203. A sátán uralkodni akar az emberek felett és magának akarja lelküket megnyerni. Világuralomra tör a szervezetek és médiák felett, melyek az emberek élet-terét, „világát” képezik és meghatározzák. Kozmikus harc folyik minden egyes lélekért, minden pillanatban, minden órában, a csábítás és megtévesztés minden eszközével; a tét pedig az örök élet boldogsága!
204. Az áteredő bűn következményeként az embernek vállalnia kell a testi halált, „melyet /.../ nem ismert volna meg, ha nem vétkezik”. (ÚK 1018)
205. A bűn személyes cselekedet, de felelősséggel tartozunk a mások által elkövetett bűnökért is, amikor rossz példát adtunk, mutattunk: 1) közvetlenül és szándékosan; 2) parancsolva, dicsérve tanácsolva, vagy jóváhagyva; 3) palástolva vagy meg nem akadályozva (kötelesség mulasztás); 4) pártolva azokat, akik elkövetik a bűnt (pártszavazatunkkal).(vö ÚK 1868)
206. A bűn, mindennek a megrontója!
207. Az „égbekiáltó bűnök”: Ábel vére; a szodomaiak bűne; az elnyomott nép kiáltása; a jövevények, özvegyek és árvák jajgatása; a bérmunkással szemben elkövetett igazságtalanságok. (vö ÚK 1867)
208. A lelket két hajlam képes elsötétíteni: a jóra való restség és a rosszra való készség. (H 427)
209. A bűn olyan a szívben, mint terebélyes bálvány az oltáron. (Liguori Szent Alfonz)
210. Legyen bármely szentnél nagyobb az érdemed, egyetlen halálos bűnnel semmivé válhat! (uo)
211. Ó Jézusom, nem merném a bocsánatodat kérni, ha nem tudnám, csak azért adtad az életedet, hogy nekem megbocsáthass! (uo)
212. Bizonyos tekintetben mindenki maga felelős, lelki alkatának a kialakulásáért! (Arisztotelész)
213. Szívedbe zárhatsz ezernyi semmiséget, azt is hiheted, hogy megtelt. Pedig szíved mindaddig üres marad, míg be nem tölti a Végtelen! (H 3)
214. A kínos tévedések négy fokozata: 1) Amikor kigondoljuk. 2) Amikor cselekménnyé váltjuk. 3) Amikor a felelősséget megpróbáljuk áthárítani. 4) Amikor legszívesebben meg nem történtté tennénk az egészet. (H 623)
215. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta. (ÚK 1009)
216. Tökéletlen jóságunk a tökéletes jó után kiált. Tehetetlenségünk a Mindenhatót kívánja. Miként véges létünk a végtelenre, úgy emberségünk az isteni létre vágyakozik. (H 46)
