A pokol létezésében minden idők népei hittek 1

     Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik – vagy ha úgy jobban tetszik –, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná ezen nagy igazságokat, ahogy helyesen mondják, aligha lenne a józan eszénél. Bolondnak kell lennie, ha azt hiszi, hogy a minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza.
     Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ilyen-olyan néven, többé-kevésbé különböző formában, de hittek a gonoszok borzasztó és végnélküli büntetésében, amelyben a halál után a tűz mindig szerepel.
     Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink is oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik ennek bizonyításán fáradozni.
     Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak. (ld. Szám 16,28-35)
     A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s elhatol az alvilág mélyéig.” (MTörv 32,22)
     De a hellénizmus korában írt könyvek is képviselik azt a gondolatot, hogy a gonoszokra büntetés vár a túlvilágon (Dán 12,2; 2Makk 6,26; Bölcs 4,19; 5,3-13; vö. az ebből a korból származó un. Izaiás-apokalipszist: Iz 14,11; 24,21-22). Egyes próféták szerint a Hinnóm völgyébe jutnak, ahol férgük meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Iz 66,24; vö. Jer 7,32; 19,6). Ez a völgy (Gé-Hinnóm, ebből származik a gehenna szó) Jeruzsálemtől délre volt, és ott valamikor emberáldozatokat mutattak be máglyán elégetve; később a szemetet hordták ide és égették el.
     Jób könyvében olvashatjuk, hogy az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak utaidra! Vajon ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi haszonnal járna ha hozzá imádkozunk?” És ezek az istentelenek: „Békességgel szállnak az alvilágba". „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot a sötétség honának nevezi, „ahol nincs semmi rend, ahol a napvilág is fekete éjszaka” (Jób 10,22) nevezi. Az egyházatyák már az első század óta kevés kivétellel azt írják, hogy a pokol nemcsak az utolsó ítélet után, hanem a halál után rögtön megkezdődik. A pokolnak mint büntetésnek létezését már az 500 körül keletkezett Damasus féle hitvallás (DS 72) is leszögezte, és ez vált dogmává.
Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságok.

Vallásszabadság?

Forrás:
"Operatív fotók a Keletiből III/III Krónika 2013.08.27."

     A kommunista titkosszolgálatok fennmaradt dossziéiban számos évtizedeken át tartó üggyel találkozhatunk. Ilyen a külvárosi fiatalokkal foglalkozó papok, a Regnum Marianum mozgalom (másként a regnumosok) megfigyelése.
     E közösség ellenőrzését, hivatalos szerveződésük felszámolása után, még az ÁVH kezdte meg. 1952-től már külön iratgyűjtőbe (objektum-dossziéba) rendezték a jelentéseket, közte a későbbi televíziós-újságíró (ekkor áv. főhadnagy) Ipper Pál által irányított ügynökök besúgásait. A titkosszolgálati akciók még évtizedekkel később sem zárultak le teljesen, amint azt a huszonhét évvel ezelőtt megfogalmazott napi állambiztonsági összefoglaló is bizonyítja.
     Az „illegalitásban” is tovább tevékenykedő mozgalom tagjait a politikai rendőrség ellenséges, veszélyes célszemélyként ellenőrizte. Az ifjúsági munkával foglalkozó papok elleni fellépésekkel a hatalom erőteljes üzeneteket küldött az egyházak számára. Az állambiztonság által kezdeményezett manipuláló, bomlasztó intézkedések eredményességét még tankönyvszerűen is feldolgozták és hasznosították a Rendőrtiszti Főiskola képzései során.
     A szolgálatok tevékenységének intenzitása természetesen a politikai megrendelés függvényében változott. Regnumos papok és vezetők ellen három nagyszabású pert (1961, 1965, 1971) is lefolytattak a Kádár-korszakban. Eközben a fedőneveken futó állambiztonsági nyomozások („Bigottak”, „Ellenállók”, „Békétlenek”) anyagai vaskos köteteket töltöttek meg.
     A levéltárba került dossziék az ügynöki jelentések, intézkedési tervek, javaslatok, kihallgatási jegyzőkönyvek és vádiratok mellett a titkos megfigyelések során készült fotókat is megőriztek. Az egyik ilyen sorozat egy 1969. augusztusi táborozás résztvevőit örökítette meg.
     Az Adamik Mihály százados vezette megfigyelési akció során a Keleti Pályaudvartól Oroszlányig követték a Vértesbe táborozni induló fiatalokat.
Operatív (megfigyelési) fotók az "Ellenállók" fedőnevű állambiztonsági dossziéból és az akciót irányító Adamik Mihály százados

NOIJ – összefoglaló jelentés, 1986. 08. 27. (167):
5. A Regnum Marianum feloszlatott papi közösség augusztus végére tervezi legfelsőbb irányító testületének , az „intéző bizottságnak”, valamint a regnumos „rétegek” vezetőinek újraválasztását. Eddigi információk szerint Emődi László, Varga Péter, Doskar Balázs, Blankenstein Miklós és Darvas László személyét vették számításba jelöltként.

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 3

     Az örök kárhozat az Istennel való lázadó szembehelyezkedés. Ennek számos foka van. Kezdve azokon, akiknek annyi a személyes felelősségük, hogy szavazatukkal vagy más módon hatalomra segítették azokat, akik súlyos rombolást végeztek a lelkekben. Föl egészen amaz elvetemültekig, akik értelmüket és életüket az istentelenség szolgálatába állították. Épp ezért a büntetések fokozatát illetőleg, nem elég Szent Gergellyel azt mondani, hogy az csak az érzésbeli kínok különbözőségében nyilvánul majd meg. Sőt, kínálkozik az a gondolat, hogy minél magasabb tehetségekkel bírt a bűnös lélek, akinek az istenhit választott edényévé kellett volna lennie, ehelyett a pártütés tanyája lett. Nyilvánvaló, hogy annál fájdalmasabbnak és mélyebbnek kell éreznie azt a kínzó rettenetes ürességet, mellyel önmagát Istentől oly távolra taszította!
Természetes, hogy a büntetések mértéke már a külön ítéletben meg van állapítva, újabb vétkek már nincsenek, melyek azt megváltoztathatnák. A halállal egyaránt lejár az érdemszerzés és a gonosz érdemek halmozásának ideje. Az Utolsó Ítélet, annyiban hoz változást, hogy akkor minden lélek ismét tulajdon testébe öltözik, és lényegileg csak ettől az időtől kezdve válik az összes érdem és érdemtelenség befogadására képes alannyá.
    A kárhozottak szenvedései nem enyhülnek: ugyanannak az egyénnek bűnhődése az örökkévalóságon keresztül nem változik. A kárhozottak Istennek külön engedélye nélkül semmit sem vehetnek tudomásul, ami itt a földön történik; és teljességgel bizonytalan, sőt valószínűtlen, hogy Isten ilyen engedélyt ad. Ugyanezt kell mondani arra a régi hiedelemre, hogy bizonyos időkben csökkennek vagy éppen szünetelnek a kárhozat kínjai: Húsvét hajnalán, szombaton vagy vasárnap, amikor a szent nyugalomból és szentmisékről valami áldás kiterjed rájuk is. Ezek valótlanságok, melyeket csak a jámborság sugallt és amelyeknek a hit forrásaiban nincs alapjuk. A kinyilatkoztatás legkisebb kétséget sem hagy afelől, hogy aki egyszer átlépte az istenellenesség és Isten-harag birodalmának határát, annak kívül kell hagynia minden reményt.
     A szerk. megjegyzése:
a) A pokolban nincs enyhület (sem Húsvétkor, sem szombatokon), mert a kárhozat épp a Megváltásból való önkizárás, az említett kegyelmek pedig, Jézus Krisztus Keresztáldozatának gyümölcsei!
b) A jámborság diktálta enyhületi lehetőségek, valójában a tisztítótűzbeli lelkekre vonatkoznak, melyet sokan kevernek a pokol szenvedéseivel!  
c) A páli kijelentés, hogy majdan „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), nem a pokol cáfolata, hiszen a kárhozat helye épp attól az, hogy az Életen (Istenen) kívül van, mely az örök halál állapota (vö 2Kor 2,16)!

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 2

     Az érzésbeli kínok létezését az Írás egyértelműen tanítja: Az Üdvözítő tanítása szerint ott jajgatás, sírás és fogak csikorgatása lesz; a kárhozottak a külső sötétségre vettetnek, hol férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik. Ahhoz nem fér kétség, hogy a Szentírás a kárhozat tüzében összpontosítja és szemlélteti mindazokat a büntetéseket, melyek érzés, kínzatás jellegűek.
     És itt a teológia sokat vitatott kérdése, miképp kell érteni a pokol tüzét? A szentatyák állásfoglalása e tekintetben nem mindig határozott és nem egyöntetű. Többen a tüzet főként a lelkiismeret furdalásaként értelmezik. Sokkal határozottabb Nagy Szent Gergely, aki szerint a kárhozat tüze anyagi tűz, jóllehet más tulajdonságai vannak mint a földi tűznek: éget, de nem éget el és nem világít. A skolasztikusok egyértelműen anyagi tűzről beszélnek és hivatkoznak Szent Gergelyre, akinek e tárgyban külön kinyilatkoztatást tulajdonítanak. A férget mindannyian átvitt értelemben magyarázzák.
     Mindazáltal biztos, hogy a kárhozat tüze nemcsak átvitt, valós értelemben vett tűz (pl. a lelkiismeretfurdalás-, a szégyen- és belső elégedetlenség tüze), hanem valóságos értelemben vett tűz, fizikai ágens. A Szentírás is egyértelműséggel valóságos tűzre gondol, de megerősíti ezt észbeli megfontolás is, miszerint a pokol tüze fizikai hatékonysággal olyan kínokat kelt a lélekben, minők az égés fájdalmai a testi lényben. Tehát nem maga a tűz fizikai érintése váltja ki a kínokat, hanem a gondolata és intenciós hatása általában.
     Szent Tamás alighanem helyes úton jár, amikor úgy véli, hogy a kárhozat tüze elsősorban az ördögnek és az ő angyalainak készült; ámde szellemi lényeket az anyag magától csak intenciós ráhatás révén kínozhat, vagyis azáltal, hogy elméjüknek és akaratuknak tartalmat nyújt. Minthogy azonban ez a tűz testi lényeknek (a kárhozott embereknek) is van szánva, fizikai-kémiai ingerhatással is kell rendelkeznie.
     A kárhozat szenvedésének két fő mozzanata közül az elvetésnek van elsődleges és alapvető jelentősége. Isten nélkül élni és örökre szent haragját érezni, cél és remény nélkül örökre hányódni, oly súlyos dolog, hogy maga az Isten-nélküliség a szenvedés lényege, tehát maga a kínok semmit sem csökkennének, ha ki is aludna a pokol tüze! Mindazáltal az érzésbeli kín szervesen kiegészíti az elvetés kínját.     XVI. Benedek pápa, Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek.
A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában "ajándék, egy üdvös ajánlat az emberiségnek".

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 1

     Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bűnben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtményekben kereste életének célját és tartalmát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: «Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre!» (Mt 25,41)
     Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. «Távozzatok», ezt a szót kell először hallaniok. Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfölötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.
Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb.
     a) Mert a szellemi teremtménynek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására.
     b) Akik személyes bűnökért kárhoztak el, azok számára az istenlátástól való elesés nem csupán a jótól való lemaradás, mint az eredeti bűnben megholtak esetén, hanem egyben Istentől való elrugaszkodás, állandó istengyűlölet, mert ez a bűnben való megrögződés eredménye. Tehát, amit a lélek természet szerint minden pórusával és minden rostjával áhít mint létének alapját és tevékenységének egyedül kielégítő tartalmát, azt egyben a legteljesebb gyűlölettel és ádáz dühösséggel eltaszítja magától, mint sok szerencsétlen idegbeteg végzetes módon az ételt, az orvost, az ápolót.
     Ha a földön Isten látásának vagy akárcsak természeti bírásának hiánya az istentelen emberre nézve nem is jelent állandó nagy kínt és bűnhődést, mégsem szabad feledni, hogy állapotunk próbajellegének megfelelően a jelen világ tartalmaz még jót (és rosszat is); itt a teremtés még nyújt Istenből valamit, ezért a földi vándornak pszichikailag lehetetlen teljesen Isten nélkül élni, még akkor is, ha szívében megtagadta. A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők, erők és irányok szétválasztása már teljes! A látszatokból kijózanodott bűnös lélek úgy látja, amint van, vagyis nem az Istent, hanem az istennélküliség sivárságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetettség szenvedése, a pszichológia nyelvére lefordítva: a lélek őrjítően örök hazátlansága.

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat dogmatikai valósága
 
     Akiket a különítélet halálos bűnben megátalkodva talál, örökké szenvedik a kárhozat kínjait. (Hittétel!!!)
A gnosztikusok és az újabb ortodox protestánsok egy része azt tanították, hogy az istentelenek valaha megsemmisülnek. A racionalisták, különösen a transzcendens evolucionizmus modern hívei (teozofisták, spiritiszták) sokan úgy gondolják, hogy a kárhozatban is van helye megtérésnek; sőt hogy valaha minden elkárhozott Istenhez tér; persze többnyire csak azért, hogy új próbánál újból elpártoljon. Az 543-i konstantinápolyi zsinat, a tételben kifejezett dogmát ünnepélyesen kimondotta a IV. Laterán-i és kivált a II. Lyon-i zsinat; «Akik tényleges halálos bűnben vagy pusztán eredeti bűnnel terhelten múlnak ki, azoknak lelke nyomban a kárhozatra jut, ahol azonban büntetésük nem lesz egyforma».
     Bizonyítás. Az ószövetség könyvei csak burkoltan juttatják kifejezésre azt az igazságot, hogy az istentelenek nem állhatnak helyt Istennel szemben. A prófétáknál biztosabb körvonalakban bontakozik ki a kárhozat tana: beszélnek az isteni harag örök tüzéről, forma szerint is: «Azok közül, kik a föld porában alusznak, sokan fölébrednek; némelyek örök életre, mások pedig hogy örök gyalázatot lássanak). Nincs tehát alapja az új racionalista vallástörténeti iskola ama tételének, hogy «az ószövetség nem ismer örök kárhozatot; azt a későbbi zsidóság a parszizmusból vette át». Ennek ellene mond, hogy az örök kárhozat az újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása. Márpedig tanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.» (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gyehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívül rekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesen az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).
     Szent Péter írja második levelében: «Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni» (2Pt 2,4-6); «Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában» (1Kor 6,9-10). «A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál» (Jel 21,8).

Exkluzív interjút adott a 777-nek a  magyarországi látogatáson tartózkodó Maiduguri püspök.  A nigériai Oliver Dashe Doeme a Boko Haram poklából érkezett hazánkba, a terrorszervezet több ezer civilt ölt meg az elmúlt években, sokukat keresztény hitük miatt. A püspök hétfőn 17-én a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében tartott előadást.

Ön egy olyan egyházmegyéből érkezett, amelyet gyakorlatilag porrá rombolt a Boko Haram terrorszervezet. Hogyan tudná illusztrálni a pusztítást?
     A Boko Haram filozófiájának alapja az, hogy a nyugati civilizáció és oktatás bűnös, káros. Ebben az az ironikus, hogy ettől függetlenül a nyugati vívmányokra alapozva végzik a tevékenységüket; telefont, internetet, modern eszközöket használnak. Szerintük a kereszténység is a nyugati világ importcikke, ezért legelőször keresztény testvéreinket támadták: otthonaikat, boltjaikat, iskoláikat. Megölik azokat, akik ellenállnak az iszlámra való áttérésnek. Erejüket az adta, hogy Nigérián belül és az országon kívül is sokan támogatták őket különböző formákban – sajnos még a haderő és a biztonsági szolgálatok részéről is. Ezért nagyon nehéz volt felvenni velük a harcot. A legsúlyosabb támadások 2014-ben voltak: huszonöt papot, kétszáz katekétát, nyolcvanezer katolikust űztek el otthonaikból. Az európai híradásokat is bejárta, hogy gyermekeket raboltak: ez a szörnyűség a mi egyházmegyénkben történt.
Elsődleges célpontot képeznek a keresztény férfiak, akiket megölnek, majd feleségeiket kényszerítik az iszlám felvételére. Emiatt sokkal több férfit öltek meg, mint nőt. Több mint ötezer özvegyről kell gondoskodnunk most az egyházmegyében, velük együtt pedig körülbelül tizenötezer árvánk van. Kétszáz templomunkat pusztították el, ahogy a szemináriumunkat is megtámadták, majd porig rombolták. A katekétákat képző intézményeinket, illetve azt a két kórházat, amelyet szerzetesek működtettek, szintén. Mindezek ellenére az egyházmegyénk erős, mert a hívek hite kikezdhetetlen!

Mire támaszkodnak?
     Az erőnknek két forrása van: az Oltáriszentség és a Szűzanya tisztelete. Mária nagyon sokat segített nekünk, ezért sok olyan ájtatosságot tartunk, az ő közbenjárását kérve, ezt családi és egyházmegyei szinten is megtesszük. Az ima erejével sikerül visszaszorítanunk a terrorszervezetet, mára sokan visszatérhettek az otthonaikba. Most két feladat áll előttünk: az egyházmegye lelki és fizikai újjáépítése.

Egy érdekes történetet hallottam önről. Valóban megjelent önnek Jézus?
     Igen, egy jelenésben volt részem, épp a legnehezebb időkben, 2014-ben. Akkoriban kevés volt a remény. Akkor is, mint most, minden este azzal zártam a napomat, hogy visszavonultam a kápolnába és a rózsafüzért imádkoztam. Amikor fölemeltem a tekintetemet, Jézust állt az oltár mellett, egy kardot tartott a kezében. Megkérdeztem; „mi ez, Uram?”. Ő közelebb jött hozzám és átnyújtotta a kardot, amit átvettem. A kard pedig átváltozott rózsafüzérré a kezemben. Jézus háromszor azt mondta: „a Boko Haramnak vége, a Boko Haramnak vége, a Boko Haramnak vége”.
Aztán eltűnt. Nem volt szükségem segítségre, hogy megértsem: az üzenet arról szól, hogy a rózsafüzért kell többet imádkoznunk. Körlevelet írtam az egyházmegye híveinek és azóta is nagyon sokat mondjuk ezt az imát. Érezhető a Szűzanya közbenjárása – helyettünk vívja a harcot a terrorszervezettel, és meggyőződésem, hogy győzedelmeskedni fog. ­
A püspök, korábban a CNA-nek elmondta, hogy „az ima, különösen a Rózsafüzér az, ami meg fog szabadítani bennünket a gonosztól, a terrorizmus karmaitól, és mint látható, ez a módszer igenis működik."                                                                                                                       Forrás nyomán szerkesztett változat: https://777blog.hu/2017/07/17/jezus-azt-mondta-a-boko-haramnak-vege-exkluziv-interju-a-terror-poklabol-erkezo-puspokkel/

     A búcsúk elnyeréséhez az alábbi feltételeknek kell eleget tennünk:
1.) szentgyónás, szentáldozás, a pápa szándékára való imádság (pl. Hiszekegy, Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség).
2.) ígéret arra, hogy meg akarom tartani a Skapuláré Társulat kötelmeit.
     A Szent Skapuláré viselésének, ill. a Társulathoz való tartozásnak a feltételei:
1) Éjjel-nappal hordanunk kell!
2) Törekedni kell az állapotunknak megfelelő tisztaságban élni (vagyis az egyháziaknak az egyházi rendnek megfelelően, házasságban élőknek a keresztény házas-erkölcs kötelmei szerint, a nem-házasoknak pedig az előírt erkölcsi állapotban).
3) Rendszeres szentségi élet.
4) Bensőséges Mária-tisztelet.
5) El kell imádkozni a skapuláré felvételekor a kármelita atya által megszabott imát a kármelita rendért, továbbá a felajánló imát (ld. alább!), vagy más máriás imádságot (pl.: elmélkedés, zsolozsma, rózsafüzér)! Nem a mennyiség számít, hanem az odafigyelés!
6) Törekedni kell a kármel szentjei életének és tanításainak a megismerésére.
7) Ajánlott tartózkodni szerdán (kármel böjtje), pénteken és szombaton a húsételektől.
8) Meg kell ünnepelni július 16-át, lehetőség szerint Kármelita templomban!
9) Lehetőség szerint kapcsolatot kell tartani a kármelita atyákkal, vagy a Skapuláré Társulat tagjaival (esetleg imaközösségben).
10) Aki viseli a vállruhát, az élet minden területén köteles tanúságot tenni arról, hogy Miasszonyunkhoz tartozik! XV. Benedek pápa 1914-ben mondott szavai szerint: „Legyen közös nyelvetek az Evangélium szava, és közös fegyveretek a Kármelhegyi Szűz skapuláréja, amelyet mindegyiketeknek viselnie kellene, amely éppen a halál utáni pártfogás egyedülálló kiváltságának örvend!”
     A Szeplőtelen Szűz ígérete alapján a skapulárét hűséggel viselő lélek halála utáni első szombaton kiszabadul a tisztítótűzből. Ennek egyik oka, hogy a skapuláré felvételével bekerülünk a Kármel nagy családjába, ahol minden érdem közös. Ne felejtsük, hogy imáinkkal, áldozatainkkal, életünkkel mi is gyarapíthatjuk a Kármel kegyelmi kincstárát! (Lásd még az előző napi posztokat: http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/16/karmelhegyi_boldogasszony_unnepe 

http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/17/a_karmelita_skapulare_es_a_tarsulat_i_resz

Egy tábornok jelentése a pokolról

     Röviddel az 1812-es napóleoni hadjárat előtt. Nagyapám, Rostophine gróf mesélte. Két jó ismerőse, gróf Orloff és V. tábornok barátok voltak. Nem csak vitézségükkel tűntek ki a társaságban, hanem istenkáromlásukkal is.
     Egyik este a két barát, akik – mindketten Voltaire követői voltak – együtt mulattak féktelen ivászatukban. Duhajkodásuk közben a vallásról és a pokolról kezdtek el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán?” – vetette fel a gróf. „Jó!” – válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet!” – válaszolta Orloff és mindketten becsületszavukat adták a megállapodáshoz.
     Néhány héttel ezután kitört azon nagy háború. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját és Orloff gróf állt ott, köntösben, papucsban, kócosan, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? – szólt nagyapám meglepetten. – Mi történt magával?” Orloff gróf, nagy nehezen szólalt meg: „azt hiszem, megőrülök, mert V. tábornokot láttam épp az imént!” – „Ezek szerint visszajött?” – „Dehogy jött!” – válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „méghogy vissza? Hiszen ez az, ami megőrjít!”
     Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szép lassan!” – mondta neki. Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, már vagy három hete, hogy V. és én megesküdtünk egymásnak, ha valamelyikünk előbb hal meg, az visszajön a másikhoz elmondani, hogy mi van odaát. Nos, ma reggel már régóta ébren feküdtem ágyamban és eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Egyszerre azonban hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol és én benne vagyok, és eltűnt'. Azonnal ide rohantam. Azt se tudom, hol áll a fejem, meg egyáltalán, mit tartsak felőle!?”
     Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett. Beszélt hallucinációról, rémálmokról vagy hogy tán mégis aludt. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a felzaklatott gróf kedélyét csillapítgatni.
     Nos, tíz-tizenkét nappal e különös esemény után, egy futár meghozta V. tábornok halálhírét. Ugyanazon a nap reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, azon órában a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!
„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”. (Mgr. de Ségur írása nyomán)
Forrás 

     Szent Hedvig királynőről elmondható, hogy egész életével éltette és máig élteti Lengyelországot.
Nem véletlen, hogy életcélját jelképező szimbólumként a két egymásbafonódó MM betű lett, az evangéliumi Mária és Márta betűi. Mária, mint az imádság, és Márta, mint a tettek jelképe.
     Hasonlóan Árpád-házi Szent Erzsébethez, ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Ékszereit is felajánlotta e célra.
     Európa minden országában nagyrabecsülés és tisztelet övezte és közismert volt uralkodónői bája és szépsége.

     Már életében szentként tisztelték Hedviget, gyűrűjét az érseknek adta, mint ereklyét.
     Huszonöt évesen egy koraszülött kislánynak adott életet, aki háromhetesen a Mennybe ment, ám néhány nap múlva az édesanya is követte.
A szomorú hírre félreverték az ország minden harangját. Ravatala előtt egy hónapig, emberek sokasága fejezte ki mély ragaszkodását.
Temetése augusztus 15-én, Szűz Mária mennyvételének ünnepén történt.
Virághegyek borították a helyszínt, és sírjánál hosszú évekig döbbenetes csodák sorozata történt.
Boldoggáavatásán az a Karol Wojtila bíboros munkálkodott, aki II. János Pál pápaként szentté is avatta 1997-ben.
     Magyar nemzetünk számára is örök példa Szent Hedvig, nemcsak, mert ereiben Árpád-vér is folyt, hanem azért, mert küldetése, életszentsége, keresztény hite, erkölcsi tartása és szeretete máig követendő népeinknek. Szent Hedvig királynő saját vallomása szerint sok álmatlan éjszakát töltött a Wawel-i fekete feszület előtt, hogy "mindent alaposan átgondoljon" és világosságot merítsen döntéseihez. "Fac quod vides" hallotta Megfeszített Mesterétől "Tedd, amit látsz! Szemléld az én megfeszített Szeretetemet és tudni fogod, mit tégy!"
     Az ezredéves magyar-lengyel kötődés jeleként 1998. február 24-én Franciszek Macharski krakkói bíboros-érsek személyesen hozta el Szent Hedvig gyűrűsujj-ereklyéjét, amelyet az egri Minorita templomban őriznek.
Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.

Kérjük Árpád-házi Szent Hedviget – mint az államfők védőszentjét ‒, hogy segítse meg hazánk és Európa vezetőit a krisztushit és a béke megőrzésében! Szent Hedvig, könyörögj értünk! Amen.

A Skapuláré Társulathoz való tartozás feltételei
     Már Stock Szent Simon életében megalakult az úgynevezett „skapuláré rend”, más néven Skapuláré Társulat. Nemsokára nagy és kiemelkedő személyiségek vették fel Mária Vállruháját, de viselik a társadalom minden rétegében. Kiragadott példaként említhetjük: Szent Lajos francia királyt és családját, Deák Ferencet, Mindszenty József hercegprímást, Erzsébet asszonyt a Szeretetláng kiváltságoltját, vagy Szent II. János Pál pápát is!
     Az idők során praktikus okokból a világi hívők kisebb vászondarabka formájában hordják a vállruhát, amelyet szintén átvetve viselnek. Ebben a formájában két barna szövetdarabkából áll, melyet két zsinór vagy szalag köt össze. Általában kép is van a szövetdarabokon: az egyiken a Kármelhegyi Boldogasszony, a másikon pedig Jézus Szentséges Szíve látható. 1900 óta X. Pius pápa engedélyezte a skapuláré helyettesítését egy éremmel, melynek egyik oldalán szintúgy Jézus Szentséges Szíve, másik oldalán a Kármelhegyi Boldogasszony ábrázolása látható.
     Fontos tudni, hogy skapuláré feladására csak kármelita szerzetes jogosult, de az ő felhatalmazásukra más pap is megteheti. A (már rendesen felvett), de elvesztett skapuláré pótlása már bármelyik pap megszentelése után hordható!
     A legújabb rendi megkötés szerint ún. Csodásérem nem adható fel Skapuláréként, jóllehet a jelképi kikötéseknek megfelelne, hiszen az egyik felén a Szűzanya, a másikon Jézus Szentséges Szíve ábrázolása található!
     A személy, a skapuláré felvétele által a Kármelita Rendhez társul, azon belül a Skapuláré Társulathoz tartozik. A Társulathoz való tartozás, nem azonos a Kármelita Harmadrenddel (Világban élő Kármeliták)!
     A skapuláréhoz kötött búcsúk:
     Részleges búcsú
A Skapuláré ill. Érem kegyes használata (pl. egy gondolat, egy fohász, egy érintés, egy csók...), mely szövetségünket erősíti a Boldogságos Szűzzel és Istennel, részleges búcsúval jár! Ennek értéke annak arányában emelkedik, hogy ki-ki a jámborságnak és buzgalomnak milyen mértékével rendelkezik.
     Teljes búcsú
Elnyerhető a Skapuláré legelső felvételének napján, Kármelhegyi Boldogasszony (júl. 16.), Stock Szent Simon (május 16.), Szent Illés próféta (júl. 20.), a Gyermek Jézusról nev. Teréz (okt. 1.), Avilai Szent Teréz (okt. 15.), kármelita Mindenszentek (nov. 14.), Keresztes Szent János (dec. 14.) ünnepén. (Lásd még a 16.-i posztot! http://szeretetlang.blog.hu/2017/07/16/karmelhegyi_boldogasszony_unnepe ) (folyt.)

Szent Elek élete 2

     Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzon Rómáért!” Keresték, ám nem találták sehol, ekkor újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, ő azonban semmiről nem tudott. Ekkor Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett. Az egyik szolga odalépett urához, mondván: „Nem a mi zarándokunk-e az, aki a lépcső alatt lakik?” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.
Szólt tehát a császárnak és a          pápának. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.
     Szent Elek szülei ekkor hallván, hogy nem ismerték fel saját fiukat megszaggatták ruháikat és így jajongtak: "Jaj nekünk, miféle vigaszt találhatnánk ezután? Te láttál minket szerencsétleneket, könnyeket ontani, és nem fedted föl kilétedet; a szolgáid csúfot űztek belőled, becsméreltek és ütlegeltek, s te tűrted. Sírjatok velünk mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házunkban volt, mégsem ismertük föl!”
     Ekkor a város közepére vitték Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette az rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg meggyógyult, amint a testhez ért. A császár pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a tömeg miatt csak nagy keservesen tudták elvinni Szent Elek testét a Szent Bonifác vértanú templomhoz, ahol hét napon át dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy tisztességgel helyezték el. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július 17-én hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.

     A Szent Bonifác Bazilika egyik oltára mögötti falmélyedésben őrzik a lépcsőt, amely alatt Szent Elek 17 éven át élt, valamint a szülői ház nyolcszögletű kútját. (Lásd lent!) A Bazilikában található még Szent Elek csodálatos Mária ikonja, melyet Edessából hozhatott magával. Az érdekesség az, hogy ez a kép, vagy másolata a barokk korban   ismeretlen körülmények között, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. 
     Magyarországra Szent Adalbert hozta el Szent Elek tiszteletét. A szent példája hatással volt Szent Imrére és fogadalomtételére is.
Attribútuma: zarándokbot. - A rézművesek és az utasok védőszentje. Ünnepe a Keleti egyházban február 11 és március 17. (temetésének napja), Nyugaton február 17 és július 17. Forrás felhasználásával!

Egy híres tudós jelentkezik a pokolból

     Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy esemény, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.
     Párizsban 1082-ben meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. Ezen a temetési szertartáson jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven, feküdt élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „A lehetőséget elvesztettem, mert Isten igazságos ítélőszéke előtt már nem lehet bűnbánatot tartani”, majd élettelenül visszahanyatlott.
     Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végül is, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és aztán megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.
Brúnó és kísérői, csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságsága előtt sorra megláttam súlyos bűneimet, amelyeket életem folyamán gőgösen elkövettem. Életemben elutasítottam Isten irgalmasságát, és bűneimet nem bántam meg. Ezek a súlyok a kárhozatba rántották lelkemet!”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.
     Ezúttal nem volt több kétség. Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.
     Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.
E történetből tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon.
(Forrás  http://www.katolikus-honlap.hu/0701/bucsu.htm)

     Nagy Lajos királyunknak két szép leánya volt, Mária és Hedvig. A király halála után a magyar trónt Mária örökölte. A kassai privilégiumnak megfelelően a lengyel trón is Máriára szállt volna, ám a lengyelek ragaszkodtak a királynő Krakkóban való tartózkodásához, amit magyar királynőként nem tudott biztosítani, így végül Hedvig (1374–99) örökölte a lengyel trónt.
     Hedviget ‒ aki később az uralkodók védőszentje lett – 1384-ben úgy kenték fel, mint az uralkodókat. Királyként említik az oklevelek is, mivel a kor hivatalos nyelve a latin, nem tett különbséget királynő és királyné közt.
     A 174–180 cm magas, vékony, magyar-lengyel-anjou származású gyönyörű szépségű hölgy csodás lelki életet élt, ám már négyéves korától el volt jegyezve az ausztriai II. Lipót fiával, Vilmos herceggel. Tekintve, hogy Lengyelországot állandóan veszélyeztették a pogány litvánok seregei, kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló 1385-ben házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában.
     A királynő két feltételhez kötötte válaszát, az egyik a litván nép kereszténységre való áttérése, a másik, hogy IX. Bonifác pápa felbontsa a Vilmossal meglévő jegyességét!
Hedvig égi jelként fogadta, hogy mindkettő megvalósult, olyannyira, hogy Jagelló keresztapja maga a pápa lett, akitől az Ulászló nevet kapta!
     Ezzel az 1386-ban megkötött friggyel, Lengyelországban két király uralkodott Hedvig és Ulászló. Annak ellenére, hogy külön irodáik és külön pecsétjeik voltak, az állami dolgokról közös okmány készült.
Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Egyben az ő személyével kezdődött Lengyelország legragyogóbb korszaka.
     Hedvig 1397-ben a krakkói egyetemen teológiai fakultást állíttat fel, melyhez híres professzorokat hívatott, miáltal Krakkó európai hírű lett. A tudósok munkáját sokra becsülte, támogatta és védelmezte. Lengyelre fordította a Szentírást és néhány szent életét.
     Hedvig érdeme, hogy Szűz Mária nevét elültette népe szívében, és hogy az Istenanyát Lengyelország Királynőjének kérte fel, miáltal népét megerősítette bensőséges hitében. (folytatása következik!)

Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből:

     A bűnök – kedves testvéreim –, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy bestia, fekete szemeteszsákba. És ez maga volt az ördög. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.
     Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. A szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva s meg van nemesítve. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki, aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és végtelenül szégyelli magát tettei miatt. Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, ez fájdalom volt számomra s hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”
    Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb, látni a szerető Istent, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres, hogy üdvözítsen. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket, mint egy nyitott könyvet látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Ó, bizony elborzasztók a szavaink s gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.  Elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, mint romlott gyümölcsök, a környezetük egészséges gyümölcseit is megfertőzik, romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünk széles körében is romboltak, s megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket!

Szent Elek élete 1

     Elek (Alexius) Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, aki mint prefektus istenfélő és könyörületes ember volt, aki nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak.
     Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ekkor fogadalmat tettek, hogy önmegtartóztatásban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, ám a nászéjszakán szent Elek istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízva: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!” Ezt követően némi pénzt magához véve a tengerhez sietett és hajóra szállt.
     Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra (Manopellói Kendő - ld. lentebb!) Itt, mindenét szét-osztotta a szegények között, Isten szeretetéért koldus lett, Isten Anyja, Mária templom előcsarnokában.
     Szülei bánkódtak fiuk eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldték szolgáikat, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.”
     Visszatérve a szolgák jelentették, hogy sehol sem találják. Anyja az eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Amíg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”
     Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, imádságban. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, száll fel az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta és tisztelni kezdték, ő azonban a dicsőség elől menekülve visszatért a szülői házba.
Atyját kérte, hogy fogadja be szegényei közé, ő azonban mivel nem ismerte fel, a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. Ő pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Végülis 17 éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Érezvén halálának közeledtét, papírt és tintát kért, s életét írásba foglalta. (folytatás holnap!) Forrás felhasználásával!

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított és a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés a társával Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn tekintettek az égre, a tenger felett egy "lábnyomnyi" kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is).
     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A hagyomány szerint Illés óta éltek itt remeték, tanulmányozva az Írásokat, aszkézisben és imában szolgálták Istent, és imáikban a leendő Messiás Édesanyját a boldog Asszonyt tisztelték! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első Mária-tisztelők.
     A szétszórtan élő remetéket, Berthold (+1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, "Mária testvéreinek rendjeként" említetve a közösséget.
     A 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.
Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka. Ígéretem kiterjed a tisztítótűzben szenvedőkre is! Aki vállruhámat állandóan viselte életében, ahhoz a halálát követő szombati napon angyalaimmal leszállok a tisztítótűzbe, hogy kiszabadítsam onnan őket!”
(Jóváhagyások: XXII János pápa 1322. márc. 3. és V. Pál pápa 1613.febr.15.)

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.
A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra. (folyt.)                                             Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj értettünk!

Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből:

      Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Ő, megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozásunk lenne a bűnök tulajdonosának. Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk Országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.
     És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen vettek körül. A tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, hiszen az ő tulajdonuk vagyok! Ez világos volt előttem! El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.
     Sok-sok ember volt ott, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe kerültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni. (folyt!)

Aki látta a poklot

     Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. Egy katolikus újságíró feljegyzéséből: 1995-ben villámcsapás érte. Csak átmenetileg tartották fenn életfunkcióit gépileg, mert elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszerre ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint az igaztalan és szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről. Következik az ő tanúságtétele:
    Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam magam előtt ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneknek a földön elképzeljük, hanem sokkal borzalmasabbak! A tekintetük szörnyen ijesztő volt és mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell és az ár én magam vagyok örök életemmel. Eladtam a lelkem az ördögnek, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem vele. Szörnyű volt a tudat, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeret furdalással, a belső békénk elvesztésével, egészségünkkel, de fizetnünk kell az örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk (és egyre többet!), mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Nyilvánvalóvá vált, az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (folyt!)

Szent Fausztina naplójából 2

     Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja – Isten elveszítése, a második – a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín – a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik – az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés – a sátán szüntelen társasága, a hetedik – a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól.
Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át (161) az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.
  Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel! (Napló 741)

A bővebb kifejtését, lásd:

http://szeretetlang.blog.hu/2017/05/15/fatima_a_vegso_idok_profeciaja_11_resz_julius

Szent Fausztina naplójából 1
  
      Az egyik nap két utat láttam: az egyik széles, homokkal és virágokkal teleszórva, tele örömmel, zenével, s más kellemes dolgokkal. Az emberek táncolva, szórakozva mentek ezen az úton -- úgy értek az Út végére, hogy észre sem vették. De ott egy rémséges mélység tátongott előttük, nevezetesen a pokol torka. A lelkek vakon hullottak a mélységbe, ahogyan mentek, úgy estek is bele. Oly sokan voltak, hogy nem lehetett megszámlálni őket. Láttam egy másik utat is, vagy inkább ösvényt, mert keskeny volt. Tövisek és kövek borították, az emberek könnyes szemmel haladtak rajta, sok szenvedésben volt részük. Egyesek megbotlottak a köveken, de rögtön felkeltek és tovább mentek. Az út végén csodás kert virult, mely a boldogság minden fajtájával volt beterítve. Minden ide igyekvő lélek bejutott a kertbe. Már az első pillanatban elfelejtették minden szenvedésüket. (Napló 153)
      Egyszer így szólt hozzám az Úr: ,,Jobban megsebeznek a kiválasztott lelkek apró gyarlóságai, mint a világban élő lelkek bűnei. (...) A nekik adott kegyelmekért sok hálátlanságot kapok, ezzel táplálják állandóan szívemet ezek a választott lelkek. Szeretetük langyos. Szívem nem bírja ezt elviselni. Rákényszerítenek, hogy eltaszítsam őket magamtól. Mások nem bíznak jóságomban, nem akarják megismerni a velem való édes bizalmasságot szívük mélyén; valahol a távolban; keresnek engem, ahol nem találnak rám. Ez a jóságom iránti bizalmatlanság bánt legjobban. Ha halálom nem győzött meg benneteket szeretetemről, akkor mi győzhet meg? Gyakran halálosan megsebez egy lélek, s ilyenkor senki sem tud megvigasztalni.
Arra használják fel kegyelmeimet, hogy megsértsenek. Vannak lelkek, akik megvetik kegyelmeimet, s szeretetem többi jelét. Nem akarják meghallani hívásomat, s a pokol szakadékába rohannak. A lelkek ily elvesztése halálos szomorúságba süllyeszt. Ebben az esetben nem tudok segíteni a lelkeken, bár Isten vagyok, mert megvetnek engem. Szabad akarattal vannak felruházva, s így megvethetnek vagy szerethetnek engem. Te, irgalmasságom sáfárja, hirdesd az egész világnak jóságomat! Ezzel megvigasztalhatod szívemet.'' (Napló 580)

A három fatimai pásztorgyermek

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három különböző részből áll. Az első a pokol víziójával kapcsolatos, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A fatimai üzenet harmadik részét pedig, a köznyelv "harmadik fatimai titoknak" nevezi.
     A pokol látomása. Ez a vízió 1917. július 13-án történt. (A Szűzanya 1925. dec. 10-én kérte Lúciától az első titok felfedését Pontevedrában. A látnok erről értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)
     A Szűzanya megjelenése után rövid párbeszéd hangzott el, majd meglepő dolog történt. Idézzük Lúcia nővért: "Ezen szavakat mondva (ti. a Szent Szűz) újra kitárta karjait, mint az előző hónapokban. Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek. Minden undorítólag hatott ránk. Nagyon megrettentünk... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott... Azután felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk: ‘A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha megteszitek, amit nektek mondok, sok lélek megmenekül és béke lesz."
     Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 19-i jelenésnél: "Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük!" Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is! Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén!!!
A Szent Szűzanya, ezen szándékát erősítette meg a Szeretetláng üzenete kérésében: "Minden Hozzám intézett imához, fohászhoz fűzzétek hozzá a könyörgést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Mert ez az a fohász, mely a sátánt megvakítja!" (A "megvakítása" alatt értsd: tehetetlenné tétele, "fejének eltiprása".)

     Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten közvetlen színelátása mindenkit boldoggá és áldottá tesz, addig a pokolban Lucifer ‒ az ördögi szörny rémisztő látványa ‒ borzaszt és kínoz minden lelket. A reményt és Istent örökre elveszítve, átkozódnak és káromolnak mindent és mindenkit.
     Ó ez mi? Megkérdeztem az angyalokat, és ők ezt válaszolták nekem: ez az Örökkévalóság, az idők végezetéig. Ó, Istenem! Nem tudok semmit mondani,arról, amit megtanultam és megértettem, mert szavakkal nem elmondható és nem elmagyarázható. Akkor megláttam, hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy nagyon nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak.
Minden egyes lélek a másiktól szenvedett, egymást átkozzák és úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban.
     Amit én elmondtam, az mind semmi a pokol valósághoz képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem felfogni emberi ésszel, de főleg a végeláthatatlanságát!
Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!
     Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: "Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged."
     A Szűzanya így okította Szent Veronikát: "Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy amit láttál az semmi a pokol valóságához képest." (Források az első részben!)

     "Hirtelen a pokol felnyílt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen szomorú. Milyen kínt okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, ez nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a megnyíló poklot és lelkek sokasága hullott bele. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.
     Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyókkal és hüllőkkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, és így a démonok egyben láncolták őket magukhoz tűzláncaikkal. A démonokat és a lelkeket nem is lehetett megkülönböztetni egymástól. Leírhatatlan az, ahogyan láttam őket, és ennek borzalma a földön semmihez sem hasonlítható.
     Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.
     Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!
Milyen rémisztő látvány! Minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb, mintha a Lucifer feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, és valamennyi végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, melyek a Pokol lángjainak tüzes nyilait lövellik szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve a lelkek és démonok millióival, mindezt a látványt látják, teljes élességben és valamennyien ugyanúgy szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt. (folyt.) (Források az első részben!)

     Giuliani Szent Veronika, 1839-ben XVI. Gergely pápa által szentté avatott szerzetes, aki 1660. december 27-én született a közép-itáliai Mercatellóban, hetedik gyermekként. Szülei Orsolya névre keresztelték. 7 éves volt, amikor édesanyjuk meghalt, ekkor érezte először a vágyat, hogy életét Krisztusnak szentelje. E hívás egyre erősebbé vált, mígnem 17 éves korában Cittá di Castelloban belépett a kapucinus szerzetesnők kolostorába. Életének további részét itt töltötte. A kolostor apátnője volt 1716-tól 1727-ben bekövetkezett haláláig.
A szerzetesközösségben a Veronika nevet kapta, ami azt jelenti: „igaz kép”. Nevének megfelelően Veronika valóban a keresztre feszített Krisztus valódi képévé vált élete során, a bűnbánaton, a misztikus élményeken, a belső szenvedéseken át.
     Giuliani Szent Veronika számos írását ismerheti az utókor: levelek, önéletrajzi adatok, versek, valamint naplója, amely az egyik legjelentősebb forrásnak számít élete megismeréséhez. A róla szóló tanulmányok 34 évnyi munka eredményeként, mintegy 22 ezer oldalnyi kéziratot tesznek ki.
     Giuliani Szent Veronika arra hív bennünket, hogy növekedjünk keresztény életünkben, az Úrral való egységben, a másokért való létben. Vegyünk részt a keresztre feszített Krisztus fájdalmas szeretetében a bűnösök megváltásáért, emeljük tekintetünket a Mennyek Országára, földi életünk végső céljára, ahol mindannyian együtt, örömben élhetünk Istennel. Arra hív bennünket, hogy nap, mint nap táplálkozzunk a Szentírás tanításával, amely segít meglágyítani szívünket és irányt adni életünknek. – fejezte be tanítását XVI. Benedek pápa 2010. december 15-i katekézisében.
     Holnappal két részes összefoglalót olvashatnak Szent Veronika pokolbeli misztikus utazásáról, melyet szentünk azért jegyzett fel, hogy tanúságot tegyen a földi élet végének szörnyű lehetőségéről! Giuliani Szent Veronikát az Ég Királynője és két angyal kísérte el.

Felhasznált források:
http://www.katolikus.hu/szentek/0709.html
http://www.magyarkurir.hu/hirek/megtalaltam-szeretetet-giuliani-szent-veronika
http://hu.radiovaticana.va/storico/2010/12/15/%E2%80%9Ea_hal%C3%A1l_nem_az_%C3%A9let_utols%C3%B3_szava%E2%80%9D_%E2%80%93_xvi_benedek_tan%C3%ADt%C3%A1sa_giuliani/ung-447177
http://digilander.libero.it/monast/inferno/inglese/luogo.htm
http://www.therealpresence.org/eucharst/misc/PHP/hell_sv_giuliani.pdf
http://www.mysticsofthechurch.com/2015/07/st-veronica-giuliani-extraordinary.html

Részlet Francesco Bamonte: MEGSZÁLLOTTSÁG ÉS ÖRDÖGŰZÉS Hogyan ismerjük fel a ravasz kísértőt? c. könyvéből (IHTYS, Nagyvárad 2016. ‒ A/5 200 oldal)

† Gaetano Bonicelli ‒ Siena emeritus püspökének előszavából (részlet)     ...Alaposabban olvasva az Evangéliumokat, nem kerülheti el a figyelmünket az isteni Mester állandó sürgetése. 

A démonoktól való szabadulást ugyanis az új evangelizáció egyik jelének tekinti, ahogyan az apostolok is. S Jézus nemcsak beszél a "gonosz lelkekről", hanem kifejezetten felszólít a kiűzésükre (Mt 10,8). A tanítványok pedig komolyan veszik a megbízást, s útjukról visszatérve így számolnak be: "Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!" (Lk 10,17).
     A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél "a levegőben uralkodó fejedelmekről ... , amely most a hitetlenség fiaiban működik" (Ef 2,2). A Jelenések könyvének híres jelenetéből, a gyermeket szülő Asszony és az életére törő sátán közötti harcról szóló beszámolóból pedig megtudjuk, hogy az Asszony kerekedik felül, de a sárkány mégsem tágít, körüljár a világban, hogy tőrbe csalja a hívőket.
     A Szentírás ezen oldalait olvasva első következtetésként megállapíthatjuk, hogy újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust. Felhígítottuk, hagytuk feledésbe merülni a katolikus tanításnak ezt a fejezetét, így sikeresen "megszabadultunk" az életnek ettől a ma már tarthatatlan, s mint mondják, mágikus és manicheista eredetű felfogásától.
     Mi lett az eredménye? Paradox módon oda jutottunk, hogy sok ember, miközben saját bevallása szerint nem hisz Istenben, a csillagokban keres útmutatást vagy a kártyavetés illúzióiban ringatja magát, így próbálja elhárítani a gonosz befolyást. Az "irracionalitás-függők" aránya egyre nő, sőt, mondhatni félelmetes. Gondviselésre semmi szükség, de a horoszkóp jöhet; az Egyház nem, a varázsló igen.
     Felvetődik bennem a kérdés, talán kissé megkésve, miért hagyja hidegen a püspököket és a papokat Jézus megbízása: "űzzétek ki a gonosz lelkeket" (a sátán birodalmához tartozó összes vacakkal együtt). Amikor valaki a véleményemet vagy a közbenjárásomat kéri, mert érzése szerint a gonosz áldozata lett, hajlamos vagyok kitérni a kérés elől és "szakértőhöz", vagyis ördögűzőhöz küldöm. Hála Istennek, vannak ilyenek, de valóban nyugodt lehet a lelkiismeretem?
     Gabriele Amorth atya szerint (akit egyöntetűen szaktekintélynek tartanak ezen a területen), az Egyházban legalább három évszázada nem igazán "menő" mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. S ezt én is megerősíthetem, ha visszagondolok a szemináriumban töltött időre. Jóllehet Szent János szerint: "ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19). 2000 év elteltével változott volna a helyzet? Változás természetesen lehetséges, ha "a világfejedelme" (Jn 14,30) ellen bevetjük a Jézustól kapott eszközöket. Első lépésként azonban tisztán kell látnunk a kérdésben. Ezek a sorok tehát egyfajta kései jóvátételt jelentenek számomra, azzal a megbízással szembeni gondatlanságomat próbálom orvosolni, amire papként az Úrtól küldetést kaptam. Ugyanakkor szeretném, ha ez a könyv jótékony provokációként hatna püspökök, papok, nevelők szemében egyaránt, hogy ne vegyék félvállról számtalan hívő ‒ vagy akár nemhívő, de gyötrődő ‒ ember, talán nem mindig kimondott, ám mégis megszenvedett kérését. A sátán első győzelme köztudottan abban áll, hogy meggyőzi az embert ‒ olykor kulturális álca ürügyén ‒ nemlétezéséről, ill. arról, hogy legjobb esetben is csak rosszalkodó gyermekek ijesztgetésére szolgáló bábfigura. Nem alaptalanul idézi fel Bamonte atya tanulmánya bevezetőjében a legfontosabb tanbeli hivatkozásokat. A Hittani Kongregáció egyik dokumentuma szerint azért nem születtek e téren dogmatikai meghatározások (definíciók), mert sem a hívők, sem az eretnekek soha nem vonták kétségbe az igazságot, mely szerint: "Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1 Jn 3,8). (Előszó-részlet vége!) 

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember

     A megtévesztő szellem, három nagy szenvedélyre épít: a sikerre, a hatalomra és az érzékiségre. Ezekkel eredményesen elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalásról van szó, amelyet át kell élni.
     Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét bizonyítja valaki. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)  Nem csoda tehát, hogy a kereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott a különféle üdvösség-hipotéziseknek, figyelmen kívül hagyva a Biblia – egyébiránt félreérthetetlen – tanítását. És nem csodálkozhatunk e tévtanítások folyományán, ha a ma ezernyi kísértésnek kitett embere felveti a kérdést: "hogyan sújthat örök büntetéssel valakit az Isten, aki maga a szeretet és irgalom?"
     Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért vég nélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is vég nélküli! Nem kisebb, mint a Végtelen Fölségű Istent bántotta meg az, aki – életében elvetette a gyónást –, és halála után már nem élhetett a Bűnbánat Szentségével, mely kizárólag földi kiváltság! A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. És itt az utolsó pillanatig való konok állásponton van a hangsúly! Voltaképpen tehát a kárhozatot, nem megtorlásképpen rója ki az Isten, hanem az ember végtére is azt éli meg, amihez tudva és akarva ragaszkodott, amiben megátalkodott és amit maga szabadon választott.
     De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg bárki is?
– Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel és nem szünteti meg a személyes szabadságot! Mellesleg, a rossz úton haladó ember, számtalan alkalommal kap a jóra, a bűnbánatra való indíttatást, akár a környezetétől, akár a senyvedő lelkiismeretétől! A gőgös, szabad döntéseinek szuverenitását, vagyis önrendelkezésünket (szabadakaratunkat) tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele. (E blognak is az a célja, hogy felhívja a figyelmet, az alapos átgondolásra, a bűntől való óvakodásra, ill. a még időben való megtérésre és bűnbánatra! Merthogy csupán azt írom, ami mindannyiunk számára előre mondva volt!)

     Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn „halált von maga után” (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert és munkát, tönkreteszi és pusztítja a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) A lelkekért folytatott harca könyörtelen, szívós és kompromisszum nélküli, s ezzel a törekvéssel szemben tudatos és kemény harccal védekezhetünk. „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).
     A (földi) büntetés a végső eszköz Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az az ember által előidézett kényszerhelyzet logikus következménye, amit „ökörlánccal” húzott magára (Iz 5,18). És mint már fentebb kifejtettem, a Bűnbocsánat Szentségét mellőző ember akár a testi-lelki pusztulást is magára vonhatja, sőt, örök boldogságát is elveszítheti. Az örök kárhozat, a „második halál” (vö. Jel 20,14; 21,8) kinyilatkoztatása világosan erre utal. (Ne kérdezzen rá a kedves Olvasó, hogy mi van azokkal, akik nem ismerik vagy nem ismerik el a Bűnbocsánat Szentségét!? – Én ennek megválaszolására nem vagyok kompetens, az azonban bizonyosan tény, hogy "nem válik előnyükre"! Ha pedig (őszinte) ismerethiányból kerültek ilyen élethelyzetbe, akkor a felelősségük is kisebb, hiszen a kárhozatos bűn elkövetésének alapkritériuma, hogy "tudva és akarva cselekedjék azt, Isten parancsa ellen"!)

A megtévesztő szellem és a megtéveszthető ember

     Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda-tekintetű ember szemében, de botránykő a gyönge lelkek számára is. Tehát, nemcsak a materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a síron túli létről, s mindent az érzékek mámorában szeretnének elhitetni magukkal. De sajnos, a vallásilag komolyan érdekelt emberek is gyakran, divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, a pokol valóságával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó, a balgák akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy "lehetetlen, hogy a kegyes Isten, gyarló emberek örök kínzásában lelné kedvét". – Ez így igaz! Mindazáltal, igazságos lenne-e a szabad akaratot ígérő Isten, ha a kárhozat lehetőségét elvenné azoktól, akik ehhez földi életükben mindvégig megátalkodottan ragaszkodnak? Ezt választották a lázadó angyalok és ezt választhatják a sátán eszméit követő konok emberek is! Véletlenül nem lehet elkárhozni!
     A kétkedő és tagadó gondolatokat a korunkban még mindig oly fertőző liberális véleményalkotás sugallja. Ennél fogva sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel teszik túl magukat az igazság tárgyi tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kellemes. Ennek pedig nem kizártak a következményei!
A szabadgondolkodó hipotézisekkel szemben, az igazság előtt meghajolni kész hívő lélek számára a kérdés meg kell, hogy legyen válaszolva azzal, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan és ismételten ne hangsúlyozott volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! "Vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben!" (1Pét 5,8-9) Ehhez a kétségkívül, természetfeletti harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a Megtévesztő szellemek kísértéseivel szemben!
     A Szentírás tanítása, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája és nem is az ember lényegéből fakadó hajlam. Bűnre hajló természetünk ugyanis; a bűn szerzője által „szerzett” örökségünk! Az Újszövetség különböző formában ugyan, de közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét. Így Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az ember történelmét s öröklétét alapjaiban fenyegető, személyiséggel bíró, ártó tényezőről van szó, aki „kezdettől fogva gyilkos, nincs benne igazság, a hazugság atyja” (vö Jn 8,44).
     Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet és Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba. Az embernek nem szabad hiszékenykednie és óvatosan kell munkálkodnia életében: tehát eszmét-, vallást-, pártot- vagy embert körültekintően szabad követnie!
     Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony! Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9).
     Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációi!    

Nem misztérium, hanem törvényszerűség

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bárcsak kevesebb felelősséget kapott volna önmagával szemben: hiszen a szabad akarat nagyszerű kiváltsága olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten ajándéka, miszerint a szabad akarat kinyilvánítása szerint juthatunk üdvösségre, Krisztus a mi Urunk által! A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkelek az ágyból, vagy lustálkodom még. Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Végső soron Isten számára az egész teremtés szükségtelen volt, de ő mégis megteremtette az embert SZERETETBŐL. Az pedig, hogy a földi nehézségek közt élünk, az is a szabad akaratból elkövetett eredendő bűn hozadéka! Tehát úgy a létezés, mint a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy a rosszat megtiltsa vagy megadja a szabad döntés lehetőségét, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Az állatoknak nem szabad akaratuk van, hanem csupán ösztöneik. Isten, a szabadság ajándékával messze az állatok fölé emelt minket.
     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. »A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.« (Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)
     Az előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.
(Posztom írásánál felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

Nemzetünk büszkesége
     Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára.
     III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta. Sírját a procedúrára még abban az évben felbontották, ami akkor már Váradon volt. A kiemelt testet bíborszínű, nehéz selyembe takarták és gazdagon aranyozott ezüstkoporsóba fektették. Fejére drágaköves koronát helyeztek, kezébe arany királyi pálcát adtak.
     Az első díszes fejereklyetartó mellszobrot (hermát) 1192–1300 között készítették, amibe az állkapocs nélküli fej került, de ez a herma az 1406-os tatárjárás kapcsán kialakult tűzvész során elpusztult, „de a koponyarészt még füst sem érte”.
     1565. június 22-én az unitárius János Zsigmond fejedelem által vezetett váradi protestánsok szétdúlták a király nyughelyét az értékeket elrabolták és Szent László csontjait a sárba taposták. A gyalázat hírére Szegedy Benedek kanonok a helyszínre ment, s az ereklyék egy részét megmentette (az újonnan elkészült ezüst fejereklyét még 1556 előtt megmentették).
     Az 1565. évi protestáns dúlások következtében a herma az ecsedi várba, a protestánsok kezére került, akik gúny tárgyává tették („László fejét ti imádgyátok, Szépen ezüstbe befoglaltatoe...”), ám Naprághy Demeter erdélyi, majd győri püspök megváltotta.
     A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári-testvérek alkotását. Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes ,,Bátor Szent László” lett a katonák védőszentje is.
Mi is kérjük őt hazánkért, népünkért:
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/

Büntetés vagy önítélet?

     Azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. A pokol valószínűleg épp elég szörnyű állapot, ha ezek a földi szenvedésre utaló fizikai képek is leírják, ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése.

Úgy gondolom, hogy szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, mint az önmagunkra maradás, a magunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is. A pokolbéli magányra megfelelő kép lehet, a megátalkodott lelkek akarva-akart választása: az örök hervadás és az örök meghalás, az éltető Isten hiányában. De ebből eredően, felmerülhet egy újabb – kissé erőltetett – kérdés is: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?
     Jézus, a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésünk volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus felettünk való ítélete végsősoron jóváhagyja a saját ítéletünket Istenről: vagyis, hogy a földi életünkben a hitbeli Isten- és emberszeretet helyett a saját teóriánk szerinti önszeretetet választottuk.
     Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, jóllehet a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk!
     A kákán is csomót kereső kötekedő, képes szemére vetni Istennek, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot kérés nélkül is? Ezzel azonban egy újabb problémát kreál a kérdező: ugyanis egy "diktátor Isten", aki ránk kényszeríti akaratát, a szabad akaratunkat vonná vissza (amit Ő adott), nem beszélve arról, hogy a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!
     Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek a maga szerinti lehető "legjobbat" éri el, amikor az örök kárhozat, Istentől való "szabadságát" választja! Mindezt annak folyományaként, hogy földi életében tudva és akarva elutasította Isten segítő kegyelmeit, ellene mondott az isteni Szeretet parancsának, és vétkeiben nem volt hajlandó bűnbánatot tartani! Elhihetjük tehát, hogy ők Istentől a szabad akaratuk szerinti legjobbat kapják, már amire alkalmassá tették magukat!
     Sajátságos az elgondolás, miszerint a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint amilyen számukra a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága – végső soron –, minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

(Forrás nyomán: Szent László király és emlékezete népünk mondáiban – Windhager Kft. Decens Kiadó 34-35. oldal. Illusztráció: Nyíri Márton)

     Szent László királyunk dicsőséges híre és neve akkorra már széltében-hosszában elterjedt Európában Franciaország, Spanyolország, Németország, Anglia uralkodóinak körében. Ezek követeket küldöttek tehát, akik Bodrogon találták meg a királyt, amint a húsvét ünnepét ülte.
     Azok pedig azt hozták hírül Szent László királynak, hogy a nevezett királyok és fejedelmek semmit sem akarnának jobban, mint a mohamedánok ellen keresztes hadra menni a Szent Sír felszabadítása érdekében. Ennek okáért, ismerve László király hadvezéri voltát és lovagi erényeit, egy akarattal kérik, hogy vezesse őket és alattvalóikat, Jézus Krisztus seregeként a Szent Városba, Jeruzsálembe.
     Szent László kész is volt abba a városba menni, ahol Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, kész volt arra, hogy saját vére kiontásával is azok ellen küzdjön, akik Krisztus keresztjének az ellenségei. Azonban váratlan betegség döntötte le lábáról, legendás testi ereje egyre csak fogyott. Összehívta tehát országunk főembereit, hogy bejelentse, elközelgett földi élete vége. Ezt hallván a sokaság, mely jelen volt, nagy sírásba és jajgatásba fogott, hogy mi lesz ezután szegény Magyarországgal, ha legsikeresebb védelmezőjét magához rendeli az Úr.
De a király nyugodt maradt, magához vette az Oltáriszentséget, amelynek erejében híven hitt és mosollyal arcán, boldogan tért meg az Istenhez, így veszett el akkor, mint mondják külföldön is, a Krisztus szentségére felesküdött európai lovagok és seregek legnagyobb reménysége.
     Siratták szegények és a gazdagok, az öregek és az ifjak, az áldott állapotban lévők és a szüzek. Siratta, akinek könnye volt, térdet hajtott életszentsége előtt, akinek térde volt. Sötét ruhába öltöztették még a kisdedeket is és három éven át nem táncoltak és mindenféle hangszert némaságra ítéltek, annyira gyászoltak.
     A nyári napok hősége miatt a tanácsosok azon tanakodtak, hogy a király testét Nagyváradra vigyék-e, ahogy meghagyta, vagy pedig helyben temessék el nagy pompával. Voltak, akik Fehéregyházát javasolták temetkezési helyül, mivelhogy az volt a közelebb.
     A nagy habozás közepette egy út menti csárdához ért a menet a király testével és még mindig nem tudtak dönteni. A fogadóban ilyen lelki állapotban ledőltek, hogy pihenjenek és a döntést azután hozzák meg. Az út fáradtságától és a király halála miatti szomorúságtól hamar elnyomta őket a jótékony álom. Ám, míg a vigasztaló alvásba merültek, a kocsi melyen a teste nyugodott, mindenféle állati vonóerő és segítség nélkül elindult a csárdától és ráfordult a helyes útra Nagyvárad felé.
     Felébredvén a halott király kísérői megrémültek, hogy a kocsit, a király testével együtt, semerre sem találták. Szerte futkostak a vidéken lovaikon, mígnem meglelték a Várad felé magától futó, önjáró szekeret, a király szent testével együtt. Látván a csodát, hogy tudniillik a hitvalló király szent testét isteni erő hajtja, nagy ujjongással a kocsi mögé sereglettek és most már habozás nélkül követték Szent Lászlót Nagyvárad felé, ahol a király legvégső nyughelyét rendelte.

A pokol doktrínája

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani a pokolról szóló prédikációt. A nyilvánvalóan "modernkedő" közfelfogástól függetlenül a pokol létezése tény, nem valami teória és nem is spekuláció, hanem egyenes isteni Kinyilatkoztatás! Maga Jézus figyelmeztet bennünket – olykor igen erős képeket használva –, az evangéliumokban. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol létezése valóságos!
     E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a sokakban felmerülő kérdés őszinteségét, hogy Isten jósága összeegyeztethető-e a pokol létezésével?
Két egyszerű megoldás kínálkozik: Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – nos, mindkettő súlyos hitbeli tévelygés!
     A kérdés tehát az: hogy miként fogadható el az isteni szeretetből fakadó Kinyilatkoztatás alapján a pokol létezése? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságos szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy miért ne dönthetne bárki Isten ellen is – akár örökre? Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik és kész!
     De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
     Ahogy sokan megfogalmazzák, az evangéliumok a pokol lángjaival ijesztgetnek minket. Ez a felvetés, meglehetősen buta és arrogáns, hiszen milyen alapon kifogásoljuk a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, elavult és nem halad a korral? Márpedig "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké." (Zsid 13,8)? Ugyanbizony Üdvözítőnk, vajon miért beszélt oly sokszor és ellentmondást nem tűrően a pokol szenvedéseiről? Miért hangsúlyozta volna annak realitását, hogy mi is oda kerülhetünk (!), ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusok hajlamosak elhallgatni!
     A kinyilatkoztatott igazság és a veszély valóságossága szemléltethető egy példán: ha ugyanis a pokol olyannyira valóságos, mint a száguldó kamionok a játszótér mellett, és Jézus – mint kisgyermeket – figyelmeztet bennünket, hogy ki ne fussunk az útra, nos, akkor a kemény szavait zokon vehetjük-e? Az Üdvözítő szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyanokat, akik nem tudjuk mit is cselekszünk, amikor nem vagyunk óvatosak a bűn iránt.
(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Fontos tudni, hogy a pokol (vagyis az örök kárhozat) nem része a teremtés isteni művének! Egy exorcista (P. Candido) egy napon az ördögűzés vége felé a tisztátalan léleknek ironikusan ezt mondta: Takarodj innen, hiszen Isten jól fűtött lakást készített neked! Erre a démon ezt válaszolta: Semmit sem tudsz, mert nem Ő, hanem mi készítettük a poklot. Ő még csak nem is gondolt rá!

A Regnum Marianum eszmeisége
     A kor szelleme, másrészt László nagy tekintélye és egyházias gondolkodása hozta magával, hogy az egyháziak életviszonyainak szabályozásába is belenyúlt. Az 1092-ben Szabolcsba összehívott zsinaton intézkedtek a papok házassága ügyében, tilalmazták az egyházi javak elidegenítését, s rendezték az ünnepek és böjtök megtartását. Ugyanez a zsinat büntetéssel sújtja a pogány szokásoknak hódolókat, és szabályokat léptet életbe az erkölcsi élet védelmére, mind a házasságon belül, mind azon kívül.
     Közismert volt László vendégszeretete. Udvarában neveltette fivére, Géza két fiát, Kálmánt és Álmost, valamint András király Dávid nevű fiát, s egy ideig Salamont is udvarában tartotta, mindennel ellátva őt rangjához mérten, amíg csak önként el nem távozott az országból.
     A magyar nemzet és az Egyház szolgálata nyilvánult meg abban is, amikor István, Imre és Gellért ereklyéit 1083-ban fölemeltette, az egyházi és világi nagyok, valamint hatalmas néptömeg jelenlétében. Ezzel a magyar népnek a saját nemzetéből adott szent példaképeket és a Szűz Anyával kötött Szent István-i országfelajánlás alapján, Szent László vezette be a Regnum Marianum (Mária Országa) eszmeiségét!
     Egész élete, eljárásai, intézkedései a szentség jegyét viselik magukon. Mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. Egyik legszebb jellemvonása a megbocsátás volt. Salamont nem büntette meg a kor szokása szerint, csak fogságra vetette egy időre, s ,,ő maga folyvást imádkozott Salamonért, hogy térjen meg Isten törvényéhez.”
     Épp így kitűnt lelkével. ,,Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként a vad oroszlán.” Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak... Ugyanígy lesz ,,Szent László füve” gyógyír a betegség ellen.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

A tanulságok

     »Mindabból, amit eddig a Katolikus Egyházról elmondtunk, vonjuk le a következtetést és a tanulságot.
Első, a mérhetetlen hála Isten iránt, akinek jóvoltából nekünk az a szerencse jutott, hogy katolikusok lehetünk. Csak ismerni kellene másvallású felebarátaink nagy árvaságát, bizonytalanságát s lelki vergődéseit, hogy igazában méltányolni tudjuk azt az ajándékot, melyet a Gondviselés nekünk szinte már a bölcsőnkbe ejtett: az igaz hitet. Azért íratta Stolz Albán, a kitűnő író a sírkövére: „Az a szerencsés ember, ki hívő katolikusnak mondhatja magát, imádkozza el ezért hálából a Miatyánkot s az Üdvözlégyet és gondoljon eközben az én szegény lelkemre is”.
Ebben bizakodott aggodalmai között még Nagy Szent Terézia is a halálos ágyán: „Hiszen én, mint a Katolikus Egyház gyermeke halok meg!”
     Igen! Ez lesz egykor a mi legnagyobb vigaszunk is a halál óráján!
     Amikor Melanchtonnak, Luther leghívebb tanítványának édesanyja, aki fiát a protestantizmusba követte, halálos ágyán feküdt, így szólott gyermekéhez: „Kérlek fiam, mondd meg nekem most őszintén, melyik vallás az igazi, a régi vagy az új? De esedezem, ne titkold el most, amikor Isten ítélőszéke elé kell lépnem”. Erre Melanchton egy ideig fejét lehajtva, hallgatásba merült, majd gyermeki szívvel leküzdve kevélységét, végre megszólalt: „Anyám, az új vallás könnyebb, de a régi biztosabb”!
     Íme, mit ér nekünk az örökkévalóság küszöbén a teljes biztonság!
     A második következtetés, abban az elhatározásban öltsön testet, hogy mi gyakorlati katolikusok akarunk lenni!
Enélkül az Egyházhoz való tartozásunk mitsem használ, sőt csak növeli felelősségünket.
Hiszen mi hisszük és tudjuk, hogy Egyházunk az üdvösség felé tévedés mentesen vezet; elénk szabott törvényei jók és üdvösek. Krisztustól való kegyelemeszközei pedig megkönnyítik a keresztény élettel járó nehézségeket.
     Legyünk tehát következetesek és határozottak: vagyis, maradéktalanul tartsuk meg az egyház parancsait!« (ML) (Alsó kép, a protestantizmus kezdeti bölcsei, köztük Melanchtonnal, balra.)

Jó tanácsok szabadon!

     Isten az embert férfinak és nőnek teremtve mindkettőt azonos személyi méltósággal ajándékozta meg. A férfinak és nőnek egyaránt föl kell ismernie és el kell fogadnia egymás szexuális identitását. (ÚK 2393)
     A férfiak és nők nem egyenlők, mivel alapvetően különböznek egymástól! Ám, épp e gyönyörűséges és nagyszerű különbségben van legnagyobb erejük! A férfi és nő együtt jóval több mint egyszerűen két személy. Kétféleségük, a bennük rejlő Teremtő Erő isteni záloga! (Paul Johnson)
     Törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak tartjuk, ezért a hűség az igaz szerelem szükségszerű velejárója! (Ebben különbözik a „párkapcsolatoktól”!) (HHCs 159) 
     Szabad szerelemről (amit ma 'együttélésnek' neveznek) akkor beszélünk, amikor egy férfi és egy nő nem hajlandó jogi és nyilvános formát adni szexuális kapcsolatának. Ezzel a másikba, önmagukba vagy a jövőbe vetett bizalom hiányát nyilvánítják ki és sértik a házasság méltóságát; lerombolják a család eszméjét; gyöngítik a hűség iránti érzéket. Ellentétesek az erkölcsi törvénnyel: a szexuális aktus kizárólagos helye ugyanis a házasság; tehát ezen kívül mindig súlyos bűn és kizár a szentáldozás közösségéből. (vö ÚK 2390) (HHCs 384)
     Akinél helyénvaló az „együttélés-együtt hálás”, miért fájna a mással hálás és a válás? (HHCs 110) Mivel az 'együttélés' a válás előkészülete. (HHCs 242)
     A jó kapcsolathoz három dolog kell: Ápoltság, intelligencia és erkölcsi tartás. A többi nem számít! (HHCs 126)
     Manapság sokan követelnek egyfajta jogot a 'próbaházassághoz' olyan esetekben is (ahol pedig a házassági szándék fönnáll), ám nem csak a "maró vágy" miatt, hanem azért mert "ez a divat"! Nos, minden szilárd elhatározás és bármily meghatározó divat ellenére is, a testi egyesülés erkölcsileg nem tűri a 'próbát', így aztán a felek bizony bűnbe esnek! – Hogy miért? – Azért, mert a férfi és nő testi egyesülése, az egymás közti teljes és végleges odaadást kívánja meg! (Erről volt szó az előző 15 részben!)
     Valamely Olvasóm okkal mondhatja, hogy az ideális tisztaságot betartani – egy alapjaiban mocskos világban –, szinte lehetetlen! Valóban nehéz, de épp ezért vállalta értünk, a mi üdvösségünkért Isten Fia a kínhalált is, megnyitva a Menny kapuját, ahonnan segítő kegyelmeket kaphatunk küzdelmeinkhez! Mindenki értse meg, áldozat nélkül nincs sem üdvösség, sem jó házasság! E tizenhat részben ezt próbáltam megvilágítani – még akkor is –, ha egy-egy ifjú Olvasóm úgy érzi, hogy "kicsit túl lett tárgyalva az egész"! Nos, Isten előtt még a legbriliánsabb érvelés is semmivé válik, ott nem mondhatjuk, hogy "azt hittem, nem tudtam, ez volt a korszelem, nekem nem szólt senki"!
– Kedves Olvasóm! Én szóltam!

Ki a Sátán és mi a célja?
     A sátán szó ellenfelet jelent, mely (örök széteső) személyre, de nem "személytelen erőre" vagy hatalomra vonatkozik. Ő a „tagadás ősi szelleme”, akit Lucifernek, fényhordozónak is neveznek. Nem mesterkedhet a végtelenségig, hanem csak Isten (időleges) engedélyével! Szembenállása Istennel végleges és arra törekszik, hogy az embert társává tegye az Isten elleni lázadásban (vö Új Kat. 414), vagyis Istent majmolva, népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba.
     A Sátán aknamunkája különös erővel irányul Jézus személye, műve, földi Helytartója és követői ellen. A sátán hatalma azonban nem végtelen, hiszen a sátán is csak teremtmény! Hatalmas, mert tiszta szellem, de Isten országának épülését nem képes megakadályozni.
     A mai időkben nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek (hiszen már előre megjövendölték), sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét (hiszen az eretnekségek épp arra szolgálnak, hogy hitünk próbát álljon ki). (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (...) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának. (Tertulliánus, De praescriptione)
     Az elmúlt 200 év során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait jelölhetjük. Így pl. a felvilágosodás, a racionalizmus, a modernizmus, a szekularizáció, ateizmus, liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a szocializmus, a New Age stb.
     Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet mindig is a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény nyilvánítás kiirtása, um. a „népnek” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. Ebből következik, hogy minden szinten igyekszenek behatolni az emberi kapcsolatokba, a magánéletbe, parttalanul nyomulni a sajtóban, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában, az óvodákban és az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A felsoroltakból fakadóan érdekük, hogy beszűkítsék a tiszta források kutathatóságát és „sötét középkorinak” ítéltessenek mindent, ami tapasztalást adhatna a felismerésekre és a felvilágosításra. A megfelelő ismeretek és a megkülönböztetés adományának hiánya eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal, sőt lelkesen támogatnak (a végkifejletében) végtelenül káros eszméket. Erre is céloz Keresztes Szent János: az ördögnek sokféle furfangja között – melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket –, a legközönségesebb, hogy (látszólag) nem a rosszat, hanem valami 'jót' ajánl nekik.

Az országépítő
    A hadjáratokban, Oroszországban, Lengyelországban vagy a nyugati végeken, mindig arra törekedett, hogy azt a részt támogassa, ahol az igazságot vélte. VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmében a pápa oldalán állt. A sok háborúság, amit kényszerűségből kellett vállalnia, váltotta ki belőle a montecassinói apáthoz 1091-ben írt levelében a következő vallomást: ,,Bűnös ember vagyok, mivel nincs lehetőség a földi hatalomban sáfárkodni igen súlyos bűnök nélkül.”
     A hódító betörések tapasztalatai arra bírták Lászlót, hogy a végeket megerősítse. Az elnéptelenedett területekre új telepeseket hozott, kiépítette e keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységgé formálva a későbbi Magyarországot. Ezt a munkát az északnyugati részeken is ő kezdte meg, de Kálmán király fejezte be. Ők ketten építették ki a 72 vármegyéből álló vármegyei rendszert.
Megújította az egyházi életet is, intézményeit újjászervezte, továbbfejlesztette. A meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat nagy birtokokkal gazdagította, a megkezdett templomépítéseket befejezte, új egyházmegyék és kolostorok egész sorát alapította. Somogyvárott a bencéseknek építtetett monostort. Ugyanilyen bőkezűséggel gondoskodott a püspökségekről is. A váci székesegyházat befejezte. Újakat épített Váradon és Gyulafehérvárott. A kalocsai érseki egyházmegyét átszervezte, Bácsra helyezte át a székhelyét, ahol 1091-ben új püspökséget alapított Szent István tiszteletére, de a kalocsai érseknek rendelte alá.
Ugyancsak ez évben alapította a nagyváradi prépostságot Szűz Mária tiszteletére.
     Már hatalomra jutása első időszakában azonnal hozzáfogott a rendteremtéshez és az igazságszolgáltatás újjárendezéséhez. A tulajdonviszonyok átalakulása ugyanis a lakosság egy részét szolgasorba taszította, az évtizedes belső küzdelmekben erősen megrendült a törvények kötelező ereje. Különösen elhatalmasodott a tolvajlás, és meglazultak az erkölcsi életet szabályozó törvények. Ezt nem tűrhette az a László, akiről a krónikás ilyen jellemzést ad: ,,Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt.” Ezért uralkodása második évében, 1078-ban Pannonhalmán a papság és előkelők jelenlétében szigorú törvényeket hoztak a megrendült vagyonbiztonság megerősítésére. Nem kímélték az előkelő és gazdag embereket sem. Aki egy tyúk értékénél többet lopott, azt fölakasztották. Az emberölést sem torolták meg ilyen szigorúan. Az 1085 táján hozott újabb törvénykönyvből az tűnik ki, hogy a szigorú rendszabályok hatásosak voltak, s egyiket-másikat enyhíteni lehetett.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 4

     Isten egy és egyetlen Egyházában már kezdet óta támadtak bizonyos szakadások, melyeket az Apostol súlyosan korhol és elítél; a későbbi századokban pedig még nagyobb nézeteltérések támadtak, és nem jelentéktelen közösségek különültek el a Katolikus Egyház teljes közösségétől; s ebben az emberek mindkét részről vétkesek. A szakadások, melyek megsebzik Krisztus Testének egységét, az emberek bűnei nélkül nem jönnek létre. (KEK 817)
     »Chevenus püspök Amerikában három fiatal protestáns lelkészt térített meg és szentelt később katolikus pappá. Ezek azt vallották, hogy megtérésük kegyelme előtt soha sejtelmük sem volt arról, hogy a vallásuk hamis, és teljesen ártatlanul éltek benne.
     Newman (1801–1890), a későbbi bíboros érsek, azt írhatta az eretnekségben töltött éveiről: „Nem hiszem, hogy valaha vétkeztem volna az igazság ellen”. Léteznek megtérők, akik mielőtt a katolikus Egyház igazságát felismerték, teljes jóhiszeműen, angyali ártatlanságban éltek és megtérésük után hamarosan sokra vitték a keresztény tökéletességben.
     Amíg tehát egyrészről a tévelyt, az eretnekséget ‒ mint ilyet ‒, a leghatározottabban kárhoztatjuk s nem szűnünk meg hangsúlyozni az azzal járó óriási lelki kárt és veszélyeket, másrészt a tévelygőkre részvétteljes szeretettel tekintünk. Egy Szent Terézia és annyi más szent mennyit sírt és vezekelt, hogy a tévelygők megtérését Istentől kiesdje! Mi is igyekszünk őket az igazságnak mindenképpen megnyerni, hogy velünk élvezzék Krisztus Egyházának mérhetetlen jótéteményeit. Szívesen feltételezzük bennük a jóhiszemet, el nem ítélünk senkit; és senkinek az örök üdvét végképp kétségbe nem vonjuk, „mert Istennél semmi sem lehetetlen”. (Lk 1,37)« (ML)

Pontokba szedve 3

10) Isten nem csak megteremtette az embert, hanem isteni létre is hívja és bizonyos tekintetben "társteremtővé" tette. Ezért, "övön alul szent a hely", mert a teremtés részese lehet!
11) A szentségtelen szexus veszélye abban áll, hogy „ketten eggyé válnak” (Mt 19,6), de a megkötözöttségekben is!  – Hogyan értendő ez?
 – Úgy, hogy a Házasság Szentségének oltalma nélkül, a két fél kicsi-nagy (rejtett rosszaságai), megkötöző démonjai megkettőződnek egymásban, egymás életében, melynek következménye: kiábrándultság, depresszió és életminőség romlás! Sőt, így vagy úgy, de újabb és újabb bűnök, bajok és balesetek következhetnek! Az ember nem képes előre látni tetteinek következményeit! Egyetlen alkalom elég, hogy az ember rossz irányba módosítsa életpályáját, elveszítse tisztaságát, hogy betegséggel (is) fertőződjön, hogy szexuális téren függővé váljon, hogy gyilkosságba keveredjen (abortusz), vagy örökre elveszítse a párja tiszteletét. (Az, hogy ez a felfogás "maradi" felfogásra utal? Nos, lehet bár valaki mégoly "modern", a csalódás könnyei neki is "hagyományosak" lesznek!)
12) Vegyük már észre! „Az ember egész történetén végigvonul valami élethalálharc a sötétség hatalmai ellen; ami a történelem hajnalán kezdődött, és az Úr tanítása szerint az utolsó napig fog tartani. Az ember benne áll ebben a harcban, szüntelenül küzdenie is kell, hogy kitartson a jóban;...'' (GS 37) Az emberi kiválóságot nem a vágyak beteljesítése, hanem a vágyakon való tudatos önuralom példázza!
     Egy szerelemnek hitt párkapcsolatban az ember végülis ugyanolyan társtalan és magányos maradhat, mintha egyedül élne, ám sokszor még rosszabb a helyzete. Az ilyen kapcsolatban hamis tudatú szerepjátszás folyik a környezet és a másik előtt. A felek észre sem veszik, hogy az a szerelem, melynek ember és ember között jövőbe mutató, boldogító állapotnak kellene lennie, végül csak a megfelelni akarássá, kiszolgáltatottsággá és a kiábrándultság 'jelenidejű' forrásává lett. A folytonos bizonytalanság lehetetlenné teszi a családalapítást, mivel a párkapcsolatokban borítékolva van még pár kapcsolat! (HHCVs 187)

Bárhol is jársz, bárhol is állsz, imádkozz el egy Üdvözlégyet, mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozott!

A lovagkirály
     Az ország védelmében még mint fiatal herceg ismételten kitüntette magát. Talán 22 éves lehetett, amikor az úzok (fekete kunok) betörtek az ország keleti részébe Salamon királykodása idejében (1068). A Kerlés melletti ütközetben döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában. Ő volt a csata főhőse, különösen azáltal, hogy az egyik menekülő kun vezért, aki egy magyar leányt vitt magával, üldözőbe vette, legyőzte, és a leányt kiszabadította, jóllehet előzőleg már súlyos sebet kapott a csatában. E hőstette valóságos legendával fonta körül alakját, s a következő századokban számtalan magyar templom falán megfestették. Ugyancsak döntő szerepet játszott mint vitéz katona a Salamon király és Géza bátyja közötti testvérharcban: a mogyoródi csatában (1074) bátyját győzelemre segítette, s uralmát biztosította.
     1077-et írtak, amikor Lászlónak a nép akaratából – jóllehet Salamon még életben volt–, át kellett vennie az ország kormányzását. Lelkületére jellemző, hogy nem koronáztatta meg magát. Vissza akarta adni Salamonnak az országot, és magának csak a hercegséget akarta megtartani. Erre azonban nem került sor, mert az egész ország népe egy emberként állt mögötte. ,,Hírneves és fönséges volt”, mivel ,,Magyarországot meggyarapította.” Nevéhez fűződik Horvátország és Szlavónia önálló bánságként a Szentkorona oltalmába befogadása. Ez nem hódítás volt, mert egyfelől a horvát uralkodóház kérelmezte a Magyar Királyság védelmét a velencei támadásokkal szemben, másfelől, Lászlónak örökösödési joga is volt, a megözvegyült horvát királyné (Ilona) testvéreként.
     László idejében különösen a Délkeleti-Kárpátokon túl lakó kunok jelentettek állandó veszélyt a magyar népre. Először 1085-ben Kutesk fejedelem indított támadást Salamon izgatására, aki nem tudott belenyugodni országa elvesztésébe. Hatalmas sereggel tört be, de László rájuk rontott, s a kunok úgy menekültek, ,,mint tépett tollú vadkacsák a keselyűk csőrétől”. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett az 1091. évi betörés, mert a király akkor éppen Horvátországban tartózkodott. Az ellenség végigpusztította az ország keleti részét, rengeteg rabot és zsákmányt hurcolva magával. Hallván az ország veszedelmét, László sietett vissza népe védelmére. Még idejében sikerült a kunokat utolérnie. Egy ember kivételével az egész sereget megsemmisítette vagy fogságba ejtette. Ekkor történt, hogy a csata hevében egyszer csak fölkiáltott: ,,Atyámfiai! Ne öljük meg ezeket az embereket, hanem csak ejtsük foglyul őket; hadd éljenek, ha megtérnek!”
/Több internetes forrásból, főként a www.katolkus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Pontokba szedve 2.

5) Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette.
6) Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek.
7) A testi erőnél magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, az emlékezés és az érzelem. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. A szellemi hajlamokért és képességekért Istennek hálával tartozunk, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell. Ezért kell lelkiismeretesen felkészülnünk életünk feladataira. Szívünket ki kell tárnunk minden igaznak, jónak és szépnek, hallgatnunk kell az okosabbakra és tájékozottabbakra, s követnünk kell a nagy emberek példáját. Aki pedig szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el. Semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, ha életének feladatait rosszul látja el.
8) Istentől mindenki megkapja a lelkiismereti tisztánlátásához és a megtéréséhez szükséges és elégséges kegyelmet, még a megrögzött bűnösök is!
9) "Minden szabad nekem!" Csakhogy nem minden használ! "Mindent szabad nekem?" Csakhogy ne legyek semminek a rabszolgája! Az étel a gyomorért van, s a gyomor az ételért! De Isten ezt is, azt is megsemmisíti, mindazáltal a testünk lehet az érdemszerzés eszköze is! A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten ugyanis feltámasztotta Jézus Krisztust, és minket is fel fog támasztani hatalmával.
Hát nem tudjátok, hogy a testetek Krisztus tagja? Elszakítsam tehát Krisztus tagját és parázna nő tagjává tegyem? Isten mentsen! Vagy nem tudjátok, hogy aki parázna nővel egyesül, egy testté lesz vele? Mert – amint az Írás mondja – ketten egy testté lesznek (Ter 2,24).
Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele.
Kerüljétek tehát a paráznaságot! Minden bűn – amelyet az ember elkövet –, a testen kívül van; aki azonban paráználkodik, az a saját teste ellen vétkezik. Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? Mert nagy volt a ti váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben. (1Kor 6,12-20) (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 3

     "Akik az Egyházon kívül vannak, azok az igazságon is kívül vannak ‒ mondja Szent Ireneusz. Ebből azonban nem következik, hogy akik jóhiszeműleg vannak az Egyházon kívül, ne tartozhassanak lélekben, öntudatlanul is szintén ebbe az Egyházba, s így ne üdvözülhessenek.” (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.)
     Lehetséges tehát az Egyház határain túl is üdvözülni, de direkte az Egyházzal szemben nem! Súlyosan téves viszont az a ma divatos „ökumenikus” állítás, miszerint a különféle vallások, lényegében egyenrangúak. A tévedés abban áll, hogy egyedül Jézus Krisztus nevével és nevében van üdvösség, ehhez minden tanítást és segítséget csak egyedül a Katolikus Anyaszentegyház képes megadni (Szentségek)! Egy más vallású ember, ha üdvözül, akkor nem a saját vallása üdvözíti, hanem Isten Irgalmassága folytán a saját hamis vallása ellenére nyeri el az üdvösséget, mert Isten figyelembe veszi emberileg nézve, legyőzhetetlen tévedését (error invincibilis).
     Az istenhit nélküli emberre azonban ez nem áll, mert a vallásosság erényének ilyen mérvű hiánya már nem írható a legyőzhetetlen tudatlanság rovására, hiszen mind az Egyház, mind a Biblia tanúsítja, hogy Isten léte a világ teremtett dolgaiból biztosan felismerhető.
     »Szent János evangélista elragadtatásában „nagy sereget” lát a mennyország ölén, „melyet senki sem számlálhatott meg minden nemzetből és nemzetségből, népekből és nyelvekből”. (Jel 7,9)
     „Milyen nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei, és kifürkészhetetlenek az ő útjai!” (Róm 11,33)
     Azt ugyan bizonyosan tudjuk, hogy mi üdvözít, de hogy ki üdvözül, ki tudná Istenen kívül megmondani?! Ő látja csupán a lelkiismereteket és sokat pótolhat ott, ahol jóakaratot lát, bár a külső eszközök hiányoznak.« (ML)

Származása
Lengyelország, 1046 körül   † 1095. július 29.
     László király erős hitű katolikus, kegyes, adakozó, szeretettel teljes, bátor és harcias király volt. „Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”
     Valóban az isteni gondviselés különös intézkedését kell látnunk abban, hogy őt adta a magyar nemzetnek az első szent király halálát követő négy évtizedes viszály után. Uralkodása sorsdöntő volt népe történelmében. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.
     Nem magyar földön, hanem Lengyel-országban látta meg a napvilágot. Születésé-nek éve 1046-ra tehető. Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király (1060-1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája.             Két fiú és több leány-testvére volt. Bátyja, Géza 1074-1077 között ural-kodott. A leányok közül Zsófia Weimar Ulrik őrgrófhoz ment feleségül, Ilona pedig Zvonimir horvát király felesége lett. László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínű-leg magyar főúri leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, akitől Iréne nevű leánya született; őt János görög császár vette el feleségül. Ilyenformán szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került, beleszámítva a két leghatalmasabbat: a görög és német császári dinasztiát is. Salamon király (1063-1074), László unokatestvére ugyanis Judit német császárleányt kapta feleségül. László egész életét sok küzdelem és megpróbáltatás jellemzi.
     Vallásos lelkületét anyjától, a vitézséget atyjától örökölte, aki mielőtt a lengyel királyleányt megkapta, párviadalban legyőzte az egyik pamerán vezért. László még jóformán fel sem serdült, máris viszontagságos időket kellett átélnie: a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között (Illusztr. lásd lent!) Így korán megedződött az élet iskolájában. Az ő feladata lett ugyanis az országban a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása.
/Több internetes forrásból, főként a www.katolikus.hu-szentek - felhasználásával szerkesztette H.Mária és e blog szerkesztője/ (folyt.)

Pontokba szedve 1

     Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy az ember nem a földön való puszta "vegetálásra", fajfenntartásra hivatott – mint az állatok –, hanem az isteni örök életre, mégpedig tudatosságának függvényeként! Erre a Tízparancsolat, az isteni Kinyilatkoztatás az iránymutató!
     Tizenkét nyomatékos érv is alátámasztja fenti megállapításainkat:
1) Egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lelkével, mulandó anyagba zártan kell élnie haláláig! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)
2) Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27). Az ember a természet adottságai fölé értelme révén emelkedik, melyre öntudata és szabad akarata teszi alkalmassá. Ezen öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse, dicsőségét tudatosan hirdesse, részt vállaljon a megváltásban, s cselekedetei által megvalósíthassa az isteni életet önmagában és környezetében. Ezen született alkalmasságot mondjuk a teremtés istenképiségének, mely eltörölhetetlen bélyegként, még a legromlottabb emberen is fellelhető. Az istenképiség az ember alapvető méltósága, mely folyvást tökéletesíthető a megszentelő kegyelem által. Ezáltal munkálkodhat az ember saját üdvösségén, mely csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhető el.
3) A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!
4) „Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni” (ÚK 36). Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye. (folyt.)

Akkor ki üdvözülhet? 2

     Ahhoz, hogy valaki elnyerje az üdvösséget, de mint tag nem tartozik az Egyház testéhez, legalábbis követelmény, hogy kívánsága és vágya szerint ragaszkodjék hozzá (pl. váratlanul meghalt kereszteletlen hittanuló).
     Erről tanít XII. Pius pápa a Mystici Corporis kezdetű körlevelében. A Szentatya egyértelmű különbséget tesz azok között, akik ténylegesen, és akik csak kívánságaik szerint tartoznak az Egyházhoz:
„Az Egyház tagjai közé valójában csak azokat kell számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek, és az igaz hitet vallják, és szánalmas módon nem vonták ki önként magukat a test szervezetéből, vagy törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek miatt.” (DH 3802 – XII. P. Myst. Corp.)
     A körlevél végén a pápa megemlíti azokat is, akiket „öntudatlan vágyódásuk a Megváltó Titokzatos Testével kapcsolatba hoz, és akiket legkevésbé sem zár ki az örök üdvösségből” (uo.).
     A fenti gondolatsor azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindegy, hogy valaki az Egyházhoz tartozik-e vagy sem, mert az Egyház látható határain kívül üdvözülni, ha éppenséggel lehet is, korántsem könnyű, és csak ritka erkölcsi érzékkel és jellemességgel megáldott embereknek lehet osztályrésze.
     A pápának ezek a szavai egyrészt azokat utasítják el, akik teljességgel kizárják az üdvösségből az Egyházhoz nem tartozókat, másfelől azokat, akik hamisan azt állítják, hogy az ember minden vallásban egyformán üdvözülhet. Viszont „azt sem kell gondolni, hogy az Egyházba való belépés bármilyen szándéka elégséges ahhoz, hogy az ember üdvözüljön. Megkívántatik ugyanis, hogy a kívánságot, melynek révén valaki az Egyház irányába fordul, a tökéletes szeretet hassa át; és a nem kifejezett (burkolt) kívánságnak csak akkor lehet eredménye, ha az embernek természetfeletti hite van.” (DH 3872)

Akkor ki üdvözülhet? 1

     »A katolikus Egyház, midőn magát egyedül üdvözítőnek hirdeti, távolról sem oly kegyetlen s szűkkeblű, mint azt ellenfelei feltüntetni szeretnék. Mert voltaképpen mi mást tanít ezzel, mint azt, hogy súlyosan vétkezik az:
a) aki megismerte a katolikus Egyházban Krisztus egyedül igaz Egyházát, tudomást szerzett az isteni parancsról, amelynek megfelelni mégis vonakodik;
b) aki a Katolikus Anyaszentegyházat elhagyja;
c) aki megtagadja a katolikus hitigazságokat, a hierarchiát és a pápa főségét.
d) azok, akik nem tartoznak a Katolikus Egyház látható testéhez, nem lehetnek biztosak az üdvözülésükben. (XII. Pius pápa)                                                                     Amint tudjuk, a súlyos vétkek kioltják a lelki életet, a megszentelő kegyelem befogadását, letérítenek az érdemszerző útról és a lelket a kárhozat felé taszítja.
     Emellett fontos hangsúlyozni, hogy aki saját hibáján kívül, lényegében jóhiszeműleg tévelyeg, az az üdvösség lehetőségét nem veszíti el! Mindazonáltal, "a katolikus hit szükséges ahhoz, hogy valaki üdvözüljön". (‘Athanáz féle hitvallás’ Quicumque)
     Azok, akik az egyház-szakadásokból eredő közösségekben születnek ,,és részesülnek Krisztus hitében, nem vádolhatók az elkülönülés bűnével, s a katolikus Egyház testvéri tisztelettel és szeretettel öleli át őket. (vö. KEK 818)

Az ún. "együttélés" árt a felnőtteknek, gyermekeknek és a társadalomnak

     Két új szociológiai tanulmány jelent meg a közelmúltban az együttélésről és mindkettő azt igazolja, hogy a pároknak miért kellene inkább a házasság mellett dönteniük. A spanyol nyelvű, globális kitekintésű portál, a Religión en libertad összefoglalta a két tanulmány legfontosabb üzeneteit.
     Az IMF hálójában vergődő Spanyolországban, a polgárháború (1936-1939) óta másodszor csökkent a népesség 2013-ban. A bevándorlók visszatérnek hazájukba, a munkanélküli spanyolok kivándorolnak, az öregedő lakosság pedig meghal, közben mintegy 120 ezer gyermek az abortusz áldozata.
     2005 nyarán a szocialista kormány gyorsította a válást és engedélyezte az egyneműek házasodását. (!)
     2011-ben tovább csökkent az élve születések száma is, a korábbi családonkénti 1,46-ról 1,35 gyermekre. Ehhez még az a kedvezőtlen tény is hozzájárul, hogy a spanyolországi nők egyre idősebb korban – 31-43 évesen – vállalják első gyermeküket, és legtöbbször nem is születik meg a második, vagyis hamarosan felnő ez az egyke nemzedék.
     Az egyesült államokbeli Family Facts családokkal foglalkozó részlege, az alábbi következtetéseket közölte a témakör kapcsán:
– házasságban élő anyák jobb légkört teremtenek gyermeküknek, akik ritkábban szenvedik el a családon belüli erőszakot
– a házasságban élő apák lelki egyensúlya is jobb és több időt töltenek el gyermekeikkel
– többségében jobbak a házasságban nevelkedő gyermekek tanulmányi eredményei
– a házasságba született és felnövő gyermekek elkerülik az idő előtti szexuális kapcsolatokat és felnőttként jobb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb érzelmi kapcsolatban fognak élni. Ha családot alapítanak, valószínűbb, hogy biztosabb családi légkört tudnak nyújtani gyermekeiknek.
     A brit munkaügyi minisztérium 2012-ben elkészített tanulmánya megállapította, hogy a párkapcsolatban élő párok egyharmada három éven belül szétválik. A házasságban élő pároknál viszont tízből egy esetben fordul elő hasonló eset.
     Spanyolországban is beigazolódott az a tény, hogy a gyermeküket/gyermekeiket egyedül nevelő anyák a szegénység valóságos „gyárai”. 1991 és 2001 között 47 százalékkal nőtt az ilyen helyzetbe került nők száma.
     A szintén egyesült államokbeli Cornell Egyetem folyóirata, a Family Relations 2011 decemberében megjelent száma is megállapította, hogy az együtt élő párok kétharmada azért nem házasodik össze, mert fél a válás okozta sebektől. Az Egyesült Államokban egyébként a gyermekek fele születik házasságon kívül. Ezeknek a gyermekeknek az esetében az a valós veszély is fennáll, hogy az együttélésből kilépő apa később csaknem teljesen eltűnik gyermekeinek életéből. Az ausztráliai Melbourne Egyetem Társadalomkutató és Alkalmazott Közgazdaságtani Intézetének 2011-es tanulmánya (is) bebizonyította, hogy a nem házasságban élő gyermekeket hamarabb magukba szippantja a bűnözés, mint a családokban felnövő gyermekeket, vagyis az apa jelenléte nagyon is számít. (A Magyar Kurír nyomán. Forrás)

A Religión en libertad teljes cikke – spanyolul, és angolul - itt olvasható. 

Holnaptól 6 részes sorozat következik Szent László életéről!

Szent László királyunk!

Védd meg Édes Magyar Hazánkat

a folytonos ármánykodás ellen,

 és könyörögj népünk megtéréséért!

Katolikusként nagyobb a felelősség, de biztosabb az üdvösség!

     »A (protestáns) következetlenségek szembeszökő megnyilatkozása bírta reá IV. Henrik francia királyt (1589–1610), hogy a katolikus Egyházba visszatérjen. St. Denisben a katolikus és protestáns teológusokat az egész udvar előtt tartandó vitára hívta egybe. Felvetette a kérdést: „Vajon lehet-e a katolikus vallásban is üdvözülni?” A protestáns teológusok kénytelenek voltak azt felelni: „Mindenki aki becsületesen él, a katolikus hitben is üdvözülhet!”
Erre a király a katolikus teológusok válaszát is kikérte e kérdésben. Ezek nem haboztak kijelenteni: „Aki egyszer – mint Felséged is – a katolikus Egyház igazságát már megismerte, szigorúan köteles abban kitartani és mint „szembeszegülő” protestáns, nem üdvözülhet!”
A király erre így döntött: „A józan ész megköveteli tőlem, hogy a bizonyosabbat válasszam. Azt csak az egyik fél állítja, hogy mint protestáns is üdvözülhetek, abban azonban mindkét fél egyetért, hogy mint katolikus, elérhetem üdvömet”.
És valóban 1593-ban katolikus hitvallást tett.« (ML)
„A hit szilárd bizalom abban amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1) Ám, nem nélkülözheti a tudatos döntést és a célért való erőfeszítést (vö. Lk 16,16)! A hit értelmi tett: Az ember tanulmányozza a hit indokait, s tudva és akarva elfogadja az igazságot. Nem lehet ugyanis csak úgy „bekeveredni” az üdvözültek közé!                          A modernisták azt vallják, hogy minden vallás igaz. Nos, attól kell megóvni a vallásos tapasztalatokat, hogy egy vallásban találkozzanak! (X. Pius Pascendi Dominici Gregis enc.) Aktuális kijelentés!

Az erkölcsi tisztaság igen bonyolult annak, aki feladta elveit

     Ha a szexualitás elszakad az erkölcsi értékrendtől s főleg ha ennek testi megnyilvánulása, a nemi aktus kiszakad az emberi erotika teljességéből, – egyszerre a rossz soha nem sejtett mélységei nyílhatnak meg ott –, ahol azelőtt minden gyengédnek és bájosnak látszott! (HHCs 119)
     A legtöbb ember számára nyilvánvaló, hogy a hazugság, a lopás, a gyilkosság bűn. A társadalmak széles körében azonban egy jóval ravaszabb bűn is jelen van! Alig találhatunk ugyanis olyan fiatal párt, akik manapság össze ne költöznének.
     Egyesek ezt így mondják: "ma már más a szokás", "házasság előtt éld ki magad" vagy kerek-perec "próbaházasságnak" hívják – Isten azonban bűnnek nevezi!
– De vajon miért? – kérdezik sokan. – Miért van az, hogy minden ami "jó", az mindjárt bűn is?
– Nos, minden bűn eredője, ha az ember ellene mond Isten parancsának, és ezzel így vagy úgy, de rombolja a méltóságát! 'Övön alul' szent a hely, mert a teremtés részese lehet! (Húzó 960)
– Milyen méltóságot?
– Azt, hogy örök életre hivatottak vagyunk, nemcsak lélekkel, hanem Istentől való értelemmel is! Az ember ugyanis, nem a "bolygó legfejlettebb állata", hanem isteni életre rendelt lény (ráadásul keresztényként, Isten gyermeke)! Ezért okoz életünknek és lelkünknek súlyos károkat a "méltóságon aluli viselkedés", pl. a szentségtelen szexus (mint a teremtés részese). Az ember nem ösztönlény és nemcsak méltósága van, hanem lelkiismerete is! Bizony, valamennyi tévelygő tökéletesen tisztában van azzal, hogy cselekményével "valami nincs rendben"! És valóban – nincs is –, sem a döntés aktualitását, sem pedig az esetleges tesi-lelki következményeit illetően!
     A szexuális vágy, nem egyike az emberi "életfunkcióknak", mint az éhség és alvásigény, bár ezekhez is vannak alapvető elvárások: a nem akármit, nem akárhogyan és nem akárhol! Ezen életfunkcióknak legfeljebb biológiai és pszichés kötődései vannak, de nincsenek transzcendens következményei! Az emberi vágyak többsége arra hivatott, hogy a helyes (helyénvaló) kezelésükkel emelje az emberi lélek méltóságát (kordában tartásuk érdemszerzésével) előbbre vigye, kiteljesítse az életet és boldogítsa az embert.
     Ó jaj, egyesek számtalan érvet tudnak felhozni a szabadosabb élet mellett. Csakhogy azt, az épp "benne élők" dicsérik csupán (ha egyáltalán) – ám azok –, aki egy nappal vagy néhány évvel vannak utána, azok gyakorta már ismerik azt a súlyos árat, amelyet fizetniük kellett lelkendezésükért. 

Az egyházban továbbélő Krisztus

     Az Egyház egyszerre – látható és lelki –, hierarchikus társaság és Krisztus Titokzatos Teste. Egyetlen, emberi és isteni elemből formált valóság. Ebben rejlik az Egyház misztériuma, amit csak hittel lehet elfogadni. (KEK 779)
     Az Egyház nemcsak Krisztus művének folytatója, hanem magának Krisztusnak a folytatása, olyannyira reális értelemben, amelyhez nem is lehet hasonlítani az alapító művét folytató emberi intézményeket. XII. Piusz pápa a Titokzatos Testről írt enciklikájában ezt a törvényszerűséget kifejtve mondja, hogy annak idején az Úr Jézus, Isten igéje, emberi természetünket használta fel, ma pedig egyháza által működik. [Mystici Corporis, 1943, Bp. SZIT, 12.]
     Ha az egyházat a hit szemével nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyház Krisztus teste: Jézus benne él, tanít, cselekszik, amint élt, tanított és cselekedett Galileában és Jeruzsálemben. Az egyház lényege, küldetése pontosan az, hogy folytassa Krisztust. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyház nemcsak Krisztusé, hanem a „továbbélő Krisztus”. [Cserháti, J.: Az Egyház, Bp. 1964, 35] Azért mondhatjuk ezt, mert az egyház célja a második isteni személy emberré levésének a történelemben való kiterjesztése. Arra kell törekednie, hogy tagjaiban élő valóság legyen a megtestesülés titka, vagyis Krisztushoz, a Főhöz kapcsoljon mindenkit. Forrás 

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

     Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban visszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, e kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önátadás nem osztható meg!
     Az a kivétel, amit a Máté evangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtörés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”-nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt föl kell számolni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilvánítanak (nem pedig “fölbontanak”)!
     Előfordulhat, hogy az egyik házastárs a polgári bíróság által kimondott válás ártatlan áldozata; ő tehát nem sérti meg az erkölcsi törvényt. Lényegi különbség van azonban a két házastárs között: az egyik, akit igazságtalanul hagytak el, őszintén törekedett (és törekszik) arra, hogy hű maradjon a házasság szentségéhez, a másik pedig saját súlyos hibájából egy egyházjogilag érvényes házasságot tett tönkre. (vö ÚK 2386)
A felek, a házasság szent kötelékét akkor is magukon hordozzák, ha házasságtörők, de már nem a kegyelem dicsőségére, hanem a bűn büntetésére, „miként a hitehagyott is elveszti ugyan a hitet, a hit szentségét azonban nem, amelyet a Keresztségben vett föl.” (Szent Ágoston)
     Azon esetben, ha az emberi jogot fölébe helyezik a természetes és isteni jognak, a házasság fogalma óhatatlanul kezd elhomályosulni. Ha a házasfelek elhanyagolják hitük bensőséges gyakorlását, a házasságuk is szükségszerűen a bűnös emberi természet, az érzéki vágyak, a fogyasztás és a szórakozás gonosz uralmának rabszolgája lesz. Ebből sokszoros veszedelem származik a családokra és a társadalomra nézve is! Korunk törvényhozói és ennek hatására a közgondolkozás is, egyre inkább azt mondja: engedni kell a kor igényeinek és meg kell adni a lehetőséget a válásra, ha a kapcsolat megromlik. Nos, ennek következményeit a francia forradalom is példázza, hiszen amikor elűzték az Istent és törvénybe iktatták a válást, az egész társadalom közönségessé vált. Ma ugyanezt akarják! Istent és az Egyházat ki akarják űzni a társadalomból és az emberi kapcsolatokból. Mondanunk sem kell, hogy a változtatható házassági szerződéssel meggyengül a kölcsönös jóakarat, széthúzás támad a családban, veszedelmes tápot kap a hűtlenség, kárt szenved a gyermekek védelme és nevelése, csökken az asszony méltósága, mert miután a férj kiélte magát, elhagyja őt. Mivel a családok szétrombolására és az országok elpusztítására nincs alkalmasabb eszköz az erkölcsök megrontásánál, könnyen belátható, hogy a család és a társadalom legnagyobb ellensége a válás, mely mind a magán, mind a közéletben a legnagyobb bűnöknek nyit kaput. (vö ADS/III.)
     A felvilágosodás nevében az európai filozófia elfordult Istentől: úgy építette fel gondolatmenetét, mintha Isten nem létezne. Ezzel, az emberi gondolkodás a jó és rossz közötti különbségtétel alapvető viszonyítási pontjától szakadt el. Ha azonban az ember nem számol Istennel, nem marad saját magán kívül álló erkölcsi mérőpontja, így maga akarja eldönteni mi a rossz és mi a jó! Az ezzel járó veszélyeket, éppen a totalitárius ideológiák mutatták meg! Ha Isten nélkül dönthet az ember jó és rossz felől, akkor úgy is határozhat, hogy az emberek egy bizonyos csoportját meg lehet semmisíteni, miként azt a kommunizmus és a nácizmus meg is tette! (…) Ma is folytatódik a megfogant, de még meg nem született emberi lények kiirtása, ráadásul erről választott parlamentek döntenek – melyek paradox módon –, az emberi haladás nevében teszik ezt! (II. János Pál) (HHCs 416)

Az Egyház, Krisztus titokzatos Teste, amelyen kívül lenni nem ajánlatos!

     »Origenes (†254) nyíltan hirdeti: „Senki se hitesse el magával, senki se csalja meg magát azzal, hogy az Anyaszentegyházon kívül bárki is üdvözülhet”. (Homil. III. In Josue.)
     Az üdvösség egyedül Istentől jön; mivel azonban a hit életét az Egyház által kapjuk, ő a mi Anyánk. (KEK 169)
     Szent Cyprián (†258) szépen mondja: „Senkinek sem atyja Isten, akinek az Egyház nem édesanyja. Ha valaki megmenekült azok közül akik Noé bárkáján kívül maradtak, akkor az is üdvözül, aki az Egyházon kívül marad”. (Liber de unit. Eccl.)
     "Azok, akik bármely más vallásban keresik az örök életet, nem Krisztushoz tartoznak". (XVI. Gergely pápa)
     "A katolikus vallás szükséges az örök élet eléréséhez. A makacs bűnösök elítélése igazságos tett. Istentelen eszme, amit mindenki fejéből ki kell törölni: hogy az örök üdvösség bármelyik vallásban megtalálható". (IX. Piusz pápa)
     "Azok, akik nem tartoznak a Katolikus Egyház látható testéhez, nem lehetnek biztosak az üdvözülésükben". (XII. Pius pápa)
     "Azok, akik elutasítják, hogy az Egyházba tagozódjanak, nem fognak üdvözülni". (II. Vatikáni Zsinat)                                                                                  És valóban érthetetlen volna, hogy miért jött Isten fia a világra, miért tanított és halt a lelkekért kínhalált, miért alapított Egyházat, ha mégis mindenkinek joga van saját ízlése szerinti vallást összetákolni s mindenféle (magánkinyilatkoztatásra alapuló) hitben remélni az üdvösségét.
     A protestantizmus, amely minden vallást üdvözítőnek tart, voltaképpen a saját létokát és létjogát tagadja, ellentmondva saját tévtanának. Igyekszik ugyanis hódítani, téríteni a szerinte szintén jó s üdvösséges vallások rovására, és a „keresztyén” zubbonyt lehetőleg tágra szabja, hogy így minél több felekezetnek s léleknek nyújtson reménységet az üdvösségre. Sőt mi több, a helvét hitvallás nyíltan beismeri: „Krisztus igaz egyházával való közösséget annyira becsüljük, hogy tagadjuk a lehetőségét annak, hogy valaki Isten színe előtt éljen, aki Krisztus igaz egyházával egységben nincs, hanem attól elpártol”. (Schoff, Creeds of Christendom vol. III. 228.)« (ML)

A házasság nehéz üzem. Nem a beindítása nehéz, hanem az üzemben tartása!

     Minthogy minden emberi cselekedet jellegét az határozza meg, amire az elsődlegesen irányul, a házasság lényegét adó nemi aktusnak is csupán egy elsődleges célja lehet. Nem fogadható el tehát az az álláspont, hogy a házasságnak két – egyenrangú célja lenne –, a kölcsönös örömszerzés és a gyermek. Nem!
     E két cél egyike sem rendelhető a másik alá. Az élvezet mindig csak a cél elérésének kísérőjelensége, a vágyóképesség megnyugvása a birtokolt jóban, s nem maga a cél! 
     De az ember esetében az is abszurd állítás, hogy az élvezet alá van rendelve a nemzésnek és úgy viszonylik hozzá, mint eszköz a célhoz. A felnőtt emberi szexualitás éppen abban különbözik az állatétól, hogy folyamatosan működik a nemi ösztön akkor is, amikor gyermeknemzés lehetetlen a természet törvényei szerint (pl. terhesség-, menopausa, stb). A mondottakból következik, hogy a házasság specifikumát jelentő nemi aktus elsődleges célja nem a nemi élvezet és nem a gyermeknemzés, hanem az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás. Semmi más cselekvés nem képes ilyen bensőséges és kölcsönös önátadást létrehozni. Ebből fakadóan az emberi szexus, csakis akkor tekinthető erkölcsi jónak, ha két olyan különböző nemű személy közt valósul meg, akik akaratilag teljesen és visszavonhatatlanul odaadták magukat egymásnak, vagyis házastársak. (HHCs 238)
     Csak a visszavonhatatlan önátadás a tökéletes önátadás. Ha legalább az egyik fél részéről nincs meg a teljes és visszavonhatatlan önátadás szándéka, azzal a tudattal, hogy: – „legfeljebb majd elválunk, ha nem felelünk meg egymásnak” – eleve érvénytelen a házasság. Ugyanígy érvénytelen azok esetében, akik eleve kikötik, hogy fogamzás esetén abortuszhoz folyamodnak (hiszen, a gyermek eleve elutasítása azt jelenti, hogy a házasfelek nem akarják a teljes testi önátadást egymásnak, annak valóságos létmivoltában). Az ilyen esetekben nincs szó a házasság felbontásáról, hiszen az ilyen „házasság” – nem házasság! – Magától értetődik az is, hogy érvénytelen a házasságkötés akkor is, ha később kiderül, hogy a férj impotens (és nem csupán nemzésképtelen!), mert a meddőség nem akadálya a testi-lelki önátadásnak, a házasság lényegének! Érvényes a házasság azesetben is, ha bármely más betegség válik ismertté. Aki gazdagnak hitte leendő társát, s később megtudta, hogy szegény, érvényes házasságot kötött vele, hiszen ez egyáltalán nem személyi tulajdonság. (HHCs 239)
A házastársak nemi élete önmagában nem értékhordozó, de magasztossá válik, ha a teremtés részese. (HHCs 240)
     Egész életen át nehéznek, sőt lehetetlennek is tűnhet egyetlen emberi személyhez kötődni. Ám (…) Isten végleges és visszavonhatatlan szeretettel szeret bennünket, s a házastársak ebből a szeretetből részesülnek. Ez a szeretet hordozza és támogatja őket – lehetővé téve –, hogy hűségükkel Isten hűséges szeretetének tanúi legyenek. A házastársak, akik Isten kegyelmével teszik e tanúságot (gyakran igen nehéz körülmények között), megérdemlik az egyházi közösség hálás elismerését és támogatását! (ÚK 1648)
     A Szentségi Házasság feltételezi a kegyelmi állapotot, vagyis a 'rendes' hívő életet, (rendszeres ima, szentmise, szentgyónás, szentáldozás). Bár valamennyi Szentség kegyelme kellő erőt ad a hit megélésére és az üdvösségre, ezzel szemben a bűn, (a kegyelmi állapot hiánya) alkalmatlanná teszi az embert a kegyelem befogadására, minek következményeként egyre kevésbé él a lélek szerint! Röviden tehát; a házasság szövetségének meglazulása, nem a Szentség 'hatástalanságának', hanem az életszentségre való törekvés ellanyhulásának vagy hiányának róható fel! (HHCs 401)
Ne feledjük, hogy a nem kölcsönösségen alapuló szeretetben az egyik fél mindig áldozat!  „Az pedig, hogy a házastársak közt ki kormányoz és ki engedelmeskedik, abban az isteni szeretet legyen a mérvadó, mivel egyikük Krisztus, a másikuk pedig az Egyház képét tükrözi” . (XIII. Leo, Arcanum)

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

A házasság szent!

     Egyházi törvény írja elő katolikusok számára a házasságkötés érvényes formáját: a plébános vagy meghatalmazottja és két tanú előtt kell a házassági szándékot (minden kényszer nélkül) kölcsönösen kijelenteni, az élethossznyi együttlétre esküt tenni és a házasságot – a gyermekáldás lehetőségének nem kizárásával – elhálni! A katolikusok pusztán polgári házassága ezért érvénytelen.
     A Házasság Szentsége kizárólagos köteléket hoz létre, melyben maga Isten pecsételi meg a felek beleegyezését, ezért a megkötött és elhált házasság soha nem bontó fel, a halált kivéve! A Szentség ezenfelül megadja a házastársaknak a szükséges kegyelmet ahhoz, hogy az életszentséget a házaséletben a gyermekek felelős elfogadásával és nevelésével elérhessék. (vö. ÚK 1606)
     A házasság mint szentség megadja a hívőknek azt a természetfölötti erőt, amely szükséges ahhoz, hogy 'jó harcot harcoljanak' (1Tim 6,12). 
     A fogamzásgátlás elutasítása nem jelenti azt, hogy nincs szükség felelős családtervezésre. Eszközül azonban csak a teljes vagy időszakos (a termékeny periódusokra vonatkozó) önmegtartóztatást szabad használni. Ennek módja ma már könnyen megtanulható. Igaz, mindig áldozatot jelent, de ebből az áldozatból, mint Jézus keresztjéből, élet fakad.
     Amikor mindketten meghalunk önmagunknak és egészen a másikért vagyunk ott, akkor megvalósul egy új egység, egy új teremtmény, az “egy test”, amely valóban bekapcsol a Szentháromság életébe, hiszen azt mintázza. A házastársi együttlét nem csupán valami földi-testi dolog, hanem egyben misztikus találkozás
Istennel, ami a házasság szentségének kegyelmét éleszti fel újra és újra. Ez az, amit abszolút félreértenek az emberek! A házasság SZENT, mert Istentől való és ennek profanizálása (megszentségtelenítése) a párkapcsolat, a vadházasság, az együttélés és a "polgári" esküvő!
     A szűzi tisztaságban fölkészült jegyesek tisztaságban megélt házassága a Szentháromság képmását, a Szentlélek sajátos működési terét hozza létre a keresztény családban, az Egyház alapsejtjében. Önátadásuk gyümölcsének, a gyermekeknek világra hozásával és gyöngéd, gondos, hívő nevelésével a hívők nagy ajándékot adnak a társadalomnak és az Egyháznak, de nagy ajándékot kapnak maguk is. Életük termékenységét kézzelfoghatóan tapasztalják idős korukban gyermekeik kibontakozásában és róluk való szerető gondoskodásában.
     A keresztény család a Szentlélek mindent megújító működésének elemi élettere, amelyet a Krisztusban újjászületett személyek termékeny szeretetközössége alkot.
     Az egyesülés és az életadás a nemi aktus két olyan eleme, amely szerves egységet alkot. Nem választhatjuk szét őket anélkül, hogy Isten teremtő tervét meg ne sértenénk. Bűn, ha a házastársi egyesülés a fogamzás aktív kizárásával történik, de bűn az is, ha az életadás nem a hitvesi ölelés szeretetaktusán belül megy végbe (mesterséges megtermékenyítés). A meddőség nem abszolút rossz! Szolgálattal, örökbefogadással a gyermektelen szülők is az életadás örömére tehetnek szert. 

Nincs üdvösség senki másban!

     A Katolikus Egyház tanítása, hogy az Üdvözítő Krisztuson kívül, „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem adatott az embereknek az ég alatt” (Apcsel 4,12).
     Kétségtelenül, más mitológiákban és ősvallásokban is találhatunk előképeket vagy hasonlóságokat, ám mindezek Isten Fiának messiási megjelenésével letisztultak, megvalósultak. Merthogy sok ősi múltra tekintő vallás van a világban, számtalan prófétával és ősi hitregével, ám Isten egyedül Jézus Krisztust igazolta és tanítását (a kereszténységet) az Evangéliumból ismerhetjük meg!
     »A Katolikus Egyház felemelt fővel tudatában van annak, hogy kívüle nincs üdvösség. Nem gőg vagy szűkkeblűség ez tőle, hanem igazság mélyen átérzett öntudata. Tudja, hogy Krisztus tanának, a mennyek országának kulcsai és az üdvösséghez szükséges eszközöknek egyedüli örököse, ő kapta a megbízást, hogy tanítson minden nemzetet, viszont mindenkinek lelki kötelessége, hogy őt hallgassa s neki engedelmeskedjék. (Mt 28,20; Mk 16,16)
     Ez volt már az apostoloknak Szentlélektől sugallt meggyőződése. Pál apostol maga is így beszél: „tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, s így hajótörést szenvedtek a hitben. Ezek közé tartozik Himéneusz és Alexander, akiket átadtam a sátánnak (vagyis kiközösítette), hadd tanulják meg, hogy ne káromkodjanak. (1Tim 1,19-20)
     Az ősi Egyház sem vélekedett másként. Az eretnekektől, akik Krisztus varratlan köntösét, a keresztény tan egységét igyekeztek szétszaggatni, a legnagyobb borzalommal fordult el és „a kárhozat fiainak” tartotta azokat.
     Szent Ignác vértanú (†109) azt állítja: „Aki csak Istené és Jézus Krisztusé, az a püspökökkel tart, amiként azok is, akik penitenciát tartva az Egyház egységébe újra visszatérnek, szintén Istenéi lesznek…” (Philad. III.)« (ML)

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait, valamint
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

A házasság és családtervezés

     a) kizárólagos (monogám és szigorú hűségre kötelez):
Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége (1Kor 7,14). Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele a megkötözöttségekben is? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesznek (1Kor 6,16). A házasfelek többé nem két test, hanem csak egy, mert amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 19,6).

     b) felbonthatatlan (a valóban érvényes házasságnak csak valamelyik fél halála vet véget):
Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör (Mk 10,11-12).
Az Úr a tanú közötted és feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad: a szövetséggel elkötelezett feleséged. Nemde egy élete van neki is meg neked is, mely testből és lélekből áll? Tartsátok hát tiszteletben közös életeteket, és ne legyen egyiktek sem hűtlen ifjúkori társához. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr (vö. Mal 2,14-16). A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét (1Kor 7,10-11). A válás általában bűn, de kivételes esetekben a házastársak különélését az Egyház megengedi. Ilyenkor az elváltak szentségekhez is járulhatnak, de amíg házastársuk él, újabb házasságra nem léphetnek (kivéve, ha az egyházi bíróság jogerősen kimondja a házasság érvénytelenségét, vagyis formai vagy egyéb szempontból eleve nem is jött létre)! Az ágytól-asztaltól különélő házasok, természetesen más szexuális kapcsolatra sem gondolhatnak. Akik érvénytelen házasságban (polgári vagy párkapcsolatban) élnek, nem kaphatnak érvényes feloldozást, amíg ehhez a bűnös állapothoz ragaszkodnak. Ha házasságuk nem rendezhető és szétválni csak gyermekeik kárára tudnának, Isten előtt úgy tisztázhatják helyzetüket, hogy vállalják a testi kapcsolat nélküli, testvéri együttélést. Ilyenkor a botránkoztatás kizárásával szentségekhez is járulhatnak.

     c) minden egyes házastársi aktus nyitott a gyermekáldás előtt: (Nagyon nyomatékos a figyelmeztetés, hogy)
Az asszony... gyermekek szülése által fog üdvözülni (1Tim 2,14-15).
Onan... magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon... Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt (Ter 38,9-10).
A fogamzásgátlásnak a III. században történt legelső világos említése óta mindmáig egyöntetűen fönnáll annak egyházi elítélése: azok a cselekedetek, amelyek közvetlenül a fogamzás meggátlására irányulnak, önmagukban rosszak, és lényegüket tekintve tárgyilag (magából a dologból következően) súlyosan bűnösek. (J. T. Noonan: Contreception, 1965.)
     A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. (XI. Piusz: Casti connubii, 1930. Lásd még: VI. Pál: Humanae vitae, 1968.)
    Valahányszor a házastársak fogamzásgátló módszerrel élnek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a Teremtő Isten a férfi és nő természetébe és nemi egyesülésük aktusába oltott, s úgy viselkednek, mint akik “felülbírálják” az isteni tervet, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastársukét is, hiszen a “totális” önátadás nem történik meg. (II. János Pál: Familiaris consortio, 1981.)

     d) A családtervezésnek elfogadható módja a biológiai megfigyeléseken alapuló terméketlen időszakok kihasználása és az önmegtartóztatás! (Az alábbiakról, így pontokba szedve nincs egyházi állásfoglalás, de lényegileg elfogadható indokok.)
     A házasfelek óvszerhasználata, ha az önmegtartóztatásra való törekvés elsőségét is szem előtt tartják – a józan emberi ész mérlegelése szerint – megengedhetők:
1) ha (átmeneti vagy) végzetes fertőzés veszélye áll fenn;
2) ha egy esetleges fogamzás súlyosan veszélyeztetné az anya egészségi státuszát, pl. rákos, és egy magzati fejlődés felgyorsítaná a degeneratív sejtek szaporodását; 
3) ha a feleség egy nagy műtét előkészületének hónapjaiban van, vagy egy műtétet követő időszakban (pl. a gyógyszerek kiürülését és a felépülést megvárandó);
4) súlyos életveszély és háborús cselekmények esetén.
5) A kémiai fogamzásgátló szerek használata csak akkor engedélyezett, ha ennek gyógyszerként való alkalmazásáról van szó (pl. ciklus zavar)! „Az egyház által nem tekinthető hitellenesnek semmiféle kezelési módszer, amivel szervi problémákat orvosolnak, még akkor sem, ha annak fogamzásgátló hatása van”. ( VI. Pál: Humanae vitae, 1968)
     Mellesleg megjegyzendő, hogy a kutatások szerint, lényegesen nagyobb a válások arányszáma azokban a házasságokban, ahol valamilyen fogamzásgátló módszerrel éltek a felek.

Az Anyaszentegyház öt parancsa

     Elöljáróban tisztázom hitünk idevonatkozó alapvetéseit!
     Az Anyaszentegyház Isten népének közössége, akik magukénak vallják az Apostoli Hitvallásban foglaltakat (credo).
Jézus Krisztus az Anyaszentegyház alapítója, aki apostolaira bízta közösségét. Az Egyház látható feje a római pápa, aki Péter apostol utóda.
‒ „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)
‒ „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat” (vö. Jn 21,15)
‒ „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg; aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött.” (Lk 10,16)
     Az Anyaszentegyházra úgy kell hallgatni, mint magára Jézusra!
Parancsait meg kell tartani!
1. Vasárnapot és kötelező ünnepeket szentmisével és pihenéssel szenteld meg.
2. A pénteki bűnbánati napokat és a parancsolt böjtöket tartsd meg:
3. Évente gyónjál és legalább a húsvéti időben áldozzál.
4. Házasságodat az Egyház törvényei szerint kösd meg és gyermekeidet katolikus módon neveld.
5. Az Egyházat anyagi hozzájárulásoddal is támogasd.
     Az Anyaszentegyház tagjai: akik meg vannak keresztelve, a római pápát, a püspököket törvényes elöljáróiknak elismerik és nekik engedelmeskednek, értük imádkoznak és munkájukat segítik.

Horváth Mária írása

A hála
     Úgy látszik, hogy nem csak a földi életben fontos a jó kapcsolatok kialakítása embertársainkkal, de bizony fontos és gyümölcsöző lehet a szentekkel való jó kapcsolatunk is! A részünkről-i "kapcsolattartás" természetesen nem nélkülözheti a bensőséges imádságot.
     Lányunk imádkozni kezdett egy társért, aki férje lehet, én pedig a háttérben, újra kilencedet folytattam e szándékra a mi szent pápánkhoz, amikor is lányomnak ismét megjelent álmában.
Újra egy teremszerű helyiségben találkozott a Szentatyával. Én a háttérben álltam valahol. A hófehér ruhában lévő pápa odalépett lányomhoz és átölelte őt.
Röviddel ezt követően megismerte társát, aki férje lett a szentségben.
     Lányom kisgyermeke mellett komoly szakvizsgájára készült. Minden segítséget megadtunk, hogy sikerrel járjon, hiszen egy kicsi baba mellett nagyon nehéz egyetem utáni szakképzésre járni és szakvizsgát tenni.
Gyermekünk sokat izgult és attól tartott, nem fog sikerülni, nagyon nagy volt az anyag.
Ismét álmot látott. Újra megjelent neki II. János Pál pápa, hófehér ruhájában elé ment és táncra kérte.
Lányom vizsgája kiválóra sikerült.
     Szent II. János Pál pápa! Nem is tudjuk eléggé megköszönni Neked, hogy ennyit segítettél családunkban! Beléptél életünkbe, a mi szentünk lettél az Úr rendkívüli kegyelme folytán. Nem tudjuk mivel érdemeltünk meg Téged.
Ne hagyj el bennünket életünk folyamán, és kérünk, imádkozz hazánkért is, egész Európáért, családjainkért, gyermekeinkért, az ifjúságért és a jövendő életekért! Te, aki odafönt vagy az Égi Édesanya és Jézus közelében, esdd ki számunkra a béke ajándékát!
Légy áldott drága Szentatya mindenért, amit értünk, a világért, az Egyházért és az egységért, a békéért tettél! Ámen.

Bevezetésként

      Ma, az Egyház üdvösségre segítő, békés munkáját ‒ nem kizárható ‒, de kevéssé a fegyveres támadások fenyegetik, mint inkább a tudatosan ellenséges, rafinált és naprakész média-propaganda. Minden módon és minden eszközzel igyekszenek megosztani a klérust, a híveket és a kettejük közti bizalmat. Ha kell elferdítenek, kiragadnak, ha kell hazudnak és ha kell „magánkinyilatkoztatásnak” tüntetnek fel eretnek állításokat. 
     Érdemes tehát tisztázni a katolikus hitgyakorlat mibenlétét, melyet az „Anyaszentegyház öt parancsa” röviden tartalmaz!
     Ezt az „alapvetést” fejtette ki bővebben Müller Lajos SJ: Az Anyaszentegyház öt parancsa c. munkájában, melyet a Szent István Társulat adott ki 1926-ban. Az eredeti művet lásd itt! 
     Tbk. ezen remekmű nyomán igyekeztem – máshonnan vett idézetek felhasználásával ‒ a „Hűség az Egyházhoz, hűség a Pápához” katolikus álláspontot posztjaimban megerősíteni! A nevezett műből való idézeteket (ML)-lel jelölöm!

A ragaszkodás több mint a hűség!

     Sajnos a házasulók sokasága alig gondolja át életre szólóan, hogy mire is vállalkozik. Adódhat ez abból, hogy a kezdetek felszínes, romantikus vágyaitól fűtött élményeit tekintik állandónak, és életre szóló „zsinórmértéknek”. Ezzel szemben a lelki- és jellemi sajátosságok hitbeli kötődései, kevéssé válnak a mélyebb megismerés és vonzalom kizárólagos meghatározóivá. A „holtodiglanra” mondott igenjükben nem számolnak a „majd addig” felmerülő esetleges életviteli- és anyagi gondokkal, a várandósságok, a „már nem, vagy még mindig” értetlenségeivel, az egészségben való fogyatkozás és az életkori sajátosságok következtében felmerülő hormonális-, hangulati tényezőkkel. Ebből fakadóan változhatnak az ingerküszöbök, eltolódhatnak az egymás iránti elvárások, így a „kezdő mértékhez” képest csalódottság, kiábrándultság lehet a következmény. A házasoknak törekedniük kell lélekben is megélni, értékelni az „Isten minket egymásnak teremtett” tudatosságát, eszerint gondolkodniuk és dönteniük, mely persze nem nélkülözheti az önfegyelmet, a szentségekkel való rendszeres életet és a naponkénti közös imát. (HHCs 196)
     A házastársi szeretet egészen emberi, azaz érzékelhető és lelki. Nem merő ösztön vagy érzelmi indulat, hanem elsősorban szabad akarati megnyilvánulás, mely nemcsak arra törekszik, hogy megmaradjon, hanem hogy növekedjék is a mindennapok örömei és fájdalmai között úgy, hogy a házasok egy szív és egy lélek legyenek, s emberi tökéletességüket együtt érjék el. Ebből következően ez a szeretet hűséges és kizárólagos egész az élet végéig. Amiként ilyennek látják szeretetüket a jegyesek azon a napon, amelyen szabadon és tudatosan megkötik házasságukat. Jóllehet a hűség néha nehézségekkel jár, ám senki nem állíthatja, hogy ez a hűség megtarthatatlan, hisz épp ellenkezőleg minden időben nemes, érdemszerző és a hosszan tartó boldogság forrása. (vö HV) (HHCs 276)
     A ragaszkodás több mint a hűség! A hűség ugyanis önmagában csak morális tényező. A ragaszkodás ezzel szemben érzelem is, mely igényeli a másik társaságát! Ezt fejezi ki a „soha el nem hagylak” esküje! (HHCs 201)
     A házasságkötést nem érzékek és érzelmek múló hajlandósága, hanem az akaratok megfontolt és erős eltökélése kell, hogy késztesse. Valójában a lelkek előbb és szorosabban kötődnek egybe, mint a testek. Isten rendelése folytán, a lelkek egybekeléséből származik az elválaszthatatlan kötelék. (XI. Pius) 

     Ahhoz, hogy egy házaspár együtt tudjon élni, ahhoz önfegyelem, lemondás és áldozat kell. A probléma az, ha ezt a másiktól várják. (HHCs 340)

     A házasság veszélyforrásai: 1) A parttalan érzékiség, ami mállaszt és mételyez. 2) A társ iránti imádat, mely a másik szerelmében látja üdvösségét. 3) A prüdéria, mely hamis „valláserkölcsi” vagy modernkedő felfogásból elutasító. 4) A túlzott anyagiasság, s az ebből fakadó „ráérünk még a gyerekkel” magatartás. 5) A szülőknek való megfelelni akarás. 6) A gyermekimádat, ahol a házastárs másodlagos. 7) Az önző divatmánia, és féktelen szórakozásvágy. 8) A testi, küllemi elhanyagoltság, a „birtokon-belüliség” kényelme. 9) Az általános restség a társért, a családért való áldozatvállalásra. 10) Az ima- és szentségi élet elutasítása. – Ezek bármelyike által megfeledkezhetnek a felek házastársuknak tett „jóban-rosszban, holtomiglan-holtáiglan” fogadalmukról, miáltal a szeretetük, bizalmuk és erkölcsi tartásuk, egymás iránti elkötelezettségük elsekélyesedik. (HHCs 286)

Horváth Mária írása

Az érintettség
Róma, 2005. októberében.
     Egész családunk elzarándokolt II. János Pál pápa sírjához, ami akkor a pápák sírboltjában volt található.
     A lányom mindig tisztelte a szentatyát, de számára ez nem jelentette azt − mint nekem és férjemnek −, hogy térdet is hajtott volna tiszteletből. Ki is jelentette, hogy ő csak Jézus előtt térdel le!
Elérkeztünk a sírhoz, rengetegen voltak. Egyszerre látom, hogy a lányom mélyen meghajol, majdnem a földig és elkezd sírni. Nem tudta abbahagyni, annyira sírt. Félre álltunk, és egyre csak kérdeztük, hogy mi történt, de egy ideig képtelen volt beszélni, úgy zokogott.
     Végül nagy nehezen elmondta, hogy egy melegséget érzett, mintha valaki fejére tette volna a kezét, és ez a melegség átjárta egész valóját.
Így kezdődött az ő kapcsolata II. János Pál pápával.
     Lányunk, fél évet töltött misszióban, Trinidad és Tobagóban egy katolikus lelkiségben. Hazatérve nem volt munkahelye, amit a misszió miatt elveszített. Sokáig próbált álláshoz jutni egyetemi végzettségének megfelelően, de sikertelenül. Hónapok teltek el ebben a várakozásban.
     Kilencedet kezdtem el imádkozni érte II. János Pálhoz.
A kilenced végén lányomnak megjelent álmában. Egy teremben volt, és velem beszélt egy rövid pillanatig. Ezután a pápa hófehér ruhában ült egy padban, lányom felé nyújtotta kezét, majd azt megfogta és tenyerét megsimította kétszer.
     A lányom felébredt és kb. két hét múlva álláshoz jutott.

(Folytatás)
     Az emberi egzisztencia (bűnbeesést követő) újjáterem-tése nem a paradicsom vissza-térését jelenti, hanem azt, hogy Jézus keresztjének és föltáma-dásának jegyében újra harmó-nia születhet a testi vágy és az emberi szellem, a férfi és a nő igényei, az intim kapcsolat személyes megélése és az új élet fakasztása között. Ez az új harmónia önuralmat, áldozatos szeretetet és a Szentlélek erejére való ráhagyatkozást tételez föl.
     A férfi és a nő egyenértékűségét, miként az emberi anya- és atyaságot – bár biológiailag hasonló más élőlényekéhez – lényegileg és kizárólagosan az istenhasonlóság alapozza meg. Erre alapul a család, a szeretetben egyesült személyek közössége. Az Újszövetség fényében válik láthatóvá, hogy a család eredeti modelljét Isten szentháromságos misztériumában kell keresni. (vö LCS 9-10)
     A keresztény tisztaság a szexualitás harmóniája a Krisztusban megújult személyiség egészével.
     A szexualitás lényege az a képesség, hogy a férfi és nő életadó önajándékozásban egyesüljön. A nemi aktus a két személy fenntartás nélküli önajándékozásának kifejezése testileg. A teljes önajándékozásnak két formája van:
a) A szűzi élet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság (minden nemi tevékenység kizárása); ez lehet átmeneti (előkészület a házasságra) vagy végleges;
b) A házasélet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság egy férfi és egy nő közötti intim életközösségben, akik az "Isten minket egymásnak teremtett" örömével tekintenek egymásra.
     Az udvarlás, együtt-járás időszaka, de még a jegyesség sem hatalmazza föl a feleket semmiféle testi bizalmasságra! Ez nem álszentség, nem prűdség, hanem a másik fél megbecsülése, nemi identitásának tiszteletben tartása! Kerülni kell tehát az erotikus bizalmaskodást, mert ezen a téren az ember nagyon hajlamos az önáltatásra és könnyen elveszítheti önuralmát! "A szerelmes gyöngédségben van olyan pont, amelyen túl, mint a zuhatag előtti csónaknak, nincs már megállás!" (ÚH 674)
     Teológiai szempontból a házasság mindenekelőtt olyan kétoldalú szerződés a házasfelek között, amit Jézus szentségi rangra emelt.
     A keresztények házasélete Krisztus és az Egyház szeretetközösségének kifejezése és megvalósulása, a Szentlélek kegyelme működik benne. Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom (Ef 5,31-32).
     A házasság szentsége a férfi és nő közötti életszövetség természetfölötti megvalósulása Jézus Egyházában. Mindazon javak, amelyek miatt maga a házasság jó: a gyermek, a hűség és a szentség. (XI. Pius, Ad salutem 1930)

A Csomóoldó Boldogasszony tisztelete

     Az utóbbi évtizedekben Buenos Airesben különösen elterjedt a Csomóoldó Boldogasszony tisztelete, amely végsősoron Ferenc pápának köszönhető. 

     Elsőként Szent Iréneusz (140-202) Lyion püspöke írt a Szent Szűzről, mint „csomóoldóról” az Adversus haeresis (A hamis gnózis leleplezése és cáfolata) c. írásában.

     Ez az elmélkedés ihlette 1700-as elején Johann M. Schmittner festőt, hogy megfesse a Csomóoldó Boldogasszonyt. (ld. a lenti képet!) Ez ma, az augsburgi St. Peter am Perlach templomban található. Az ihlető meditáció az üdvtörténet két legfontosabb szerepét játszó asszonyáról, Éváról és Máriáról von párhuzamot. Éva a sátán szavára hallgatott, Mária az Istennek mondott igent. Éva nem hitt az Istennek, s ezzel  halált hozott önmagára és utódaira azzal, hogy engedetlenségével megkötötte a boldogtalanság csomóját, Mária pedig hite és engedelmessége által, kibogozza azt. Éva az összes élők anyja, Mária is – mivel Fia mindenkiért meghalt – valamennyiünk édesanyja. Éva társa Ádámnak, Mária társa Szent Fiának. Éva a kígyónak szolgáltatta ki önmagát és gyermekeit, Mária széttiporja a sátán fejét. Ez pedig Isten akaratából és erejéből történik.

     A képen a Szeplőtelen Szűz – akinek piros ruháját kék palást borítja –, egymás után kioldja a két angyal által feléje nyújtott szalag csomóit. Lábával eltiporja a kígyó fejét, szétzúzza a poklot. A kép erőteljes szimbolikával rendelkezik: Mária feloldja életünk csomóit, amelyek gúzsba kötnek és eltávolítanak Istentől.                                                     Jorge Mario Bergoglio 1986-ban Németországban végezte tanulmányait, és minden bizonnyal Augsburgból magával vitte hazájába a kegykép másolatát. Tehát a későbbi Ferenc pápa, még egyszerű szerzetespapként honosította meg a Csomóoldó Boldogasszony tiszteletét Argentínában.

     A tisztelet gyors elterjedését mutatja, hogy 1996-ban a Buenos Aires-i főegyházmegyéjének, Szent József plébániájára helyezték el a képet. 2010-ben a város akkori főpásztora, Jorge Mario Bergoglio érsek dekrétumban hirdette ki, hogy a San José del Talar plébániát attól fogva, Csomóoldó Miasszonyunk kegyhelyévé nevezi ki (ld. legfelül!). (Vatikáni Rádió/Magyar Kurír nyomán) Forrás 

 

  Csomóoldó Boldogasszonyhoz

Égi Édesanyám, Csomóoldó Boldogasszony!
Te soha nem hagytál magára egyetlen segítségért kiáltó gyermeket sem!
Tekints a seregnyi "csomóra", mely életemet fojtogatja!
Kezedbe helyezem tehát életem szalagját,
hogy mindörökre oldozd ki azokat, Irgalmas Fiad kegyelmei által!
Benned remélek Csomóoldó Boldogasszony,
Te vagy reményem és biztos menedékem! Amen.
Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van Teveled!
Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse Jézus!
Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja!
Imádkozzál érettünk, bűnösökért,
és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre,
most és halálunk óráján! Amen.

Horváth Mária írása

Az érintés

     Fiatalasszony koromban többször is álmodtam a mi nagy szent pápánkról, II. János Pálról. Mindig örömmel ébredtem ezekből az álmokból.
     Ám egy hírközlésből megtudtam, hogy Szarajevóba készül. Akkoriban polgárháború dúlt Szerbiában. Ekkor ismét álmot láttam, mely arról győzött meg, hogy életveszélyes lenne elutaznia.
Álmomban a Szentatyát láttam magánkápolnájában, amint a nagy Feszület előtt mélyen imádkozott. Jézus, mintha megelevenedett volna, a töviskoronájából vércseppek hullottak a pápára.
     Felébredve azonnal tudtam, hogyha elutazik Szarajevóba, az élete veszélybe kerülhet. Álmomat leírtam a Szentatyának, és megfelelő kezeken át (fordításban) elküldtem neki, könyörögve kérve, hogy ne utazzon el! Tudomásomra jutott, hogy aktuális utazását lemondta és a szarajevói látogatására csak jóval később került sor.
     Nem egyszer részt vehettem Rómában a pápai szentmisén a Szent Péter téren és a VI. Pál teremben a pápai audiencián. A legközvetlenebb találkozásom azonban itthon történt, amikor Budapesten járt a Szentatya. Szívbetegek vagyunk a férjemmel együtt és ezért Földi Endre atya segítségével sikerült bejutnunk a Bazilikába, amikor is a betegekhez látogatott el a pápa.
     Kivonulásakor mi férjemmel a 3. sorban álltunk és nem volt reményünk, hogy megérinthessük.
II. János Pál pápa azonban felénk nézett, majd a sorok között átnyúlva először férjemnek, majd utána nekem nyújtotta kezét. Lehetetlen leírni mit éreztünk, mit éltünk át. Nem emberi kéz érintését éreztem, olyan volt, mintha Krisztus fogta volna meg a kezünket. Mindketten sírva fakadtunk a megrendültségtől. Ma sem tudjuk felmérni ennek a kegyelemnek értékét.
     Amikor ( 2005. ápr. 2-án) elköltözött a Mennyei Atya házába – ahogyan Ő nevezte –, nagy fájdalmat éltünk át, ugyanakkor vele együtt örültünk is, hogy megszabadult nagy és súlyos szenvedéseiből. Temetésén fiam is részt vett és abban a megtiszteltetésben részesülhetett, hogy ott térdelhetett közvetlenül a nyitott koporsója előtt.

Forrásként több helyütt felhasználtam a Szentírás-, a HAGIOSZ.net cikkét
a pápák és a II. Vatikánum megnyilatkozásait,
a szerkesztő Hivatás, házasság és család c. kiadványát.

      „Napjainkban sajnos úgy tűnik, a nagyon hatásos hírközlő eszközök különféle programjai a családok szétzilálására törekszenek. Rendes és vonzó állapotnak próbálják föltüntetni azon helyzeteket, melyek valójában rendellenesek. A sugallt élethelyzetek ugyanis ellentmondanak annak az igazságnak és a szeretetnek, melynek indítania s vezérelnie kell a férfi és a nő kapcsolatát! Éppen ezért, feszültséget és megosztást támasztanak a családokban súlyos következményekkel, főként a gyermekekre nézve. Elhomályosítják az erkölcsi lelkiismeretet, eltorzítják azt ami igaz, jó és szép, miközben a szabadságot valójában szolgaságba süllyesztik. Mennyire aktuálisak Szent Pál szavai a szabadságról, mellyel Krisztus szabadított meg minket, s a rabszolgaságról, mely a bűn következménye!” (vö Gal 5,1) (vö II. János Pál pápa LCS 7-8.o)
     Jelen történelmünkben, amikor a családra oly sok torzító és megsemmisítő erő támad, az Egyház tudván, hogy a társadalom – miként önmaga épsége és egészsége – összefügg a család állapotával, sürgető és égető feladatának tekinti, hogy mindenkinek hirdesse Isten tervét a házasságról és a családról. (vö AA 11)
     A Krisztusban újjászületett ember szíve megújult a szeretetben, emberi kapcsolatai megújultak a testvériségben, teste megújult a keresztény önuralomban. Mindez megújítja az emberi egzisztencia legintimebb területét, a szexualitást is.
     A bűnbeesés a szexualitást is eltorzította és meghamisította. Szégyenkezés, bujaság, testi roncsolás és a párkapcsolat megmérgezése jelent meg a nemek életadó egyesülésének szépséges valóságában. Felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek... (folyt.)

Az Úr Testének és Vérének ünnepe

     Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap után két héttel tartják. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)

     1264-ben IV. Orbán pápa tette kötelező – piros betűs – ünneppé, Lüttichi Szent Júlianna látomása nyomán, aki a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Szent Júlianna úgy értelmezte a látomását, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe.

     "Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák." [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

KATEKIZMUS: 1167 Az Úrnapja kiemelkedően a liturgikus összejövetel napja, melyen a hívők összegyűlnek, hogy hallgatván Isten igéjét és részesedvén az Eucharisztiában, megemlékezzenek az Úr Jézus szenvedéséről, föltámadásáról és dicsőségéről, és hálát adjanak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való föltáma-dása által. [II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum concilium, 106.]

1193 A vasárnap, az "Úrnapja" elsődlegesen az a nap, melyen az Eucharisztiát ünnepeljük, mert a föltámadás napja. Kiemelkedően a liturgikus összejövetel, a keresztény család, az öröm és a munkaszünet napja. "Az egész liturgikus esztendő alapja és magva." [II. Vatikáni Zs: Sacrosanctum concilium, 106.]

"Áldott az úr napja, mert ekkor kezdődött a teremtés, (...) a világ üdvössége, (...) az emberi nem megújítása (...). E napon ragyog az ég és a föld, és fénnyel telik meg az egész világ. Áldott az úr napja, mert ekkor nyíltak meg a Paradicsom kapui, hogy Ádám és az összes onnan kizárt félelem nélkül oda beléphessen." [Fanqîth: Breviarium iuxta ritum Ecclesiae Antiochenae Syrorum, 6. köt.]

A kép forrása: http://lh6.ggpht.com/-Zq1wwS98NxA/T9HGNXnHflI/AAAAAAAAEdE/PDWyjNBCUtw/0046%252520DSC03797.JPG?imgmax=800

Meg kell tanulnunk levonni a tanulságokat! 

     Előbb-utóbb persze mindenki belátja, hogy a tisztaság – vagyis a vágyak kordában tartása – lett volna a kisebb "szenvedés", a megaláztatások és a rosszabb élethelyzetek kínjánál!
     A régi bölcsességhez, miszerint "mindennek megvan a maga helye és ideje" hozzá fűzhetjük, hogy és megvan a kegyelmi feltétele is! "A szexualitás bár Isten ajándéka, de a házasság szentségén kívül élni vele, kisiklathatja az életet!" (HHCs 140)

     Isten, a fájdalmas csalódásoktól, az egészségi- és életviteli károktól, de főként a kárhozatos bűn terhétől akar megóvni bennünket a (saját érdekünkben). A jóra való indíttatáshoz Ő adja meg a kegyelmet, az erőt – olyannyira –, hogy lehetnek időszakok, amikor nem is érezzük a lemondás terhét, hanem tökéletesen beleolvadunk Isten szeretetébe. Nem kér lehetetlent, csak ember felettit! Vagyis egy-fajta hősiességet kíván – mely a szentek sajátja –, s amely Isten erejéből fakad, nem a sajátunkból. Ez a lemondás olyan akarati cselekedet, ami a szeretet, az agapé sajátja, s amellyel Isten és a társunk felé kell fordulnunk. Szó, mi szó: "hogyan tűrnéd a mocskot, ha már a tisztaságot is alig viseled?" (UH 520)

     Meg kell tanulnunk levonni a tanulságokat, bűnbánatot tartani, elfogadni az isteni megbocsátást és megbocsátani saját magunknak is! Ez a jó kibontakozásának a kezdete!
Mindazáltal, aki hajlamos mentegetni magát azzal, hogy a külvilágot okolja, annak meg kell tanulni reálisan látni saját hibáit, a jó tulajdonságait és a környezet ártalmas késztetéseit. Hiszen mink van, amit nem kaptunk? A helyes önértékelésben nagy segítségünkre van az alázat, az élethelyzetek megítélésében pedig az ima és a szentségi élet. Alázat pl. azt tudni, hogy hol a helyünk, mik az értékeink és hogyan tehetünk tanúságot a tiszta szeretetről, mások jobbulására. "Csak a tiszta szeretet lehet alapja a jó házasságnak, és csak a tisztaság szeretete tarthatja egyben." (UH 476)
     "A szüzesség metafizikai pecsét! A szentség oltalma nélkül való feltörése oly vakmerőség, mint bekötött szemmel átkelni egy forgalmas úttesten!" (UH 30) 
     Az élet dolgai – különösen a szerelemben –, értelmileg könnyebben mérlegelhetők, mint érzelmileg! "Aki szívében nem büszke a tisztaságára, az lelkében már bemocskolódott!" (UH 621)
     Aki helyesen értékeli az életét, a céljait és becsüli saját magát, az nem fél az önmegtartóztatás szenvedésétől, a kimosolygástól. A "felnőtté válásnak" nem szimbóluma sem a dohányzás elkezdése, sem pedig a szüzesség elvesztése! A felnőtt életkorra való helyes felkészülés, épp a tudatosság és mértéktartó viselkedés elsajátításával valósulhat meg, és ebben múlhatatlan szerepe van a szülőknek, pedagógusoknak és a tisztességes barátoknak! "Az igaz szerelmet az örökkévalóság átfénylő harmóniái, és a tisztaság intim titkai lengik át." (UH 596) "A hit és tisztaság erénye, a jövendőd biztos reménye!" (UH 719)   
     Isten megteremtette az embert, saját képmására, mégpedig férfinek és nőnek. Isten megáldotta őket és így szólt hozzájuk: “Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,27-28)  A nemiség Isten akarata és műve. Nem bűn és nem is büntetés, hanem a teremtésben önmagát kifejező Isten gyönyörű gondolata, az ember teremtő istenképiségének a részeként. A tisztaság megőrzése egyszerűen háttérbe szorítja az ál-önrendelkezés, istenfüggetlenség botlásait, és nem csak reményt ad a boldogságra, de biztos lehetőség a porig alázások elkerülésére!
     Ha amiatt vállaljuk a megaláztatást és a sebeket, mert tiszta életünket irigyelik, büszkén tekinthetünk Jézusra, hiszen Ő is ezt tette miérettünk. Ehhez kétségkívül bátorság kell, ám erőt meríthetünk abból a Bátorságból, amely a halált sem tartotta túl nagy árnak, csakhogy kiragadjon minket a bűn karmaiból. (– Jaj Istenem! meg lehetett ezt érteni?) Forrás felhasználásával