógiája. Figyelmet érdemel, hogy bár a Szeplőtelen Fogantatás dogmája csak 1854-ben lett kihirdetve, az Istenanya szinte valamennyi jelenésében, Szeplőtelen fogantatására utal.
Míg Lourdes-ban az Istenanya szavai a bűnbánatra és imádságra szólítanak fel, Fatimában már fájdalmasan kéri az engesztelést, mivel „sok lélek a pokolba kerül, mert nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük!” (1917. VIII.) Fatimában (1917) a tövisekkel átszúrt, lángoló Szeplőtelen Szívét mutatja be a végveszélybe sodródott emberiségnek, mint menedéket. 






Minket is válasz elé állít az Oltár Titka. Tőlünk is azt kérdezi Jézus: Mit akartok: hinni vagy botránkozva távozni tőlem? Én, amikor szeretetem legértékesebb zálogát nyújtom nektek, ti is rövidlátó kételkedéssel igyekeztek lerázni a hit édes igáját? Vagy hisztek-e Bennem akkor is, mikor szeretetem találékonysága, a csodák útját járja? Nos, mi mást felelhetnénk, mint amit Péter válaszolt az Úr kérdésére: „Hová mennénk Uram, hiszen az örök élet igéi Nálad vannak!” 




Az Oltáriszentség emberileg is
Jézus, kit takar most sokrétű lepel?
ECCe MarIa pIo rVtILant tVa teCta nItore, qVae tIbI FrancIsCI tVrba pVsILLa LoCat. – Íme, Mária, tündöklő fényben ragyog hajlékod, mit Neked Szent Ferenc kisded nyája emelt. – A nagybetűk római számokként összeadva, a diadalív építésének dátumát eredményezik (1834).


Az alábbiak forrása: A papokhoz, Szűzanyánk szeretett fiaihoz. Üzenetek '96-'97 évekből.
Megjelent a Máriás Papi mozgalom kiadása ‒ Csató és Tsa Kft 1998. ‒ 34-36. oldal. (Részletek), 1996. május 13.
vezet. 







690. Gyermekem, miért tartasz a haláltól? Hisz' nem vagyok-e én az Élet Anyja és a te jóságos Anyád?
Manapság busszal, vonattal utaznak Csíkszereda határáig, ahol egybe rendeződnek. A színpompás népviseletbe öltözött búcsújárók, szentolvasót imádkozva, énekelve, 5-6 km-es utat tesznek meg a csíksomlyói ferences kegytemplomig, ahol virrasztó-imában várják a szombati búcsújárást. Az imában töltött éjszaka után pünkösd vasárnap hajnalban vonulnak ki a Salvator-kápolna mögötti hegyoldalba, hogy ott a felkelő Napba nézzenek.
A magyar nyelvben: Áldozócsütörtök, áldozónap (latinul Ascensio Domini, 'Urunk mennybemenetele'), mely húsvét után a 40. nap. Az ősegyház a IV. századig a Szentlélek eljövetelével együtt pünkösdkor ünnepelte. Az V. század óta, Urunk mennybemenetelének napját csütörtökön ünnepelték. 1918-ig a húsvéti szentáldozás utolsó napja volt; ebből ered az egyedülálló magyar név: áldozócsütörtök. Áldozócsütörtök liturgikus ünnepét több országban, így Magyarországon is a következő 

677. Amint meghaltál, sokaknál kinyilvánul hozzád való igazi viszonyuk! Akik a szépségedért szerettek, elfordulnak nyomban. Akik szórakoztatására nem sajnáltad a drága idődet, még a temetésedre sem érnek rá elmenni. Segítségre csak azoknál számíthatsz, akiknek a lelküket érintetted meg! Mert a földiek közül egyedül ők imádkoznak majd érted és mondatnak szentmisét üdvösségedért! A Mennyben viszont sokan – akiket nem is ismertél, ám neked köszönhetik megtérésüket –, hálálkodva imádkoznak érted!


Pál az utóbbit mint köszöntést alkalmazza leveleiben, és most újra bevették a liturgiába, mert kiderült, hogy nem Szent Pál találta ki, hanem a korabeli miséből vette át. Előbb van a miséző Egyház, mint az Újszövetség írásai. „A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme (Ki ez? A Szentlélek!), az Atyaisten szeretete (Ki ez? A Szentlélek!) és a Szentlélek egyesítő ereje (közössége) legyen veletek!”

A két asszony szeretetben találkozik, és Pünkösdöt él át. Simeon is a Lélek ösztönzésére ment a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték a szülei: ez is pünkösdi esemény. És érdemes lenne végignézni a szentek életrajzát. A legenda szerint Assisi Boldog Egyed és Szent Lajos király, amikor találkoztak, egy szót se szóltak, csak hallgattak, utána megcsókolták, megölelték egymást és leborultak egymás előtt.
A közösség szó kulcsfogalom a Szentlélek titkáról szólva. Szent Pál leveleiben is, ahol a Lélek, a Szeretet és az egység ugyanaz: Lélek szerint éljetek! (Róm 8,4), Éljetek szeretetben! (Ef 5,2), Benne (Krisztusban) illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. (Ef 2,21-22) Ez a döccenőmentes beszéd! Ez maga is megrendítő bizonyíték arra, hogy a Szentírás első szerzője nem Pál, Lukács és János, hanem a Szentlélek! Mindannyian ugyanazt a tévedhetetlen nyelvet beszélik, amelyben minden szónak súlya van, s minden mindennel összefügg!

Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által. (2Kor 3,18) A Szentlélekkel való átitatódás és átalakulásunk a dicsőségben együtt halad ugyanazon ritmusra, hiszen ugyanarról van szó. Kezdetben a hívő csak a Lélek zsengéit birtokolja. Majd megtapasztalja a dicsőség növekedését, lehet, hogy nagyon fájdalmasan. Amikor egyedül marad, amikor a sötétben felragyog, hogy élete egyetlen értelme az istenfiúság. Azután megigazul a Lélek által és lassan, szinte észrevétlenül átalakul.
És egy nap a dicsőséges Krisztushoz hasonul az ő feltámadásának ereje által. Isten ugyanis a hit által tett megigazulttá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét. És Krisztus azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja majd gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. (vö. Fii 3,9-10.21) Ez az átalakítás a Szentlélek műve, aki itt egyszerre működik Isten erejeként és dicsőségeként. Ezért az Efezusi levélben együtt szerepel a három: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által. (Ef 3,16)
Idézet a Szeretetláng Lelki Naplóból:

Az Egyházban nagyon sok rossz van – általunk. Aki a botrányt keresi, az megtalálja benne, papok és hívek életében egyaránt. Ugyanakkor jelen van az Egyházban a Szentlélek, a hatalmas, feltámasztó, isteni erő is. Ezért érdemes az Egyházba belépni és benne maradni. Rajta kívül ezt a Lelket nem ismerik. Csak mint személytelen erőt fogják fel, de mit segíthet rajtunk egy személytelen erő, akit nem lehet megszólítani?
† Lorch (Felső-Ausztria), 304. május 4.Magas rangú katonatiszti családból származott, és ő is a császári hadsereg tisztje lett. A 3. sz. második felében szolgált, és megtért a keresztény hitre. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodtan teltek az Egyház számára, így Flórián békességben vehetett búcsút a hadseregtől. Mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban telepedett le.
Miközben botozták, ezt mondta: ,,Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.''

Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért... Test szerint megölték ugyan, de életre támadt a Lélek szerint. (1Pét 3,18) A Szentlélek Isten cselekvése a maga mindenhatóságában. Ezért hívja az Anyaszentegyház nagy események előtt: „Teremtő Lélek, jöjj közénk!” Mindig teremtő, nem alakító, nem díszítgető, nem a problémákat elfedő. Ahol a szent liturgia említi az Isten Lelkét, ott a teremtéshez hasonló isteni erő árad: a konszekrációban, a transz-szubsztanciációban, amikor a kenyér és a bor színe alatt a feltámadt Krisztus megjelenik, valószínűleg ugyanaz történik, mint amikor Jézus feltámadt. A Szentlélek megteszi, hogy millió és millió helyen találkozzon híveivel, immár a hit sötétjében. A feloldozásban is ilyen erő árad: megsemmisül a múlt. Ezért Szent Lukács evangéliuma az angyal szavát idézve, mintegy párhuzamos kifejezésként ugyanazt ismételi, amikor így szól Máriához: „A Szentlélek száll tereád, a Magasságbeli ereje borít el téged.” Ez zsidós beszéd, gondolatpárhuzam: a Szentlélek maga a Magasságbeli ereje.
A Szentlélek teszi képessé Máriát, hogy Isten Fiának anyjává legyen, és így bizonyítja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Isten mindenhatóságának műveiben jelen van a Szentlélek. Már a teremtésben is, hiszen ezt olvassuk: Isten Lelke a vizek felett lebegett (Ter 1,2), a megtestesülésben, ahogy az imént láttuk, valamint Jézus feltámasztásában és a mi feltámasztásunkban az utolsó napon. Az Úr Jézus működése az evangéliumi hagyomány szerint, a Lélek erejében bontakozik ki. A szentírók hol erőről beszélnek, amely kiárad, hol Szentlélekről, hol pedig, nagyon érdekes módon, a Lélek erejéről. Ez ahhoz hasonló kifejezés, mint a „Róma városa”, ahol a város maga Róma. A Lélek ereje az az erő, amely maga a Szentlélek Úristen. Igen, csak azért jött el Krisztus, hogy megadja a Szentlelket, aki által fiak leszünk, és így kiáltunk Istenhez: Abba, Atya!
csodamód erőre kapott egyszeriben. Másnap haza is adták és újra itthon volt. A gyermekek nem győzték "apukának" szólítani, alig tudtak betelni vele. Eredendően jó betegbiztosítása volt, így heti kétszer megnézte egy orvos. Gyenge volt ugyan, de ellátta magát és a gyógyszereit rendesen beszedte, mint megtudtam morfium is volt közte. Később, másoktól tudtam meg, hogy a "nagy románca" csak másfél évig tartott, utána őt hagyták el, amikor a betegsége jelentkezett és a munkahelyét is elvesztette. Becsületére legyen mondva, hogy "nem volt képe" visszajönni a család "terhére". Valóban korrekt ember volt, most hogy mélységes bűnbánatot tartott, egyenesen szentként néztem rá!
Isten és ember előtt ő volt a férjem, ő volt gyermekeim apja, ő volt a tékozló fiú, aki korrektül levezekelte a bűnét és lám, ő lett a Szűzanya bűnbánó gyermeke. Ez volt a legmegrázóbb, de mégis a legszebb Anyák Napja számomra!
Aki ezt tudja, az mindent tud, nincs szükség több tanításra. A minden: Isten végső titka, hogy ő maga a Szeretet, és a mi legvégső titkunk, hogy Lelkét, szeretetét árasztotta belénk. Enélkül viszont semmit sem tudunk és semmink sincs. Akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van. Ha vallásosságunk, keresztény hitünk, nem ennek a végső misztériumnak boldog birtoklása, akkor szerencsétlenebbek leszünk egy nap mindenkinél, mert magunkban is csalódnunk kell, és abban az Istenben is, akit elképzeltünk magunknak. Pontosabban: képtelenek leszünk tovább szeretni magunkat, mert elveszítjük azt az Istent, aki feltétlenül és érdemek nélkül is szeret minket.









Ne feledjétek, hogy a gyermekek, még a legkisebbek is, csupa szem és fül a megfigyelésben! Egy-kettőre észreveszik hangulatváltozásaitokat, viselkedéseteket, a hamarosan tudatosul bennük a saját hatalmuk, mellyel a gyenge szülőkre hatást gyakorolhatnak és bizony, ártatlan ravaszságukban nem haboznak majd visszaélni ezzel. Őrizkedjetek tehát mindattól, ami csorbíthatná velük szemben tekintélyeteket. Őrizkedjetek attól, hogy ezt a tekintélyt elkoptassátok a folytonos és állandó figyelmeztetésekkel és megjegyzésekkel, mert ezeket végül meg fogják unni és úgy tesznek majd, mintha oda figyelnének, holott semmi fontosságot nem tulajdonítanak szavaitoknak. Őrizkedjetek attól, hogy gyermekeiteket vaktában felelt, nemlétező és hamis okokkal és magyarázatokkal csapjátok be és ámítsátok, csak azért, hogy kellemetlen helyzetekből kikerüljetek és a kényelmetlen kérdezősködésektől megszabaduljatok.
A szeretett tanítvány – igen sokat mond most ez a megnevezés – ezt értette meg, amikor leírta: Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, (1Jn 4,16) Hogyan lehetséges ez a hit? Az Újszövetség szerint a Szentlélek kiáradása, közlése által. Azért született Krisztus e világra, halt meg és támadt fel, hogy nekünk adhassa a Szentlelket.
Az embernek csak azért lehet önmagáról képe, mert valaki szereti őt. Ádám és Éva mindaddig nem a maga szemével nézte önmagát, míg nem evett a tiltott gyümölcsből. Azután azonban felnyílt a szemük, és már saját szemükkel kellett nézniük magukat, s meglátniuk, hogy mezítelenek. A bűn után ugyanis, Istennel szakítva, az ember elveszítette szeméből a Szentlélek világosságát, ezért szégyenkezett. De nemcsak arról van szó, hogy a bűn előtti ártatlan állapotban az ember a Szentlélektől megvilágosított szemmel tekintett önmagára, hanem arról is, hogy sohasem önmagában, különálló és független létezőként, hanem mindig Isten szeretetében látta magát, mint a végtelen Isten szeretetére érdemes, ezért végtelenül értékes lényt.
A gonosz szellem ettől a látványtól akarta elvonni a bűntelen ember tekintetét és arra vette rá, hogy Isten rá irányuló szeretete nélkül nézze önmagát, mintha ez lenne az objektív látás, amely a valóságot megmutatja. Csakhogy az ember teremtmény, és a Teremtő nélkül egy pillanatra sem létezhet. Egyszerűen létem gyökerében van benne, hogy Isten pillanatról pillanatra akarja létezésemet. És ha ettől elvonatkoztatva nézem magam, akkor nem objektíven, hanem hiányosan, rosszul látok. Az olyan humanizmus tehát, amely az embert Isten nélkül szemléli, gyökereiben beteg, romlott és romboló. Csak az Isten szeretetének mélységes megtapasztalása tehet képessé a helyes önszeretetre, de a felebaráti szeretetre is. 
irritációnak látszott, viszont komoly szenvedéssel járt. A stigmák a nagyböjti időszakban láthatóvá váltak és vérzéssel jártak.

Teljes nevén Montforti Grignion Lajos Mária 1673. január 31-én született a bretagne-i Montfort-la-Cane-ban (ma: Montfort-sur-Meu). Apja kispénzű jegyző volt, akinek húsz évi házassága alatt 18 gyermeke született. Lajos a legidősebb volt az életben maradt testvérek közül. 

Az első ember Isten belső életéből részesült, de még nem ismerte a Lelket, mégis kapott a Lélekből. Mert azért teremtette Isten az embert saját képére és hasonlatosságára, hogy egykor felvehesse örök, benső, isteni életébe. Isten az ember iránti szeretetét kezdettől fogva kiárasztotta az ember szívébe a Szentlélek által. Minden Istentől elrugaszkodott hitetlen, önző és gonosztevő ember is csak azért tud élni, mert működik benne a kezdetben adott Lélek. Mert amit mint végső ajándékot ad az Isten, azt kezdettől fogva adja. Istennek az ember iránti szeretete a Szentlélek titokzatos jelenléte által már Ádám szívében, személyében megjelent, mint őseredeti, édes és végtelen vonzás.



A több helyütt bekövetkezett jelenség, a rózsafüzérek felragyogása óta (1986) minden hónap 25-én rózsafüzéres felvonulással emlékeznek az Istenanya felhívására, melyeket többnyire egy-egy püspök vezet.