Az Arsi Szent Plébános, Vianney Szent János (1786-1859) katekézise
2 Élt egyszer egy szerzetes, aki a szenvedést annyira szerette, hogy kútkötelet kötött a teste köré. Ez a kötél átvágta a bőrét és behatolt a húsába olyannyira, hogy férgek jöttek ki belőle. Szerzetestársai követelték, hogy távolítsák el őt a közösségből. Boldogan és örömmel ment el a szerzetes, hogy egy sziklabarlangban rejtőzzön el. De ugyanezen az éjszakán az elöljáró egy hangot hallott, amely azt mondta: „Elvesztetted a házad kincsét.” Ennek hallatára a barátok felkeresték a kedves szentet. Meg akarták nézni, honnan jöttek azok a férgek. Az elöljáró eltávolíttatta a kötelet és a szerzetes meggyógyult.
Ó, milyen édeset ízlelnek a szenvedésben azok a lelkek, akik egészen Istenhez tartoznak! Olyan ez, mint az ecetes-víz, amelybe sok olajat öntenek. Az ecet mindig ecet marad, de az olaj enyhíti az erejét, szinte alig lehet érezni már.
Nem messze innen, egy szomszédos plébánián élt egy kisfiú, aki teljesen ágyhoz volt kötve, annyira beteg és elesett volt. Azt kérdeztem tőle: „Kedves kicsikém, nagyon sokat szenvedsz?” Ezt válaszolta: „Nem, plébános úr, ma már semmit sem érzek a tegnapi szenvedéseimből, és holnap semmit sem fogok már érezni a mai fájdalmaimból.” „Ugye szeretnél egészséges lenni?” „Nem, mert, mielőtt beteg lettem, gonosz voltam, s újra az lehetnék. Ezért olyannak akarok maradni, amilyen most vagyok.”
Ennek a kisfiúnak a szenvedése biztosan ecet volt, de az olaj felemelte őt. Ezt mi nem tudjuk megérteni, mert túlságosan földhözragadtak vagyunk. Azok a gyerekek, akikben Isten szelleme lakozik, megszégyenítenek bennünket. Ha a Jóisten keresztet küld nekünk, engedetlenek leszünk, panaszkodunk és morgunk. Olyan érzékenyek vagyunk mindazzal szemben, ami éppen csak érint bennünket, hogy legszívesebben mindig vattába csomagolva szeretnénk élni.
Csak a kereszten keresztül juthatunk a mennyországba. A betegségek, kísértések és szenvedések nem mások, mint az a sok-sok kereszt, amely az égbe vezet bennünket. Mindez azonban gyorsan elmúlik. Figyeljétek a szenteket, akik már megérkeztek az égbe.
A Jóisten nem kíván testi mártíromságot tőlünk, csak a szív és az akarat mártíromságát kívánja. Az Isteni Üdvözítő a példaképünk. Vegyük ezért magunkra keresztünket és kövessük Őt. Tegyük azt, amit Napóleon katonái tettek. Napóleonnak egyszer át kellett mennie egy hídon, amelyre ágyúkat irányítottak, s ezért senki sem mert átkelni. Ekkor Napóleon megragadta a zászlót és elsőként kelt át, mire ezt látván mindannyian követték őt. Csináljuk mi is így, kövessük az édes Üdvözítőt, aki előttünk járt. Egy katona mesélte egyszer nekem, hogy egy csata alatt egy fél órán át holttesteken ment keresztül. Alig tudott egy szabad lépést tenni, a föld mindenütt vértől piroslott. Így kell nekünk is az életutunkat keresztek és szenvedések között járni, hogy végre haza érkezhessünk. (Forrás) A kis kereszt gyakran kevésnek bizonyul!
