A Hajnal Szép Sugara

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

A Szentáldozás     A teremtett világban minden élőlénynek táplálkoznia kell, hogy éljen. A léleknek is táplálkoznia kell... Amikor Isten táplálékot akart adni lelkünknek, hogy támogassa az élet zarándokútján, körültekintett a teremtett világon, s nem talált semmit, ami a lélekhez méltó lett volna. Akkor visszavonult önmagába és elhatározta, hogy önmagát adja neki... Ó, lelkem, mily nagy vagy, hogy téged csak Isten tud kielégíteni! (Vianney Szent János)

Az Úr Jézus arra hív, hogy rendszeresen találkozzunk vele, hogy bensőséges és baráti legyen a kapcsolatunk. Sőt az egyház újabb rendelkezései megkönnyítik a rendszeres szentáldozást - most csak egy óra böjt van előtte, betegeknél még ez sem kötelező. Ha két szentmisén veszünk részt, a másodikon is áldozhatunk. Rendkívüli alkalmakkor a két szín alatti áldozás is engedélyezett – mint pl. amikor lelkigyakorlaton vesz részt egy közösség a nekik bemutatott szentmisében megfelelő felkészítő után két szín alatt áldozhatnak. Vagy esküvőkor a menyasszony és vőlegény, újmisében az újonnan szentelt szülei. Mindezek azt szolgálják, hogy élő legyen az Istennel való kapcsolatunk, hogy legyen lelki erőnk a mindennapok kereszthordozásához, ahhoz, hogy valóban krisztusi tanítvánnyá legyünk – hiteles kereszténnyé, és Krisztus egyházának teljes értékű tagjává.
A szentáldozás módjára vonatkozólag ezekből a felismerésekből XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikája vonta le a következtetést: „Avégből, hogy világosabban ismertté váljék az, hogy az Eucharisztia magukhoz vételével a hívek részesednek magában az áldozatban, elődünk, XIV. Benedek pápa dicséri azok áhítatát, akik nemcsak azt kívánják, hogy a misén való részvételük alatt táplálkozzanak a Mennyei Kenyérrel, hanem azt is óhajtják, hogy az illető miseáldozatnál konszekrált ostyákkal áldozzanak (116)".
A Szeretetláng Lelki Naplóból:
»Ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti mégsem vigyáztok rá! Van-e szülő aki többet szenvedett, mint Én? Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe. Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen /külső alá/, szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy ne féljetek Tőlem. Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek, vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenved gyermeke új ruhája megszerzéséért és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják csak el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a szívükbe fogadtak. Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Én kérlek, hogy legyetek szívesek és szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!« (I/72-73)
„Nagy tisztasággal és tisztelettel járuljatok az eucharisztiához. Ne tegyétek méltatlanná magatokat.” (Szent Ciprián) Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Aki tehát méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg tehát az ember önmagát, és úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem különbözteti meg a testet, saját ítéletét eszi és issza. Ezért van köztetek sok beteg és erőtlen... (1Kor 11,26-30) „ Én a felnőttek eledele vagyok. Növekedjél és részed lesz benne. Nem te változtatsz engem magaddá, mint valami testi eledelt, hanem én változtatlak át téged magammá.” (Szent Ágoston)
Meg kell különböztetnünk az Eucharisztiából való részesülés feltételeit és az arra való fölkészülést.
Elengedhetetlen feltételei az áldozásnak a következők: a keresztség, a hit egysége (vagyis hogy a szentáldozáshoz járuló az egyetemes Egyház tagja legyen), a haragosainkkal való kiengesztelődés, és természetesen az érvényes Liturgia, amelynek során a Szent Adományok az Úr Testévé és Vérévé változnak.

Az egyházi hagyo-mány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
– Testi előkészületek – böjt, önmegtartóz-tatás, az irgalmasság, lemondás gyakorlása
– Lelki előkészületek – gyónás, ima (különös tekintettel az áldozás előtti imákra)
Mindezeken felül nyilvánvaló előkészületnek számít az Isteni Liturgián való részvétel is, hiszen az maga a misztagógia, az isteni Titkokhoz vezető út:
„A szent titkok áldozati cselekményének eredménye az adományoknak az isteni testté és vérré változtatása, célja pedig a hívők megszentelése. Az előkészületet, és az ehhez az eredményhez és célhoz vezető eszközöket az imádságok, zsoltárok és szentírási olvasmányok jelentik; egyszóval mindaz, amit az adományok megszentelése előtt és után szent áhítattal tesznek és mondanak. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindent ingyen ad, ami szent dolog, s mi semmit sem nyújthatunk ezekért cserébe, hanem mindez szó szerint tiszta kegyelem. Azért mégis elvárja tőlünk az Úr, hogy alkalmasak legyünk ezek befogadására és megőrzésére. Nem is adná át ezt a megszentelést olyannak, aki nem így készült föl arra. (…) A magvetőről szóló példabeszédben is ezt fejezte ki: »Kiment a magvető« – mondta az Úr; nem azért, hogy fölszántsa a földet, hanem »hogy vessen«, tehát a szántást és minden további előkészítést nekünk kell már előbb elvégeznünk. Mivel tehát szükség van arra, hogy a titkok vételéhez jó lelkiállapotban és felkészülten lépjünk, ennek is be kellett kerülnie az egész szertartás rendjébe – s benne is van. Erre tehet ugyanis képessé mindaz, amit áhítattal végeznek és mondanak a Szent Liturgia során. Ezek megszentelnek és átalakítanak bennünket, egyrészt, hogy helyesen fogadhassuk be a Szentséget, másrészt, hogy megőrizzük a megszentelődést, s továbbra is megmaradjunk ennek birtokában.” (Nikólaosz Kavaszilász) (folyt)

Te kit választottál?
„Kit választottál védőszentednek?” ‒ kérdeztem Kimberlytől egészen véletlenül a nagyhét közepén.
„Miről beszélsz?” ‒ nézett rám értetlenül.
     Így hát elmagyaráztam.
„Amikor megbérmálnak, bérmanevet választhatsz, mely általában annak a védőszentnek a neve, akit közel érzel magadhoz. Amikor én katolizáltam, én Szalézi Szent Ferencet választottam!”
Kimberly mintha még most sem kapcsolt volna.
„Miért őt?” ‒ kérdezte.
„Azért, mert Szalézi Szent Ferenc épp akkor volt Genf püspöke Svájcban ‒ magyaráztam ‒, amikor Kálvin letérítette az embereket a katolikus hitről. Ahogy Szalézi Ferencről olvastam fel-fedeztem, hogy olyan hatékony szónok és hitvédő volt, hogy szentbeszédeivel és röpirataival, több mint negyvenezer kálvinistát vitt vissza az Egyházba. Ebből arra következtettem, hogyha akkor ennyit volt képes visszavezetni az Egyházba, akkor most egyet még visszavezethet!
Azon kívül Szalézi Szent Ferencet a katolikus sajtó védőszentjének is nyilvánították, és mivel kereken tizenötezer könyvem van, természetesnek tűnt, hogy őt válasszam.
„Azt hiszem, ezt át kell imádkoznom! ‒ fordult el Kimberly vágyakozó, de kissé bizonytalan tekintettel ‒ aztán meglátom, hogy eszembe juttat-e valakit az Úr!”
     A feleségemen látszódott, hogy bár elindult az „úton”, olykor mégis elege volt az egészből!

(folyt. köv.) (Scott Hahn könyvei)

Hát nem látjátok?

Az említett folyamat felgyorsulni látszik a globalizáció, különösen az „Istennel szembeni autonómiát” hirdető New Age mozgalom térhódítása révén, melyről X. Piusz ezt nyilatkozta: „Az összes eretnekség végső összefoglalása.”

Általánosan megfigyelhető, hogy az Evangéliumot, a katolicizmust és a Pápa személyét, minden módon igyekszenek kikezdeni, megfélemlíteni – nem kevesebb céllal –, minthogy az Úr személyét egyszerű „Jézusotok”-ként, szupersztárként, a megváltás tényét pedig ámításként igyekszenek beállítani. A szentségi jelenlétet „kárhozatos bálványimádásnak” degradálják. Ál-evangéliumok, ál-történeteinek ál-kutatási eredményeit jelentetik meg, rombolásként (Da Vinci kód, Júdás evangéliuma, protestáns Káték, stb.) Ez a Gonosz műve! Úgy védekezhetünk, ha nem nézzük, nem olvassuk és nem terjesztjük!

Ez a hamiskodás az ál-evangéliumokkal, már Jézust követően elkezdődött, ám a médialehetőségek mára milliószor nagyobbak, így tehát hatalmas tömegeket tudnak elérni, az elidegenítés, a megtévesztés alig leplezett szándékával! „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Ahol kiszorítják a keresztény nevelést, ott csakhamar pusztulnak a keresztény erkölcsök, elhatalmasodnak a tévelyek sötét rémei, és vakmerően üti fel fejét a gonoszság. (vö XIII. Leó Humanum genus)

Az ördögnek van egy általános érvényű tevékenysége is, amellyel minden embert egyformán zaklat, s ez a rosszra való kísértés. Ám senki sem kárhozott el azért, mert sok rosszat tett, de sokan vannak a pokolban egyetlen halálos bűn miatt, mert nem akarták megbánni.

Végkövetkeztetés: Ha az ember elfordul Istentől és nem él a szentségekkel, könnyen válik védtelenné, s a végeredmény a bűn lavinaszerű elhatalmasodása!

Részlet II. János Pál pápa 1987. 05. 24-i beszédéből: „Az ördög elleni küzdelem, mely Szent Mihály arkangyal kiemelkedő jellemzője, napjainkban is aktuális, hiszen a sátán ma is tevékenykedik a világban. Mindaz a rossz, ami a világban van, a társadalom hiányosságai, az ember-, a személy belső meghasonlottsága, a sátán sötét és zavartkeltő tevékenységének eredménye is.”

Szent Mihály arkangyal könyörögj érettünk!

(Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Mondd meg nekik!
     Elrepültem Kaliforniába, ahol a Catholic Answers által szervezett országos hitvédelmi konferencián tartottam előadást. Az ott lévők közül sokan hallották a szalagot, és mind Kimberlyről érdeklődtek. Az előadásom befejeztével föltett első kérdés valahogy így hangzott:
„Scott, mindnyájan hallottuk a néhány hónapja önnel készült szalagot! Mondja el, hol tart a felesége a katolizálásban?”
Kínos volt, mert meg kellett mondanom, hogy nem tudom.
     Aznap este még fölhívtam Kimberlyt. Elmeséltem neki, hogy a konferencia résztvevői mind hallották a szalagot, és mennyire kíváncsiak, hogyan gondolkodik most. Megkérdeztem, van-e valami amit el akar mondani? ‒ Arra azonban amit válaszolt, aligha számítottam.
„Mondd meg nekik” ‒ válaszolta némi szünet után ‒, hogy amikor tegnap, hamvazószerdán átjöttem Steubenville-be, a kocsiban sokat töprengtem és imádkoztam és világossá vált, hogy Isten most húsvétkor hazavár. ‒ Egy hosszú percen át egyikünk sem bírt megszólalni. Aztán folyni kezdtek a könnyeink, hálát adtunk és örültünk.
Hamarosan mindenki tudta a konferencián.
     Megbeszéltük, hogy Kimberlyt a jolieti Szent Patrik templomban 1990 húsvét vigíliáján fogadja vissza az Egyház. (Az időzítés enyhén szólva ironikusnak tűnt; öt évvel azelőtti katolizálásom legkorábbi időpontjául 1990-et jelöltük ki. A nekem szánt időpont íme a feleségemé lett.)
Időnként elemi erővel tört ránk az öröm, hogy Kimberly visszafogadása máris megtörténik; mindketten különös módon átéreztük a nagyböjt bűnbánati lelkületét. Így még sose ünnepeltük a Nagyhetet. újra boldogok voltunk!

(folyt. köv.)

Vannak, „akik átláttak a szitán”!

Szent Henry Newmann (1801-1890) az anglikánból katolizált későbbi bíboros így ír: „Napjainkban nem törekednek-e csaknem mindenhol a világban a vallás nélkülözhetővé tételére? Hirdetik, hogy a vallásosság nem nemzeti-, hanem magánügy. Nem kísérlik-e meg kizárólagossá tenni a vallás nélküli nevelést? Nem kísérlik-e meg, hogy a hasznosságot és nem az igazságot tegyék az állami törvények és rendelkezések iránymutatójává? Nem kísérlik-e meg mást belemagyarázva kiforgatni a Szentírást? /Sajnos/, a gonosz összeesküvésével állunk szemben, mely a világ minden részén szervezkedik, intézkedik, hogy Krisztus Egyházát gúzsba kösse és előkészítse az utat az általános elszakadásra! Ez a nagy aposztázia vajon megszüli-e az Antikrisztust vagy halasztódik még?

Mindenesetre ez a taktika összes jeleivel és eszközeivel a sátántól ered! Távol álljon tőlünk, hogy megtévesszenek szép ígéretei, melyben mérgek vannak rejtve. Ne gondoljátok, hogy ügyetlen a mesterkedésben! Csalétkeit nagyon is nyíltan kínálja: Ígér polgári szabadságot, egyenlőséget, jó üzletet és jólétet, ígéri az adók csökkentését és reformokat. Ezáltal fedi el műve sátáni célját, melybe be akar minket is vonni. Ezért gúnyolódik az elmúlt időkön és a hagyományos intézményeken. Nekünk azonban szükséges megértenünk, hogy az első keresztények helyzetében vagyunk; ugyanazon friggyel, papi renddel, szentségekkel és kötelességgel!

Tudatosítanunk kell, hogy egy bűnben fetrengő világban élünk, hogy helyzetün-ket felmérve lehessünk tanúságtevők Krisztus mellett. Szükséges, hogy éber legyen a szívünk, éberek legyünk a reményre /mentsük a lelkeket/ és várjuk az Ő második eljövetelét.” (vö Szent István Társ. Bp. 1961. 358-363. o)

Szent X. Piusz a XX. század első pápája is előre látta az eljövendő liberális hitlazulást, mely „a tévedések univerzális folyamataként” elősegíti „az Egyház hitének és fegyelmének általános meglazulását (…) Ez egy olyan méreg, mely ravaszan és titokzatosan lopakodik be az Egyház legbenső véredényébe.” Világosan figyelmeztet, hogy itt van az az idő, amikor a társadalom egyes rétegei megpróbálják majd gyökerestől kitépni és kiirtani „az ember és Isten közötti kapcsolat minden szálát”. (vö X. Piusz pápa: Pascendi Dominici Gregis) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

     Dávid király nemzetségéből származó Szent József volt a Szeplőtelen Szűz Mária jog szerint való hitestársa és az Úr Jézusnak Istentől rendelt nevelőatyja. E magasztos kegyelem által került ez az egyszerű názáreti kézmíves a megváltás munkájának középpontjába és jutott az emberré lett Isten Fiának közvetlen közelébe. E nagyszerű hivatás és magasztos szentség ellenére Szent József tiszteletére az Egyház csak később szentelt liturgikus ünnepet. – 1479-ben jelenik meg Szent József ünnepe március 19-én a római breviáriumban. 1621-ben XV. Gergely pápa egyházilag parancsolt ünneppé rendelte: 1970-ben IX. Pius az Egyház védőszentjévé tette és ünnepét elsőrangú ünneppé emelte.

Könyörgés: Urunk, Szentséges Anyád jegyesének érdemei miatt kérünk, gyámolíts minket, hogy mindazt, mire a mi könyörgéseink elégtelenek, az ő esedezése által megnyerjük.

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 6
A kegyelem átható melegében
     1987. augusztus 7 -én megszületett harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány. Ez a baba élő jelképe volt az imádság erejének, és tanúskodott a nagy fájdalmak és küzdelmek közepette is megingathatatlan szeretetünkről.
Hannah keresztelőjére úgy mentem el, hogy még azt sem tudtam, nem szólít-e föl a pap: „Legyen szíves üljön oda, Mrs. Hahn, míg én itt megkeresztelem a gyermekét.” De nem így történt. Amikor bementünk, Monsignor Bruskewitz üdvözölt és kedvesen megkért, hogy csinál-jak és mondjak mindent, amit jó lelkiismerettel tudok. Bár a Mindenszentek litániája alatt csöndben maradtam, és legbelül azzal sem értettem egyet, amit a keresztségről mondott, azonban a liturgia szépsége teljesen ámulatba ejtett. Őszinte buzgalommal kapcsolódtam bele. Váratlanul ért a keresztségi liturgia szépsége. Csupa olyasmi volt benne, amit én is imádkoztam volna a kislányomért! Egyszer csak, alighogy a pap befejezett egy hihetetlenül szép könyörgést a gyermekünk-ért, a pillanat igaz örömének hatása alatt megszorítottam Scott kezét, ő pedig vissza szorított. (Később kiderült, mert attól félt, azért kapaszkodom, nehogy kirohanjak.)
     Végül a Monsignor egy „Amen”-nel fejezte be a könyörgést, és belőlem is kitört az amen! Egyszerűen nem tudtam magamban tartani. (A presbiteriánusoknál nem szokás!)
A Monsignorral együtt mindnyájan nevettünk! Rég nem érzett boldog melegség töltött el.
     A Szent Bernát templomból távozóban Isten fontos dolgokat művelt bennem, és így szóltam Scotthoz: „Tudom, hogy ez a mai nap fordulópont számomra!” Valójában, nem az egyetlen, de fontos fordulópont volt.
Kimberly négy évvel később követte férjét! Az igazság fájdalmas, de kitartó keresése után, mindketten a Katolikus Egyház közösségében találták meg a legnagyobb kincset, a feltámadt Krisztust, aki tanít, megbocsát minden bűnt, meggyógyítja a szív minden sebét, felemel a legnagyobb bukásokból, és az öröm teljességére vezet a mennyországban.

(folyt. köv.)

A mögöttes erők

     Sajnálattal mondható el, hogy sokan azért nem ismerik fel a „sötétség hatalmainak” mesterkedését és cselszövéseik mikéntjét, mert semmilyen információt még nem kapnak róla! „Kötelességünk az ördög leleplezése!” – mondta a pápa. Egy világos és valós szükségletről van szó, hiszen a gonosz belopakodott az Egyházba is: „valamely résen keresztül a sátán füstje beszivárog az egyházba”. (1972. június 29.) Ezzel arra is célzott, hogy ez valakik mesterkedése folytán vagy figyelmetlenségéből, a megkülönböztetés adományának hiánya miatt történhet meg, mert e kérdésben a tisztánlátás és a figyelemfelkeltés múlhatatlan evangelizációs feladat!

A következmény: Tömegek dőlnek be a vallásosnak tűnő hamis üzeneteknek, s az óvó ismeretek hiányában felnőtt ifjúságot megrontotta a sátán. Íme: megvakította a pásztorokat, hogy megtéveszthesse a nyájat.

VI. Pál egy másik beszédében így fogalmaz: „Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát (…) Az a gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan, ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadásnak az eredménye, melyet egy sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet (…) A gonoszság nem pusztán a nyomort s a rosszat jelenti a földön, hanem egy élő, személyes, szellemi, romlott és rontó lényt, egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő. (…) Az egyik legsürgetőbb szükség az ellen a rossz ellen védekeznünk, akit ördögnek nevezünk. (…) Ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember testi-lelki egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden bensőnkbe vezető utat, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.” (1972. nov. 15.)

Annak ellenére, hogy az Egyház hivatalos tanítása, pl. Új Katekizmus világosan beszél a sátán létéről, s az ördögűzés mikéntjéről is, sajnos sokan próbálják tagadni az ördög létezését.

„Korunkban nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek, sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét. (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon van nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (…) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának.” (Tertulliánus, De praescriptione)

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 5

A protestantizmus megkötözöttségében
     Már-már arra gondoltam, hogy elválunk, de féltem Istent megsérteni és attól, hogy emiatt a pokolra kerüljek. Éreztem, hogy valamiképp van remény ‒ nem Scott miatt vagy miattam, hanem azért, mert Isten hűséges. Az Úr valahogy majd csak irgalmas lesz hozzám ‒ és Scotthoz is ‒ nap nap után, hogy megkapjuk a szükséges kegyelmet ebben a nehéz, ínséges időben.
     Scott nagy élvezettel élte katolikus életét (bár nem kérkedett vele). Ha imádkozott, keresztet vetett. Volt egy feszület az irodájában. Egyszer véletlenül hallottam, amikor az Üdvözlégyet mondta egy barátjával.
     Nagyon mélyen érintett, hogy nem tudok örülni megváltottságomnak. Imanaplómban újra és újra föltettem a kérdést az Úrnak: „Miért nem tudok örülni megváltottságomnak? Tudom, hogy meg vagyok váltva. Ugyanakkor Scott föl se teszi ezt a kérdést, és ő miért tud örülni annyira? Igen, neki ott volt az Oltáriszentség!” Nagyon makacs voltam ‒ ez a legmegfelelőbb szó.
     Egyszer az egyik katolikus barátnőm értem könyörögvén, megemlítette, hogy az Úr azt mondta neki: számunkra „Krisztus megtöretett Testének apostolsága” adatik. Nem értettem, de a magányosságunk gyötrelmei emlékeztettek a reformáció okozta szakadások szomorúságára és fájdalmaira. És ez elgondolkodtatott, hiszen nap nap után határozottan éreztük, micsoda dúltság jellemzi a családokat a reformáció óta. És magunk is megéltük, mennyire fájdalmas az egység hiánya.
     Férjemmel ketten aktivisták lettünk, s ez a kötelék nagyban segítette, hogy együtt tudjunk működni. Az abortusz és a pornográfia elleni közös küzdelemben együtt éltünk meg a sikereket, és házasságunk erősödött a közös szolgálattól is, meg attól is, hogy közös barátokat szereztünk.
Segített abban is, hogy kívülről tudjuk szemlélni magunkat.

(folyt. köv.)

A kellő ismeretek hiányában

     Különös nehézséget jelent az evangelizációs munkában az is, hogy a sátáni gondolat sokszor tetszetős eszmék köpenyében jelenik meg, s emberi jogok címén, a felvilágosult ember nevében és érdekében kerül terjesztésre. (Ez is álcázás!) Az elmúlt évszázadok során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait is jelölhetjük. Így pl. a racionalizmus, a felvilágosodás, a modernizmus, a szekularizáció, az ateizmus, a liberalizmus. Az eszmék pedig az élet minden területén kifejtik hatásukat. A magánéletben, a közösségben, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában éppen úgy, mint az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A megfelelő ismeretek s a megkülönböztetés hiánya azt is eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal támogatnak káros eszméket. Keresztes Szent János szerint „az ördögnek sokféle furfangja között, melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket, a legközönségesebb, hogy nem rosszat, hanem valami jót ajánl nekik”.

Súlyos nehézség az értékrend átrendező-dése a pénz és az élvezetek javára. Ez régi probléma. Veszélyükre Jézus is figyel-meztet (Mt 19,22-23). A piacgazdaság, a szabad verseny, a test kívánságának túlzott kiszolgálása lényegesen kiszélesítette az áldozatok körét. Ugyanakkor generációk nőnek fel, akik nem, vagy alig ismerik a kinyilatkoztatást, s egyre-másra veszítik el hitüket, keresztényi és nemzeti identitásukat. Kellő ismeretek hiányában megfeledkeznek arról, hogy az Isten egyedül a názáreti Jézust igazolta (ApCsel 2,22), és értésünkre adta: csak Jézus által lehet eljutni az Istenhez (vö. Jn 14,6), és „nincs üdvösség senki másban” (ApCsel 4,12).

Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet s Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba, a bűnök és a hiszékenységek arányában. Az embernek tehát nagyon óvatosnak kell lennie eszmék, vallássok, vagy pártok követésében! Mert egyedül Krisztus nevében üdvözülhetünk, mert Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), aki tanítói megbízatást és hatalmat adott az apostoloknak. Csak az Ő nevében győzhetjük le a sátánt, aki üdvösségünk ellensége. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 4

Apám sugalmazott jótanácsa
     1986 karácsonyán tudtuk meg, hogy újabb gyermekünk fog születni. Az Úr sugallatára a „kiengesztelődés gyermekének” neveztem el.
„Ó, Istenem” ‒ mondogattam ‒, „azt jelenti ez, hogy katolikus lesz és nekem is katolikussá kell lennem?” ‒ S rögtön imádkozni kezdtem.
     Utána azon gondolkodtam el, milyen módon lesz ez a gyermek megkeresztelve. Kritikus helyzet volt ‒ magam hittem a gyermekkeresztségben, de egy olyan, felekezethez nem tartozó gyülekezetbe jártam, mely nem hitt benne. Mindig arról álmodtam, hogy apám kereszteli meg a gyermekeinket, de nem tudtam elképzelni, hogyan válhat ez valóra. Isten volt hozzám oly kegyes, hogy ezúttal megóvott a Scottal való vitáktól. Beláttam, hogy Scott a család lelki irányítója, és jobbnak láttam, ha beletörődök, hogy a gyermek katolikus keresztségben részesül; ami végül igaz békével ajándékozott meg azzal a hatalmas meglepetéssel együtt, amelyet Scottnak okoztam, amikor csöndben megkértem, hogy a gyermek megszületésekor tegye meg az előkészületeket Monsignor Bruskewitz-al a keresztelőre.
     Közvetlenül a kislányunk megszületése előtt volt egy fontos beszélgetésem apámmal. Nála mélyebben hívő embert keveset ismerek. Tényleg ilyen apára volt szükségem, hogy elvezessen mennyei Atyámhoz. Apa megérezte a szomorúságot a hangomban.
„Kimberly ‒ kérdezte ‒, szoktad-e mondani azt az imádságot, amit én nap mint nap elmondok: Uram! Megyek ahova akarod, hogy menjek; teszem amit akarsz, hogy tegyek; mondom amit akarsz, hogy mondjak, és lemondok, amiről akarod, hogy lemondjak”?
„Nem, apa, mostanában nem szoktam mondani!” (Nem is sejtette, hogy még mindig micsoda fájdalommal tölt el, hogy Scott katolizált.)
„Nem?!” ‒ mondta őszinte megdöbbenéssel.
„Apa, én attól félek, hogyha imádkoznám, az egyet jelentene a katolizálással. Én pedig nem leszek római katolikus!”
„Kimberly nem hiszem, hogy azt jelentené, hogy római katolikus leszel, hanem azt jelenti: vagy Jézus Krisztus az ura életednek, vagy nem Ő az! Ne akard meghatározni Istennek, hová vagy hajlandó elmenni Vele, és hová nem. Azt mondd el neki, hogy hallgatsz Rá! Ez sokkal fontosabb, minthogy római katolikus leszel-e, vagy sem,
máskülönben megkeményíted a szíved az Úrral szemben. Amíg nem tudod elmondani ezt az imát, imádkozz a kegyelemért, hogy sikerüljön elmondanod. Szívedből hódolj meg előtte ‒ bízhatsz benne!”
     Apám szavai nagy hatással voltak rám! Olyan érzésem volt, mint amikor gyermekkoromban megfogta a kezemet.
„Istenem, add meg a kegyelmet, hogy el tudjam mondani azt az imádságot” ‒ imádkoztam naponta, 40 napon át. Közben féltem, hogyha elmondom azt az imádságot, megpecsételődik a sorsom, kidobhatom az agyam, és mint egy idióta követhetem Scottot a Katolikus Egyházba.
     Végül eljutottam odáig, hogy mondjam ezt az imádságot, Istenre bízva a következményeket. És érdekesmód rájöttem, hogy én készítettem magamnak a kalitkát, az Úr pedig nem bezárta, hanem kinyitotta az ajtaját, hogy szabaddá tegyen. Megdobbant a szívem. Most már újra szabadon hozzáfoghattam tanulni és próbálkozni, némi örömmel kutatni kezdhettem dolgokat. Most már mondhattam: Igen Istenem, nem így terveztem el az életemet, de jó lesz, amit te álmodsz meg számomra. Mi a szándékod a szívemmel, a házasságommal, a családunkkal? Tudni akartam. (folyt. köv.)

Az ember mögé rejtőzve

     Az ember nincs egyedül a világban, társadalmi lényként szorosan beletartozik saját nép- és munkaközösségébe. Szellemileg és erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag csak közösségben létezhet. A Sátán azonban az ember mögé rejtőzik.

A szociális függőségi viszonyok talán még soha nem voltak ennyire erősek, mint a pártok, a sajtó és a különféle szervezetek mostani korában. Ezt a tényt használja ki a Sátán, mert semmi nincs befolyásának jobban kiszolgáltatva, mint a személyiségétől megfosztott és „beetetett” ember! Egyes pártirányzatok automatikus velejárója, a démoni megszállottság! Semmi nem könnyíti meg ilyen nagymértékben az emberiség növekvő elsátánosodását, mint a médiák általi általános népbutítás! Ez különösen a szexualitás és a nemi identitás megzavarása terén mutatkozik meg.

A férfinak az asszonyhoz és az asszonynak a férfihoz való rendelése Isten által akart viszony. Csak az ő kölcsönös egymásra-találásuk és egymás-birtoklásuk tudja az emberi nem feladatát hiánytalanul elvégezni a Házasság Szentségének oltalma alatt. A kölcsönös készségek, a szexuális vágyak helytelen, vagy a házasságon kívüli kiélése következményeként, a férfi és a nő emberi méltósága sérül és egymás ellenségeivé vának. A Sátán előszeretettel használja fel a szexualitást, a két nem elbukására, és a szexualitás sátánivá tételével az ördög az emberiség jövőjét uralja.

Ratzinger bíboros a Hittani Kongregáció vezetőjeként való két megnyilatkozása: „Akinek világos képe van korunkról, ennek sötét oldalairól, láthatja azokat az erőket, amelyek azon munkálkodnak, hogy szétverjék az embereket összekötő kapcsolatokat.” „Van valami ördögi abban az aljas közönyben, amivel a pénz nevében tönkreteszik az embert, kihasználva gyöngeségét és megkísérthetőségét. Pokoli az a nyugati kultúra, mely bebeszéli az embernek, hogy az élet egyetlen célja a gyönyör és az egoista önzés!”

Sátán által felkínált csábításokkal szemben, az isteni kegyelmeket kell bevetni, és leküzdeni a kereszt módszerével. Minden bűn és gonoszság lényegében az önzésből indul: „ez az én életem, én tudom, jogom van”. Ez a hármas „tudatosság” oda vezet, hogy nincs szüksége többé Istenre. A bűnrehajló vágyak leküzdése Jézus példája nyomán, szintén három lépcsőfokban mehet végbe: az alázat-, a szegénység- és a bűnbánat szellemével. Ebből áll minden aszkézis, minden tökéletességre való törekvés! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 3
A protestantizmus megkötözöttségében
    Én mást gyászoltam, mint Scott. Azon keseregtem, hogy soha többé nem lehetek lelkipásztor-feleség, amiről egész életemben álmodtam. Nem láttam, milyen szerepem lehetne Scott hivatásában, újabban azt mondta, kispapokat szeretne oktatni; korábban terveztük, hogy majd tanácsadást tartunk fiatal jegyespároknak, de ilyesmi a katolikus szemináriumban nem létezik.
És talán apróságnak tűnik, de irtóztam a gondolatától is, hogy az otthonunkban esetleg mindenféle kegytárgyak álljanak halomban. Amikor az egyik barátunktól többek jelenlétében kaptunk egy keresztet, megszólalni se bírtam.
Szerencsére Scott elvette tőle: „Tudom is, hol lesz a helye ‒ mondta ‒ ahol olvasni szoktam.”
Kedves barátainknak fogalmuk sem volt róla, micsoda fájdalmat okoznak nekem ezzel. És még csak azzal sem enyhíthettem rajta, hogy elmondjam valakinek.
     Nem tudtunk többé mélyebben elbeszélgetni teológiai kérdésekről úgy, hogy kölcsönös gyomorgörcsöt ne okoztunk volna egymásnak. Azelőtt Scott volt a legjobb barátom, akivel megoszthattam, ha bántott valami. De most hogyan fordulhattam volna hozzá, amikor legtöbbször éppen ő okozta nekem
akaratlanul is a fájdalmat?
     És Scott sem lett volna annyira magányos, ha mellette vagyok, de nem tudtam és nem is akartam könnyíteni rajta, elvégre ő döntött így, és nyögte a következményeit.
Lényeg, hogy a férjem rettenetesen magára maradt. Hozzám hasonló okok miatt sok protestáns barátja szóba sem akart állni vele, nem értették meg őt és szakítottak vele.
     Gyötrelmes volt a külön-külön magányunk. Azelőtt együtt tanultunk, együtt küszködtünk különböző szövegekkel, s közben tanultam tőle, mert igen jó megközelítései voltak. Most pedig nem voltam hajlandó meghallgatni a felfedezéseit, és nem tudtam vele örülni, hanem mindig rettegtem, hogy belemegy a részletekbe és én hallani sem bírom. Scott azt állította, hogy ő a Biblia révén jutott el a katolikus hitre. De az én hitemnek is a Biblia volt az alapja!
”Mi az igazság oszlopa és alapja?” ‒ vetette oda egyszer.
”Isten Igéje!” ‒ válaszoltam gyorsan.
”Akkor miért mondja Szent Pál a 1Tim 3,15-ben, hogy az Egyház? Mondd, miért nem ér el ez a kijelentés a protestánsok lelkéig?”
”Ez csak a te katolikus Bibliádban van így, Scott!” ‒ állítottam. Erre ő kinyitotta az én Bibliámat, és valóban benne volt, melyet emlékeim szerint addig sose olvastam.

(folyt. köv.)

A Magyar Országgyűlés 45/2014. (XII. 17.) határozatában a magyar zászló és címer emléknapjául március 16-át jelölte ki. Nemzeti jelképeink e napja újabb kapocs lehet az anyaország és az elszakított magyar nemzetrészek között, amely alkalmat és lehetőséget teremt a magyar zászló és címer nemzeti összetartozást jelképező méltó és közös megünneplésére. (Ez lenne az ideális közhasználatú nemzeti zászló!)

Bangha Béla SJ. Összegyűjtött munkái XIII. kötet AZ OLTÁR FÉNYÉBEN,

Szent István Társulat Bp. 1937

 

Nem képletesen kell-e értelmezni az evangélium szavát?

 

     Ha pedig mégis bántana valakit a kétely, hogy hátha mégis csak képletes értelemben beszélt az Úr Jézus, ahogy a protestánsok hiszik, erre nézve is a legteljesebb felvilágosítást nyújtja az evangélium.

Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a képletes beszédnek is megvannak a maga nyelvtani szabályai.

A magyarban például ennek a képletes kitételnek: „törököt fogni”, „csehül állni”, „valakit láb alól eltenni” stb. mindnek valami egészen határozott értelme van s így vagyunk minden nyelvnél. Az ilyen, úgynevezett képletes kitételeket aztán más értelemben nem is lehet venni, mint vagy szó szerinti értelemben (pl. ha valaki egy csatában igazán elfog egy törököt), vagy: amit ezen érteni szokás. Ugyanígy vagyunk a sémi nyelvekkel is. A zsidó (vagy arám) nyelven, melyen Jézus beszélt, ennek a szónak: „valakinek testét enni” és „valakinek vérét inni” szintén volt egy határozott, de képletes jelentése is. Az első annyit jelentett, mint: valakit szívből gyűlölni és halálra keresni, a másik: valakinek vérét ontani (pl. „vérszopó”). 

     Kétségtelen, hogy Jézus egyiket sem alkalmazhatta magára, s nem lehet képtelenebb dolgot képzelni, minthogy Jézus így beszéljen: „aki nem gyűlöl és nem gyilkol meg engem, az nem nyeri el az örök boldogságot”. Jézus tehát ezeket a szavakat nem használhatta képle-tes értelemben, mert az egészen határozott és mindenképp lehetet-len jelentéssel bírt volna; tehát csakis szó szerinti értelemben használhatta e szavakat.

Megerősíti e következtetést az a határozottság, amellyel Jézus „bizonnyal” ételnek és „bizonnyal” italnak nevezi testét s vérét. Ha csak átvitt értelemben volna teste étel s vére ital, akkor nem mondhatná Jézus, hogy az ő teste „bizonnyal” étel és „bizonnyal” ital, és nem használná ezt az ünnepélyes kitételt: „bizony, bizony mondom nektek”, vagy legalább is kimagyarázná vagy sejtetné, hogy itt szavaival szemben képletes értelmezés van helyén.

Ennek ellenkezője áll. Jézus ünnepélyesen és ismételten a hitre hivatkozik, amelyet neki feltétlen joga van megkövetelni. Ő nem magyaráz és nem érvel, hanem kijelent, kinyilatkoztat és utal arra, hogy az ő szavai igazság és élet, őáltala az Atya beszél és aki nem hisz őbenne, nem hisz az Atyának.

      Mi értelme volna ennek a nyomatékos hivatkozásnak a hit kötelességére, ha Jézus csak valahogyan átvitt értelemben volna a mi lelkünk kenyere és táplá-léka? Hiszen oda semmi különös hit, semmi lelki erőfeszítés nem kell! Minek művelte akkor közvetlenül előtte a két legfeltűnőbb csodát, mellyel az elemek feletti uralmát igazolta? S minek hivatkozik az ő feltétlen igazmondására és csodái-ra? És minek korholta a zsidókat, hogy nem tudnak felülemelkedni a kicsinyes és földi gondolkodásmód fölé?

     De mi több, Jézus a legvilágosabban látta, hogy szavait a zsidók nem képletes értelemben, hanem szó szerint veszik, ezen ütköznek meg, emiatt sokan elhagyják őt és megbotránkoznak benne. És Jézus mégsem von vissza semmit, mégsem magyarázza szavainak értelmét képletesen, mégsem nyugtatja meg a zsidókat, köztük tanítványai közül is sokakat, (akik – mint az evangélista mondja –, szintén elpártoltak tőle), hogy ne értsék félre, ő csak lelkileg és a szeretet által akar kenyerük és boruk lenni az embereknek. Jézusnak az emberi logika szerint nem lett volna szabad megengednie, hogy hívei és a nép egy merő félreértés miatt pártoljon el tőle! Neki a fogalomzavart okvetlenül el kellett volna oszlatnia, ahogy megtette máskor is mindig, ha látta, hogy szavait nem- vagy félreértették. De itt semmi ilyesmi nincs! Itt Jézus még meg is ismétli, amit mondott hangsúlyozva, hogy szavait abban az értelemben higgyék, amely értelemben felfogták, azaz: szó szerinti értelemben.      Az evangélium ugyanis elmondja, hogy sokan megütköztek és elpártoltak tőle e „kemény beszéd” miatt. Vitatkozni kezdtek egymás közt: „hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,53). S mit felelt Jézus? Tanítványaihoz, a megmaradottakhoz fordult s egyszerűen azt kérdezte tőlük: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,68). Tehát: nem bánja, ha valamennyien elhagyják, ha nem hisznek az ő szavaiban, de azokból vissza nem von semmit és azoknak tágabb értelmet, képletes magyarázatot adni nem hajlandó. Péter azonban előáll s a hívek nevében így felel a felhívásra: „Uram! kihez mennénk? az örök élet igéi nálad vannak!” (Jn 6,69). S a hit e felséges, alázatos megnyilatkozásával várják a csodálatos ígéret későbbi beváltását.

     És még egy nagyon fontos érv: Jézus Istenként, előre látott mindent. Előre látta az eljövendő századokat. Előre látta Egyháza életét. Előre látta a milliók és százmilliók hitét. Ő látta, tudta, hogy az egész kereszténység hosszú évszázadokon át, egészen a reformáció fellépéséig ellenmondás nélkül hinni fog az ő valóságos jelenlétében az Oltáriszentségben s azon túl is a katolikus Egyház hinni fog benne. Ő tudta, hogy apostolai, vértanúi és híveinek egész sokasága szó szerinti fogja érteni a szavait. Tudta, hogy ennek a tannak védelmében számos vértanú fogja vérét ontani.

Pont Ő ne akadályozta volna meg, hogy egy puszta félreértés kedvéért, amit 3 szóval kimagyarázhatott volna, a keresztény hívek százmilliói ilyen végzetes és nevetséges tévedésbe jussanak s ennek folytán sokan vértanúi halált szenvedjenek? 

     Minderről azonban szó sincs: Jézus megmarad a mellett, hogy az Ő TESTE valóban ÉTEL és az Ő VÉRE valóban ITAL. S az Utolsó Vacsorán meg is tette amit ígért: a kenyeret és bort átváltoztatta Testévé és Vérévé s meghagyta apostolainak, hogy a továbbiakban „ugyanezt cselekedjék” az ő nevében és az ő emlékezetére. 

Az antikrisztusi erők

     Az emberek nem figyelnek a megtévesztő szellemre, és úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy fel sem ismerik és nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában, bizony a sátáni akarat valósul meg!

Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek! Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédekben foglaltak állást, VI. Pál pápa három, II. János Pál pápa tizenöt alkalommal. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet...'' (1972. nov. 15.)

A Sátán mindent ami és aki Krisztushoz tartozik, halálos ellenségeként kezel. Krisztus és Sátán tehát kibékíthetetlen ellentétek. A Sátán az élő Krisztus élő Antikrisztusa, a keresztényüldöző. De mint Krisztus utánzójának, neki is mindig megvannak a látható „földi” helyettesei, képviselői. A „helyettes” (az evilági Antikrisztus) nem csupán egy apokaliptikus figura, hanem minden időben egy-egy létező ember. Szent János és Szent Pál szerint már az ősegyház korában is működött. Az Antikrisztus mindig az az erő, „aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani”. (2Tesz 2,4)

Mindazáltal ez az „antikrisztusiasság” oly mértékben mint ma, még soha nem lépett fel. Soha ennyire arrogánsan, soha ennyire kegyelem-ellenesen és soha ennyire sátánian! Az Antikrisztust, vagy a sátánizmus szellemét csak az ellentétével lehet legyőzni, a Megváltó Krisztus kegyelmeivel, melyet ő az Édesanyjára a „sátántipró” Asszonyra bízott! Erről tesz tanúságot a fatimai pásztorlányka Szent Jácinta is, aki kórházba menetele előtt így búcsúzott Lúciától: „Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek Őáltala kell kérniük ezeket. Jézus és Mária Szíve azt akarja, hogy Vele együtt Égi Anyánk Szívét is tiszteljük. A békét Égi Anyánktól kell kérni, mert Isten Őrá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, mely a szívemben ég, mellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (Fatimáról beszél Lúcia nővér - Fatima, 1997, 108.o.) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Kimberly, a feleség lelki feljegyzéseiből 2
A protestantizmus megkötözöttségében
     Egy nap, amikor Scott épp indulóban volt egy tanúságtételére, kifakadtam:
”Nem tudom megérteni, mi a célja Istennek azzal, hogy egy jól képzett fiatal házaspárnak, akik előtt közös életcél, hogy együtt szolgáljanak, teljesen megváltoztatja az életét, olyannyira, hogy mostanra teljesen más irányba tartanak. Miért csinálja ezt?”
Scott válasza váratlanul ért.
”Lehet, hogy ennyire szeret minket?” ‒ mondta. ‒ Mivel magadtól sose érdeklődtél volna a katolikus hit iránt, talán engem térített meg először, hogy rajtam keresztül fokozatosan megmutathassa neked a Katolikus Egyház szépségét? Hogy megérleljen? Hogy megáldhasson a szentségekkel? Hogy megadhassa a már birtokodban lévő hit teljességét. Hogy egységben legyünk!
”Rettenetesen nehéz meglátni ebben az isteni szeretetet, de el tudom képzelni, hogy így van ‒ mondtam. Be kellett vallanom, hogy magamtól tényleg rá se néztem volna a Katolikus Egyházra. Csak ne várd tőlem, hogy rohanjak tanúságot tenni, ha katolizálnék” ‒ tettem hozzá.
”Nem szeretném” ‒ vágta rá Scott ‒, ha úgy térnél meg, hogy nem várnád meg, amíg tanúságot tudsz tenni.”
Azzal kilépett az ajtón, én pedig megint magamra maradtam a gondolataimmal.
     Hol egyikünket, hol másikunkat borította el a gyász egy-egy hulláma, ahogy láttuk, mint halnak el sorjában az álmaink. Tudom, a gyász talán túl erős kifejezés a lelki szomorúságomra, de tényleg nem találok rá jobb szót. Mindketten lassan haldokoltunk, és egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy lesz-e még egyáltalán valamiféle föltámadás. Scottnak legalább az a vigasza megvolt, hogy ő Isten akaratát követte. Én még ebben sem lehettem biztos.

(folyt. köv.)

Nem mindenért az ördög a felelős!

     A Sátán létéről való felvilágosítás, nem csak az üdvösséget segítheti, de a földi boldogulás lehetőségeit is! Mindazáltal az evangelizáció súlyos akadálya, hogy a rejtőző sátán a világosság angyalának tetteti magát (vö. 2Kor 11,14). Súlyos gond ez, mert a bűn szerzője, ha nem leplezik le és meg nem futamítják, akkor akadálytalanul végzi aknamunkáját az egyén, a közösség és a társadalom életében. Márpedig az ördög megtalálható ‒ látszólag ártatlan dolgokban is ‒ a modern élet találékony kifinomultságaiban, a vicces fecsegésekben, a csábító ruházatokban és a televízió műsoraiban stb. Ráadásul az ember mindezt észre sem veszi!

Sátán az egyéni természet mögé rejtőzik és nem mindenkivel bánik egyformán. Kitűnő pszichológusként és pedagógusként az egyes ember képességeihez és hajlamaihoz igazodik. Mindenkit egyénre szabottan támad meg, az ereje és hatékonysága éppen ebben rejlik.

A kísértés Aquinói Szent Tamás szerint elsősorban kipuhatolást jelent. A kísértő igyekezete tehát elsőnek arra irányul, hogy megállapítsa, milyen valaki, mik a vágyai, mit akar és mit tud. A támadást aztán ezt követően ezek ismeretében, az adott lehetőségekkel és valószínűségekkel, ellenállásokkal és gyengeségekkel is számolva indítja meg! Mellesleg, mivel az ördög a gondolatainkat nem látja, legfontosabb tájékozódási forrása a kimondott szó, a panaszkodások az indulatszavak és a fölösleges beszéd (a káromkodásokról nem is beszélve)!!

Így aztán elmondhatjuk – Jézus tanítása szerint is – a gonoszságért és a sötétségért nem lehet csak a Sátánt felelőssé tenni: ,,Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, a hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mt 15,21-23). Az ember felelősséggel tartozik tehát a kimondott szavaiért, a tetteiért, bűneiért és nem okolható mindenért kifejezetten csak az ördög.

Mert mi körül is forog a kísértés? Mindig, minden ugyanarról a csábító „almáról” szól, melyben a halál rejtőzik. A kivitelezés ugyanaz: a hízelgő kígyó és a naivan hiszékeny ember, aki nem tud különbséget tenni a csali és a horog között, a kenyér és a méreg, az igazság és a hazugság között, újra és újra bedől a „meggyőző” szavaknak! Miért? ‒ Mert a helyes információk és a szentségi élet hiányában, nem képes „átlátni a szitán”! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Emlékezzünk és emlékeztessünk
az 1848-49-es szabadságharcra,
imában kérve elhunyt hőseinket,
hogy segítsék meg édes Hazánkat
jelenlegi küzdelmeiben is!

(Ferences Kalendárium 2026)

Scott Hahn férji vívódásai
     Mindig szerettem a feleségemet, de most, hogy Krisztus szeretetével tekinthettem rá, összeszorult a szívem, amiért nem vagyunk lelki egységben.
     Annak a taktikámnak, hogy Kimberlyt szembesíteni próbáltam a tényekkel, eddig nem sok használható eredménye volt. Sikertelenül próbáltam vitára késztetni. Bármilyen könyvet ajánlottam neki, biztos lehettem, hogy ezek után kezébe se veszi. Isten vezetett rá, hogy vonuljak vissza, és hagyjak több teret a Szent-lélek működésének.
Apologetikus érvek felsorakoztatása helyett újra a magam érzéseiről beszéltem neki gyengédséggel, de nem azért, hogy ezzel az újabb stratégiával hatékonyabban irányíthassam és manipulál-hassam. Egyszerűen egyedül így tudtuk tisztességesen és szeretetteljes módon kezelni a köztünk lévő különbségeket. Lassanként elfogadtam, hogy Kimberly esetleg nem lesz katolikus, egy életen át pedig nem akar-tam erőltetni a megtérését.
     Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni.
     Az ő nézetük szerint engem az ördög kerített hatalmába, ezért arra biztatták Kimberlyt, hogy ne is figyeljen rám, hiszen a sátán arra használ, hogy a hazugságaival csábítsa őt. Még szerencse, hogy egy olyan független és intelligens nővel szemben, mint a feleségem, az ilyen tanács elkerülhetetlenül visszafelé sült el.

(folyt. köv.)

A művelt elme kevés!

     Sajnos sokan tudatlanul esnek áldozatul a megtévesztő szellem mesterkedésének, és elfelejtik, hogy az ördögnek csak annyi hatalma van felettünk, amennyit engednek neki, mert a Jézustól kapott eszközökkel ‒ bár harc árán ‒ száműzhetnénk sorsuk alakításából. És, mint említettem a hitismeretek hiányában a gonosz ellen kevesen vállalják a harcot, vagy komolytalannak tartják, a bűn természetszerűen elhatalmasodik, s ennek következményeként megalapozottan állíthatjuk: elérkezett akár a tömeges elkárhozás veszélye.

A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének még állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél „a levegőben uralkodó fejedelmekről..., amely most a hitetlenség fiaiban működik” (Ef 2,2). Korunkban talán még fontosabb lenne az ördögről, a pokolról és a kárhozatról való felvilágosító evangelizáció, az ártó erők tevékenységének megértésében és a védekezés módjának megismerésében! Ennek révén kivédhetnénk a gonosz lélek támadásait, mi több, világossá válna előttünk a történelem- és az egyes emberi sorsok alakulásának háttere. Ez a tudás pedig szabaddá teszi az embert. Merthogy a boldogtalan élet nem Isten csapásának tudandó be, hanem az akarva-akaratlan elkövetett figyelmetlenségek, a meggyónatlan bűnök, mások bűnös rosszakarata és ezek, ördögien egymásra épített következményeinek! Mindazáltal, nem a bűnök sokasága dönti kárhozatba a lelket, hanem a konok akarat! Jézus azért hagyta ránk a Szentségeket és az Egyház a szentelményeket, hogy segítségükkel természetfeletti módon védekezhessünk a természetfeletti ellenséggel szemben!

Amiről megfeledkeztünk, hogy a bűn több, mint egy futólagos aktus, az elkövetés pillanatában ugyais megkövesedik és örökre az is akar maradni, egyedül a bűnbánat (szentsége) képes feloldani Krisztus Vérében! Ha ugyanis megismerjük a betegség okát és gyógymódját, joggal örülhetünk a gyógyulásnak!

Az ismeret önmagában kevés, mert állandó készenlétben kell lennünk „nehogy elnehezedjék szívünk a mámorban, a tobzódásban, meg az élet gondjaiban” (Lk 21,34), mert az ördög olyan ravasz és találékony, hogy képes az emberi természet mögé rejtőzni. Ezáltal a bűnt természetesnek, az élet szükségszerűségének állítjuk be, olyasminek, aminek úgymond meg kell történnie a „kiegyensúlyozottságunkhoz”. Sajnos sokan úgy gondolkoznak erről, hogy „ma már ez a szokás és mások is ezt teszik”! Az efféle érvelők az evangéliumi életet lehetetlennek, életidegennek, abnormálisnak és idejétmúltnak tartják. Ilyen estekben a megtévesztő szellem önmagát, mindig józan realistaként állítja be, Krisztust pedig mint a valóságtól idegen idealistának állíttatja be. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Bangha Béla SJ. Összegyűjtött munkái XIII. kötet AZ OLTÁR FÉNYÉBEN,

Szent István Társulat Bp. 1937

 Igazán jelen van-e Jézus az Oltáriszentségben? 1

Kétségtelenül a legnagyszerűbb, de egyúttal legcsodálatosabb tana szent hitünknek: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben. „Hogyan? Hiszen ez éppoly borzasztó, mint nagyszerű, ha csakugyan így van!” kiáltott fel nemrég egy megtérőben lévő zsidó fiatalember, midőn a katolikus vallást tanulmányozva az Oltáriszentség kérdéséhez elérkezett.

Csakugyan igaz: képzelni sem lehet nagyobb és megrá-zóbb, de egyúttal örvendetesebb és magasztosabb tant, mint azt, hogy aki a világot teremtette, aki nekünk is egykor örök Bíránk lesz, a minden-ható és végtelen Isten igénytelen kenyér- és borszín alatt valóság-gal jelen van a mi oltárainkon, hogy mi magunkhoz vesszük, lenyeljük mint valami táplálékot s az a piciny fehér ostyadarab, amelyet magunk állí-tunk elő lisztből és vízből, az a bor, ame-lyet magunk sajtolunk a szőlőből, hogy az a pap szavaira pillanat alatt megszűnik ostya és bor lenni s helyében láthatatlanul megjele-nik Jézus Krisztus!

     Ha van ennek a tanításnak értelme, és ha be lehet bizonyítani, hogy Krisztus csakugyan kijelentette az ő jelenlétét az Oltáriszentségben, akkor ennek a nagyszerű misztériumnak a csodájára kellene járni minden embernek; erről kellene írni, beszélni legtöbbet; erre kellene minden kereszténynek legtöbbet gondolnia; akkor az a méltó, hogy egész életünk a csodálat és hódoló imádat megnyilvánulása legyen egy ilyen óriási hittitok előtt s főleg maga az Oltáriszentség, a legcsodálatosabb és legimádandóbb valóság előtt... Már pedig bizony az Oltáriszentségnek van értelme és be lehet bizonyítani, és az ellene felhozható okoskodásokat diadalmasan meg lehet cáfolni. S a katolikusoknak soha nem szabad kifogynia ezeknek az érveknek ismeretéből, hogy ezt a legnagyszerűbb és legvigasztalóbb tant a kételkedésekkel és hitetlenséggel szemben diadalmasan megvédhesse és a maga hitét is velük szemben mindig ébren tarthassa.

A „Felvilágosodás” gyümölcsei

A bűn elhatalmasodása nem csupán szenvedést és ítéletet vált ki, de az emberi kéz munkáját is tönkreteszi. Még a ,,termékeny föld is szikes mezővé'' válik „lakóinak gonoszsága miatt” (Zsolt 106,34). A sátán azonban nem elégszik meg a pusztítással, mert neki az örökéletű lélek kárhozata kell!

Célja világos: az emberiség sátánizálása az Istentől való elszakítása által, amely három lépésben zajlik.

Az első lépés az Istentől való elszakadás az alkalmankénti bűn („kisebb” bűnök) által.

A második lépés a gonoszságban való radikalizálódás az Istentől való tudatos és krónikus elfordulás által. (Halálos bűnök!) A harmadik lépés az Isten elleni formális lázadás a nyílt keresztényellenesség által. (Esetenként politikai szerepvállalás!) Az első szakasz tehát a gyengeség, a második a rosszaság, a harmadik a gonoszság. Az eredmény pedig, a sátáni csatlóssá vált ember.

Az emberiség történelmében Sátán elsőízben a kígyó képében jelenik meg. „De a kígyó ravaszabb vala a föld minden állatánál, melyeket az Úr Isten alkotott vala.” (Ter 3,1) Sátán a kígyó alakjában végső céljait a csalfa frázisok mögé dugja el. Mi a frázis? A frázis a fél-igazság és a fél-hazugság keveréke. Az Ördög ősszüleinknek az Istenhez való hasonlóságról beszél („olyanok lesztek, mint az Isten”), a szem felnyílásáról, a hallhatatlanságról. Ezek igazságok, de egyúttal tévtanok is aszerint, hogy ki hogyan értelmezi.

Ez a csalóka módszer a történelem folyamán mindig ragyogóan bevált, mely minden tévtan és forradalom módszere. Amikor a Sátán sötétséget akar, mindig a „világosság angyalának” (2Kor 11,14) tetteti magát és látszatjót kínál (amit aztán, még látszatra sem valósít meg)! Hasonlóképp a zsarnok, mindig a szabadság lobogóját lengeti. Amikor meg akarják fosztani az emberiséget a Szentségek oltalmazó hatásától, akkor jobbító reformokat kínálnak. Erre példa az ún. „Felvilágosodás” is, hiszen soha nem tört akkora sötétség az emberiségre, mint épp a Felvilágosodás által! Így jött aztán humanizmus, a racionalizmus, a kommunizmus, a bolsevizmus, az extrém nacionalizmus is a világba és most meg az „LMBTQ” mánia!

Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet persze a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény-nyilvánítás kiirtása, a „nép” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Scott Hahn férji vívódásai
     Mindig szerettem a feleségemet, de most, hogy Krisztus szeretetével tekinthettem rá, összeszorult a szívem, amiért nem vagyunk lelki egységben.
     Annak a taktikámnak, hogy Kimberlyt szembesíteni próbáltam a tényekkel, eddig nem sok használható eredménye volt. Sikertelenül próbáltam vitára késztetni. Bármilyen könyvet ajánlottam neki, biztos lehettem, hogy ezek után kezébe se veszi. Isten vezetett rá, hogy vonuljak vissza, és hagyjak több teret a Szentlélek működésének.
Apologetikus érvek felsorakoztatása helyett újra a magam érzéseiről beszéltem neki gyengédséggel, de nem azért, hogy ezzel az újabb stratégiával hatékonyabban irányíthassam és manipulálhassam. Egyszerűen egyedül így tudtuk tisztességesen és szeretetteljes módon kezelni a köztünk lévő különbségeket. Lassanként elfogadtam, hogy Kimberly esetleg nem lesz katolikus, egy életen át pedig nem akartam erőltetni a megtérését.
     Miután új lakhelyünkre beköltöztünk és szereztünk néhány új barátot a környéken, Kimberlyvel kezdtük szembetalálni magunkat egy merev katolikus-ellenes fajtával, a katolikusokból lett fundamentalistákkal. Ilyenekkel korábban egyikünknek sem volt dolga. A katolikus-ellenes protestánsoktól eltérően, akik csupán azt élvezik, ha éles biblikus vitát folytathatnak olyan katolikus kérdésekről, mint például Mária vagy a pápa, a volt katolikus fundamentalisták e kérdésekben olyan haragot és sértődöttséget tapasztaltunk az Egyház iránt, hogy képtelenség volt velük értelmesen társalogni.
     Az ő nézetük szerint engem az ördög kerített hatalmába, ezért arra biztatták Kimberlyt, hogy ne is figyeljen rám, hiszen a sátán arra használ, hogy a hazugságaival csábítsa őt. Még szerencse, hogy egy olyan független és intelligens nővel szemben, mint a feleségem, az ilyen tanács elkerülhetetlenül visszafelé sült el.

(folyt. köv.)

Az igazi globalizmus

     Az általános megtérésben rejlik Európa fennmaradásának kérdése! Látható és tapasztalható, hogy csak kétféle társadalom létezik, és e kettő elsősorban nem a politikai, hanem a kereszténységhez való viszonyában különböznek! Az egyik leveteti az iskolákból a feszületet és ál-ökumenizmussal akar összemosni minden vallást. A másik kötelezővé tette a hitoktatást az iskolákban és támaszkodik az Egyház segítségére. Az életszentségtől persze mindkettő messze áll, de az egyik legalább törekszik a megszentelődésre, így a különbözőségük a Krisztus-követés és a Sátánnak való behódolás! Minden ember előtt azonban ott áll a könyörtelen alternatíva, miszerint e kettő közül melyik szekerét akarja tolni. És ez a választási lehetőség nem csak egyesek, de az egész emberiség előtt áll.

Viszont igen sajnálatos, hogy a megosztottság a kereszténységen belül is érvényes, a katolicizmus és a protestantizmus között: „ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.” (Jn 6,53)

A társadalmi méretű megtérés, sajnos már nem a privátemberek megtérésétől függ, hanem a népeik megtérésétől! És itt jön be az „igazi globalizmus”, ami nem a túlmelegedés, vagy a környezetszennyezés helyzete, hanem az emberiség megtérésének a függvénye: a naturalizmusból a természetfelettibe.

A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Ez megmutatkozik a társadalmi – különösen a keresztényi – szokás-normáktól való eltérésben, a bűnözés terjedésben, a szerencsétlenségekben, a természeti katasztrófákban, a tömeges kárhozat veszélyének kockázatában! Talán ennek következtében is riasztó, hogy megjelent a tudatosan „sátántimádó” embertipus! Ez alatt ne valamiféle „buta” tévelygőket keressünk, hanem sajnos magasképzettségű személyeket is, akik alattomosan igyekszenek akár állami pozíciókba is jutni! Ez pedig már széles körben az Isten büntetését is magára vonhatja! A Jelenések könyve is utal erre (vö. Jel 8-11) és így fogalmaz: „Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg” (Jel 16,10).

Már Izajás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret” (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük” (Bölcs 12,26).

Már Izajás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret''. (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük'' (Bölcs 12,26). (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Üldözni fognak a nevemért
     Érdekes, hogy még a lanyha hitű protestáns testvérek is, amint valami „pápista” tanúsággal szembesülnek, mindjárt harcosan kiállnak nyakas hitelveik mellett. Így történt ez Scott Hahn megtérését követően is! Kíváncsi barátok kezdték hívogatni, de a legtöbb beszélgetés így hangzott:
„Scott, épp most hallottam a rémhírt. Igaz, hogy katolizáltál?”
„Hát képzeld igaz! – válaszolta Scott – Isten kegyelméből katolikus lehettem, és nem tudok Neki eléggé hálás lenni!”
„Ó értem. Hát akkor Scott, feltétlen add át üdvözletemet és imámat Kimberlynek!”
Gyanítom, hogy ezalatt valójában részvétüket nyilvánították feleségem felé. Gyakorlatilag, mintha meghaltam volna.   Addigi helyemet egy pápista szélhámos vette át és a legtöbben lekezeltek.
Közeli barátok húzódtak el tőlem és hidegültek el. De valójában megértettem őket, mert nem is olyan régen, én még sokkal élesebben nyilatkoztam a katolikusok ellen, mint bármelyikük!
     Beszélgetni nem akartak velem, vitatkozni meg még kevésbé. Az, hogy milyen okok vezettek ide, nem érdekelt senkit. Szinte az volt az érzésem, hogy féltek megtudni!
De minden fájdalmam és lelki bánatom nem mérhető ahhoz az örömhöz és megtapasztalt erőhöz, amely abból származott, hogy tudva tudtam, Isten akarata szerint cselekedtem, és az Ő Igéjének engedelmeskedtem.
     A napi Szentmise és Szentáldozás kiváltságához képest, csekélységnek tűnt bármi áldozat. Azt is megtapasztaltam, hogy az ilyen szenvedés hatékonyan és nagyon vigasztaló módon egyesíthető Krisztus eucharisztikus áldozatával. Mindezek révén bensőségesebb viszonyba kerültem Urunkkal és Miasszonyunkkal. A fájdalom csak valóságosabbá tette a dolog romantikáját.

(folyt. köv.)

Az Eucharisztia a communió forrása  III.

    Amennyiben az Eucharisztia az egyházi egység forrása, annyiban annak legnagyobb meg-nyilvánulása, epifániája is (a valóságos jelenléte). Ebből következően hatá-rozza meg az Egyház a föltételeket, melyek tel-jesítésével teljesen részt lehet venni az eucharisz-tikus ünneplésben. A korlátozásoknak azt kell egyre inkább tudatosíta-niuk bennünk, hogy mennyire igényes a kö-zösség, melyre Jézus hív minket. Ez a kommunió hierarchikus, azaz egy-mástól különböző szere-pekre és szolgálatokra épül, ezt hangsúlyozza a szentmise kánonja is a pápa és a megyéspüspök név szerinti említésével. Ez a kommunió testvéri, melyet kölcsönös nyi-tottságra, szeretetre, megértésre és megbo-csátásra nevelő „közösségi lelkiséggel” ápolunk. (21) „Egy szív és egy lélek” (ApCsel 4,32) 

     Minden szentmisében fölhívást kapunk arra, hogy mérjük magunkat ahhoz az eszményi közösséghez, melyet az Apostolok Cselekedetei a mindenkori Egyház mintájaként ír le. Ez az Egyház az apostolok köré gyűlt össze, Isten Igéje gyűjtötte össze, és képes olyan osztozkodásra, mely nemcsak a lelki, hanem az anyagi javakra is kiterjed (vö. Ap 2,42–47; 4,32–35). Az Úr arra hív minket, hogy a lehető legjobban közelítsük meg ezt az eszményt. Különleges odaadással éljük át a liturgia által már javasolt alkalmakat a „stációs szentmiséken”, amikor a püspök papjaival és diakónusaival és Isten népének minden rétegét képviselő hívekkel misézik a székesegyházban. Ez az Egyház fő „megnyilvánulása”. Dicséretes más jeles alkalmakat is szervezni plébániai szinten is, hogy a közösségi érzés erősödjék, új erőt merítve az eucharisztikus ünneplésből. (22) 

Szent füst!
     Másnap és a következő napon is visszatértem a misére. Minden újabb alkalommal egyre több jelenet játszódott le előttem a Szentírásból. De semelyik másik könyvet sem láttam a sötét kápolnában olyan fényesen, mint a Jelenések könyvét, az Apokalipszist, mely az angyalok és a szentek ünnepét írja le a mennyben. Ahogy a Jelenésekben, úgy a kápolnában is láttam a felöltözött papot, az oltárt, a gyülekezetet, mely kiáltja: „Szent, szent, szent...”
     Láttam a tömjén füstöt; hallottam az angyalok és szentek szólítását; én magam is énekeltem az alleluját, mert ez az ünnepség egyre jobban vonzott.
Továbbra is a hátsó padban ültem a Bibliámmal és gyakran nem tudtam, hirtelenjében merre forduljak ahhoz, ami az Apokalipszisben játszódik le, vagy ahhoz, ami az oltáron történik. Egyre inkább úgy tűnt nekem, hogy a kettő ugyanaz.
     Új lendülettel vetettem bele magam az ókori kereszténység tanulmányozásába és megállapítottam, hogy az első püspökök, az egyházatyák, ugyanazt fedezték fel, amit én is átéltem minden reggel. A Jelenések könyvét a liturgia kulcsának tartották, a liturgiát pedig a Jelenések könyve kulcsának.
Valami erőteljes játszódott le bennem mint tudósban és hívőben. A Jelenések, a Biblia számomra legbonyolultabbnak tűnő könyve, most megvilágította hitem alapkövét: a szövetséget mint Isten családjának szent kötelékét.
     Eközben a mise, amit azelőtt a legnagyobb káromlásnak tartottam, olyan eseménnyé vált előttem, mely megpecsételte Isten szövetségét. „Ez az én vérem kelyhe. Az új és örök szövetségé”.
     Mindez új volt nekem, egész beleszédültem. Éveken át úgy próbáltam értelmezni a Jelenések könyvét, mint valamiféle kódolt üzenetet a világ végéről, az ünneplésről a távoli mennyországban; olyasvalamiről, amit a keresztények többsége nem élhet át, amíg a földön van. Most, miután már két hete mindennap eljárok a szentmisére, egyszerre csak vágyat éreztem arra, hogy a liturgia közben felálljak, és ezt mondjam: „Figyeljetek ide mindnyájan! Megmutatom nektek az Apokalipszisben, hol vagytok éppen! Nyissátok ki a negyedik fejezetet a nyolcadik versnél. Most épp a mennyországban vagytok.”

(folyt. köv.)

A Sátán imperializmusa

     A démonikus világhatalom földi szervezeteket hozott létre, amelyben és amely által több milliós serege van sátánizált segéderőkből, ördögökből és elkárhozottakból és az istentelen emberekből, akiket „lelketlenül” lelkesednek sátáni vezérük inspirációiért! Mert nem szorul magyarázatra, hogy a világ, démoni fertőzésben szenved! Jól fejezi ezt ki a bölcs: „ha a világban kell is élnünk, de nem a világnak!”

XIII. Leó pápa a szbdkmvesség ellen 1884. április 20-án kiadott enciklikájában arra hívta fel a figyelmet, hogy a világ két különböző és egymással szembenálló táborból áll. Az egyik szakadatlanul az igazságért és az erényért harcol, a másik mindenért, ami az igazságnak és az erénynek ellene mond.

Az egyik itt a földön, nevezetesen az Anyaszentegyház, ami teljes lélekkel Istent és Krisztust szolgálja. A másik a Sátán birodalma, az, ami mindenben a Sátánnak van alárendelve, ami az örök isteni törvénynek ellene mond. Ez a vagy-vagy az egész történelmen végig húzódik, és korunk szellemi harcának is ez a tárgya.

A sátánizmus célja az antikrisztusi világbirodalom megalapítása, amiben ő egyedül az isten és az úr, és minden más, az angyal-, az ember- és az anyag-világ a lábai előtt hever. Minden szellemiség az ő szelleméből szülessen, miként minden akarat az ő akaratából.

Eredendően Európa ördögtelenítve lett azáltal, hogy Keresztény lett!

A kereszténységgel és annak látható fejével, a pápával eltűnt a Sátán imperializmusa Rómából, a világ középpontjából. Mindazonáltal a keresztény középkor csak fegyverszünet volt a szüntelen harcban. Mert az eredendően fény-angyalként elbukott Lucifer, a „hívság isteneként” felélesztette a régi pogányságot a humanizmus zászlaja alatt. Először az irodalomban és a művészetben, aztán az erkölcsökben, legvégül a politikában és a gazdasági életben. Az így „felvilágosodott” modernkor megint pogány és naturalista világ lett, ha nem is mindig Isten nélküli, de a segítő isteni kegyelmek nélküli világ lett. Mert végtére is, mit érdekli a Sátánt, hogy hisz-e a világ Istenben vagy sem, akiben ő is hisz mégis ördög! A lényeg a hitbeli hozzáállás, amely a szeretetben és cselekedetekben mutatkozik meg (vö. Jak 2,14)! Vagyis a Krisztushoz való hozzáállás a döntő, aminek a bensőséges Mária-tisztelet ad hitelt, de szó, ami szó: „Ha nem változtok meg (...), nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,2) (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

 Vigyázni kell magunkra!

     Sátán az emberét messze felülmúló tudással bír, sőt aktiváltan intelligens az ideák és a kivitelezések területén. Ahogy Szent Tamás feltételezi, Sátán az anyagi világban tévedés nélküli intelligenciával rendelkezik. És itt a bökkenő! Az ördög ugyanis csak a természetfelettiben ostoba.

Tehát az anyagi világ és a természet törvényei fölött az ördög zseniként ítél. Az emberi test és emberi lélek zseniális ismerője, a legzseniálisabb taktikus és ezt eredményesen tudja érvényesíteni a hitelvek nélküli embereken! Mindezt persze áldozatai észre sem veszik, hiszen csak „természetes vágyaiknak” engednek!

Még soha egyetlen emberi kormány sem rendelkezett olyan egyetemes tudással, emberismerettel és a jövő lehetőségeinek akkora átlátásával, mint a Sátán. Ennek következtében még egyetlen kormány sem volt képes önmagától, sem egy ország-, sem a világ fölött, olyan eredményes imperialista politikát folytatnia, mint az ördög. Ha a világ fiainak efféle tervei mégis sikeresnek mondhatók, akkor abban a Gonosz szellem áll a háttérben! A Sátáni erők hatalma pedig annál nagyobb, minél szélesebb és szabadabb teret kap a működésre!

Fontos tudni, hogy kegyelmi állapot hiányában – szentségi élet nélkül – puszta ésszel, egyetlen embernek (politikusnak) sem sikerült még a gonosz cselvetéseit kivédenie, ha az már elkezdte aknamunkáját! Ezért is hordoz nagy veszélyt magában, hogy az Európai Parlament kizárta alkotmányából a „kereszténység” szó említését! És valljuk meg keserűen, hogy ez következményeiben egyre látványosabb!

Sátán fáradatlan ötletgazda, untalan kísértő és egyúttal fáradhatatlan végrehajtó!  Az ő gondolkodása egyben  cselekvés is. Célja az ember identitásának megzavarása, sőt állati szintre való aljasítása, mintegy a Teremtés kudarcának felmutatása Istennek!

Az ijesztő, hogy milyen messzire ható hatalma van az ember teste fölött: az érzékszervek és az idegrendszeren keresztül, a fantázia, az érzelem és vágyak szítása felett. Ám reményteljes, hogy a Sátánnak nincs közvetlen hatalma az ember benső világa, az emberi akarat és lelkiismeret irányítása felett. A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem közelíthető meg a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá (és sajnos ilyen van)! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Scott nagy napja
     Scott mindennap részt véve a szentmisén, tudatosította, hogy így a Krisztussal való szövetséget újítja meg. Érezte, az Úr akarata, hogy ne csak lelkileg vegye őt magához, hanem fizikailag is, az Eucharisztiában, mert ebben nyilvánul meg az Evangélium teljessége. A szentmise után mindennap letérdelt az Oltáriszentség elé, és elimádkozta a rózsafüzért. Buzgón fohászkodott, hogy felismerje Isten akaratát és képes legyen teljesíteni azt. Az imádság alatt kézzelfoghatóan érezte, hogy Jézus segít neki Szűz Márián keresztül.
     Két héttel 1986 húsvétja előtt Gerry Matatics felhívta Scottot és elmondta neki, hogy a húsvéti vigílián őt és feleségét befogadják a Katolikus Egyházba. Scottot sokkolta ez a hír. Így kérlelte imájában Istent: „Uram, mit akarsz tőlem?” ‒ Legnagyobb megdöbbenésére meghallotta a választ:
„És te fiam, mit akarsz?” ‒ Erre ő így felelt:
„Haza akarok térni Jézusom és magamhoz akarlak venni téged az Eucharisztiában.”
Ekkor meghallotta az Úr nyugodt válaszát:
„Én nem tartalak vissza!”
Scott megértette, hogy engedetlenség lenne a Katolikus Egyház közösségébe való belépését tovább halogatnia.
Ezt elmondta a feleségének Kimberlynek és kérte, hogy imádkozzon érte. Kimberlynek ez nagyon nehéz volt. Gyakorló presbiteriánusként úgy érezte, hogy a férje elárulja és elhagyja őt. Scott számára is fájdalmas volt a felesége elutasítása. Szívében imádkozva ezt Istennek adta át. Ezt a választ kapta:
„Scott, szükséged van a kegyelem teljességére az Eucharisztiában, hogy általad tudjam szeretni őket”. – Hahn elmondta a döntését Bruskiewitz atyának a plébánosnak, aki 1986 húsvétjának vigiliájára tűzte ki a Katolikus Egyházba való befogadásának dátumát. Ekkor megújították szent Keresztségét, Bérmálkozott és a szentáldozás Szentségéhez járulhatott.
     Az első szentáldozás után megölelte a feleségét. Érezte, hogy maga Krisztus az, aki a szentáldozás után jelen van benne, átöleli őt és Kimberlyt. Jézus ezt mondta Scott szívének csöndjében:
„Scott, ez nem függ az érzéseidtől. Önmagamat adtam neked a Szentostyában, ezért most jobban bízhatsz bennem, mint bármikor azelőtt. Benned vagyok, a lelkedben és a testedben, úgy ahogy még soha azelőtt nem voltam.” (Kép: Scottnak megnyílt az ég, de felesége homályban maradt.)

(folyt. köv.)

Az Eucharisztia a communió forrása I.

     Mily nagy misztéri-um az Eucharisztia! Olyan misztérium, melyet elsősorban jól kell ünnepelni. A Szent-misét kell az egész keresztény élet közép-pontjává tenni, és minden közösségnek mindent meg kell tennie azért, hogy az ide vonat-kozó szabályok szerint a kellő módon ünnepelje a nép részvételével, a kiosztott szerepek meg-felelő betöltésével és komoly figyelemmel a szakralitásra is, mely-nek még az éneket és a liturgikus zenét is ural-nia kell. Az Eucharisztia éve egyik konkrét fela-data lehet minden plé-bániai közösségben a Római Misekönyv alapelveinek és szabá-lyainak gondos tanul-mányozása.

Részleteiben mind a szentmise ünneplése közben, mind a szentmisén kívüli szentségimádásban ébren kell tartani Krisztus valóságos jelenlé-tének tudatát. Ez mutatkozik meg a beszéd hangnemében és hangere-jében, a mozdulatokban és mozgásokban, és az egész magatartásban. Az ide vonatkozó szabályok emlékeztetnek – én magam is ismételten hangsúlyoztam – annak fontosságára, hogy csendet kell biztosítani mind a szentmisében, mind a szentségimádás alkalmával. Egyszóval mind a fölszentelt szolgáknak, mind a hívőknek a legnagyobb tisztelettel kell bánniuk az Eucharisztiával. A tabernákulumban jelenlévő Jézus egyre több olyan szerelmes lélek számára legyen vonzó pólus, akik képesek arra, hogy hosszasan időzzenek nála, hallgassák a szavát és érezzék szívének dobbanásait. „ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az úr!” (Zsolt 33,9.) (18) 

Családba vágyva ‒ Isten családjába
     Ezután a vita után Scott már nem kételkedett abban, hogy Isten a Katolikus Egyház közösségébe hívja őt. Már csak egy probléma volt ‒ mikor lép be. A felesége Kimberly beleegyezett, hogy Milwaukee-ba költözzenek, hogy Scott jelentkezhessen az ottani katolikus egyetem teológia és Szentírás szakának doktorátusára.
     Tanulmányai alatt Scott felfedezte a katolikus dogmák mély igazságát és szépségét. Katolikus diákokkal ismerkedett meg, akik örömmel élték meg és védelmezték a hitüket. Egyikük, John Grabowski bevezette Scottot a Szentmise liturgiájába a plébániatemplomukban. Egy másik diák, Monica Migliorino pedig beszervezte Scottot és a feleségét egy életvédő mozgalomba, mely eltökélten harcolt az abortusz és a pornográfia ellen.
     Abban az időben Scott közeli kapcsolatba került az Opus Dei buzgó katolikusaival, s megtanulta tőlük a szolid katolikus életmódot, gyakorlati útmutatást kapva a mindennapi ima, munka és apostolkodás terén.
Lelki átalakulása során Scott ‒ ahogy maga mondja ‒ eljutott a szerelem stádiumáig. A Katolikus Egyházzal szemben táplált előítéletei összeomlottak, és úgy kezdett el rá tekinteni, mint a családjára és az otthonára.
     Az, hogy szentmisére járt – még ha csak „nézőként” is –, hatalmas tett volt Scott részéről, mert a Szentmisét a presbiteriánus egyház kálvinista hagyománya a legnagyobb istenkáromlásnak tartja*.
     A liturgia elbűvölte őt és meggyőződött arról, hogy mélyen a Szentírásban gyökerezik.
Az átváltoztatás közben, amikor a pap felemelte a Szentostyát, Scott egész szívéből ezt mondta: „Uram és Istenem! Valóban te vagy az, Uram! Teljesen egyesülni akarok veled.”
„Nem tudom, hogyan fejezzem ki, de őrülten beleszerettem az Eucharisztiában jelen lévő Urunkba! Jelenlétét a legszentebb Szentségben erősnek és személyesnek éreztem. Ahogy ott hátul ültem, letérdeltem, és imádkozni kezdtem a többiekkel, akik a testvéreimmé lettek. Már nem voltam árva! Családra leltem ‒ s ez Isten családja volt.” (folyt. köv.)
........................................
*A magyarországi reformátusok XIII. zsinati ciklus 10. ülésszaka, 2012. május 24-én tárgyalta a Heidelbergi Káté (a Magyarországi Református Egyház hitvallási irata) új magyar fordítását. A református zsinat végül 57:17 arányban úgy döntött, hogy ma is szó szerint vallja a 450 éves tanítást, mely a 80. kérdésében kimondja, hogy a katolikus szentmisét „kárhozatos bálványimádás”-nak kell tekinteni! („...a mise lényegében nem más, mint Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének tagadása, és átkozott bálványimádás.” ld. http://www.reformatus.net/heidelbergi-kate)

Lucifer nem ateista

     A békétlenség ‒ mint említettük ‒ tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás bizony már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos. A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának. A látványos megszállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Szembetűnő, ha egy politikai szónok trágárságokat ordít, hogy hangulatot keltsen!

Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, aki nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás megnyilvánulhat az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban. Ámde a legáltalánosabb, hogy elfordít az Istentől és távol tart tőle, a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20) akár állami szinteken is. Márpedig, ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén, a család, a közösség kereteiből és társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: „a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után” (Jak 1,15). A bűn átlépheti az országhatárokat, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik akár az egész emberiséget is.

Igen súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, nem az elszabadult sátáni erőknek, hanem természetes okoknak tulajdonítja és így értelmezi.

Minden állam, olyan mint a kormánya. A kormány, olyan mint a népe. A nép olyan, mint a hite! A kormány vezetője olyan, mint az intelligenciája. Márpedig az intelligencia és tudás, semmit sem ér keresztény hit nélkül!

Az ateizmus az oknélküli világban való hit. Lucifer nem ateista, nem esik az ateizmus badarságába, mert tudva tudja, hogy van Isten, de gyűlöli. Intelligenciájával nem kevesebbet akar elhitetni az emberrel, minthogy valójában nem is létezik. Ennek pedig sok sikeres ember bedől, még teológiai képzettséggel is! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

A világ fejedelme

     Gabriele Amorth atya szerint, az Egyházban legalább három évszázada nem igazán „menő” mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. Ugyanakkor az Egyház imái mindig kifejezetten démonellenesek voltak! Élnünk kellene ezzel, mert soha nem volt annyira fontos a Gonosz ellen tudatosan harcolnunk, mint napjaink apokaliptikus világában, szem előtt tartva, hogy hárman irányítják a történelmet:

Isten ‒ üdvözítő kegyelmeivel;

a sátán ‒ kísértő gáncsoskodásaival;

és az ember ‒ a szabad akaratával.

A következő, amit a Szentírás figyelmünkbe ajánl: „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni, sőt ez a félrevezetési mód igen hatékony. Tehát nagyon résen kell lennünk az élet kínálta dolgokban, élnünk kell a Szentségekkel, amelyek a kegyelem által némi tisztánlátást biztosítanak Isten gyermekeinek.

A sátán kísértései ellen, minden módon védekeznünk kell, elsősorban a Szentségekkel, a Szent Mihály ima és a rózsafüzér napi imádkozásával. Mert ne feledjük, hogy még Jézust is megkísérti ‒ olvassuk Szent Lukácsnál (4,1-13), sőt hamis csodákra képes (vö. 2Tessz 2,9). Szent Péter apostol pedig így figyelmeztet: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben ...” (1Pét 5,8-9).

A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1Tim 4,1) „tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár testét is áldozatul adva (vö. Róm 12,1).

A kísértés mibenlétét ismerjük, és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban, közösségben vagy az államok közt igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben és államban, a széthúzás, békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését.

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

(Ferences Kalendárium 2026)

Az első Szentmisém
     Ott álltam inkognitóban ‒ egy protestáns lelki pásztor civilben ‒, majd feltűnés nélkül lehuppantam a katolikus kápolna hátsó padjába Milwaukee-ban, és életemben először váltam egy mise szemtanújává. A kíváncsiság vitt oda, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez egészséges kíváncsiság-e.
     Az első keresztények írásainak vizsgálatánál számtalanszor bukkantam olyan kifejezésekre, mint „liturgia”, „Eucharisztia”, „áldozat”. Azoknak az első keresztényeknek a Biblia ‒ s ezt a könyvet mindenekfelett szerettem ‒ érthetetlen volt anélkül az esemény nélkül, melyet a mai katolikusok „misének” neveznek.
Meg akartam érteni a korai keresztényeket, de nem voltak tapasztalataim a liturgiával kapcsolatban.
Így hát meggyőztem magam és „felfedező útra” indultam, közben meg egyfolytában fogadkoztam, hogy nem fogok letérdelni, és nem veszek részt ebben a bálványimádásban.
     Beültem a padba egy sötét sarokban, a kápolna legvégében. Előttem elég sok különböző korú hívő volt, férfiak és nők. Nagyon megragadott, ahogy térdet hajtottak és szemmel láthatóan összpontosítottak az imára. Aztán megszólalt a csengő, mindenki felállt, s az oltárnál lévő ajtón át bejött a pap. Bizonytalanul ülve maradtam. Kálvinista lévén hosszú éveken át arra tanítottak, hogy a mise a legnagyobb istenkáromlás, amit csak ember elkövethet.
     A szentmise szertartásában állítólag „Jézus Krisztus áldozata ismétlődik meg”. Így hát úgy döntöttem megfigyelő maradok, és ülök a nyitott Biblia mellett.
Megragadott a Szentírás, ahogy a mise folytatódott, hirtelen tudatosult bennem, hogy nem csak mellettem van a Bibliám, hanem ott volt előttem is ‒ a mise szavaiban!
Az egyik részlet Izaijástól volt, a másik a zsoltárokból, a következő Páltól. Egészen le voltam nyűgözve. Legszívesebben megállítottam volna az egészet és felkiáltottam volna: „Hé, megmagyarázhatom, mi történik épp a Szentírásból? Ez csodálatos!”
De kitartottam a figyelőállásban. A háttérben maradtam, mígnem meghallottam, hogy a pap az átváltoztatás szavait mondja: „Ez az én testem ... Ez az én vérem.” Éreztem, hogyan foszlik szét bennem minden kétely. Amikor láttam, hogy a pap felemeli a fehér Szentostyát, éreztem, hogy a szívemből előtör az ima: „Uram és Istenem! Valóban te vagy az!”
     El sem tudtam képzelni nagyobb megindultságot, mint amit ezek a szavak okoztak bennem. Mindez még intenzívebbé vált, amikor a gyülekezet elkezdte énekelni: „Isten Báránya ... Isten Báránya ... Isten Báránya...”, a pap pedig ehhez kapcsolódva: „Íme, az Isten Báránya...” ‒ és felemelte a Szentostyát.
Kevesebb mint egy perc alatt az „Isten Báránya” szavak négyszer hangzottak el. Hosszú évek biblia-tanulmányozása után azonnal tudtam, hogy hol vagyok. A Jelenések könyvében voltam, ahol Jézust a huszonkét fejezetben legalább huszonnyolcszor nevezik Báránynak. A menyegzői lakomán voltam, melyet János a Biblia utolsó könyvének végén ír le.
     A mennyei trónus előtt voltam, ahol Jézus mint Bárány mindörökre megdicsőül. Erre nem voltam felkészülve, pedig ‒ ott voltam a misén! (folyt. köv.)

Ne adjatok teret a sátánnak!

     Az Isten iránti hűség, a Szentségek iránti tisztelet és az újpogányság fellendülésével, a megtévesztő szellem ijesztő teret nyert a világban, a társadalmakban és a magánéletben. Ahogy a Zsoltárok könyvében áll: „A pogányok istenei démonok!” (Zsolt 96,5) Pedig a krisztusi megváltás, részint ettől szabadította fel a világot! Ám, ha nem élünk az Isten kínálta kegyelmekkel és visszavonjuk magunkra a démonok uralmát, aligha csodálkozhatunk a világ sorsán, és nem vádolhatja senki Istent, hogy „miért engedi mindezt”?

Ezért kell különös figyelmet kell szentelni az Efezusi levél 4,27-nek, már csak azért is, mert egyes magyar fordítások eltérő módon közlik. A helyes fordítás így szól: „Ne adjatok teret a sátánnak” (Ef 4,27). (Egyik-másik kiadásból hiányzik a „teret” szó, s az idézetet megcsonkítva így fordítják: „ne engedjetek a sátánnak.” Ez pedig egészen mást jelent.) A „ne adjatok teret a sátánnak” kijelentés felszólít: ne adjatok működési lehetőséget a sátánnak önmagatokban, családotokban, a társadalomban, és a világban.

A Szentírás arra tanít, hogy erősen ellene kell állni az ördögnek (vö. 1Pét 5,8), sőt szembe kell vele szállni és meg kell futamítani (vö. Ef 6,12). Ezek a szentírási helyek világossá teszik, hogy a sátáni erő oly mértékben képes az ember életét, sorsát és történelmét befolyásolni, amilyen mértékben azt megengedi neki. Amikor az ember nem tartja be Isten parancsait és a bűn útját járja, egész sorsának alakításában teret enged az erőszakos sátáni tevékenységnek. Az emberi akarat az ördög hatalma alá kerül, s mint eszközeként egyre jobban kiszolgálja őt istenellenes művének építésében. Ez a tevékenysége pedig tetten érhető a magánszférától a világpolitika alakításáig az élet minden területén.

A sátán, mint megtévesztő szellem, igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud. A démoni zaklatás, ha nem ijedünk meg tőle, voltaképpen nem veszélyes. Az ijedezés és fantáziálás sokkal ártalmasabb. De vigyázzunk, aki a külső világot kormányozza, az előbb vagy utóbb a belső világot is kontrollálja!

Az igazságosság és az őszinteség megköve-teli, hogy az ördögnek csak azt rójuk fel, ami az ördögé és az embernek, ami az emberé. Ahol a gonosz fellép, sajnos megesik, hogy e kettő ‒ ördög és ember ‒, kéz a kézben járnak együtt. (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség” 

Írta: Fülep Dániel (Megjelent a Tengernek Csillaga 2009. szeptemberi számában) 

 

A kézbeáldoztatás súlyosan sérti az Oltáriszentségben rejtező Urat

 

     A kézbeáldoztatás során, mikor a pap a Legszentebb Oltáriszent-séget az áldozó tenyerébe helyezi, a szentáldozáshoz járuló személy voltaképpen magát áldoztatja meg, hiszen Krisztus Testét a paphoz hasonlóan maga emeli a saját szájához. A Szentséget ekképpen fogadó és mozgató kezek nagyon gyakran eleve nem is tiszták. A Szent Test apró morzsái, melyhez hasonlókat a pap a kánoni ujjairól nagy gonddal köteles purifikálni, minden esetben az áldozó tenyerére és a Szentséget szájához emelő ujjaira tapadnak, amivel senki sem törődik, s így az áldozó kezének közvetítésével a szent partikulák szanaszét hullanak a földre, beletörlődnek a ruházatba, rákerülnek a templomi padra. A kézbe áldozó az Oltáriszentségnek a kezére tapadt aprócska morzsáit tovahordja, tudta nélkül kezet fog vele, széthinti a gépkocsijában, az autóbusz kapaszkodóján, s jobb nem is folytatni. 

     A kézbeáldozó elveszíti a Szentség méltó fogadtatásá-nak imádó benső-ségét és eséllyel a kegyelmét is: élete legszentebb pilla-natát. A kézben-áldozó a legtöbb esetben úgy éli át a Legfölségesebb Szentség vételét, hogy jellemzően épp kanyarban, a paptól elmenőben, „menet közben” veszi magához. Ilyen körülmények között a Szent Test vételének a mindent megelő-ző nagyszerűsége is elhomályosul, amely a szentmise áldozatra és az Eucharisztiára vonatkozó protestáns tévtanok elfogadásának a melegágyává válik. (Ebben is érvényesül az az ún. "ökumenikus közeledés", melyben nem a protestáló eltávolodottak "közelednek", hanem az egyetemes (katolikus) Anyaszentegyház távolodik a méltó és üdvös bensőségességtől!)

     A kézbeáldozás gyakorlatát téves "ökumenés" nézetekre alapozva terjesztették el!

A kézbeáldoztatás modernkori gyakorlata a II. Vatikáni Zsinat után jelent meg a világ számos pontján, eleinte közönséges visszaélésként, amelyet a Szentszék aztán utólagosan engedélyezett és szabályozott. Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt.

     A Szentszék Istentiszteletek Kongregációjának korábbi titkára, Albert Malcolm Ranjith érsek a következő figyelemre méltó megállapítást teszi a kézbeáldozással kapcsolatban: „A kézbeáldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegy-házakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.”

     Az általános érv e gyakorlat mellett – amely szerint a kézbeáldozásnak e modern módja ókeresztény gyakorlatot követ – a rendelkezésre álló patrisztikus bizonyítékok alapján teljesen igazolhatatlan. (Részletesen tudósít erről Athanasius Schneider ORC közép-ázsiai püspöknek az egyházi tradíciót messzemenően igazoló Dominus est – az Úr az! című kiváló könyve, melynek magyar fordítása már elkészült. Imádkozzunk mielőbbi kiadásáért!) Az őskeresztény gyakorlat minden áron való helyes alkalmazása szerint ma a kézbeáldozónak a leborulás előzetes tiszteletadása után, jobb tenyerébe kellene fogadnia a Szentséget, s mély meghajlás közepette, ajakkal kellene fölvennie a szentostyát, nagy gonddal mintegy végignyalva a tenyér felületét, hogy semmiféle morzsa ne maradhasson hátra. 

     A Szentség megóvása végett ezt az igen körülményes kézbeáldozási procedúrát nem véletlenül váltotta fel a térdelve, nyelvre történő áldozás, áldoztatótálcával és áldoztatókendő használatával együtt, amely egyszerre biztosítja a Szentséggel való legmegfelelőbb gondosságot, valamint az áldozó hódolatát, és a praktikus szempontoknak is egészen megfelel. Az ősi gyakorlat elégtelen, a tradícióval összeegyeztethetetlen utánzására aligha lehet kielégítő érvet találni, ami tipikus jele annak, hogy a kézbeáldozás mai gyakorlata a modernizmus eszmei hátterére épül. 

A pápa tévedhetetlensége
     Gerstner minden szentírási érv ellenére ellenkezett és megkérdezte, mi alapján állítják a katolikusok azt, hogy Krisztus tévedhetetlenséget adott Péternek a tanításban. Scott ekkor rámutatott arra, hogy mind a katolikusok, mind a protestánsok meg vannak győződve arról, hogy Krisztus tévedhetetlenséget adott Péternek ‒ hiszen erről tanúskodik Péter két levele, mely az újszövetségi kánon része. Ezért indokolatlan kétségbe vonni Péternek és az utódainak a tévedhetetlenségét, amikor Krisztus nevében a hit és az erkölcs dolgaiban tanítanak.
Ha hisszük, hogy az Újszövetség könyvei Isten tévedhetetlen igéje, akkor abszurd dolog azt állítani, hogy olyan pápák és zsinatok állították össze, amelyeknek Isten nem adta meg a tévedhetetlenség ajándékát az ilyen kérdésekben.
     A felsorolt érvek ellenére Dr. Gerstner továbbra is azt állította, hogy a protestánsok számára a Szentíráson kívül nem létezik más tévedhetetlen tekintély. Az Újszövetség könyveinek kánonjáról azt mondta, hogy „tévedhetetlen dokumentumok tévedhető gyűjteményével van dolgunk”  – na ez aztán érvelés volt!
     Scottnak és Gerrynek csalódást okozott a vita folyama és csodálkoztak, hogy milyen szegényes és összefüggéstelen a protestáns keresztény hagyomány, mely lényegileg a katolikus hitelvek makacs cáfolatán alapszik. Hiszen értelemszerűen minden keresztény számára a Bibliának és az Egyháznak kellene lennie az abszolút tekintélynek ‒ vagy mindkettőnek, vagy egyiknek sem! – Aki azonban nem akar hinni, az nem is fog!
     A Biblia ezt mondja: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a Lélek egységét” (Ef 4,3); „Testvérek! Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). ‒ Hogy lehet, hogy a „Biblián alapuló” egyházak figyelmen kívül hagyják ezt az egyszerű parancsot, és egyre csak növelik a szakadást?

(folyt. köv.)

A Szentírás tanítása szerint

      A Szentírás, már az első lapokon számot ad a bűn megjelenéséről és következményeiről. Arról, hogy a bűn disszonanciát keltett a teremtés rendjében, zavar támadt a teremtett világban az ember-ember, az ember és az anyagvilág, az ember és az Isten között, tehát az élet minden területén. A teremtmények szenvedésként élik meg ezt a disszonanciát (vö. Ter 3,16-20) és még a természet is sóvárogva várja a szabadulást (vö. Róm 8,19-22).

Az Újszövetségi Szentírás közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét különböző formában. Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan látható, hogy az ember létét és történelmét alapjaiban fenyegető tényezőről van szó. (1Jn 3,12; Mt 13,25; Jn 8,44; 2Kor 4,4; Jel 12,9) A szentírási helyek tehát nagyon világos tanítást adnak a bűn szerzőjéről. Különösen híres Jn 8,44, amelyben azt írja a szent szerző Jézus ajkára adva a szavakat, hogy a sátán ,,kezdettől fogva gyilkos, ...nincs benne igazság ... hazug és a hazugság atyja''. Ő a világban létező minden hamis, rossz és közönséges eredője, az emberinem nagy szerencsétlensége. Minden szellemi és erkölcsi kísértés, minden vallási-, politikai üldözés, minden forradalom és háború, minden katasztrófa ősforrása.

A Szentírás által is említett, de ma is szembetűnő ördögtől megkötözöttek és megszállottak természetellenes viselkedéséből látjuk, hogy hangoskodnak, hazudoznak, a családokat bomlasztják és trágárkodnak! Szinte fáradhatatlanul próbálják embertársaikat megtéveszteni, a hitet és tisztaságot nevetségessé tenni. Vagyis, ez az alattomos istenellenes hatalom, a követői révén mindenkit szembe akar állítani, nem csak Istennel, de a természet rendjével is, s tevékenységét az állandó düh, irigység, megalázottság, és reménytelenség kíséri. A sátán már tudja, mit jelent a kárhozat, tudja, hogy állapotán nem képes változtatni, s úgy tűnik, ő is népet akar maga köré gyűjteni, miként az Isten, ahogyan azt a harmadik kánonban imádkozzuk. És bizony, újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust.

A Szentírás tanítása szerint a sátán háromszor szenved vereséget. Először is letaszították az égből: ,,Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből'' (Lk 10,18); majd Jézus legyőzte őt: ,,Azért jelent meg az Isten Fia, hogy a sátán művét romba döntse'' (1Jn 3,8); és örökre bezárják majd, olvassuk Szent Júdásnál és a Jelenések könyvében (vö. Júd 6; Jel 20,10). (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség”

Az Isten Szava
     Amiként egy államnak van vezetője és kormánya, a kormányhivatalok feladata pedig magyarázni az alkotmányt és annak előírásait megvalósítani az életben. Ha ez szükséges egy állam igazgatásában, mennyivel inkább szükségesek intézményileg az Egyház közösségének vezetésében, mely az egész világot magába foglalja. Jézus ezt mondta Péternek: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18).
     Jézus a Szentíráson és a Lelkén kívül nekünk adta az Egyházat is, benne a Tanítóhivatalt a pápával, püspökökkel és zsinatokkal, melyek feladata helyesen magyarázni a kereszténység családjának „alkotmányát” a Szentírás szövegeit és megvalósítani azokat az életben.
Scott elmagyarázta Gerstnernek, hogy a Biblia sehol sem állítja azt, hogy Isten szava csak a Szentírásban van meg. Ellenben egyértelműen állítja, hogy Isten szava jelen van az egyház hagyományában is (2Tesz 2,15; 3,6), ugyanúgy a tanításában és igehirdetésében (1Pt 1,25; 2Pt 1,20-21; Mt 18,17). A Szentírás alátámasztja a sola verbum Dei ‒ „csak Isten igéje” katolikus elvet.
Nem támasztja azonban alá a protestáns sola Scriptura ‒ „csak a Szentírás” elvet. Dr. Gerstner makacsul azt állította, hogy a pápák és a zsinatok tanítása ellentétben áll a Szentírással, ugyanakkor egyetlen érdemleges érvet sem hozott fel téziseinek alátámasztására.
Scott arra kérte őt, hogy pontosítsa, kinek a bibliaértelmezésére gondol?
     Tudjuk, hogy az Újszövetség kánonja 393-ban, a hippói zsinaton lett véglegesítve, s ezt négy évvel később a karthágói zsinaton erősítették meg. Ennek a két zsinatnak a döntéseit a pápa elé terjesztették, s az jóváhagyta őket. Tehát létezik az Egyház tévedhetetlen tekintélye, mely végleges döntést hoz arról, hogy mely írások kanonikusak és melyek nem, és helyesen magyarázza őket.

(folyt. köv.)

„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség”

(Fülep Dániel, a Tengernek Csillaga 2009. szeptemberi számában megjelent írása nyomán!) 

 

A Szentírás szerint, az embernek le kell borulnia Isten színe előtt 

    „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa. 

     Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1 Kir 8,54–55). A király könyörgő imádsághoz felvett testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt. 

     Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is. Péter térdre borul Jézus előtt (vö. Lk 5,8). Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). Így látjuk Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). 

     A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvé-ben (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8).

     A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus színekben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8) Szent Domonkos pl. gyakran arcraborulva imádkozott az Úrhoz.

A szentáldozással kapcsolatban nemcsak a leborulásra, hanem az Oltáriszentség nyelvre fogadására is találhatunk biblikus megfonto-lásokat. Ezekiel jelképesen közvetlenül a szájába kapja Isten igéit: „Nyisd fel szádat, és edd meg azt, amit én neked adok! Erre azt láttam, hogy íme, egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. (…) Erre felnyitottam számat, s ő megetette velem azt a tekercset (…). Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz.” (Ez 2,8–9; 3,2–3) 

     A szentáldozásban magunkhoz vesszük a testté lett Igét, amely nekünk, Isten gyermekeinek való-ságos eledelünk. Amikor az Oltári-szentséghez közele-dünk, emlékezetünk-be idézhetjük a 81. zsoltár 11. versét is, amelyet a zsolozsmá-ban imádkozunk Úrnapja főünnepén: „Csak nyisd ki szá-dat, és én betöltöm”.

Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret az iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27) közvetlenül a szájába helyezte, s meglehet, így tett minden apostollal. A közelke-leti vidékeken Jézus idejében ténylegesen létezett egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlanul megfigyelhető, hogy a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szimbolikusan a szájukba helyez egy darabkát az ételből.

     A konszekrált kenyér (Szentostya) színei alatt valóságosan jelen levő – Testével, Vérével és isteni fenségével is köztünk rejtező Úr imádása a legtermészetesebb. És ez legnyilvánvalóbb módon a térdelés vagy leborulás biblikus gesztusában fejeződik ki, melyet az Egyház tradíciója jól ismer és alkalmaz, s amelyet lelkünk java és az Oltáriszentség megóvása érdekében nekünk is követnünk kell! 

A pápa és az Egyház Tanítóhivatala
     Scott és Gerry meg akartak győződni arról, hogy a helyes úton járnak, ezért találkozót beszéltek meg az egyik legjelentősebb kálvinista teológussal Dr. John Gerstnerrel, aki a Katolikus Egyházat csak a „sátán zsinagógájának” hívta.
     A vita folyamán Dr. Gerstner a pápaság intézményének biblikus megindoklására kérte őket.
Scott idézte a Mt 16,17-19 szövegét, ahol Jézus új nevet ad Simonnak a Péter (Szikla) nevet, s azt mondja, hogy őrá építi egyházát, és hogy Péternek adja a mennyek országának kulcsait. Amikor Jézus a „országának kulcsairól” beszél, az Iz 22,20-22-re utal, ahol azt olvashatjuk, hogy Ezekiás király kinevezte Eljákimot palotája új intézőjévé és neki adta az „ország kulcsait”. Amikor Jézus Péternek adta a „kulcsokat”, meghatározta Péter primátusát, hogy a nevében vezesse az egyházat, amely Krisztus országa a földön. Péter primátusának hivatala továbbadódik az utódainak.
     Scott elmagyarázta, hogy a Szentírás középpontja a szövetség, amely egy szent családi kötelék Isten és az emberek között, s ezért Isten családjának szövetségként értelmezett bibliai koncepciója értelmet ad a Katolikus Egyház egész tanításának. Ebben szó van Szűz Máriáról mint minden hívő anyjáról, a pápáról mint atyáról, arról, hogy a szentek a testvéreink, és hogy a liturgikus ünnepek családi ünnepségek.
     A Dr. John Gerstnerrel folytatott többórás vita során Scott és Gerry nem kaptak kielégítő választ, s ez még inkább megszilárdította meggyőződésüket a katolikus doktrína igaz voltáról. Úgy érezték, hogy Luther és Kálvin tanítása megcsalta őket.
Elmagyarázták Gerstnernek, hogy amióta Luther elszakította a köteléket a Katolikus Egyházzal,   25 000 különféle protestáns felekezet keletkezett, s a szakértők véleménye szerint minden héten újabb öt jön létre!
Az összes ilyen felekezet azt állítja, hogy egyetlen tekintélyük a Biblia, s hogy a Szentlélek vezeti őket. Scott az Egyesült Államok megalakulását hozta fel hasonlatként. Az Államok megalapítói nem szorítkoztak csak arra, hogy megírják az alkotmányt, de kormányt is alakítottak, mely az elnökből, a szenátusból, a kongresszusból és a legfelsőbb bíróságból áll.

(folyt. köv.)

Van nekünk anyánk az égben!

     A sátán volt a szellemi teremtmények legtökéletesebbike és a többi angyal felett, hatalommal és tekintéllyel rendelkezett. Úgy gondolta, hogy képes felfogni Isten tervét, ám valójában nem értette, hiszen ezt épp a próbában való helytállás útán lett volna lépes!

A hittudósok véleménye szerint az angyaloknak, csakúgy, mint az ősszülőknek, mielőtt Isten színe látására jutottak, ki kellett állniuk egy próbát. Ez abból állt, hogy Isten látomásban megmutatta nekik Jézust megváltóként és felszólította őket, hogy ismerjék el és imádják Őt. Ebből származott a sátán lázadása, mivel a teremtett világban továbbra is ő akart középpontban lenni! Ez a terve nem változott, mert uralma alá akarja hajtani az egész világot (ld. 1Jn 5,19) és szolgálatába állítsa az egész emberiséget az ősszülőktől kezdve. Ez Ádám és Éva esetében sikerült is és arra számított, hogy ez minden más emberrel így lesz! Ám Isten sohasem tagadja meg teremtményeit, ezért a Megváltó Jézusunk a Keresztről nekünk adta Anyját – aki minden malaszttal teljesként – segítse az Egyházat és a benne bízókat! Ez pedig hatalmas kudarc volt a Sátának és nem túloz Szent Ágoston, amikor azt állítja, hogy ha a sátán szabad kezet kapna Istentől „közülünk senki sem maradna életben”. És mivel megölni nem tud, népet akar gyűjteni maga köré a kárhozatba. És ezt kilátástalan harcot elkeseredetten vívja, annak ellenére, hogy tudja már le van győzve, sőt „tudja, hogy csak kevés ideje van” (Jel 12,12). Ezért mondja Szent Pál: „Nem a vér és a test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ (...) gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).

A Krisztus által legyőzött sátán ádáz küzdelmet folytat minden egyes lélek ellen, és ez a harc az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Tehát szüntele harcban állunk, mert a földi élet az Istenhez való hűség próbája. És ebben a harcban van szüntelenül segítségünkre Isten Anyja, Istentől kiesdett kegyelmeivel! Ezért „Magunkra öltjük Isten fegyverzetét, hogy szembeszállhassunk az ördög cselvetéseivel, és ellenállhassunk neki a gonosz napon… Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell jelennie Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e. A világ végén azután eljönnek, hogy akik jót tettek, feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, feltámadjanak a kárhozatra” (LG 48). (Folyt.) (források az I. részben!) Előző rész

Anya nélkül élni?
     Annak híre, hogy Scott közeledik a Katolikus Egyházhoz, hogy a „babiloni szajhával” flörtöl, gyorsan elterjedt a barátai és az ismerősei között. Az egyikük Chris, felhívta Scottot és ironikusan megkérdezte tőle, hogy már imádja-e Szűz Máriát? Scott helyre tette a dolgokat és elmondta, hogy a katolikusok nem imádják Szűz Máriát, hanem tisztelik. Chris kijelentette, hogy szerinte nincs különbség a kettő között, mivel a katolikus Mária-tiszteletnek nincs semmilyen biblikus alapja. Scott válasza határozott volt. Először elmagyarázta barátjának, hogy Jézus betartotta Isten tízparancsolatát, ezért azt a parancsot is betartotta, hogy „tiszteld apádat és anyádat”. A héber „tisztelni” szó egészen pontosan azt jelenti: „dicsérni”. Jézus Krisztus tisztelte mennyei Atyját és földi anyját, Szűz Máriát is. Természetes, hogy mindazoknak, akik hisznek benne, ugyanezt kell tenniük ‒ tisztelni Szűz Máriát, ahogy azt Krisztus teszi. Ez a Katolikus Egyház Mária-tiszteletének fő oka.
Az ellenzők azok, akik félnek, hogy megsértik a Fiút, ha az Anyát tisztelik, vagy lealacsonyítják Jézust, ha Édesanyját felmagasztalják...*
     A Bibliában ezt olvassuk: „Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48). A rózsafüzér csak az evangélium e szavainak beteljesítése.
Scott meggyőződött arról, hogy a rózsafüzér mindennapi imádkozása segített neki egyre jobban megérteni a bibliai szövegek teológiai értelmét. Ez az ima a „szeretet logikájára” tanította, kibontakoztatta benne a hit-érzéket, a teológiai intuíciót, növelte intellektuális képességeit és valami egységérzetet adott a világ imádkozóival.
     Scott a Legszentebb Háromság belső életében felfedezte az egyetlen, örök, szent Család ‒ az Atya, a Fiú és a Szentlélek életét. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten családjának földi képmása a Katolikus Egyházban található.

(folyt. köv.)
................................
*A Montforti Grignon Szent Lajos tanítása szerint ez a merev álláspont azért nagyon veszedelmes, mert ,,a gonosznak a nagyobb jó ürügye alatt finoman szőtt hálója ez” (Tökéletes Mária-tisztelet, 92-94)

A bűn szerzője

     Miért lett a „fényhordozó-angyal” (Lucifer) Sátánná, a világosság sötétséggé, a szeretet gyűlöletté, a szépség torzképpé, a legmagasabb a legalacsonyabbá, a legjobb a legközönségesebbé? Mert Lucifer olyan akar lenni, mint Isten, holott csak teremtmény! Ennélfogva hatalma és képességei Istennek van alárendelve, tehát az a teremtés és az ember elleni ádáz harca csak a földi élet idejére korlátozódik. Ennek a harcnak ugyanis Jézus Krisztus a végső győztese, aki kereszthalála és feltámadása által, az önfeláldozó szeretet révén véglegesen megtörte a sátán hatalmát és erejét. Ámde a sátán időlgesen még a világban maradt, s az emberi történelemben mindenkinek mindaddig küzdenie kell a gonosz lélek cselvetéseivel, amíg Jézus végleg el nem söpri „szája leheletével”, és meg nem semmisíti „jövetelének tündöklésével” (2Tessz 2,8)! Addig azonban, ez az Istennel szemben álló hatalom, minden erejével Isten egyetemes üdvözítő terve ellen dolgozik. Vádolja az embereket az Atyánál (vö. Jel 12,10) és igen találékony módon a lelkek vesztére tör!

Isten az angyaloknak az ismeret és felismerés kimagasló képességét adta, óriási hatalommal, és ez az intelligencia az angyalok természetéhez tartozik. Isten jóságában azonban még tovább ment, a természethez hozzáadta a kegyelmet: az isteni természetben való részesedést, az isten-gyermekséget a Szeplőtelen Fogantatottban való Megtestesülés által. És Luciferben ekkor fogant meg a „nem szolgálom” gőgje! Nagyképűen harcra kelt a kegyelem ellen. Ő nem akar függeni Istentől, főleg nem az Istenembertől! Lucifer nem ellen-isten akar lenni, hanem olyan mint az Isten! Vagyis saját akaratából, saját tudásából és képességéből. saját magától akar lenni, természetének erejéből! Nem több és nem kevesebb.

Nos, ez a hatalom állt Ősszüleink engedetlen-sége mögött is, mint istenellenes kísértő, aki irigységből csábította őket a halálba. Ezt teszi máig is különféle módon, szinte minden eszközzel ‒ és ez az ‒, melyre kötelességünk embertársainkat, különösen a fiatalokat figyelmeztetni! Hiszen maga a Szentírás is világosan tanítja, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája, nem természetes adottsága az embernek, nem a lényegéből fakadó bűnre való hajlam (mely már ,,szerzett'' örökség), hanem a bűnnek szerzője van! (Folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Az utolsó akadály ‒ a Mária-tisztelet
     Abban az időben valaki egy rózsafüzért küldött Scottnak postán. Ahogy Scott a szentolvasót meglátta, tudatosította, hogy valójában már csak egyetlen akadálya maradt annak, hogy átlépjen a Katolikus Egyházba, és ez a Mária-tisztelet.
     A dolgozószobája csöndjében Scott buzgón imádkozott azért, hogy képes legyen megérteni azt, amit a Katolikus Egyház Szűz Máriáról, Krisztus anyjáról tanít, s aztán egy bizonyos, emberileg reménytelen szándékra életében először elimádkozta a rózsafüzért.
     Három hónappal később Scott megállapította, hogy az imája meghallgatásra talált. Megköszönte Isten irgalmasságát, és bocsánatot kért a vakságáért és hálátlanságáért.
Attól a naptól kezdve, mindennap imádkozta a rózsafüzért. Tudatosította, hogy a rózsafüzér imája a megtestesülés titkából meríti erejét, s hogy rendkívül hatékony fegyver a gonosz ellen. Isten kiválasztotta Szűz Máriát, hogy méhében a Legszentebb Háromság második személye valóságos emberré váljon, és elvégezze üdvösségünk művét.
     Tagadhatatlan tény, hogy a keresztény hagyomány már a második századtól Szűz Máriával azonosítja a protoevangélium asszonyát, akit az egyházművészet sátántipró asszonyként jelenít meg. Azok a Mária-ábrázolások, amelyeken a Szent Szűz széttiporja lábával a földgömböt átölelő kígyó fejét, egyértelműen az ősevangélium ígéretére utalnak. Minden keresztény számára világos kéne, hogy legyen: Mária személye mint isteni ajándék jelenik meg az emberi történelemben, akinek tevékenysége teljesen és közvetlenül Jézus Krisztus üdvözítő szerepéhez kapcsolódik. Az őskígyó elleni harc győztese Jézus Krisztus, de Máriáé a láb, mely széttiporja a sátán fejét.
     Az üdvtörténet két legfontosabb szerepét játszó asszonya között a párhuzam szembeötlő (Szent Iréneusz). Éva a sátán szavára hallgatott, Mária az Istennek mondott igent. Éva nem hitt az Istennek, s ezzel halált hozott önmagára és utódaira, Mária pedig hite miatt a Boldogasszony. Éva az összes élők anyja, Mária is ‒ mivel Fia mindenkiért meghalt ‒ valamennyiünk édesanyja. Éva társa Ádámnak,
Mária társa Szent Fiának. Éva a halált hozta gyermekeire, Mária az életet akarja visszaadni gyermekeinek. Éva a kígyónak szolgáltatta ki önmagát és gyermekeit, Mária széttiporja a sátán fejét. Ez pedig Isten akaratából és erejéből történik.

(folyt. köv.)

Mire hív Jézus a szentségimádásban?

Ki meri tagadni?

     „Ez az egész világ gonoszságban fetreng” (vö. 1Jn 5,19), de „azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa” (1Jn 3,8), és hogy az embereket kiragadja a sötétség és a sátán hatalmából. Jézus Krisztus egész küldetése a démoni világ ‒ melynek vezére a sátán ‒ ellen folytatott radikális harc.

Jézus Krisztus megváltói műve érthetetlen lenne, ha tagadnánk a sátán és a démonok létezését, illetve a világra és az emberekre gyakorolt befolyásukat. Létezésük és tevékenységük a világban kétségtelen és vitán felül álló tény, ellenkező esetben Jézus szavait vonnánk kétségbe. Elég az Evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit átolvasni, s máris meggyőződhetünk róla.

VI. Pál pápa az 1972. november 15-i általános kihallgatáson tartott katekézisében, melyben a gonosz lélek létezését tagadóknak igyekezett válaszolni, így definiálta a sátánt: „élő-eleven, szellemi, romlott és megrontó lény, az első számú ellenség, maga a kísértő; sötét, nyugtalanító lény, amely valóban létezik, s aki álnok ravaszságával ma is tevékenykedik. Az elhagyja a bibliai és egyházi tanítást, aki nem tartja valóságos létezőnek”. (1975. június 26.)

A démoni világ léte nem pusztán néhány ember egyéni meggyőződése, hanem valóság, melyet Isten tárt fel előttünk. A sátán és a szolgálatában álló démonok A sátán és a szolgálatában álló démonok nem kitalált lények, ahogy a materialisták állítják. Nem a rossz képzeletbeli megszemélyesítése, melyet az ember alkot magának, nem a minket sújtó bajok, a gonoszság ismeretlen okainak azonosítására szolgáló fogalom vagy szimbólum. A sátán és a démonok valóságosan létező személyes lények!

Tevékenységüket a világban az Isten és ember iránti gyűlölet hatja át, minden eszközt megragadnak amivel árthatnak, mert tudják, hogy ők soha többé nem juthatnak el oda, ahova az ember rendeltetése szerint egy napon elér(het). Emészti őket az irigység, ezért minden erejükkel próbálják magukkal ragadni a lelkeket az örök kárhozatra. II. János Pál pápa, az 1986. augusztus 13-i általános kihallgatáson ezt így fogalmazta meg: „A gonosz szellem megpróbálja az emberben ugyanazt a versengő, engedetlen és Istennel ellenkező magatartást elültetni, amely létezésének szinte egyetlen motivációja”.

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Mit jelent a szentségimádás?

Szerető szemlélése egy titoknak
    Az ima és a kereszténység sem nem teória, sem nem ideológia. A teória és ideológia tárgya mindig megmagyarázható, objektív, sohasem misztérium. Ez több, mint elmélkedés. A szemlélődésben fedetlen arccal szemléljük Isten dicsőségét. Titok – ami meghaladja minden racionalitásunkat, logikánkat, pszichológiánkat és teológiánkat is. Messze több minden fogalmunknál, amit róla alkottunk, több minden tudásunknál, vágyunknál és érzésünknél – kimeríthetetlen misztérium. Egy élet kevés ahhoz, hogy befogadjuk teljesen Isten titkát, de csodálatos ajándékként az életünk az örök élettel folytatódik, és ott színrôl színre láthatjuk azt, akit most tükör 
által homályosan, a szent színek alatt szemlélünk.
Mivel az Oltáriszentségben Isten alázata lesz nyilvánvalóvá, az alázatosaknak már itt egyre teljesebben feltárul a köztünk lévő Jézus titka.
Szemlélni – azt jelenti, hogy befogadni akarjuk és nem kisajátítani. Ha szeretettel szemlélek valakit, akkor nem manipulálom, nem akarom irányítani az én terveim szerint. Rengetegszer elimádkozzuk: „legyen meg a Te akaratod”, de nekünk mindig van jobb ötletünk, és nagyon várjuk, hogy a jó Isten azt fogja tenni, amit mi akarunk. Amikor mégse az történik, amit szeretnénk, pedig kimondtuk, hogy „legyen meg a Te akaratod”, akkor a szívünk fellázad. A kiakadásainkból egyértelműen látszik, hogy ez így van.
Amikor pedig szeretettel szemlélem azt, aki szeret, akkor egyszerűen csak befogadom. Azt akarom, hogy betöltsön, azt akarom, hogy a jelenlétével átjárjon.

Szeretettel
     Ebben a kapcsolatban semmit sem rejthetek el előle magamból. Isten jobban szeret engem, mint én magamat. Személyes érdekem, hogy kiszolgáltassam magamat neki, különösen azokon a területeken, amelyeket szégyellek, amelyeket titkolok, amelyek életem sötétségei, és én sem ismerem ki magamat bennük. Ebben a kapcsolatban semmi nem lehet magánügy, itt még a tudatalatti is ismertté lesz.
A szeretet számára semmi sem lehetetlen, de mindig kölcsönös kell, hogy legyen. Isten megvárja, hogy kész legyek magamat teljesen átengedni a szeretetének, és akkor olyan dolgokat tapasztalhatok meg, amelyeket azelôtt soha. Ebben a szeretetben meggyőződhetek arról, hogy a szeretet számára és Isten számára semmi sem lehetetlen, még az én életemben sem.
Ha ebbe a szeretetbe belemegyek, akkor ki kell mondanom: tegyél velem, amit akarsz, mert Te vagy az én Atyám.
Ha komolyan veszem a szeretetét, akkor végre föladom, hogy én írjam elő, hol, hogyan és mit változtasson meg bennem. Természetesen szabad kérni és vágyakozni, de mindezt az Ő nevében fejezem ki, és soha nem kívánok olyan dolgokat, amelyek Őellene vannak. 
Ő mondja: aki szeret, annak kinyilatkoztatom magamat. (Varga László atya gondolatai a "Az Oltáriszentség előtt" c. Stella Maris kiadványból)

Koncert  a Deák téri evangélikus templomban

2026. március 29-én 18:00 órai kezdettel

Művészek:

Lökösházi Mária - szoprán

Bakos Kornélia - alt

Szerekován János - tenor

Papp Viktor - tenor

Fülep Máté - basszus

Najbauer Lóránt - basszus 

Lutheránia Énekkar

Budapesti Vonósok

Dr. Kamp Salamon

A koncert megtekintése DÍJMENTES, regisztrácó nincs!

A Katolikus Egyházba vezető úton
     Egy szerencsés véletlen folytán Scott egy értékes könyvgyűjteményhez jutott, mely azelőtt ‒ ahogy azt később megtudta ‒ egy ismert katolikus bibliatudós papé volt. Esténként órákon át olvasta a katolikus könyveket, és lenyűgözte őt azok mélysége.
     Néhány hét után erős meggyőződés ébredt benne, hogy Krisztus a Katolikus Egyházba hívja őt. Ez a gondolat megrémítette, mert egészen addig azt gondolta, hogy egy igaz keresztény az nem lehet katolikus. Elkezdett világosságért könyörögni Istenhez azért, hogy megismerje, valóban a Katolikus Egyház rendelkezik-e a kinyilatkoztatott igazság teljességével.
     Ebben az időben hosszú teológiai vitákat folytatott Gerry Matatics barátjával, aki szerette a Bibliát és gyűlölte a Katolikus Egyházat. Scott bevallotta neki, hogy nagy mennyiségű katolikus könyvet birtokol, s hogy az olvasásukkor felfedezte a világ legnagyobb teológusait: Joseph Ratzingert, Jean Danielou-t, Hans Urs von Balthasart, Henri de Lubacot és R. Garrigou-Lagrange-ot.
Gerry saját maga akart erről meggyőződni és megkapva, egy hónap alatt kiolvasta az összes könyvet.
     Miután elolvasta elismerte, hogy a Katolikus Egyház egész tanítása a Biblián alapszik, és a katolikus hit felbecsülhetetlen kincs minden ember számára. Ezt követően Gerry és Scott együtt próbáltak meg téves pontokat találni a katolikus doktrínában, de mindig olyan válaszokra bukkantak, amelyek megcáfolhatatlanok voltak.
Mindketten felismerték, hogy mivel Jézus az egyetlen „közvetítő Isten és ember között” (1Tim 2,5), Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), Ő magyarázza nekünk az Istent, Ő az, aki tanítói megbízatást és hatalmat adott az apostoloknak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). „A hit szent örökségét, a hitletéteményt (depositum fidei)”, az apostolok az Egyház egészére bízták. Az Istenről szóló hiteles tanítás egyetlen birtokosa, megbízott továbbadója és értelmezője, tehát a Krisztus által alapított Egyház!
     Sajnos, sokan megfeledkeznek ezen igazságokról, s gyarapszik azok száma, akik önjelölt tanítókra, ember alapította vallások hirdetőire rajongva hallgatnak, mások pedig mágikus, ezoterikus, démonikus esz-közöket használnak boldogulásukhoz.

(folyt. köv.)

Helyzetleírás

     A Szentírás már az elején világosan beszél egy ártó lény létezéséről és hatalomvesztéséről: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15). Ezek az ószövetségi szavak (protoevangélium) szünet nélküli, történelemre szóló harcot hirdetnek az ember és a sátán között. Az Isten kifejezett szándéka: az ember mindig tekintse ellenségének a kísértőt, és harcoljon ellene. Aki ezt nem teszi, az elpusztul, mert a sátán áldozata lesz.

Tehát valamennyiünknek tudatosítania kell, hogy a teremtésben van egy óriási hatalommal és gonoszsággal bíró személyiség, akit ördögnek, sátánnak, vagy a nevén Lucifernek nevezünk. A katolikus tanítás szerint: Lucifer az Istentől teremtett vezér-szellem, aki kezdetben jó angyal volt, de később saját szabad akaratából Isten ellen lázadt és a világban a gonosz princípiumává tette magát. A lázadásba angyalok sokaságát rántotta magával és számukra nincs bűnbánat, amint az emberek számára sincs a halál után. A Sátán ezen „seregével” (ördögökkel és démonokkal) máig is azon munkálkodik, hogy népet gyűjtsön maga mellé a kárhozatba!

Az igehirdetés-teológiának lényegileg csupán egyetlen témája van: Isten, Isten Szava, Isten törvénye és kegyelme. Ámde következetesen figyelmenkívül hagyják ugyanis a közvetett igehirdetést: az Isten és az ember ellenségére való rámutatás és az ellene való védekezés módozatát!

Így, nem csak Istenben kell hinnünk – bár más értelemben ugyan –, de el kell hinnünk az ördög létét is. És erről pedig beszélni, prédikálni kell. Minél ördögellenesebb a prédikáció, annál istenibb a hatása! Minél határozottabb lesz a Gonosznak kimondott „Nem”, annál világosabban élhetjük meg a keresztény „Igent”.

A Sátán az emberi tudást messze felülmúló képességű személyes lény, akinek gonosz voltának mélységeit soha nem leszünk képesek felfogni. Az emberi bűn és a sátáni bűn között lényegi szakadék van, mégpedig a tisztán szellemi mivolt és a testbe zárt szellemi létezés tekintetében. Ebből következően az ember, még kárhozata esetén sem lesz ördög, mert nem áll azon szellemi magaslaton, hogy ilyen mélységbe zuhanhasson. Csak az angyal, mint tiszta szellem lehetett ördöggé.

(folyt.) (Források az I. részben!) Előző rész

Hit vagy hitetlenség?

Nem a Szentírás a hit egyetlen alapja!
     A protestáns egyházak egyik alapelve az az állítás, hogy egyedül a hit által igazulunk meg (sola fide), a hit tekintetében pedig az egyetlen tekintély és forrás csak a Szentírás (sola Scriptura) ‒ a hagyomány nélkül. Ez volt a katolikusok és a protestánsok közti szakadás fő doktrinális oka.
     Scott Hahn professzor az előadásain a Szentírás alapján kétségbe vonta a sola fide (csak a hit számít) elvét mint olyas valamit, ami egyáltalán nem biblikus, de továbbra is azt tanította, hogy a Szentírás a hit egyetlen alapja (sola Scriptura).
     Az egyik diák megkérdezte tőle, hogy a Szentírás mely része írja azt, hogy a Biblia az egyetlen tekintély. A feldühödött professzor azt felelte, hogy ez egy ostoba kérdés. Ekkor a diák, egyenesen a szemébe nézve mondta, hogy akkor egy ostoba választ kért. A sarokba szorított professzor ekkor a Szent Máté evangéliuma 5,17-et és a Timóteusnak írt második levél 3,16-17-et idézte. Ezek azonban nem voltak meggyőző érvek. A diák megkérte őt, hogy magyarázza meg ezt a részt: „Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok” (2Tesz 2,15). Hahn nem akart válaszolni és a vitát elhalasztotta. Ám a diák kérdése olyannyira nyugtalanította, hogy imában feltette a kérdést, vajon vannak-e a Szentírásban olyan részletek, melyek alátámasztanák a protestáns sola Scriptura elvet.
     Egész héten át hiába kereste a választ a Bibliában. Scott segítséget kért a legismertebb amerikai teológusoktól is. De ez is eredménytelen volt ‒ banális vagy kitérő válaszokat kapott: „Miért teszel fel egyáltalán ilyen ostoba kérdéseket?” Hahnt azonban ez nem tántorította vissza, és ő is egy „ostoba” választ kért.
     Mindannyian elismerték, hogy a sola Scriptura elvét nem lehet alátámasztani a Bibliával, hogy ez csak egy teológiai elv. Nem létezik olyan bibliai szöveg, amely kimondaná, hogy a Szentírás az egyedüli tekintély. A Biblia inkább arra buzdít, hogy a szóban mondott és írott hagyományok-hoz is ragaszkodjunk (vö. 2Tessz 2,15). Kimondja, hogy az Egyház az igazság oszlopa (vö. 1Tim 3,15). Itt azonban felmerült benne a kérdés, hogy melyik egyház?
     Scott Hahn egyre nyugtalanabbá és rémültebbé vált, hiszen először a protestantizmus egyik tartóoszlopa dőlt össze (sola fide), most pedig a szeme előtt omlik össze a másik (sola Scriptura) is. Ugyanebben az időben a szeminárium rektora dékáni pozíciót kínált fel Scottnak, mert a diákok rajongtak az előadásaiért.
Ezt a nagyszerű ajánlatot nem fogadta el, sőt, lelkipásztori funkciójáról is lemondott, mivel a lelkiismerete nem engedte, hogy olyan tanítást hirdessen, amelyről maga sem volt meggyőződve!
     Scott az igazság keresésénél nem ismert megalkuvást, határtalanul bízott Istenben, és meg akart ismerni s szeretni mindent, amit a Teremtő a Szentírás szövegeiben kinyilatkoztatott.

(folyt. köv.)

(Ferences Kalendárium 2026)

A szerkesztő előszava

     Akik tagadják a lélekgyilkos őskígyó ma is aktív létezését, azoknak a kereszt is balgaság és botrány. A Szentírásból csak a vigaszt és dicsőséget idézik, a kereszthordozás igéit és az ördög „örök tűzre” (Júd 1,7.) juttató csábításait kimosolyogják. Mindezt annak ellenére, hogy az Evangélium kifejezetten óv, „vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen a hitben!” (1Pét 5,8-9).

Korunk embere szinte teljesen elveszítette a bűnre való érzékét és széles körben esik áldozatul a zajló élet kínálkozó talmi értékeinek, a csalárd ideológiáknak, a hamis üzeneteknek és végső soron a bűn, megannyi változatának. Illő és üdvös tehát az irgalmasság lelki cselekedeteit követve, szólnunk a bűn mibenlétéről, annak szerzőjéről és bűn elhatalmasodásának globális veszélyéről. Sajnos sokan, nemhogy a világ-, de még saját életük közvetlen esemény-összefüggéseit sem értik tisztán; nem ismerik fel, hogy a bűnnek szerzője van, aki ravasz taktikájával, részletekbe menő ügyeskedéssel, de történelmi léptékben munkálkodik az egyén és az egész emberiség vesztén.

Valamennyiünkről szól tehát a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozata: „Az ember egész történetén végigvonul valami élet-halál harc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie kell, hogy kitartson a jóban...” (GS 37.)

Mivel kevés a felvilágosító aki leleplezi és világossá teszi a bűn szerzőjének alattomos tevékenységét, egyre kevesebben ismerik fel a sátáni pusztítás szervezett voltát ‒ annak ellenére ‒, hogy a tét az örök üdvösség, vagy kárhozata! Márpedig Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4)

Felhasznált irodalom:

G. AMORTH: Egy ördögűző tapasztalatai ECCLESIA 2005.

F. BAMONTE Szűz Mária harca IHTYS Nagyvárad 2014.

F. BAMONTE Megszállottság és ördögűzés IHTYS Nagyvárad 2016.

ROBERT MÄDER prelátus: Az Ördög. 1930 körül megjelent füzet

Dr. ANTALÓCZI LAJOS prelátus: Jelenések, üzenetek és a jövő. EGER 2000.

FATIMÁRÓL BESZÉL LÚCIA NŐVÉR 4. kiadás FÁTIMA – PORTUGÁLIA

AZ ISTENI IRGALMASSÁG ÜZENETE (Fausztina Napló) EGER 1998.

SZERETETLÁNG LELKI NAPLÓ, Szent István Társulat Bp. 2011.

ELŐD ISTVÁN Katolikus dogmatika Szent István Társulat Bp. 1983.

SCHÜTZ A.: Dogmatika, Szent István Társ. Bp. 1937.

BEGYIK TIBOR OCDS: Szabadíts meg a gonosztól. Kiadatlan kézirat

SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin egyes számai

http://www.magyarkurir.hu/hirek/megtalaltam-szeretetet-giuliani-szent-veronika

http://digilander.libero.it/monast/inferno/inglese/luogo.htm

http://www.therealpresence.org/eucharst/misc/PHP/hell_sv_giuliani.pdf

http://www.mysticsofthechurch.com/2015/07/st-veronica-giuliani-extraordinary.html

http://katolikusvalasz.blogspot.hu/

http://www.katolikus-honlap.hu/0701/bucsu.htm

http://www.katolikus-honlap.hu/1202/mader.htm

(folyt.)

Az Oltáriszentség gyümölcsei

   Testvérem tudjuk, hogy az Oltáriszentség gyümölcsei az örök élet igéi, melyek közvetlenné és bensőségessé teszik az egész hitéletet. Nem véletlen, hogy olykor még másvallásúak is tanúságot tesznek, hogy egyedül a katolikus templomokban találnak valami bensőséges érzetet? Ez nagyon érthető: mert érezik a jelenlétet, páratlan közvetlenséggel csapja meg őket a végtelenség érzete és az örökkévalóság levegője. Kétségkívül...

     Ha bemegyek a katolikus templomba, Jézus néhány lépésnyire van tőlem. Igaz, hogy a színek fátyla alá rejtőzötten, de azért tudom, hiszem, hogy ott van csakugyan, oly valóságosan, mint amikor a földön járt. Ha szentmisén vagyok, tudom, hogy az Üdvözítő áldozza magát értem, ugyanúgy, mint amikor a Keresztfán áldozott. Ha magamhoz veszem, tudom és hiszen, hogy éppúgy hozzám jön, mint mikor az Angyali Üzenetre Szűz Mária méhébe szállt s ugyanúgy keblére enged hajolni engem, mint Szent Jánost az utolsó vacsorán. És nekünk mily természetes, hogy ebből a hitből és tudatból a kegyelem, remény és szeretet csodálatos melegsége áradhat a hívek szívébe.

     Az Oltáriszentség emberileg is közel hozza hozzánk az Istent. Igaz, ő mindenütt jelen van, mindenütt megtaláljuk, de legközelebb mégis a megtestesült Istenember révén találjuk meg. Márpedig az Oltáriszentségben az Istenember rejtőzik! Néhány lépésnyire van tőlünk, sőt mikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük, egyenesen lehajol hozzánk, átölel, belénk száll, összeforr velünk, átömleszti a vérét a mi vérünkbe. Mily édes istenközelség ez! Mily megrázóan szép és boldogító egyesülés a Legszentebbel! Mily irigyletes kiválasztottság ez, kitüntetés és felmagasztalás!

Newman bíboros, még anglikán főlelkész korában epedve vágyott az Oltáriszentség után. Valaki azzal akarta elriasztani a katolizálástól, hogy ilyképpen le kell majd mondania anglikán egyházi állásáról és jelentékeny jövedelméről. A nemeslelkű Newman erre így felelt: „Ah, mit ér nekem akár százezer font is, egyetlen szentáldozáshoz képest!” Valóban: az Oltáriszentség mindennél gazdagítóbb kincs, mert Istent hozza közénk, és Istenhez emel fel minket.

     Az Eucharisztia teszi templomainkat vonzóvá, meleggé, elbűvölővé! Valaki egy híres protestáns imaházat nézett meg, és mivel rajta kívül akkor épp senki sem tartózkodott a fűtetlen épületben, ő tisztességtudóan kezében tartotta a kalapját. A sekrestyés azonban rászólt: „Uram, tegye csak fel a kalapját, hiszen nincs itt senki!” Az illető katolikus volt és bizony elszomorodott ezen. Szegény protestánsok − gondolta −, a templomukban nincs senki!

     Nálunk van! − Hála Istennek −, de mennyire van! Mi bizony levesszük kalapunkat, ha a templomba lépünk és nemcsak a kalapunkat, hanem térdet hajtunk, sőt kedvünk volna arcra borulni s megcsókolni a földet boldog áhítattal, repeső hálával − Az iránt −, aki nem vonakodott ily mélyre ereszkedni hozzánk!

     Az Eucharisztia rengeteg lélektisztító munkát végez a hívekben, a távol állók sajnos, ezt nem is sejtik! Minthogy nálunk kötelesség és parancs az Úr szava szerint a szentáldozás, tehát a Bűnbánat Szentségéhez is járulnunk kell! Gyónni pedig annyi, mint bűnbánón és halálos komolysággal magunkba szállni, lelkiismeretünket megvizsgálni és kegyetlenül perbe fogni önmagunkat hibánkért, bűneinkért, mulasztásainkért, leszámolni velük és jobbulást fogadni. Micsoda lélektisztító munka folyik a gyóntatószékekben nap mint nap, épp az Oltáriszentség iránti tiszteletből! Szegény protestánsok, akik ezt a lelki fürdőt kénytelenek nélkülözni!

     Az Eucharisztia a lelkierő forrása. A lélek áttüzesedik a Mennyei Jegyes ölelésétől, mikor Jézus édes testét érzi ajkán s nyelvén, szívébe zárva Őt, a Legnagyobbat, a Legtisztábbat, a Leghívebbet! Ilyenkor minden áldozatra képesnek, minden erőfeszítésre késznek érzi magát a lélek. Ó, mennyire megvigasztalódnak itt a szenvedők! Mennyi nemes elhatározás, mennyi apostoli tett, mennyi tevékeny felebaráti szeretet és mennyi tisztaság sarjad az Oltáriszentségből! Mikor az Úr a földön járt, egy-egyetlen érintésére meggyógyultak a betegek, megtisztultak a leprások, feltámadtak a halottak. Mennyi lelki gyógyulás, erősödés, életújulás, mennyi szent erő és lelkesedés fakad ma is az Oltáriszentségből! A keresztényüldözés első századaiban a pogányok csodálkozva tapasztalták, hogy valahányszor a fogoly keresztények valami kenyeret kaptak papjuktól, utána mindig kétszeres bátorsággal álltak ellen a kínoknak, és mosolyogva mentek a gyötrelmes halálba is! Igen, az Eucharisztia hősöket nevel, az Isten- és emberszeretet hőseit, a tisztaság csodáit, a vértanúság héroszait.

     Az Oltáriszentség megkönnyíti a legnehezebbet: megédesíti a halált. Nap-nap után tízezrek válnak meg az élettől. A katolikus hívő (ha igazában az) nem fél a haláltól, mert útravalója van, az Úr, a haldoklók reménysége, az örök viszontlátás és feltámadás adója. Jézus az Eucharisztiában még egy utolsó bűnbocsánatot hoz nekik, még egy utolsó csókban pecsételi meg benne a boldog ébredés, a mennyország ígéretét! Nekünk a halál épp ezért nem is halál, hanem születésnap. A halál nem összeomlás, hanem élni kezdés; nem kétségbeejtő rém, hanem sejtelmes tavasz! Mert bennünket nem a csontkarú rém fogad a betegágyon, hanem Jézus, aki azt ígérte, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak élete lesz, és én feltámasztom őt az utolsó napon”!

Eucharisztia! Az Úr szenvedésének emlékjele, a feltámadás és örök boldogság legbiztosabb záloga! Ó édességes Manna, zarándokságunkban köztünk lakó, lelkesítő, támogató, tápláló Isten·Báránya! Bár megihletnéd a kétkedők szívét és megnyitnád nekik is csodálatos leereszkedésed édes titkát! Hogy ők is jöjjenek, s imádjanak Téged Oltárod Titkában, Szereteted Szentségében és szeressenek velünk, imádkozva a kétezer éves Egyházzal:

Jézus, kit takar most sokrétű lepel?

Add meg amiért lelkünk forrón esdekel:

hogyha majd a titkok fátyla felderül,

láthassunk örökre leplezetlenül!

(Aquinói Szent Tamás, Adoro te.)

Igazság az Eucharisztiáról 2
     Aki az Evangéliumot meg akarja érteni, annak egyetlen percig sem szabad felednie Jézus szavát: „Ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27). Aki ezt szem előtt tartja, az semmi „hihetetlent” nem fog találni a valóságos Jelenlét tanában!
Vigyáznunk kell azonban, mert a lejtőn nincs megállás! Aki azért nem hiszi az Oltáriszentséget, mert az érthetetlen természetfeletti dolog, az sajnos az emberi észt teszi Isten szavainak bírájául, és következetesen el fog jutni a racionalizmusig, a teljes hitetlenségig! Az újkori protestantizmus története, sajnos ezt a folyamatot igazolja: akik ugyanis az Eucharisztiát ezen az alapon elvetették, később nagy mértékben elfordultak a kereszténység többi természetfeletti tanításától is. Ez az irányzat végül már nem fogadja el sem a csodákat, sem az evangéliumok isteni sugalmazottságát, sem a Szentháromságot, sem Jézus istenségét, sem az Apostoli Egyházat, sem az örök életet, de még a teremtést sem!
     Márpedig, alig van a keresztény kinyilatkoztatásnak még egy pontja, amelyre oly egyértelmű világosságot derítene Jézus szava, mint az Oltáriszentség tanára. Az Üdvözítő olyan határozott egyértelműséggel, oly kétséget nem tűrő nyomatékkal hangoztatja az Oltáriszentség tanát: a saját valóságos jelenlétét a kenyér és bor színe alatt, hogy éppen emiatt másfél ezer éven keresztül alig akadt eretnekség, amely ezen a hitigazságon kételkedni merészelt volna.
Scottot megdöbbentette ez a felfedezés, hiszen ezeket a tanokat a Katolikus Egyház következetesen hirdeti. Felismeréséről nem beszélt, de lelkében és elméjében tovább munkálkodott a titokzatos Valóság! Ennél fogva Scott Hahn az előadásain csak felszínesen foglalkozott Szent János evangéliumának hatodik fejezetével (Jn 6,26-71) ‒ nehogy valaki rákérdezzen ‒, azt a kérdést pedig, hogy Jézus valóságosan jelen van-e az Eucharisztiában, nyilvánvalóan messze elkerülte. Azért tett így mert félt, hogy elveszíti a munkáját.
     Scott a Szentírás tanulmányozása által megértette, hogy a liturgiának és a szentségeknek elsődleges szerepet kell betölteniük az egyházban, és ez a presbiteriánus egyházban azonban nem így volt. Scott ezért fontolóra vette, hogy átlép az episzkopális egyházba*.
Amikor ezt megmondta a feleségének, az sírva fakadt és azt mondta, hogy soha nem szűnik meg presbiteriánus lenni!

(folyt. köv.)
...................................
*Az episzkopális egyház anglikán eredetű protestáns gyülekezet, melyben a római katolikusokhoz hasonló püspöki hierarchia van, ellentétben a demokratikus szervezetű presbiteriánus egyházzal. Az „episzkopál” jelentése „püspöki”.
4-5 féle tagegyházuk van (így az Amerikai Episzkopális Egyház is), önálló dogmatikai és liturgikus gyakorlattal él ‒ többnyire az anglikán egyház hagyományaira támaszkodva. Követői egy része pápa nélküli katolicizmusként tekint rá, mások számára egyfajta protestantizmus, domináns alapító (Luther, Knox, Kálvin, Zwingli, Wesley) nélkül. Minden episzkopális gyülekezetnek, saját döntéshozó folyamatai és püspöki hierarchiája van, saját főpapjuk vezetése alatt. Teológiájuk és liturgikus gyakorlataik a protestantizmusból és a liberális katolicizmusból tevődik össze. Ebből következően igen bizonytalan a szentségi átlényegülés megvalósulása. Nem lehet tudni ugyanis, hogy a papszentelések sorában nem szakadt-e meg a krisztusi „áthagyományozódás” folyamatossága!

A bensőséges tisztelet kegyelmei

     A Prágai Kis Jézus kegyelme most is kiárad a népekre, országokra és közösségekre, és nekünk nagy szükségünk van arra, hogy bizalommal siessünk Megváltónk és Szabadítónk oltalmába, mert egyedül ő segíthet rajtunk:

„Minél inkább tiszteltek, annál több kegyelmet árasztok rátok!” ‒ így hangzik a prágai kis Jézus ígérete. Ez az ígéret többször valóra vált, és a Kis Jézus számtalan módon bizonyította csodatévő erejét, mellyel a hozzá fordulók segítségére siet! Tehát mindazok, akik a csodálatos szoborhoz közelednek és ott bensőségesen imádkoznak, segítséget kapnak a veszélyben, vigaszt a bánatban, segítséget a szükségben, vigasztalást a szorongásban, fényt a lelki sötétségben, kegyelmet a lélek szárazságában, gyógyulást a betegségben és reményt a kétségbeesésben.

Ezt az imát minden reggel imádkozd el, kilenc napon keresztül, és tapasztald meg a kisded Jézus csodatévő erejét:

Ó, Gyermek Jézus, Hozzád fordulok,

és a Szűzanya közbenjárása által kérlek Téged,

hogy légy mellettem ebben a szükségemben

(ide belefűzhetjük saját kérésünket)

mivel szilárdan hiszek abban, hogy a Te Istenséged segíteni tud rajtam.

Teljes bizalommal remélem, hogy szent kegyelmedet elnyerhetem.

Szeretlek Téged teljes szívemből és lelkem minden erejével.

Őszintén bánom minden bűnömet, és kérlek Téged, jóságos Jézusom,

add meg nekem az erőt, hogy győzzek felettük.

Fogadom, hogy nem bántalak meg Téged, és felajánlom magamat Neked,

arra is készen, hogy inkább én szenvedjek,

minthogy Neked fájdalmat okozzak.

Mostantól fogva teljes hűséggel akarlak szolgálni Téged,

és szeretetedért, Isteni Gyermek,

úgy fogom szeretni felebarátomat, mint önmagamat.

Mindenható Gyermek, Uram Jézus, újból arra kérlek,

segítsél meg ebben a szükségemben

(ide ismét belefűzhetjük kérésünket…)  

(Bef.) Előző rész

A valóságos jelenlét tana a nagy egyházatyáknál (FOLYT.)

7. Sőt mintha a legrégibb egyházatyák valahogy előre sejtették volna a XVI. század szentségtagadóit, akárhányszor úgy beszélnek, mintha egyenesen ezek ellen írnának.

Így kifejezetten hangoztatják, hogy Jézus szavait nem szabad merőben képletesen értelmezni, hanem szó szerint kell venni!

A számos idevonatkozó nyilatkozat közül lássuk csak Szent Epifánius szavait:„A szent apostolok és a neves egyházatyák közül senki sem mondta, hogy a vérontás nélküli áldozat, melyet Krisztusnak, a mi Istenünknek és az Ő ajándékainak emlékezetére mutatunk be, az Ő testének csak a képe lenne. Nem azt mondta Jézus: Vegyétek és egyétek, ez az én testemnek a jelképe ...Sem az Úr, sem apostolai, sem az atyák nem nevezik a pap által bemutatott vérontás nélküli áldozatot sehol képmásnak, hanem az Ő saját testének és vérének ... A konszekráció befejezése előtt némelyik Szentatya jámborul ’előképnek’ nevezte; azonban a konszekráció után valósággal Krisztus testének s vérének mondatik, mert az is, és így hisszük!” (Hardouin VIlI. 370)

A sinaita Anasztázius felveti a kérdést: „Vajon Krisztus testének és vérének vétele, amelyet felajánlasz és amelyben részesülsz, Krisztusnak, az Isten Fiának valóságos teste-e, vagy egyszerű kenyér, aminőt az utcán lehet vásárolni, avagy Krisztus testének jelképe, mint ahogy a kos áldozat a zsidóknál volt?” S így felel rá: „Távol legyen, hogy azt mondjuk, hogy a szentáldozás Krisztus testének csupán jelképe volna, és hogy nem egyszerűen kenyér, hanem valóban saját Teste és Vére Krisztusnak, az Isten Fiának, ki emberré lett s a mindenkoron szűz Istenanya, Máriától született.” „Vegyétek és egyétek: ez az én testem, s hasonlóképp a kelyhet átadva így szólt: ez az én vérem. Nem azt mondta: ez az én testemnek s véremnek jelképe!”

Damaszkuszi Szent János is, aki egész életét a régi egyházi írók tanításának összegyűjtésére fordította, a fentiekhez hasonlóan ír, de a végén hozzáteszi: „A szentség belső erejét ma még nem látjuk, s így az örök dicsőségnek még csak képleteivel találkozunk a szentáldozásban.” (F.O. IV. 13,40)

Az egyházatyák érveire a koronát a nagy Alexandriai Szent Cyrill teszi fel, aki így fejtegeti Jn 15,1-et magyarázva: „Ne mondja senki, hogy semmiféle testi egyesülésben nincs részünk vele (Krisztussal), mert ennek ellenkezőjét azonnal bebizonyítjuk az ő írásaiból... Mert miért oltatik ő belénk? Nemde azért, hogy Krisztus teste is bennünk lakjék az ő szent testének vétele s a benne való részesülés által? (...) Érdemes megfigyelni: Krisztus nem azt mondja, hogy csak valamely hitbeli viszony által lesz bennünk jelen, hanem természetes (valóságos) részesedés által.”                                                                                                                         
 8. Végül az ősegyház nagy atyái annyira közismertnek tartották a keresztények között a valóságos jelenlét hitét, hogy abból érveltek más hitigazságok védelmében is.

Így pl. a gnosztikusok tagadták, hogy Jézus Krisztus azonos az Isten Fiával, a teremtő Istennel. Erre Irenaeus azzal felel: hogyan tehette akkor Krisztus, hogy a kenyér s a bor az ő testévé s vérévé váljék, ha nem volt hatalma teremteni? (Adv. haer. IV. 18,4)

Az ariánusok tagadták az Ige istenségét; Hilarius erre az Oltáriszentséggel érvel: ahogy mi Jézus teste által nyerünk életet, úgy a Fiú is az Atya által él.

Mások tagadták a megtestesülést, mire Aranyszájú Szent János az Oltáriszentséggel bizonyítja, hogy az Ige csakugyan emberi testet vett fel.

Nestorius tagadta Krisztus emberi természetének személyi egyesülését az örök Igével, mire Szent Cyrill így felel: „Ha nem egyetlen személy volna az Ember és az Isten Igéje, akkor ez a szó: − Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad és én őbenne −, közönséges emberevésre szólítana fel, és teljesen értelmetlen volna!”

A macedoniánusok a Szentlélek istenségét tagadták; mire Isidorus Pelusiota az átlényegülés tanából bizonyítja a Szentlélek istenségét. Arra hivatkozik, hogy Krisztus a Szentlelket az Atyával s Fiúval egy rendbe állítja, aki „a titokzatos asztalon a közönséges kenyeret a megtestesülés igazi testévé változtatja”, − ami szerinte a Szentlélek istenségének bizonyítéka.

Nagyon gyakori végül a Szentatyáknál, hogy az ember testi feltámadását éppen az Oltáriszentségből bizonyítják: „Hogyan mondhatják a feltámadás tagadói, hogy elpusztul, s nem nyer többé új életet az a test, amely az Úr testével és vérével táplálkozott?” − kérdi Szent Irenaeus a gnosztikusokkal szemben. Ugyanígy beszél Alexandriai Szent Cyrill is.

9. Még csak azt említjük fel, hogy maguk a legrégibb eretnekségek is hittek az Oltáriszentség tanában, és hivatkoztak rá. Így pl. az eretnek Eutyches egyik követője (Theodoretusnál, dial. 2) így akarja bizonyítani tévtanát: „Amint az Úr testének és vérének jelei mások a pap invokációja előtt, utána pedig átváltoznak és mások lesznek, ugyanígy az Úr teste a mennybemenetel után isteni állaggá változott,”

Hasonlóképp beszél Samosatai Pál és mások. Ez is annak bizonysága, hogy az első századok kereszténysége, még az eretnekek is, egyértelműleg vallották az Oltáriszentségben jelenlevő Krisztust és senkinek sem jutott eszébe, hogy az idevonatkozó evangéliumi kijelentéseket eredeti jelentésüktől eltérően, valami ködös jelképűséggel magyarázza. Minél közelebb megyünk vissza Krisztus Urunkhoz, ahhoz a korhoz, amelyben még elevenebben élt a lelkekben Jézus tanítása és az apostolok hite, annál világosabban és egyértelműbben jelentkezik az Oltáriszentség szó szerinti értelmezése, a valóságos jelenlét sziklaszilárd hite.

Valóban joggal mondtuk tehát fejtegetéseink elején, hogy alig van a kereszténységnek olyan fényesen igazolható, annyira biztosan krisztusi eredetű tana, mint a valóságos jelenlété. Jézus az Oltáriszentségben valóban jelen van, így hirdette önmaga, így hitték az apostolok, és így hitte az egész kereszténység a hitújítókig, akiket e pontban inkább a katolikus Egyházzal való szembehelyezkedés viszketege vezetett, semmint a tárgyi okok. 

(Folytatódik!)

Igazság az Eucharisztiáról 1
     Az előadásokra való felkészülés során Scott néhány hetet azzal töltött, hogy elmélkedett Szent János evangéliumának hatodik fejezetéről, melyben Jézus ismert eucharisztikus beszéde található (vö. Jn 6,26-71).
Scott mindig meg volt győződve arról, hogy az Eucharisztia csak jelkép. Amikor azonban részletesen elemezte Jézus eucharisztikus beszédét megértette, hogy Jézus nem hasonlatot használt. Erről tanúskodnak Jézus szavai, valamint a hallgatóságának megbotránkozása és ellenkezése, amikor ezt mondták: „Hogyan adhatja ez a testét eledelül?” (52); „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” (60)
     Jézus szavai egyértelműek: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (55-56).
Miért is kellene az utolsó vacsora igéit merőben jelképesen, szimbolikusan értelmezni? Mi erre a kényszerítő ok? Az egyetlen ok, amelyet felhozni lehet, s amit a tagadók fel is hoznak: hogy mégiscsak „szokatlan és hihetetlen”, hogy Jézus a saját testét és vérét adja nekünk eledelül! Hihetetlen és a fizika rendje szerint elgondolhatatlan!
Ez olyan csoda volna, amelyet ‒ így mondják ‒ nem hihetünk el! Bizony, akik így okoskodnak ‒ maguk sem veszik észre ‒, hogy ezzel az okoskodással végleg elhagyják az evangélium talaját. Mert vajon Jézus születése, élete, feltámadása, maga az evangélium és az egész megváltási történet nem csupa csodából, csupa emberileg teljesen érthetetlen, megfoghatatlan, isteni jelenségből szövődik?
     Ha Jézusnak az ő testére és vérére vonatkozó kijelentéseit azon a címen nem fogadjuk el, mert hogy ez „csoda”: akkor hogyan fogadhatjuk el a többi csodáját? Az ő istenségét? Az ő csodálatos, szűztől való születését? Az ő halott-támasztásait, feltámadását és mennybemenetelét? A kegyelem, a megváltás, az üdvösség csodáit? Vajon ezek nem a fizika rendje szerint érthetetlen és lehetetlen dolgok? Hol itt a következetesség?
Ott van pl. a Szentháromság titka. Teljességgel emberfeletti, fizikailag érthetetlen, felfoghatatlan hittitok. Miért hiszik ezt a protestánsok is? Nyilván azért, mert Jézus mondta!
     Tehát, vagy egyenlő hitet gyakorolnunk Jézus minden szava iránt, vagy sem! Éppúgy, mint amikor azt mondja: „Menjetek ... kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.”

(folyt. köv.)

Magyar vonatkozás

     Figyelemreméltó, hogy a Prágai Kis Jézus tisztelete az 1730-as években csúcsosodott ki, amikor a magyar születésű P. Baráth Imre OCD kármelita atya volt a prágai rendház perjele. A prágai kegytemplomban vezetett évkönyvekben 1741-től 1791-ig több mint 90 feltűnő gyógyulást és imameghallgatást jegyeztek be a világ minden részéről.

A Prágai Kis Jézus tisztelete Magyarországon is nagyon el volt terjedve, melyről számos emlék tanúskodik. Sajnos az utóbb fél évszázadban szinte megfeledkeztünk a Prága Kis Jézus tiszteletéről és az általa kínált rendkívüli kegyelmekről!

Pedig Magyarországon külön oltára van a Székesfehérváron, Szombathelyen, Sopronban és a győri kármelita templomban, Budapesten az Avilai Nagy Szent Teréz-, a Huba utcai kármelita-, a Jézus Szíve jezsuita- és a Vizafogói templomban stb.

Szinte figyelemfelkeltő, hogy az évszázadok folyamán mindig voltak olyan emberek, olyan szentek, akik különösen tisztelték a Gyermek Jézust. Közülük sokakat kitüntetett azzal, hogy látomásban, vagy misztikus élményben adott ízelítőt nekik az istengyermekség titkairól. Ilyen kegyelmekben részesült Szent Kristóf (akit a kis Jézus keresztelt meg) Claivaux-i Szent Bernát, Szent Brigitta, Szent Ferenc, Páduai Szent Antal, Nagy Szent Gertrúd, Limai Szent Róza, Kosztka Szent Szaniszló, Avilai Szent Teréz, Boldog Schäffer Anna, Lisieux-i Szent Terézia, Szent Edith Stein Benedikta, Szent Pio atya, Tiszteletreméltó Marton Marcell kármelita atya és sok más szent is.

A Római Szentszék 1913-ban jóváhagyta a kis Jézus tisztelőinek társulatát és az olaszországi Arenzánóban a kis Jézus tiszteletére emelt szentélyt 1928-ban bazilika rangra emelte (ld. a két mellékelt képet!). 

A Prágai Kis Jézus ünnepét január 14-én tartják!

(Források az első részben!) (folyt.)

Előző rész.

 A valóságos jelenlét tana a nagy egyházatyáknál 

     A következő századok nagy egyházatyáinak irataiból már egész köteteket lehetne összehordani annak bizonyítására, hogy ők is ’egy-emberként’ hitték rendületlenül a Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. Nem sorolhatjuk fel valamennyiük kijelentését, de tanúságtételeiket néhány összefoglaló szempont szerint csokorba kötjük:

1. A nagy egyházatyák és egyházi írók nem győzik kiemelni az Oltáriszentség csodálatos, természetfeletti jellegét (aminek nem volna értelme, ha merő szimbólumról volna szó) és a csodákat, amelyeket Isten az Oltáriszentség létesítésében művel. Mily csoda ez mind, mondják: hogy ugyanaz a test, amely az Atya jobbján ül a mennyben, mégis itt van a mi oltárunkon, hogy a hívek kezébe s ajkára száll; hogy megtöretik s mégsem romlik el, s hogy minden egyes hivő az egész Krisztust veszi; hogy az utolsó vacsorán Krisztus önmagát tartotta kezében (Ágoston); hogy ő a vendég és a lakoma egyszerre stb. (Így Aranyszájú Szent János, Szent Efrém, Nazianzi Szent Gergely, Szent Ágoston, Szent Jeromos stb.)

2. Keresik az okokat, vajon mi vezethette Jézust, hogy ezt a nagy csodát művelje és a saját testét s vérét ilyen formában hagyja ránk eledelül.

3. Mindebből az egyházatyák, olyan következtetéseket vonnak le, amelyek kizártnak tartják a puszta képletes magyarázatot. Aranyszájú Szent János pl. Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben nagyobb csodának tartja, mint Illés csodáját, akinek imádságára égből leszállt tűz emésztette meg az áldozatokat.

4. Erős párhuzamba állítják az Oltáriszentséget a megtestesüléssel: ahogy a megtestesülésben a láthatatlan Isten testi valóságban jött közénk, úgy az Oltáriszentségben a láthatatlan Jézus is testi valóságban száll közénk.

5. A legnagyobb tiszteletadásra hívják fel a híveket az Oltáriszentség iránt azzal a megokolással, hogy hiszen ott maga Jézus van jelen.

Így Jeruzsálemi Szent Cyrill „Hitoktató könyvében” ezt mondja: „Amikor Hozzá lépsz, ne kézlóbálva járulj oda… Miután pedig szemedet óvatosan megszentelted (megérintetted) a szent Testtel való érintkezésben, úgy vedd magadhoz, vigyázván, hogy semmi belőle veszendőbe ne menjen. Mert ha valamit elejtenél belőle, úgy tekintsd, mintha saját testednek valamelyik tagját vesztenéd el. Ugyebár, ha valaki aranyforgácsokat nyújtana neked, a legnagyobb figyelemmel vigyáznál, nehogy valamit is elveszíts belőle, s így károd származzék? Hát nem kell-e akkor még sokkal inkább vigyáznod, hogy egy morzsácska se hulljon el abból, ami minden aranynál és drágakőnél becsesebb? Majd Krisztus testének vétele után járulj a vér kelyhéhez is, nem karod lóbálva, hanem leborulva, az imádat és tisztelet módján, ament mondva, s Krisztus Véréből vevén, a magad megszentelésére. Amíg még ajkadhoz tapad annak nedvessége, kezeddel nyúlj hozzá és szenteld meg vele szemedet, homlokodat és többi érzékeidet.” (Cat. Myst. 5,21)

Mindennek ugyan mi értelme volna, ha az Egyház az első századok folyamán nem hitt volna rendületlenül az Oltáriszentségben, a valóságos jelenlétben!

6. Épp emiatt a legnagyobb testi-lelki tisztaságot követelik meg az ősegyház atyái azoktól, akik az eucharisztikus lakomához járulnak. Aranyszájú Szent János szerint:„Mekkora tisztaság illik ahhoz, aki ebben az áldozatban részesülni akar! A napsugárnál tisztábbnak kell lennie a kéznek, mely ezt a testet szegi, a szájnak, mely ettől a lelki tűztől betelik, a nyelvnek, melyet e félelmetes vér von be! (...) Hol van az a pásztor, amelyik a saját teste tagjaival táplálná a juhait? De mit beszélek én pásztorokról, mikor anyák is vannak, akik a szülés fájdalmai után kisdedeiket idegen dajkára bízzák. Ő (Krisztus) azonban ezt nem tudta elviselni, hanem saját vérével táplál minket s mindenképpen magához forraszt bennünket.”(Hom. 82. in Mt. 5)

Szent Ágoston így kel az áldozás előtti böjt védelmére: „Talán még azt is szemére vetik az egyetemes Egyháznak, hogy az Eucharisztiát mindig éhomra vesszük? Pedig így volt tetsző a Szentléleknek is, hogy az ilyen nagy szentségnek tiszteletére a keresztények szájába előbb lépjen be az Úr teste, mint a többi eledelek; mert hiszen ez az értelme az egész világon elterjedt szokásnak.” (Ep. 54,8)

Tertulliánus heves és lángoló kifakadását a méltatlanul áldozók és a méltatlan papok ellen − akiknek a „kezét kellene levágni” − már fentebb láttuk.

Vágy az egy akol után
     Ugyanabban az időben Scott Hahn egy középiskolában is előadásokat tartott a Szentírásról. A diákok visszafojtott lélegzettel hallgatták, ahogy az Isten és az emberek közti szövetséget magyarázta. Beszélt a szövetségről, amelyet Isten Ádámmal, Noéval, Ábrahámmal, Mózessel, Dáviddal kötött, és az Újszövetségről, melyet Krisztus kötött meg azáltal, hogy a világ minden nemzetét egyesítette Isten családjába ‒ az egyetemes, vagyis katolikus (gör. katholikosz) családba, amely az egész világot magába foglalja.
     Azt természetesen tagadta, hogy Isten családja a Katolikus Egyház volna. Az egyik előadás után egy diáklány odament Scotthoz és elmondta neki, hogy a diákok szavazást tartottak maguk között és arra jutottak, hogy Scott egyszer katolikus lesz.
     Ráadásul ugyanazon a napon a felesége nem kevesebbel vádolta, minthogy nem tartja elképzelhetetlennek, hogy Scott a nézeteivel egyszer majd szembe fog kerülni Lutherrel. A bosszankodó Scott ezt abszurdnak tartotta, hiszen Isten igéjének rabszolgájaként nem kerülhet ellentétbe Lutherrel.
     Amikor Scott Hahn, a Presbiteriánus Egyház pásztora, karjaiban tartotta elsőszülött fiát, azon gondolkozott, hogy melyik egyházba fog tartozni a gyermeke. Az abszurditás, hogy számára az Üdvözítő Jézus EGYháza „TÖBB-ház”, felrázta az ifjú apát és szívébe nyilallt annak tudata, hogy az Egyház darabokra szakadása semmiképp sem Isten akarata szerint való. Az Úr szándéka ugyanis az egy akol és egy pásztor.
     Scott szüntelenül imádkozott azért, hogy hűséges legyen Isten Szavához, s hogy mindennap és minden körülmények között bátran hirdethesse azt. Szélesre akarta tárni szívét és elméjét, a Szentírásban hozzánk szóló Szentlélek előtt.

(folyt. köv.)

Ha csak olyanok nem lesztek

     Csehország helytartója Martinitz Ignác (†1675) ‒ szintén hálából ‒, drága aranykoronát készíttetett, mellyel a prágai bíboros-érsek ünnepélyesen megkoronázta a kis Jézus szobrát.

III. Ferdinánd (†1657) császár ismételten letérdelt a kegyelemoltár zsámolyánál, és bemutatta hódolatát a szívek-lelkek kormányzójának. Mária Terézia királyné, a hírneves Lobkowitz, Martinitz, Eszterházy, Zrínyi, Zichy stb. főnemes családok különféle alkalmakkor szebbnél-szebb ajándékokkal és kis ruhácskákkal mutatták ki hódolatukat és szeretetüket a kedves kegyszobor iránt.

A 47 cm magas 3 éves gyermekarcú Prágai Kis Jézus, jobbját áldásra emelve, bal kezében aranyos földgömböt tart. Fejét aranykorona díszíti, testét – időnként váltott – gyönyörű ruhácskák ékesítik, melyeket többnyire fejedelmi személyek ajándékoztak. Csak a legszebbekből 70 darabot őriznek!

A szobortestet védendő a sérülésektől, és hogy állását stabilizálják, derékig érő hengeres ezüst tok védi.

Az öltöztetett bájos kis viasz-szobor gyermekiségével példát ad arra, hogy miként valósítsuk meg a lélekben való gyermekséget: „Hacsak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3) Isten Fia, kisgyermekként emberré lett, vállalva annak minden szakaszát a fogantatástól a halálig ‒ olyannyira ‒, hogy a néppel együtt átélte a bűnben fetrengő világ sorsát. Hiszen még szobrocskája is a pusztítás, rablás, járványok, megaláztatás és megszentségtelenítés áldozata lett, de megérte azt is, hogy időnként nagy szeretettel igyekeztek bűnbánón bocsánatáért esedezni az őt ért sérelmekért.

1787-ben pl. II. József (†1790) bezáratta a prágai kármelita rendházat, de a templomot nem!

A Prágai Kis Jézus tisztelete a Sarutlan Kármelita rend által terjedt el szerte a világon. Ennek eredményeként a világon a Prágai Kis Jézus iránti bizalom és tisztelet nőttön-nőtt, s ezzel arányban szaporodtak a csodás kegyelmek és imameghallgatások. A kegykápolna sohasem volt üres, időnként pedig zsúfolva volt az ájtatoskodókkal, sőt karácsony előtt a szent kilenced alatt a tágas templomban sem fértek el! (Források az első részben!) (folyt.) Előző rész

A nyilvános tisztelet

     A Prágai Kis Jézus tisztelete azonban nem sokáig maradt a kolostor falai közt, hanem lassan hírét vette a nép is! Ennek folytán általánosabbá lett a vágy, hogy a csodatevő kis szobor nyilvános tiszteletre a templomban állíttassék föl. Ez a vágy 1641-ben teljesült, midőn a kis Jézus szobra a befejezés előtt álló templom főoltárára állíttatott. Ez időtől kezdve számíthatjuk a „Prágai Kis Jézus” tiszteletét, nemcsak Prágában, hanem egész Csehországban, sőt a határain túl is.

Ó hányan és hányan nyertek nála szükségeikben segítséget, fájdalmaikban enyhülést, szomorúságukban vigasztalást, betegségeikben gyógyulást, bűneiktől szabadulást?

De álljon mindjárt itt egy, mely a kis Jézus általános tiszteletének különös lendületet adott.

A Harmincéves Háborúban kitört a dögvész, a „fekete halál”, ám Prága városának lakói feltűnő módon kérték és megtapasztalták a kis Jézus csodás segítségét, a hozzá való imák kegyelmi hatását!

És ez bizony ma is használható recept (talán még inkább)! A nemesség és a nép seregestől, egyforma buzgósággal és bizalommal tódult a „győzelmi templomba” a kis Jézus kegyoltára elé. És ezúttal senki sem a megszokás ájtatosságával imádkozott, hanem bensőséges odaadással könyörgött irgalmáért, hiszen senki sem tudhatta, hogy mire hazaér, élnek-e még a szerettei?

Érdekes tanúság ez korunknak is ‒ hiszen látható ‒, hogy a békés jólét növekedtével sokakban kihűl a hit és a szeretet, és végül nemhogy egy jelentéktelen Kisjézus-szobor előtt nem képesek térdet hajtani, de még a valóságosan jelenlévő Isten előtt sem, a Szentáldozásban!

Visszatérve a prágai pestis-járványra! Ez is példa a mának, hiszen a megkeresztelt ember félelme nem kétségbeeséssé, hanem hálává nemesül, a hála pedig reménnyé, s a reményből sarjad a bűnbánó imádság és a hites szeretet! Nem csoda, ha mindenki iparkodott valamiképp háláját leróni. Így rövid négy év alatt annyi alamizsna gyűlt össze, hogy a kis Jézus számára külön oldalkápolna épülhetett, melybe a kegyszobrot 1664. január 14-én nagy ünnepséggel átvitték. (Források az első részben!) (folyt.) Előző rész.

Az Istennel kötött szövetség
     Nem sokkal az egyetemi tanulmányainak a befejezése előtt Scottot kinevezték egy virginiai presbiteriánus parókia tanítójának és lelkipásztorának. Az ő dolga volt vasárnap prédikációt mondani, és heti két alkalommal a bibliai összejövetelt vezetni.
   A hallgatókat fellelkesítette az a tanítása, hogy az Isten és az emberek közti szövetség Isten családjává teszi a híveket. Ezt Scott a Zsidóknak írt levél és egyéb újszövetségi levelek alapján hirdette. Szent János evangéliumának és a Zsidóknak írt levélnek a tanulmányozása azonban felfedte előtte, hogy a szentségek és a liturgia a keresztény közösség életének alapvető részei. Scott megértette, hogy az Isten és az emberek közti szövetség megerősítésében nagyon fontos szerepe van a liturgiának, s a prédikációi legfőbb céljául azt kell kitűznie, hogy az embereket felkészítse az Úrvacsora vételére.
     Jézus Krisztus csak egyszer használta a „szövetség” szót, az Eucharisztia megalapításakor. A presbiteriánusok csak évente négy-szer vették magukhoz az Úrvacsorát. Scott úgy döntött, hogy ezt megváltoztatja, és azt a javaslatot tette a közösségének, hogy minden vasárnap vegyék magukhoz az Úrvacsorát. Egyesek azonban attól tartottak, hogy az Úrvacsora vétele puszta szokássá válhat, de a felvetésekre Scott azt felelte, hogy ez az ünneplés az Istennel kötött szövetség megújítása, azt pedig nem kell korlátozni. Az ilyen aggály épp úgy abszurd, mintha a házassági szövetségnek a házasélet általi megújítását, csak évi néhány alkalomra korlátoznánk.
     Az Úrvacsora hetenkénti vételének javaslatát egyöntetűen elfogadták, s ez lett az ünneplés középpontja. Scott ezt eucharisztiának kezdte el nevezni, ahogy azt az ősegyházban tették. Egyszer csak meglepetéssel ébredt rá, hogy egyedül (az általa olyannyira ellenzett) Katolikus Egyház tanításában és gyakorlatában találhat megfelelő válaszokat számos kérdésére.

(folyt. köv..)

+! Egy imaláncba való bekapcsolódásra hívunk Benneteket,

amit a ciszterci idős, magyar atyák indítottak el,
nevezetesen Donát atya, aki már a 90-es évei elején jár.
Íme a szándék és a felhívás:

 

“Kedves magyar Testvérem,

magyar népünk válaszút előtt áll és az útelágazásnál  két jelzőtábla két teljesen különböző irányú jövő felé mutatja az utat. Ebben a sorsdöntő órában nem tehetünk jobbat, mint hogy Szent István királyunk példáját követve, hazánkat Urunk Jézus Krisztus és Nagyboldogasszonyunk  gondjaira bízzuk. Magyar történelmünk ezen kritikus idejében imahadjárattal ostromoljuk az eget, hogy hazánk népe Istentől kapott bölcsességgel  jól döntsön, megmaradásunk  útját válassza, és a jövőben Isten áldásával békében és jólétben élhessen.
Az az ország, melynek népe  imában  forr eggyé, megmarad, a pokol kapui nem vesznek rajta  erőt!

 

Két dolgot kérek Tőletek:

 

1. Naponta imádkozzátok el  a Miatyánkot,  az Üdvözlégyet  és az Emlékezzél... kezdetű imát.

Tudjuk, hogy az imában nem az ima hosszúsága számít, hanem a bizalom és a szeretet hőfoka, amellyel az Égiek felé fordulunk.
 

2. Küldd el ezt a levelet e-mail útján minél több rokonodnak, barátodnak, vagy ismerősödnek,
hogy ők is csatlakozhassanak imádkozó közösségünkhöz.

Isten áldását kérem minden Testvéremre,

Donát atya. Köszönöm, ha csatlakoztok!"

Az "Emlékezzél..." ima  szövege:

 

„Emlékezzél, ó legkegyesebb Szűzanya,  Mária,

mert sohasem lehetett hallani,

hogy te valakit  is gyámoltalanul magára hagytál volna,

aki pártfogásodat kérte és segítségért hozzád folyamodott.

Ily bizalomtól lelkesítve sietek hozzád, ó szüzek Szüze, jóságos Anyám;

hozzád fordulok és színed előtt leborulok, én, szegény bűnös.

Ne vesd meg igéimet, ó Anyja az örök Igének,

hanem figyelj azokra és hallgass meg engem,

a te Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által,

aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben él és uralkodik,

örök Isten mindörökké. Amen.”

Az Oltáriszentség az ősi keresztény liturgiákban

       Az, hogy a régi keresztények mit hittek és mit nem, az kevésbé az egykori írók irataiból, mint inkább az ősi liturgiáikból tűnik ki, melyekben nem egyházi írók, hanem a széles néptömeg hite, hivatalos egyházi álláspontja és imaélete jut kifejezésre.

      Tudvalevőleg, a régi keresztény hitközségek többé-kevésbé önállóan fejlesztették szertartási rendjüket. A nevezetesebb szertartás-rendek vagy „liturgiák” máig fennmaradtak, részben a ma is használatos ősi rítusokban, részben pedig a feljegyzésekben. Ebből kitűnik, hogy a valóságos jelenlét hite az ősrégi keresztény liturgiák középpontjában állt, a szertartások legfőbb eleme a miseáldozat, melynek központi része az átváltoztatás! E szent cselekmény, mindig a legnagyobb megkülönböztetéssel, a lángoló hit és imádó áhítat legváltozatosabb kitöréseivel jut kifejezésre. Ez annyira vitán felül áll, hogy elég itt pusztán néhány példára utalnunk.

Így az ősrégi ún. Szent Márk-liturgia szerint a pap vagy püspök, miután a kenyér és bor felett háromszor egymásután e szavakat mondta: „A mi Üdvözítő Istenünk Teste és Vére ez valóban. Amen” – leborulva imádja az oltáron jelenlevő Üdvözítőt –, s így folytatja: „Hiszem, hiszem, hiszem és vallom utolsó leheletemig, hogy ez a te egyszülött Fiadnak, a mi Urunknak, Istenünknek és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdon életadó Teste. Ezt vette a mi szent Asszonyunktól, a mindenkor szűz Istenszülőtől, Máriától… Hiszem, hogy ez valóban ugyanaz a test.”

        Körülbelül ugyanilyen a Szent Vazul-féle görög liturgia is, ahol még hozzáteszi a pap: „Ezt adta ő a mi szabadításunkra és a bűnök bocsánatára, s örök életéért azoknak, akik benne részesülnek. Hiszem, hogy ez Ő valóban.” (Hasonlóképp szól a Szent Gergely-féle liturgia is!)

A jeruzsálemi, úgynevezett Szent Jakab-liturgia szerint, melyet a IV. században jegyeztek fel, és a szír monofiziták a mai napig használnak, a pap a felajánláskor így imádkozik: „Küldd el Uram, Szentlelkedet, ... hogy eljövén tegye ezt a kenyeret élő testté, valóságos testté, mennyei testté, testté, mely testünknek és lelkünknek buzgóságot ad: a mi Urunk Istenünk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus Testévé, hogy azoknak, akik őt veszik, legyen bűneik bocsánatára és örök életére... És a bor és víz vegyülékét, amely a kehelyben van, tegye az Újszövetség vérévé, elevenítő vérré... a mi Urunk Istenünk és üdvözítőnk Jézus Krisztus Vérévé” stb.

Az átváltoztatás szavai után a pap így kiált fel (vagy énekel): „Szent dolgok, szent embereknek!”  Amire a nép így felel: „Te vagy az egy szent, az egy Úr, Jézus Krisztus!” Majd a pap megtöri a kenyeret, s egy részét a kehelybe ejti (mint ez most is történik a latin misében) e szóval: „A mi Urunk, üdvözítőnk és Istenünk Jézus Krisztus testének és vérének egyesülése.” Majd midőn a híveket áldoztatja, így imádkozik: „Vedd és lásd, mily édes az Úr, aki megtöretik, de nem osztatik fel” stb.

        Az örmények is így mondják miséjükben, ősidőktől kezdve mind a mai napig, az átváltoztatás után: „Amen, amen, amen, hiszünk benned s imádunk téged, ó mi Urunk Istenünk ez valóban a te Tested.” A pap pedig utóbb így folytatja : „Valóban ez a mi Üdvözítő Istenünk Teste, és ez az ő Vére. Hiszem, hiszem, hiszem mostantól mindörökké, amen. Ez a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus Teste s ez az ő Vére, melyet a mi szent és szeplőtelen Asszonyunkból Szűz Máriából vett.”

A gall szertartásban a vasárnapi misében a Miatyánk után ez az ima állt: „Szabadíts meg a gonosztól, Krisztus Jézus; mi a te keresztre feszített Testedet esszük, s a te értünk kiontott szent Véredet isszuk.”

A mozarabi szertartásban a pap, húsvét szerdáján így imádkozik: „Ez az áldozati bárány, mely a keresztfán függött; ez az a test, amely a sírból feltámadt. Amit értünk valóságban bemutatott a mi főpapunk, azt nyújtjuk a kenyér és bor édességében.”

(A többi ősi liturgiára nézve lásd Muratari: De rebus liturgicis, vagy Charles Coupe: The Holy Eucharist.) 

        Az ősrégi liturgiáknak ezen egybehangzó tanúságtétele bizonyítja: hogy a régi keresztény egyházakban soha senki nem kételkedett abban, hogy Jézus kijelentéseit – a valóságos jelenlétéről, a testéről mint valóságos eledelről, és véréről mint italról –, szó szerint kell venni. Hinni kell benne, nem pedig emberi mértékkel boncolgatni.

       Vajon tudták-e mindezt a XVI. század szenvedélyes hitvitázói, amikor egyszerre félreértelmezték 15 évszázad egyöntetű és változatlan hitét, kijelentve, hogy az Oltáriszentség tana csak a megromlott Egyház és a pápaság találmánya? Ha nem tudták, akkor bizony tájékozatlanok voltak; ha pedig tudták, akkor jogtalanul ragadtak magukkal milliókat a tagadásba, akiket ezáltal eltávolítottak Jézus kijelentéseitől az ősi keresztény tantól! Ez pedig felmérhetetlen károkozás a lelkekben! 

(Folytatása következik!)