A Gondviselés sajátos megoldásai 5

     Három hét múlva özvegy Fayot-né visszatért Noäs-be. Érdekes, hogy egy darabig elkísérte az öreg Vianney.

Szentünk felette boldog volt, hogy hírt hallhatott családjáról, de nagyon elszomorodott, hogy apja kellemetlenségeknek volt kitéve miatta. Az tény viszont, hogy sem azt nem tudta, miként került ebbe a helyzetbe, és azt sem, hogy miként lehetséges kikerülni e zsákutcából. Mindenesetre a papi hivatás iránt érzett vonzódása nem sorvadt el!

1810. szeptember derekán elhatározta, hogy tan­könyveit elhozatja, nehogy nagyon elmaradjon. Noäs-i pót-anyját megkérte, hogy tanulhasson a szobájában, így bocsánatot kért, hogy az őszi nagy munkákban nem vehet részt.

A levele akadály nélkül elérkezett Écully-be és egy megbízható özvegyasszony elhozta neki a könyveket. A tanulásban való elmélyülésben nem sokáig volt része, mert október végén, igen jó hír érkezett hozzá. Mit jó hír!? Örömmámor! Bonaparte Napóleon Mária-Lujza osztrák fő­hercegnővel kötött házassága alkalmából amnesztiát adott. Többé nem kell bujkálnia, szabad lett, Dardilly és Écully várja őt.

Majdnem egész Európá­ban beköszöntött a béke, és a kíméletlen Blanchard kapitány is tudatta a Vianney családdal, hogy fiuk szabad. De Blanchardnak volt egy nagyobb röstellni valója is! A legkisebb Vianney-fiú (a szintén) Ferenc, aki 20-ik évé­ben volt, a sorozási sorshúzásnál nagyobb számot húzott, és így a behívását elodázták. Blanchard viszont azt ajánlotta az ifjúnak, hogyha behívása előtt jelentkezik szolgálattételre, ezzel kiválthatja „helyettesként” a szökevény bátyját, s a család mentesül a katonai kényszer­-belakoltatás büntetésétől.

Ferenc beleegyezett, kapott is 3.000 frankot, mely persze Jean-Marie örökrészét fogja majd terhelni. Ferenc te­hát katona lett. A legutolsó hírek az 1813. évi hadjárat után érkezett tőle, és szülei sohasem látták viszont!

A Fayot-féle házban sűrűn hullottak a könnyek, amint értesültek arról, hogy „Vincent Jeromos” hamarosan elhagyja őket. Különösen a kis Claudina, aki gyengéd szeretettel ragaszkodott hozzá, nagyon sokat sírt. „Nem lesz többé unokafivérünk” mondogatta anyjának. A falubelieknek meggyőződésük volt, hogy pap lesz belőle.

Pótanyja kierőszakolta, hogy fogadja el azokat az asztalkendőket, melyeket még nászajándékba kapott. A Dadolle-nő­vérek gyűjtést rendeztek a plébánia területén, egy Renaison-i szabó pedig reverendát készített a jövő Vianney lelkésznek, kinek azt egy ízben föl is kellett próbálnia. Valójában titkon azt remélte mindenki, hogy plébánosként vissza fog térni közéjük!

Egy idős néni 30 frankot hozott neki, a kismalaca árát e szavakkal:. „Majd emlékezzék meg rólam, ha majd pap lesz!”

És 1811. január elején az ex-Jeromos, zokogástól kísért köszöntések közepette búcsúzott jóságos pót-anyjától, aki szívesen visszavezette volna az édesanya karjai közé, de már nem volt annyi ereje. A 14 éves fia, Louis kísérte el nagy barátját egészen a szülőházig.

Vianney-né szenvedélyesen ölelte szívéhez szeretett fiát, aki annyit szenvedett. De ő is arcán hordta bánata nyomait, sok-sok könnyet hullatott titokban, sok-sok lelki gyötrelem hasogatta szívét. Kis papocskája, akit képzeletben már ott látott az oltárnál, vissza adatott neki!

Ám néhány hétre rá, hogy szentünk visszatért a szülői házba, február 8-án, meghalt a szentéletű édesanyja 58 éves korában. Fia, életének utolsó pillanatáig hűen megőrizte emlékét, és mindig könnyezve beszélt róla. Azzal, hogy édesanyját elvesztette, már semmi sem kötötte többé őt a világhoz.

Vianney Jean-Marie sohasem felejtette el a Noäs-i hónapokat, és ha ígérte is, de nem térhetett oda vissza. Ámde élete végéig sok-sok öreg barátját fogadta onnan, akik tanúi voltak az ott töltött napok keserveinek. Halála után szeretettel zarándokoltak sírjához.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( Forrás )

A Gondviselés sajátos megoldásai 4 

     Az előzőkben említést nyert, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste-t Noäs-ben bújtatták, mint katonaszökevényt, ám egyszer majdnem elfogták. 1810. egyik nyári dél­utánján, amint Vincent Jeromos néven a tanya közelében dolgozga­tott, csendőrök tűntek fel az úton. A megbeszélt jeladás figyel­meztette őt. Egy idő óta ugyanis az idősebb Fayot gyerekek és a polgármester fiai be lettek avatva a titokba. Efféle meg­lepetések mindig várhatók voltak. Ezért a jászolrács fölött, a szénapadlás deszkájába nyílást vágtak, amely elég nagy volt arra, hogy egy ember keresztülférjen rajta. Jean-Marie hirtelen az istállóba ugrott, felugrott a rejtek­helybe, s a széna alá kuporodva Istennek ajánlotta ma­gát.

A csendőrök vajon látták-e őt elmenekülni? Nem lehetetlen! De bárhogyan is volt a dolog, élvezettel fogtak hozzá a kuta­táshoz, mely remegéssel töltötte el a jelenet tanúit. Jean-Marie visszatartotta lélegzetét. De fuldokolni kezdett az istálló melege és a napsugarak következtében rothadó széna alatt. Mi több, az egyik csendőr a szénarakásban, mely alatt Jean-Marie mártíriumot szenvedett, kardja hegyével meg­szúrta őt. A heves fájdalom dacára, nem árulta el magát.

Később bevallotta, amikor Noäs-i emlékeiről beszélt, hogy életében sohasem szenvedett annyira, és ekkor megígérte Istennek, hogy a szenvedéseiben sohasem fog panaszkodni. „S szavamat állottam!” – mondta őszinte hálával.

Meglehet, hogy pár percen belül meg is fulladt volna, ha a csendőrök, miután a kutatással megvoltak elégedve, a polgármes­terhez be nem mennek egy kis frissítőre.  

1810. derekán Jean-Marie hírt hallott családjáról. Az özvegy Fayot-nénak az orvos ugyanis előírta Charbonieres-les-Bains-i víz használatát. E gyógyfürdő Lyon-tól nyugatra, 9 kilométernyire fekszik, Dardilly-től sem messze. A beteg vonakodott, mert a szállásköltségekkel sokba kerül. Jean-Marie azonban erősen ajánlotta, hogy egyfelől az orvosnak engedelmeskedni kell, másfelől hírt is hozhat a családjáról is, akiknél szállást nyerhet. Szegény számkivetett szentünk, levelet fogal­mazott övéi számára, mely tele volt keserűséggel és megbánással. Mindazonáltal nem nevezte meg a he­lyet, ahol rejtőzködött. Aztán Fayot asszonynak felajánlott 100 frankot útiköltségre a spórolt pénzéből.

Kédőbb, Fayot Jeromos az asszony fia így tanúskodott az esetről: „Anyám megjelent a Vianney családnál, de a családfő nehézségeket támasztott a szállás miatt. Ekkor felmutatta az anyának a fia levelét, aki annyira boldog volt, hogy fiáról hírt hallott, hogy örömében sírt és megölelte anyámat.

‒ Adunk önnek lakást mondta, és ápolni fogjuk önt!.

És Vianney asszony elbeszélte anyámnak, hogy egy alkalommal amint nagyon levert volt, felkereste Balley plébánost, ki ezt a meglepő választ mondta neki: „Jó asszony, ne aggódjon a fia miatt. Mert ő se nem beteg, sem meg nem halt. Sohasem lesz katona, hanem pap lesz!”

A rideg Vianney gazda nem igen volt elragadtatva a látogatástól. Az át­olvasott levél sem enyhítette rossz hangulatát. Fia miatt már több ízben pénzbüntetést kellett fizetnie, és meg is fenyegették őt, hogy büntetésül költségére katonákat fognak nála elszállásolni. „Az utolsó fillérig felétetem vagyonát” mondta Blanchard, a sorozókapitány, aki Dardilly-be jött, hogy a besorozott Vianney Jean-Marie eltűnése miatt vizsgálatot tartson.

‒ Neki is éppúgy, mint a többieknek, be kellett volna vonulnia, ismételgette az apa, és az egész ház békességben maradha­tott volna!

‒ Úgy látszik, válaszolt az özvegy, ön nem igen örül annak, hogy a fia nálam van!

‒ Hol lakik ön, hogy felkeressem őt?

‒ Nem mondhatom el, de higgye el nekem, hogy a fia értékesebb ember minden vagyonuknál! 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(A szülői ház Dardilly-ben)

https://youtu.be/O4Vw0K33RXQ

https://youtu.be/vUq7panhlts

A belső béke nyomában

A Gondviselés sajátos megoldásai 3 

     Szentünk igyekezett magát hasznossá tenni. De a tél a mezei munkát meghiúsította. Forez hegységeiben bőven esik a hó s hosszú ideig fedi a földet. Ő Vincent Jeromos úgy gondolta, hogy ta­nító lesz. A községben sok volt az analfabéta és szükségesnek ta­lálta, hogy legalább a miseimákat el tudják olvasni. Fayot-né gyer­mekei, más ifjak és férfiak jöttek hozzá, hogy írni-olvasni ta­nuljanak s valamit a katekizmusból. A fiatalember jelenléte senkinek sem tűnt gyanúsnak, mert külseje teljesen paraszti volt. Csak a polgármester és unokanővére Claudia tudták az idegen nevét.

Jean-Marie várta az alkalmat, hogy misére le­mehessen Noäs községbe. Szíve összeszorult, valahányszor hal­lotta a harangszót, s nem tudott a hívásának eleget tenni. Végre, amint egy hétköznap Jacquet plébános, aki a forradalom alatt számkivetésben élt, kora reggel misézett. Vianney nekibátorodott s a majdnem üres templomba ment, ahol meggyónt, megáldozott.

Ezekben a magasan elszórt falvakban az volt a szokás, hogy vasárnap délelőtt mindig maradt valaki oda­haza, aki csak lélekben egyesült a templomban lévő családtagokkal. A mi Vincent Jeromosunk is sokszor vállalta a házőrző szerepét.

A Noäs községbe vezető út nagyon meredek volta miatt Fayot-né nem vitte ma­gával a hároméves Claudinát. Szentünk, úgy bánt a kis ártatlannal, mint ezt a jó testvéreknél szokás. Mulatott a leányka gyermekes fecsegésén és részt vett ártatlan játékaiban. Amint azonban a harangszó jelezte a Szentmise Úrfelmutatását a gyermeket letérdepeltette maga mellé.

Egy alkalommal a szolgáló templomból jövet nevetve mondta a kislánynak: „Claudina öleld meg unokafivéredet hálából, hogy vigyá­zott rád!” De szemérmességében Vianney Jean-Marie gyengé­den eltolta magától a kis karokat. Az anya megkorholta a szolgálót és megparancsolta, hogy a tréfát ne ismételje meg többé.

Vianney Jean-Marie lassan-lassan beletörődött a sajátos helyzetébe, és nem mert a hivatására gondolni, ezért még fokozot­tabban vetette magát az isteni Gondviselés karjaiba! Mégis egy titkos bánat emésztette őt, hogy mi lett övéivel Dardilly-ben?

Ők úgy tudják, hogy a harctérre ment. Sőt Blanchard kapitány intézkedett, hogy a katonaszökevény fia miatt az apa fenyítő büntetésben ré­szesüljön.

De Noäs-ben is szomorúság érte. A jó Fayot-né sorvadni kezdett, aki Jean-Marie második gondos anyja lett.

Hogy rajta segítsen és hogy kevesebbet gondoljon bánatára, Vianney testestől-lelkestől a kétkezi munkára adta magát. A tanya földművesei közé állott, de pótanyja korholása dacára, alig evett és meghűlt, mellhártya-gyulladást kapott és magas láz fogta el. Amennyire csak lehetett, ápolták. Erős szervezete végül is megmentette.

Ettől kezdve kevesebbet törődött a csendőrök jelenlétével. Nem félt többé megjelenni a vasárnapi Szentmiséken. Akik őt látták, azt mondták, hogy sohasem láttunk még efféle jámbor fiatalembert.

A templomból jövet szívesen meglátogatta a vallásos a Dadolle-nővéreket, akikkel jámbor dolgokról társalgott.

Hóolvadás után az utak ismét járhatóbbak lettek, a csen­dőrök jövetelét jelezték a környéken. Az erdőnek ez a sarka nem ígért nekik eredményt, jóllehet, hol éjjel, holnappal tűntek fel, nagy hirtelenül. De miként a Fayot család hagyománya mesélte, valahányszor a csendőrök hirtelen benyitottak éjjel az özvegyasszony istállójába, nem találták ott senkit. Érdekes azonban, hogy ilyen események előtt, valami előérzet az erdőbe csalta imádkozni szentünket.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Gondviselés sajátos megoldásai 2 

     A dolog egyre komplikáltabb lett. Vianney az erdőtengerben, akarata ellenére lett katonaszökevénnyé. A község polgármesterénél, Paul Fayot-nál jelentkezett. Ez az egyszerű földműves nem a községben lakott, ha­nem a Robins-tanyán, két kilométernyire beljebb a hegységben.

Fayot nagyon népszerű volt és ez volt az oka annak, hogy a község választópolgárai az ő rokonságából vagy az ő leszármazottjai közül választották meg mindig az utódját.

A maga módja szerint értelmezte a császári törvényeket. 1810. januárjában, amikor Vianney Jean-Marie a polgármester ke­zeire bízta magát, már két katonaszökevényt rejtett el háza melléképületében. Egy újabb katonaszökevény érkezése nem volt túl örömére. Nagy családot kellett eltartania, azután meg a csendőrség időről-időre bejárta ez erdő ren­getegeit, melyek a katonaszökevényektől szinte hemzsegtek, mintha mindannyian találkát adtak volna egymásnak. Ámde nála, a falu polgármesterénél, a csendőrök mindig csak megpihentek s iddogáltak!

Végül, megnyugtatta a fiatalembert, kifejtve előtte, hogy őt már úgyis katonaszökevénynek tekintik, így nem marad más hátra, minthogy elrejtőzik a csendőrök elől. A polgármester tehát unoka­nővérének, Claudia Fayot házát jelölte ki számára tartózkodási helyül. A ház asszonya özvegyen maradt négy gyer­mekkel. A legidősebb 14 éves volt. Derék, könyörületes asszonyként ismereték. Hogy a lebukás veszélyét csökkentsék, szentünknek a Vincent Jeromos nevet adták.

Ennek a 38 éves Claudiának valóban arany szíve volt. Személyesen vezette a gazdaságot, könyörületességből szívesen segített a szegényeken, minden egyes kenyérsütés alkalmával számukra egy kenyeret félretett. Ezt a szerencsétlen fiatalemberünket is szívesen fogadta házába, aki oly különös körülmények kö­zött lett a gondjaira bízva.

Amikor gyermekeinek titoktartásáról meggyőződött, hogy, a jövevényt unokafivérüknek fogják tekinteni s nevezni. A katonaszökevény napközben rejtve maradt. A két első hónapon át a polgármes­ter házához tartozó csűrben vagy az istállóban tartózkodott. Ha az őrjárat arra járt, a csendőrök nem gyanakodtak. Elővigyázatból, Fayot-né huszonnyolc héten át vederben vitte a szökevény ennivalóját, mintha az állatoknak hozott volna valamit s csak sötétben mert Jean a levegőre menni és a család tagjai közé vegyülni. Az Evangéliumból vagy a Szentek Életéből felolvasott nekik, vagy épületes történeteket mesélt, amelyeket Balley plébánostól, vagy anyjától hallott. Jóságával valamennyiüket meghódította. Jámborságán épültek mindannyian.

Az istálló egyik szögletében, az egyik ablak mellett, deszka­fallal kerítettek el egy kis helyet, amit „szobának” neveztek el.

Itt Vianney Jean-Marie megosztotta ágyát a tizenhárom éves Louis-al, aki alig tudott aludni. „Édesanyám! ‒ mondta zokogva ‒, három álmatlan éjszaka után. Unokafivérem imádkozással tölti az időt, és alvásomban zavar. Nem akarok vele maradni!” Fayot-né fia számára kénytelen volt egy másik ágyat beállítani.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 https://youtu.be/CgaqqxgODkc

Az imádság a hívő ember lélegzetvétele
      Az ókori görög nyelv az embert az 'antroposz' szóval fejezte ki, amely 'felfelé nézőt' jelent. Talán nem is lehetne jobban kifejezni az ember lényegét, azt a tulajdonságát mely megkülönbözteti a többi élőlénytől. A “felfelé nézés” legkézzelfoghatóbb jele az imádkozás, akár rövid fohász vagy hosszú elmélkedés keretében. A lényeg ugyanaz: megtalálni Istent, kifürkészni a végtelent, s a véges emberi létben is megtapasztalni az örökkévalóságot.
     Korunk embere sajnos, a "felfelé nézés" helyett lefelé tekint, az anyagiak és a fogyasztás bűvöletében. Az Evangélium iránymutatásának hiányában, szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni a zajos világ káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát az Élet Forrásával.
     A világ békétlenségének, végzetes eltévelyedésének oka a hitbeli gyengülés, az egyre kevesebb imádság. Riasztó jelenség, hogy az emberek, még az életveszély és a látványos kudarcok láttán sem vonják le a tanulságokat, hogy Teremtőjük felé fordulnának segítségért, sőt, inkább vádaskodnak; "mindezt, miért engedi meg Isten?" Holott a magukat racionalistának tartóknak, fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint feldobott kövek zuhannak vissza. Csakis az Isten iránti bűnbánatban és a szeretet-párbeszéd felújításával remélhetnének békét és megújulást!
     Az Istennel való párbeszéd az imádság, melyet a mai ember mind formáját, mind lelkületét és célját illetően is feledni látszik, vagy csak gőgjében szégyenli!(?) A gőg ugyanis az imádság legfőbb ellensége! Jóllehet, még a 'hitetlen' (de jószándékú) ember is imádkozhat: "Istenem ha vagy, segítsd, hogy megismerjelek!" Ez volna a minimum!
     Lisieux-i Kis Szent Teréz szerint: "Az imádság a szív ügye, lényege a szív fölemelése Istenhez, és ezzel az Istenben való hit kifejezése." Vagyis, az imádság, szeretetből indíttatott beszélgetés Istennel. Az imádság állapotában az ember – dicsérve vagy kérve – kiemelkedik önmagából, és a végtelen felé tárul. Sámuel könyvében azt találjuk, miszerint az ima "a lélek kiöntése az Úr előtt". (1Sám 1,15)
Az imára való képesség különbözteti meg az embert minden más földi élőlénytől. Minden őszintén imádkozó ember szívében a Szentlélek működik, mert "Senki sem dicsőítheti Istent, csakis a Szentlélek által." (vö. 1Kor 12,3) "Akiket ugyanis Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!" (Róm 8,14-16)
Ehhez azonban újra meg kell határoznunk helyünket és célunkat a világban, tudatosítva, hogy ki beszél kivel, ki vagyok én és "ki Isten"? Fel kell és el kell ismernünk a Megváltás végtelen szeretet-értékét, és hálatelt szívvel, gyermekien, újra meg kell tanulnunk megszólítani Mennyei Atyánkat!

(folyt.)

     A Feltámadást követő első vasárnapot (Fehérvasárnapot), II. János Pál pápa 2000. április 30-án, 'ex catedra' az Irgalmasság Vasárnapjának nyilvánította. Ezzel egy időben sorolta a szentek sorába Fausztina nővért, az Irgalmasság apostolát. 
A magyarság számára kiemelkedő volt a fenti dátum, mert Dr. Antalóczi Lajos pápai prelátus – az Irgalmasság magyarországi apostola – a Szentatya meghívottjaként együtt koncelebrált az ünnepi Szentmisén, majd utána a pápai ebédre is meghívott volt.
     Az esemény azért is nyomatékkal bír, mert még azon év decemberében elhunyt Antalóczi atya, az Isteni Irgalmasság Naplójának fordíttatója és kiadója! (A fenti eseményen jelen volt e blog szerkesztője is, amiként a Fausztina Napló fordítási-, kiadási munkálataiban is részt vett! A képen Szent Fausztina és Antalóczi Lajos atya)   

  Hozzátok szólok, ne csüggedjetek! (– mondja Jézus)

     ,,Ha a lélek már oszló hulla lenne, s emberi értelemben képtelen az újjáéledésre, s már minden el volna veszve, nem így az Istennél! Az irgalmasság csodája teljesen életre kelti a lelket.'' (Napló 1448)
Bízzatok Bennem, ,,az Isten irgalma erősebb mint a nép bűnei" (Dives in misericordia 20). ''Nem tudom megbüntetni, még ha a legnagyobb bűnös is lenne, azt, aki irgalmamra hivatkozik, hanem felmentem őt mérhetetlen és kifürkészhetetlen irgalmamban.'' (Napló 1146) ,,Mielőtt eljövök mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.'' (Napló 1146)

Hallgassatok tehát Rám és bízzatok Irgalmamban! Várlak benneteket a Bűnbocsánat Szentségével, ám ne halogassátok!

https://youtu.be/IBqo8VcSRwY

A Gondviselés sajátos megoldásai 1

     Ugyanaznap (jan. 6.) Margit nővére, maga tette meg az utat Écully-ból Roanne-i kórházba, hogy érdeklődjön öccse állapota iránt. Fájdalmasan csalódott, amikor hallotta, hogy szegény testvére már eltávozott.

Miután Jean-Marie Villemontais községen áthaladt, Forez­ hegységhez ért, melyek rendesen, gyönyörködtetik az embert. A mi fiatal újoncunk azonban nem ért rá a ter­mészeti szépségeket csodálni, hisz egészen más gondolatok kavarog­tak fejében. Lehangoltsága felsőfokra hágott. A feltört lábait már csak vonszolta, kissé letérve a császári úttól, egy kis erdő felé vette az útját, mely őt a téli hideg szél ellen védheti. Itt úgy gondolta, hogy megpihent egy pillanatra.

Hátizsákjára ült. és hogy kétségbeejtő gondolataitól meneküljön, újra a rózsafüzért imádkozta. Hangosan a Szent Szűzhöz ‒ szeretett oltalmazójához ‒ fordult és bensőséges bizalommal kérte őt, hogy valamiképp segítse őt ki lehetetlen helyzetéből!

Hirtelen ‒ mesélte ő maga ‒ feltűnt egy ismeretlen ember, aki azt kérdezte, hogy mit csinál itt? De a választ meg se várva, felvette a nehéz hátizsákot és követésére szólította fel. Sokáig gyalogoltak a hegység erdőiben, és már éjszaka volt, de még mindig mentek. És szentünk annyira gyenge volt, hogy már alig tudta követni.

Ez az ismeretlen, parasztruhában valójában, egy Guy nevű ka­tonaszökevény volt, aki más hasonlókkal bujdosott a Forez-i er­dőségekben. A magányos újoncot Guy magával vitte a szökevények közé. Jean-Marie mit sem tudott tenni, hiszen sem a helyzetet és a célt nem ismerte, a fáradságtól és a láztól különben is a végsőkig el volt csigázva. Éjjeli nyuga­lomra volt szüksége, az ő menetszázada pedig ‒ melynek elérését nem adta fel ‒, még igen távol volt.

Közben egyre beljebb hatoltak a hegység kanyargó szakadé­kaiba, míg végre Noäs község határába értek, mely kicsi szi­get volt az erdőségek tengerében.

Útközben óhatatlanul társalogni kezdtek. Guy azáltal, hogy a fiatal Vianney hátizsákját vitte, megnyerte a bizalmát, aki beval­lotta, hogy miként került ilyen helyzetbe.

‒ Hiszen önnek egyáltalában nincs katona kinézése! ‒ felelte Guy.

‒ Az meglehet, de mégis engedelmeskedni tartozom a törvénynek!

‒ Nos, ha engem követ, el tudom rejteni falunk­ban, mely erdőségekkel van körülvéve!

‒ Nem, nem! A szüleimnek már így is elég sok kellemetlenséget okoztam!

‒ Ó, csak legyen nyugodt. Hiszen vannak már mások is, akik itt bujkálnak!

Szentünk csak most mérte fel, hogy milyen sajátos helyzetbe került! És most már nem tehetett egyebet, minthogy kövesse a társát, legalább az éj óráinak tartamára. Más­nap majd elválik. Hiszen a Gondviselés kezeibe adta magát, ha egyenlőre érthetetlen is!

Noäs községe 660 méternyire van a tengerszint fölött. Guy ismerte a gyalogösvények irányát, és mentek egészen egy kunyhóig, melyben Augustin Chambonniere facipő-mester lakott fiatal feleségével. Guy kopogtatott, megnevezte magát s a mester ajtót nyitott. Jean a fiatal katona pedig összeesett az éhségtől és a fáradtságtól. Feltámogatták, és a házigazda enni-inni adott neki. Ezalatt a háziasszony megágyazott, és szentünk mély álomba merült.

Másnap, hogy megkeressék napi kenyerüket, Guy elve­zette Jeant Tornaire erdőőr kunyhójához, aki őket farönkök fűrészelésével bízta meg. Két nap múlva csak az erősebb Guyt akarta megtartani. Vianney Jean-Marie-nak másutt kellett mun­kát keresni.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/iK0eZIMVXm4

Nem mindenki született katonának!

     November 12-én a spanyolországi sereg számára az osztagát Lyon-ból Roanne-ba rendelték, ahol folytatták az újonckiképzést. Igen ám, de a lábadozó Vianney nem volt elég erős arra, hogy gyalog tegye meg az utat, így kocsiba ültették. A szekérrázás és a már csípős hideg következtében visszaeső beteg lett. Magas láza volt, és a Roanne-i kórházba vették fel, ahol ágostonrendi apácák gondozták. Itt hat hétig maradt.

Levelet íratott szüleinek és Ferenc fivére meg is látogatta. De aggódó anyja és apja is megtették a hosszú utat. Jean-Marie hiába vigasztalta őket, hiába köszönt el tőlük a legközelebbi viszontlátással, ők nehéz szívvel tértek vissza Dardilly-be, azzal az érzéssel, hogy gyermeküket utoljára látták.

Az ápoló nővérek­nek csakhamar feltűnt a többi beteg között ez az előzékeny, nyugodt, türelmes és imádságos katonaújonc. Amint meglátták, hogy rózsa­füzérét mily ájtatossággal végzi, ösztönszerűleg kényeztetni kezd­ték. Ő maga is megvallotta később, hogy sohasem fogja elfeledni azokat a kis figyelmességeket, amelyekkel a Roanne-i apácák kedveskedtek neki!

Ez a fiatalember, mondták egymás közt az apácák, sose lesz katona, mert már a Spanyolországba vezető úton meghal! Őszinte részvéttel sajnálták, hogy idő előtt távozik a kórházból. Ő azonban így szólott:

‒ Kedves Testvérek! A törvénynek engedelmeskednem kell!

A nővérek válasza ez volt:

‒ Imádkozva inkább tudna használni a nemzet ügyének, semmint azáltal, hogy a háborúba megy!

‒ Testvérkéim, köszönöm jóindulatú szavaikat. Emlékezzenek meg később is rólam! ‒ zárta a beszélgetést Jean.

1810. január 5-én a kapitány megbízottja értesítette Vianney közlegényt, hogy a másnap induló csapattal a spanyol határ felé indulnak, ezért a délutáni órákban a kapitány hivatalában köteles jelentkezni, hogy átvegye a menetlevelét!

És szentünk gondterhelten távozott a kórházból. És mivel még korán volt a kaszárnyába menni, betért a közeli templomba.

Ám itt az oltár előtt annyira belemerült mondanivalójával az Úrhoz, hogy észre sem vette az idő röptét. Amikor az iroda ajtajánál meg­jelent, azt már zárva találta.

Másnap Vízkereszt napján, kora reggel újból búcsút vett az önzetlen apácáktól. „Elkísérték őt a kórház kapujáig, és könnyek közt búcsút mondtak neki”.

Ő pedig újból a parancsnoki irodába ment. Mondani sem kell, hogy a szolgálattevő katonák válogatott szavakkal adták tudtára, hogy az osztaga már elment, és sorra leírták késének a következményeit. Blanchard kapitány egyenesen kikelt magából, láncra verésről és katonai csendőrről beszélt. Ilyen fenyegetésekre újoncunk min­den tagjában reszketett. Egyszeriben az egyik altiszt közbe vetette magát az érdekében, mondván, hogy ez a szegény fiú nem gondolt szökésre, hiszen a kórházból jött, és maga jelentkezett a parancsnoki irodában eligazításért!

Ezek után, a kezébe nyomták a me­netlevelét és parancsot kapott, hogy legalább az utócsapatot igyekezzen elérni!

A sápatag lábadozó szentünknek persze fogalma sem volt arról, hogy mindezt hogyan fogja teljesíteni. De parancs az parancs! Mennie kellett neki, aki a legkevésbé sem hasonlított egy harcba indulóhoz. Elindult hát a Clermont felé vezető úton bandukolva. A tarisznya egyre csak nyomta a vállait, de ment lehangoltan, Istenhez fohászkodva és a rózsafüzért mondva. „Talán soha nem mondtam el a rózsafüzért annyi bizalommal” ‒ vallotta be később, az Ars-i híveknek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

018) https://youtu.be/e55h27NAN84

https://youtu.be/Ur1B4HuzYSQ

A világ gyarlósága beleszól

     Elérkeztünk hősünk történetének egyik homályos és igen zava­ros részletéhez, amelyre ‒ hála a rendelkezésre álló okmányoknak, ‒ fényt tudunk deríteni.

Az Écully-i plébános közbenjárására történt „katonai felmentés” ‒ mint kiderült ‒, sajnos csak a nagyobb papi rendeket felvett személyekre vonatkozott. A Lyon-i szeminaristákra vonatkozó felmentési ígéret sajnos, csak a császár esetleges kivételezése volt. Az 1809-es „harci helyzet” azonban igen kedvezőtlen volt Napóleon számára. Egyidőben két oldalról is támadták, Ausztria és Spanyolország részéről.

Az új háborúkhoz új és friss csapatok kellettek az emberveszteségek pótlására. Ennél fogva, egyre keményebb lett a katonaállítási törvény, így erősen csökkentették a kivételeket! Ágyútölteléknek besoroz­tak olyan fiatalokat is, akik még el sem érték az előírt korhatárt, miként olyanokat is, aki valamilyen okból addig fel voltak mentve.

A helyzet egészen abszurd volta, hogy bár a Lyon-i egyházmegyében a papnövendékek sorozási mentességét nem függesztették föl, mégis Vianney Jean-Marie-t és három társát váratlanul behívták.

Nagyon valószínű, hogy vagy Balley plébános mulasztotta el felhívni az egyházmegye figyelmét a fiatal Vianney szeminarista státuszára, vagy adminisztratív hiba történt az érseki helynökök részéről, elmulasztva Vianney nevét bevezetni a szemináriumi névjegyzékbe. Így történhetett, hogy a sorozóhatóság besorozta őt. Menetlevele a spanyol harctérre szólt: a Bayonne-i katonai parancsnoksághoz.

A behívót Dardilly-ból Écully-be küldték, és Balley plébános majdnem rosszul lett. Nyomban Lyon-ba sietett, hogy növendéke esetét tisztázza. A toborzó irodák viszont nem ismerték el Vianney szemi­narista voltát. Világos magyarázattal érveltek, miszerint, későn kezdte meg tanulmányait, egy falusi gazdánál lakik és a plébániára csak tanulni jár. Különben sem szerepel neve az egyházi hatóság által kiállított névjegyzékben. Így, a reklamáció eredménytelen volt!

Íme egy újabb lehangoló erkölcsi megpróbáltatás szentünk számára, mely reményeinek halálát jelentette. Legalább is ezt hitte, hiszen majdnem 24 éves volt, a tanulmányokban amúgy is lemaradt, és ezzel a behívással, már aligha lesz pap belőle!

A törvény megengedte ugyan, hogy valakit egy helyettessel a katonai szolgálatból ki lehetetett váltani, persze nem kis pénzzel! Így Jean-Marie kérte apját, vegye meg ezt a helyettest, mert ez volt az egyedüli lehetőség tanulmányai folytatására. A családfő, aki eddig is csak fé­lig-meddig egyezett bele a fia hivatásába, hallani sem akart a dologról. Kivásárolta már az idősebb Ferencet és pénze alig volt. Mégis, fia szomo­rúsága, valamint az anyai könnyek, megindították őt. Készpénzével a 8 kilométernyire fekvő Lyon-ba ment, hogy helyettest keressen. Talált is egy fiatalembert, aki háromezer frank fejében ráállt a vásárra, ha ez összegen kívül kétszáz frank értékű ajándékot és néhány ruhadarabot is kap. Ámde három nap elteltével a fiatalember visszaadta a kapott összeget. Így aztán szentünk kénytelen volt elindulni.

Október 26-án szentünk bevonult újoncként, az egyik Lyon-i kaszárnyába. A katonai életet egyáltalán nem ismerte, és bizony társai harsány magaviselete, káromkodása módfelett megbotránkoztatták.

A megfeszített addigi tanulás, a szellemi kimerültség és persze az önsanyargatás megviselték egészségét. Hirtelen belázasodott, amit csak fokozott a szokásaiban beállt változás. Október 28-án már nem tudott lábraállni.

A katonaorvos igen súlyosnak találta állapotát és kórházba szállíttatta Mint később mondta: „a kaszárnyában csak komiszkenyeret ettem, mert mást nem bírt a gyomrom!”

A két hétig, míg a kórházban volt, Balley plébános és közeli rokonsága többször meglátogatta őt.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Bérmálás Szentsége 

     A Lalouvesc-i zarándoklatról Vianney mezítláb tartott hazafelé, de ez alkalommal nem kéregetett, hanem fizetett a kenyérért és a szállásért. Sőt, mi több! Mindenkinek adott alamizsnát, aki könyörületességére hivatkozott, és az útjának efféle megszentelése, szerfelett tetszett neki. Ide vonat­kozólag később mondta: „Meggyőződtem a Szentírás ama mondatának igazságáról, hogy jobb adni, mint kapni ‒ hozzá­ fűzve ‒, senkinek sem fogom tanácsolni, hogy a koldulás foga­dalmát tegye.”

Az út kellemetlenségei érzékelhető módon feltárták előtte a nincstelenek nyomorúságát s részvevő szívét még inkább fogékonyabbá alakította az utak szerencsétlen vándorai iránt.

Écully-ben Balley plébános, aki imában egyesült az ő kedves „zarándokával”, tárt karokkal fogadta. Ez időtől fogva szentünk, olyan előmenetelt mutatott fel, hogy elkedvetlenedésre nem volt oka. A tankönyvek többé nem voltak ellenszenvesek. Örömteljes bátorítás volt számára látni, hogy mily szépen alakul ki előtte a papság felé vezető út.

Balley plébános ettől fogva kevesebb aggodalommal nézett a fiú jövője elé. Az öreg mester legkedvesebb reménye az volt, hogy az Úr oltáránál, majd egyszer nagy tanítványának segédkezhet.

Időközben Jean-Marie elérte a katonai sorozás korát. Bár a Jéna-i hadműveletekből I. Napóleon győztesen került ki, 1806. őszén, 80.000 embert kellett a rendesnél korábban soroztatni.

Mivel Vianney Jean-Marie papi tanulmányait már megkezdte, a katonai szolgálat alól mentesült. Joseph Fesch Lyon bíboros-érseke azt a kiváltságot kapta császári-unokaöccsétől, hogy a papok és papjelöltek, akik egyházmegyéje hivatalos ki­mutatásában szerepelnek, mentesek a katonai szolgálattól. Ennek következtében az Écully-i plébá­nos megkérte Groboz egykori missziós társát, aki a bíboros titkára lett, hogy Vianney növendékét vezettesse be a papjelöltek kimutatásába. Ez meg is történt.

1807 Nagyböjtje idején Écully-ben, Jean-Marie a bérmálás szentségében részesült. Ekkor 21 éves volt. Aznap nagyon hideg volt, és sokat havazott. Három-négy órányi távolságból jöttek a bérmálandók, és mivel a templom kicsi volt a befogadásukra, javarészt a templomon kívül várakoztak hóban, fagyban, panasz szó nélkül. Naponta kétezren áldoztak, háromezren bérmálkoztak.

Fesch érsek amikor megállt szentünk előtt, leolvasta bérma nevét a céduláról, meg­kente homlokát szent krizmával és elmondta a szertartás szavait: „Jean-Baptiste megjelöllek a kereszt jelével s megerősítelek az üdvösség krizmájával, az Atya és Fiú és Szentlélek ne­vében” és enyhén arcul csapta! (Fesch bíboros képét lásd alul!)

A fiatal Vianney védőszentként az előhírnököt Keresztelő Szent Jánost választotta. Ettől fogva majd Jean-Marie-Baptiste, aláírást használ. Egész életében ez a második védőszent volt egyike a legkedvesebb szentjeinek.

Mellesleg, Jean-Marie 20 éves nővére Margit is ugyanaznap bérmálkozott. El lehet képzelni szentünk meghatottságát!

A Szentlélek „leszállt ez igaz lélekbe mint a szép ga­lamb a fészkébe” (az Ars-i plébános kifejezése) és „kiköltve a szép reménységet” a kegyelem csodáit, me­lyek egy napon elvezetik ez ifjút az oltár dicsőségébe.

Szentünk, két éven keresztül élvezte szíve mélyén a béke kimondhatatlan boldogságát, amit 1809 őszén villámcsapás­-szerűen zavart meg egy katonai behívó!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/hj-80RN4Cxw

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megkeresztelte, akit a továbbiakban Tiborként említünk.
Híre terjedt, hogy a császári hadtest két tisztje keresztény lett. A város-parancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília, saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú megvetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"
     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető! Szent Tibor, könyörögj érettünk!

 (Képünkön Cecília Bazilika, középen Szent Tibor oltára.)

https://youtu.be/q7KU6dJ-pJo

Az igaz célért hozott áldozat

     A bölcs plébános szavai kijózanítólag hatottak Jean-Marie-ra. Méghogy „Isten veletek lelkek?” Ó nem, ezt nem! Az aratni való sok és az arató kevés, és Isten ezt aligha fogja megengedni!

Ezek után a lelke békére talált, és a kishitűség démona megszűnt őt kísérteni. Emlékezőtehetsége mindazonáltal továbbra is hálátlan maradt hozzá, de ez egyféle elszántságot ébresztett szentünkben. Felismerve a nehézségek nagy­ságát, hősi elhatározásra szánta el magát: fokozottan segítségül hívja az eget! Fogadalmat tett hogy mezítláb elzarándokol Lalouvesc-be, Régis Szent Ferenc sírjához (franciául: Jean-François Régis jezsuita 1597-1640).

Lalouvesc község Écully-től jó száz ki­lométer és tavasz volt, 1806. zsendülő tavasza. Szentünk aszkéta soványsága dacára, mozgékony és szívós volt. Egy reggel miután misét hallgatott és megáldozott, egyik kezébe a botját, a másikba rózsafüzérét fogta és elindult. Hosszasan gyalogolt, miközben az éhség és a szom­júság gyötörte. Meg kellett tehát állnia, hogy élelemért kopogtasson egy út menti ház ajtaján. Jámbor arckifejezése dacára, mint haszontalan semmittevőt elkergették, sőt még­ csendőrökkel is fenyegetőztek. 

A szükséges ennivalóval elláthatta volna magát, mert min­den eshetőségre számítva, hozott pénzt magával, ámde hűségesen be akarta tar­tani a fogadalmát, hogy útközben lehetőleg nem vesz semmit, s alázatból kéregetni fog. Folytatta tehát útját, füvet evett, forrásvizet ivott, de a kimerülés következtében szédü­lés fogta el. Éhségtől gyötörve, benyitott egy házba. Egy asszonyt látott, és joggal remélhette. hogy ez majd ad neki enni.

Az asszony épp gombolyagot fejtett, s a fonal végét az ismeretlennek nyújtva megkérte, hogy a fonallal együtt lépjen ki a küszöbön. A fiatalember szolgálatkészen, maga után húzta a fonalat, de amint a küszöbre ért, az asszony hirtelen kizárta őt!

A következő éjjel sem kapott szállást, és a csillagos ég alatt kellett aludnia. Szerencséjére további útján, kevésbé kemény szíveket talált. Az alamizsnaképp kapott kenyérda­rabok lehetővé tették, hogy elérje az 1100 méter magasságban fekvő Lalouvesc-i szentélyt. Kimerülten, de boldogan célhoz ért!

Amint a faluba ért, Jean-Marie egyedüli gondolata az volt, hogy egyenesen a Szent sírjához megy és elpanaszolja neki jövetele okát, hogy elnyerje azt a kegyelmet, hogy le­galább annyit tudjon megtanulni latinul, hogy elvégezhesse a teológiát. Ezt a kegyelmet kétségkívül elnyerte, de valóban csak olyan kis mértékben, hogy megfeleljen a követelményeknek. A jó Isten, aki minden lélek sorsát intézi, azt akarta, hogy próbára téve szol­gája hitét, hozzá szoktassa őt a még hősibb harcra.

A jámbor zarándok meglátogatta a Régis Szent Ferenc által megszentelt helyeket. Imádságos lelkülettel járt-kelt az ősrégi templomban, ahol a Szent már lázasan tartott missziót 1640 karácsonyán, s annyival inkább égett a bűnösök üdvéért, minél közelebb érezte a halálát. A rettenthetetlen apostol Régis Szent Ferenc december 26-án, a szomjúság­tól gyötörve, miután reggeltől délután kettőig gyóntatott és prédikált, bemutatta szentmiséjét, majd ismét gyóntatott egy üveg nélküli ablak alatt, elájult. Elvitték a parókiára, de csak annyi időre tért magá­hoz, hogy meggyónt. Gyors sorvadás végzett vele decem­ber 31-én éjjel, 43 éves korában.

Mily példa, mily bátorítás Vianney Jean-Marie részére! Az itt nyert élmények­kel töltekezett anélkül, hogy sejtette volna, hogy majdan valamikor zarándokok fognak jönni-menni az ő templomában is, az ő plébániájában is, hogy hasonló benyomásokban részesüljenek, mint ő ezen a helyen.

A Lalouvesc-i bazilikában (ld. alább!) meggyónt és megáldozott. A gyóntató jezsu­itának bevallotta, hogy a koldulás fogadalma mily nehézzé tette neki az utat, és tanácsát kérte. Istennek tett ígéretét tartsa-e visszamenet? A gyóntató megfordította a fogadalmat, éspedig azt, hogy visszafelé ő adjon alamizsnát ahelyett, hogy elfogadjon!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A latin nyelvvel való nehézségek

     Sajnos az utókor egyházi személyei közül sokan mindmáig „butának” tartják szentünket, és ezzel sajnos nemcsak lekicsinylik egyedülálló példaképüket, de súlyos tévedésben vannak! Az Ars-i plébános ugyanis bölcs gondolkodó volt, bensőséges Mária-tisztelő, kimagasló szent az Egyház egén és a lelki élet mestere, ám szikrányi érzéke sem volt a nyelvtanhoz, különösen nem a latin bonyolult rendszeréhez! Ezt a „fogyatékosságát” még fokozta, hogy a Dumas polgár iskolájában tanult francia alap-nyelvtant is elfelejtette! És bizony, aki az anyanyelve mondattanát nem érti, az az idegen nyelvtanét még annyira sem fogja! Az már csak költői kérdés, hogy vajon mi szükséges az üdvösséghez, a kiváló nyelvtudás, vagy a bensőséges krisztusi hit?

A kis-szemináriumban Jean volt a legidősebb, és bizony a nálánál fiatalabbak visszafojtották a nevetésüket, amikor a számukra egyszerű feladatot, szinte képtelen volt megoldani.

Ez a stabil hitéletű és biztos hivatású fiatalember szembesült azzal, hogy a latin tanulás jóval keményebb munka, mint a szőlőművelés.

Éjjeleken át, a lámpa gyér világa mellett dacos kitartással hajlott a könyv fölé, hogy bebiflázza a deklinációkat és a szavakat, melyhez kérte a Szentlélek segítségét, ám ha tudni vélte is, másnapra mégis teljesen elfelejtette!

Osztálytársainak többsége szerette Jeant, és amikor megpróbálkozott fordítani az Újszövetség válogatott történeteiből, a barátok megpróbáltak segíteni neki.

Szentünk halála után, több évfolyamtársa visszaemlékezett a Vianney-re, és a következő történetet mesélték. Egy Matthias Loras nevű fiatalabb társát, Jean-Marie-nak egy szón való értetlensége annyira felbosszantott, hogy nyakon vágta. A sértett, aki persze természeténél fogva szintén hirtelen volt, ekkor letérdelt a 12 éves gyermek előtt és alázattal bocsánatot kért tőle. Matthias, aki aranyszívet rejtett magában, hirtelen megbánta tettét, és könnyekig megindultan Vianney Jean-Marie karjaiba borult, ki még mindig térdelt. Ez az eset megpecsételte hűséges és ben­sőséges barátságukat. Matthias Loras, aki misszionárius lett az Egyesült Államokban, majd Dubugue-ben püspök, sohasem felejtette el ezt a jelenetet.

Jean-Marie előmenetele sok-sok hónapon át, majdnem a semmivel volt határos. Mégis csodálatos kitartással dolgozott, imádkozott és sanyargatta magát. Keveset evett, fáradt arcvonásai elárulták erőinek csökkenését. Szállásadó nénje, aki nem tehetett róla, kötelességének tartotta, hogy e körülményre fel­hívja a plébános figyelmét. „Fiam ‒ magyarázta a tanára ‒ az kétségte­len, hogy imádkozni és bűnbánatot is kell tartani, de másrészt annyit kell enni, hogy az ember egészségét ne veszélyeztesse!”

Szentünk lelki válságba került, mely majdnem végzetes lett a hivatására. A nyelvtanulás teljesen felülmúlta az erőit. A gonosz léleknek más se kellett, sorra sugallta Jeannak a „jobbnál-jobb” megoldásokat életére! Levetítette szemei előtt az otthon meleg tűzhelyét, a mezőket, a munkákat, melyekkel sokkal könnyebben tudott ered­ményt felmutatni.

Szentünk, ki is mondta elöljárójának, hogy az otthonába akar visszatérni! A plébános éles tekintetével kita­lálta kedves növendéke bánatának okát és így felelt: „Hová akarsz te menni szegény fiacskám? Hiszen nem mást, de bánatot és szomorúságot mennél keresni! Nagyon jól tudod, hogy atyád egyedüli kívánsága az, hogy téged otthon tartson, és ha haza mész, többé nem ereszt el. És ezzel azután búcsút is mondhatsz minden tervednek Jean-Marie! Isten veled papság! Isten veled lélekmentés!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/VHLOdkBHEQ0

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánus nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés, nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka, hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is.

(Folytatás holnap!)

A szolid gyerek felvétetett

     Lehangolva tértek vissza Katalin férjéhez, aki vállalkozott arra, hogy a vesztett ügyet kezébe veszi.

Eleinte Balley plébános megismételte az elutasítást, de arra a javaslatra, hogy legalább nézze meg a sógorkáját, mert biztos benne, hogyha csak egy szót vált vele, fel fogja venni! Ebbe a lehetőségbe az atya belement!

Jean most csak anyja kíséretében jelent meg. Balley plébános szigorú tekintettel végig mérte a 19 éves, sovány, sápadt és jámbor fiatalembert. Beszéltette őt. Úgy találta, hogy a vallásos ismeretekben otthonos. Nyílt és bizalmat gerjesztő mosolya tetszett neki. Végül így szólt: „Felveszem őt!”, majd a fiatalemberhez fordult: „Légy nyugodt kedves barátom, ha szükséges lesz, én feláldozom magam érted!”

Ez a krisztusi megnyilvánulás meglepte Jean-Marie-t, és eltöltötte szívét a reménység.

Bizony, későbbi Szentünk hamar jelét adta annak, hogy képes majd az erények magas fokát is elérni.

Nagynénjénél majdnem minden étkezéskor megelégedett a levessel, más ételhez nem is nyúlt, bár erősen kínálták. A fejlődési korban volt, de már jól ismerte az önsanyargatás fogalmát, és ezt a lemondást a hivatása kibontakoztatásáért ajánlotta fel Istennek.

De a kegyelmek kiesdését más módokon is eszközölte. Nagy barátja lévén a szegényeknek, az úton látott koldusoknak elajándékozta a szüleinél lévő új cipőit, és ezt azért tehette, mert ezeket a saját keresetéből vásárolta még. Szülei mégis szigorúan megfedték, mert mezítelen lábbal állított az atyai házba. Ámde javíthatatlan maradt. Egy másik alka­lommal találkozott az úton egy szegény asszonnyal és két gyermekével. Megszánta őket, és minden pénzét, 7 frankot nekik adta.

Megkezdődtek a tanulmányok és ez az iskola valójában egy kis-szeminárium volt. Balley plébános, teológiailag nagy tudású, elismert pap volt az egyházmegyéjében. A fellépése komoly, szava pedig határozott hangú volt, bár tekintete mindig szelíd és jóindulatú maradt. Vianney Jean-Marie csakhamar jól érezte magát nála.

Nem is lett volna semmi gond Jean-Marie-val, ha a latin nyelvtan nem ment volna igen nehezen neki. Bár a betanult szövegeket szabadosan elmondta, de ha tollat kellett vennie a kezébe, nyomban lassú és zavart lett.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     https://youtu.be/5beAA7VoL0U

Húsvét vasárnapja és az ezt követő időszak

     A nyugati kereszténység húsvétja mindig március 22. és április 25. közé esik (beleértve e két határnapot is). A következő nap, húsvéthétfő a legtöbb keresztény hagyományú államban hivatalos ünnep.

     "A húsvét vasárnapjától pünkösdvasárnapig tartó ötven napot ujjongó örömmel üljük meg: egyetlen ünnepnapként, sőt "nagy vasárnapként". Ezeket a napokat az Alleluja gyakoribb éneklése jellemzi." (ESz. 22.)
Nyolcaddal kezdődik a húsvéti idő, és nyolc nappal követően is ünnepeljük húsvét vasárnapját – mintegy kilépve az időből, és ugyanolyan lelkesedéssel, ahogyan tettük húsvét vasárnapján. Hallgasd meg: https://www.youtube.com/watch?v=JkCFABYlEIg
Az ősegyházban ezen a héten az újonnan megkeresztelteket tanították. Bevezették őket a szent misztériumokba, az Eucharisztia titkaiba (Fehérvasárnap). A görög liturgia fényeshétnek nevezi ezt a hetet.
Húsvét második vasárnapja Fehérvasárnap (Dominica in Albis), illetve "in albis depositis" – azaz a fehér ruha letételének napja. Hiszen a húsvét éjjelén megkereszteltek fehér ruhába öltöztek, melyet nyolc napon át hordaniuk kellett. 2000 óta ez a nap az Isteni Irgalmasság Vasárnapja.  
A szent Ötvennap a "tempus paschale", a húsvéti idő. Mindkét olvasmány után (a válaszos zsoltárban is) énekelhető Alleluja válaszként. "A keresztény ember örök húsvétban él, s húsvéti lelkülete akkor alakul ki, ha évről évre megtartja a szent Ötvennapot." (vö. Török-Barsi-Dobszay: Katolikus liturgika, 53.)
Ilyenkor gazdagabban díszítjük a templomot virágokkal. A húsvéti gyertyát és a keresztet sokfelé külön díszítik, de ilyen a szent sír is, ahová most a feltámadott Krisztus szobrát tesszük.
Ünneplésünk legyen folyamatos ebben az ötven napban, de azután is, mert "ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek" (1Kor 15,17).

Márpedig feltámadt és megkaptuk tőle az örök élet ígéretét!

( Forrás felhasználásával )

Tormay Cécile: Feltámadás

     A természet kínosan vajúdott a véres golgotai emlékek súlya alatt. Egyszer már megvirradt a földön azóta, hogy Elvégeztetett, de Jeruzsálemben csak felhők között látták a napot. Könnytől volt nehéz a lég, elfojtott bánat sóhajtott még a szélben is… A második gyászos alkonyaton aztán végre egy derengő sugár szállt le a magasból. Oda szállt el a Jozefát völgyébe, hol a tüskés bozót s a csenevész olajfák sűrűjében az apostolok bujdokló kis csapatja rejtőzött a tömeg vak dühe elől. A tovatűnő napfényt kérdőn követték tekintetükkel mindannyian: vajon mit hoz nekik, ha holnap visszatér?...

Mióta a Mestert megfeszítette a nép, nem váltottak hangos szót egymással. Kétségbeesetten, tanácstalanul néztek a jövő elé. Naphosszat tépelődtek, éjente pedig sírtak és fohászkodtak.

Imádkozással telt el az éjszaka is. Az idő múlt, s a virradat habozva kezdte már tépdesni a halmok felett az éji szemfödőt. A domb irányában megszaggatott köntösben egy gyászoló asszony haladt el ekkor a köves úton – vivén kezében illatos keneteket, drága gyolcsot és virágokat.

Lent a völgyek ölén szárnyra kelt a hajnali szellő, túl a halmokon pedig, a pálmák ringó koronái között, mintha láthatatlan szövétnekek gyúltak volna ki, egyszerre füstös pír szökött fel az égre. A Golgota felett hirtelen lángözön árasztotta el a boltozatot, s a Megváltó keresztje – összekötve egymással a földet és eget – elsőnek győzte le az éjszakát. És mentől fényesebben ragyogott a glória Jézus keresztje körül, annál nagyobb árnyat vetett le az a kereszt Jeruzsálemre, mely mint egy óriási fehér csonthalom hevert ott a Golgota lábánál.

Az apostolok előfutottak rejtekükből. Új reménység szállt szívükbe, mert ismét fénylett a mindenség, csakúgy mint akkor, mikor a Mester még közöttük járt.

A domb mögött e percben régi pompájában kelt fel a nap, és vele egyszerre megjelent a bársonyos mezőn egy nő alakja is. Mintha a Nap tűzkorongjából futott volna elő, ragyogott, lángolt a fényárban egész valója. Szállongó, vörös fürtjei mint égő szárnyak csapkodtak körülötte a légben, s vinni látszottak őt repülve az apostolok felé.

Megdöbbenve ismertek rá valamennyien: Mária!...Mária Magdolna!

És ő lelkendezve tárta ki feléjük karjait, s szava, miként az első húsvéti harangszó e Földön, diadalmasan csendült meg hegyek-völgyek felett:

Üres a sír, de Ővele van tele az egész világ!

Tormay Cécile, 1903. 

A dolgok, nem mindig mennek egyszerűen!

     Jean-Marie példás magaviselete mindegyre beszédesebb volt a hivatás erejéről, és nagyon valószínű, hogy Jean-Marie közölte Rey plébánossal is a vágyát, az akadályokkal együtt. Ő azonban nem segített!

Sajnos ez az atya a száműzetés ideje alatt fájdalmas be­tegségeket szerzett, és néhány hónap múltán végleg leköszönt a Dardilly plébánosságról és Lyon-ba költözött. Az utódja Fournier Jakab pedig, aki 1803. július 7-én követte, nem igen fordult meg a Vianney-házban.

A Jóisten csak látszólagosan hagyta ma­gára alázatos és jámbor szolgáját! Az isteni Gondviselés már lassan előkészítette az utat, amelyen Vianney el fogja érni a szentség tetőfokát.

Ugyanabban az időben, amikor Rey-t Dardilly-ba helyezték, egy másik hitvalló papot, Charles Balley-t, Écully-be nevezték ki. A tizenhat gyermekes családból származó Balley igen buzgó pap volt, és az üldöztetések elől Lyon-ba menekült. Itt a missziósatyák közé állott, akik számtalanszor halálveszedelemnek tették ki magukat, a katolikus hit terjesztéséért. Az enyhülést követően Balley-nek első gondja volt, az Écully-i plébániai szék elfoglalását követően, hogy papi hivatásokat keressen.

Bár csak 52 éves volt, de a hányatott élet nyomorúságai és a folytonos életveszedelem testileg-lelkileg megtörték. Mind­ennek dacára fáradhatatlanul járt-kelt, hogy apostoli tevékeny­ségének örökösöket találjon, és kereste az ifjakat, „kiknek homlokán fel tudja találni az isteni hivatás ismertető jegyét”. Ennek okán, hitközségi iskolát alapított.

Vianney Katalin férje, aki jó keresztény volt, elmondta ezt a hírt fiatal sógorának Jean-Marie-nak, aki már ismerte Balley-t, hiszen a rémuralom idején minis­trált neki.

Így aztán Vianney Jean-Marie értesülve a plébániai iskola létezéséről, úgy érezte, mintha szíve több reménnyel telt volna el. Vajon elérkezett-e az alkalmas pillanat, hogy édes­apjának megismételje kérését? És ebben az anya, nem szűnt meg bátorítani gyermekét. Férje előtt kifejtette, hogy Jeant nem papneveldébe küldenék, csupán tanulni Écully-be, ahol elsőáldozáshoz is járult annak idején! Margit nénjénél kapott szállást, aki főzött is rá. Az édesapa végre engedett a kérésnek.

E kellemes hír hallatára kis papjelöltünk sürgette édes­anyját, hogy máris keressék fel Balley főtisztelendő urat. Így is történt, Anyjával és nővérével, felkeresték az Écully-i plébániát!

Balley plébános magas, karcsú termetű volt, és már első látásra rendkívüli benyomást keltett. A két nő előadta kérelmét. Elmondták, hogyan támadt Jeanban a papi hiva­tás, és bevallották azt is, hogy bizony a körülmények miatt, kevés iskolát végzett.

A dolgok azonban nem mentek olyan egyszerűen! Balley plébános meghallgatta őket, de elutasító volt. „Annyira el vagyok foglalva – felelte –, hogy nem tudok még egy növendéket felvenni!”

A két nő kitartott kérése mellett. „Értsék meg, telt ház van és nem vagyok képes, nem vagyok képes!”

Ilyen véget ért az első találkozás.

A hivatás bontakozása 

     1802. tavaszától kezdve a liturgikus ünnepségeket újból megtartották! Szentünk az Úrnapján rózsát szedett, amit elszórt az úton, testvéreinek pedig segített füzéreket fonni pusz­pángból és a magyalfa lombjából. Micsoda megremegtető érzés volt számára, amikor a templom kapuja kitárult és énekszó mellett feltűnt a ragyogó szentségmutató, melyet az áhítatos nép imában kísért.

Ettől fogva minden kínálkozó alkalommal betért a templomba, munkába menet-jövet. Amikor a misére haran­goztak, Jean-Marie már a szántóföldön volt, és a miséző pappal egyesült az imában.

A vasárnapot kivéve, kevés ideje maradt elmélyült ájtatosságra, az is inkább csak este. Az istállóban lévő ágya fölött egy kis polc volt, amelyre vallásos könyveit helyezte. Az Evangéliumot vagy Krisztus követését vette elő, és s egy fenyőgally gyenge világánál olvasott. Hálótársa Ferenc, jobban szeretett aludni, és anyja fi­gyelmét fölhívta öccsére, aki így kíméletesen megtiltotta Jeannak, hogy sokáig virrasszon. A fiú zúgolódás nél­kül engedelmeskedett, de az éj csöndjében mégis Istenre és jövőjére gondolt. Lelke mélyén hallotta, hogy „Kövess engem” (Mt 8,22)!

De hogyan is juthat el a papi méltóság elnyeréséhez? Már 17. évében járt és csak elemi tudása volt. Neki kell feküdni a latinnak! Vajon kör­nyezete mit szólna a dologhoz? Anyja aligha akadályozná, ám az apja kérdéses volt számára. Édesapja vallásossága átlagos volt, mert a mindennapi kemény munka teljesen lefoglalta lelkületét. Anyagilag sem engedhette meg magának a család, mert Ferenc sorozás előtt állott és őt valamiképp ki kell majd vál­tani a katonai szolgálat alól. Aztán közben Katalin is menyasszony lett, és tehetősebb hozománnyal kellett ellátni! Jean-Marie reménye erősen kétséges volt!

Mindennek ellent mondott a megmentésre szoruló lelkek nagy száma! A megannyi plébánia lelkipásztor nélkül, a kisgyermekek hitoktatás nélkül, és legfőképp a Szentségek kiszolgáltatásának szükségessége.

Anyja és nagynénje voltak az elsők, akik­nek bevallotta titkát, előttük csakhamar kifejtette hivatásának igazi indítóokait. „Ha pap lehetnék, sok lelket nyernek meg a mennyország számára”. És nem kellett érvelnie, mert anyja karjaiba vetette és sírt örömében. De a kemény apát meggyőzni, erre Jean-Marie egy ideig nehezen vállalkozott, de anyja bátorítására a pihenés óráját fölhasználta és megnyilatkozott apjának. Sajnos, a fent említett indokokat hallhatta, megtoldva, hogy ez anyagi összeomlást jelentene a család szá­mára. Ne is gondoljon ilyesmire, különben is ezekben az időkben a papok sorsa bizonytalan! ‒ mondta a családfő.

A jámbor anya hiába hozta föl érveit a férjének, miszerint a legjámborabb, legerényesebb, legjobb gyermekükről van szó, ezek az érvek épp az ellenkezőt érték el. Jean-Marie pedig fájdalmas hallgatásba merült ugyan, de a harcot sem a személyes elszántsága, sem a lelke mélye nem adta fel!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

017) https://youtu.be/bXdNn8abiwM

     „ A hét első napján, amikor a nap felkelt, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága kenetekkel elindultak a sírhoz, hogy megkenjék Jézus holttestét. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odaértek látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” (vö. Mk 16,1-7)
     A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emlék-napja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak és Nagyszombattal elérkezik a keresztény egyházak legfontosabb ünnepe, a Húsvét, amely a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus feltámadt halottaiból, hogy minden egyes embert megváltson a bűntől.
     A    nagyszombati szertartás előtt a hívek a sötétbe borult templomban gyülekeznek.  Gyertyát hoznak magukkal otthonról. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják a Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát.
A szertartás során a liturgia részvevői átélik Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött, az egyiptomi rabságból, a sátán szolgaságából való szabadulást, lelkük föltámadását, és egyúttal ünneplik a keresztfán szerzett megváltásukat is.
     A prédikáció után a keresztség megújítása következik.
Ha vannak keresztelendők, akkor itt történik meg a keresztelés. Ez is ősi hagyomány, mivel régen mindig húsvét vigíliáján keresztelték meg a jelölteket. Megáldják a keresztkutat és a szenteltvizet.
     A Szentmisén felhangzó Alleluját az addig hallgató harangok, az orgona és a csengők hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória és szólnak a harangok, hirdetve Krisztus feltámadását, megváltásunk örömét.
Ezt követi az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmenet nem része a vigíliának, a mise végén, a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmenet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus.
     Magyarországon a katolikus hívek körében hagyomány, hogy szombat este, az ünnepi mise után fogyasztják el a bőséges húsvéti vacsorát.
     A nagyszombati vigília templomi szertartása a IV. századra nyúlik vissza. A ma is jól elkülönülő négy lényegi rész már akkor kialakult: a fény liturgiája, az igeliturgia, a vízszentelés és az áldozati liturgia (eucharisztia).

Nagyszombati népszokások:
     Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon.
     Nagyszombaton szentelték meg a tüzet: a templom előtt vagy a templom mellett máglyát raktak, számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfákból. A megszentelt tűz lángjával vagy parazsával gyújtották meg a templom óriási húsvéti gyertyáját.
A szentelt tűz maradványait az emberek hazavitték. Szokás volt, hogy Nagycsütörtöktől Nagyszombatig nem raktak tüzet, majd Nagyszombaton az új tüzet a templomból hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg. Ezen melegítették meg az ünnepi ételt. A megszentelt tűz parazsából és szenéből tettek az állatok ivóvízébe, szétszórták a házban és a földeken.
     Ugyancsak nagyszombati szertartás a vízszentelés, azaz a templom keresztvizének megszentelése. (A megszentelt víz, nem azonos a szenteltvízzel) A megszentelt vízből a nép vitt haza és megöntözték vele a házakat is.
     A feltámadási körmenetet a középkorban még vasárnap hajnalban, ma már nagyszombat estéjén tartják. Régebben a körmenetben a falu legtekintélyesebb embere hordozta a feltámadt Jézus szobrát.
Éjszaka Jézus keresésére indultak az emberek. Ekkor a hívők énekelve körbejárták a helységbeli kereszteket, majd a legtávolabbinál megtalálták az általuk előzőleg elrejtett Jézus szobrot.

Szokás volt a húsvéti ételáldás is. Ilyenkor fehér kendőbe kötött tányéron vitték a templomba a sonkát, főtt tojást, kalácsot és tormát. A mise végeztével a pap megszentelte a csomagot, majd az asszonyok sietve, majdhogynem szaladva vitték azt haza, mert úgy tartották, hogy aki gyorsan ér vissza a házába, az a munkában is ügyes lesz. Az ünnepi asztalnál mindenki kapott egy kis szeletet a megszentelt ételből. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak.

A hajnal szép sugara a francia égen

     Jean-Marie, aki az iskolapadokat nem sokat koptatta, a napi munka közepette élesítette eszét s finomította ítélő- és emlékezőképességét.

Mindezeknek majd papi élete során vette hasznát, mert Jézus példáját követve, az igazság hirdetésénél a termé­szet jelenségeit és a családi élet eseményeit sorakoztatta föl példaként.

Napnyugtával, a munkások néha összegyűltek, hogy együtt térjenek vissza a faluba. Fecsegő csoportok alakultak, bizalmaskodtak, énekeltek, sikamlós sza­vak is be-becsúsztak a beszélgetésbe, az énekbe. Ez nem tet­szett szentünknek. Ezért azután hátul maradt. Rózsafüzérrel kezében, kedve szerint imádkozott. Egyesek, akiket a forradalmi idők jelszavai megrontottak, gúnyt űztek jámborságából.

Jean-Marie a gúnyolódókat el tudta hallgattatni. Mint jó megfigyelő, ismerte mások hibáit, visszavágásai finomak és találóak vol­tak. Erényességénél fogva azonban szívesebben hallgatott, de nem dugta el rózsafüzérét. S az ostoba fiatalok örömet találtak abban, ha olykor a szerszá­mait elrejthették. Ez a bárgyú csínytevés, a kevésbé türelmeseket talán kihozhatta volna sod­rukból, de szegény Jeanra nem volt hatással. Anélkül, hogy felhagyott volna jóságos mosolyával, a bozótosban megkereste a kapáját, és nyugodtan hozzálátott a munkához. Ennél fogva a buta társaknak, nem volt érdemes őt provokálniuk, hiszen nem vesztette el soha a türelmét, amint várták!

Egy alkalommal bátyja egy csekélység miatt, alaposan megkorholta, ám Jean-Marie bár könnyen mentegetőzhetett volna, szívesebben hallgatott. Az erény ilyen példáinak előbb-utóbb gyümölcsöt kellett teremnie.

Eközben új hajnalhasadás köszöntött be a francia Egyház egén. Az első konzul, aki arra törekedett, hogy a belső béke által rendet teremtsen az országban, meggyőződött arról. hogy vallás nélkül nem tud értékeset és maradandót alkotni. Ezért megindultak a tárgyalások a pápával, egy konkordátum megkötésére. Ezt a nevezetes okmányt Párizsban 1801. július 16-án szignálták, és augusztus 15-én Rómában ratifikálták, majd 1802. ápri­lis 5-én a törvényhozó testület törvényerőre emelte.

A hívek kitakaríthatták a Notre Dame katedrálist, melyben nagy tivornyák közt ünnepelték a „felvilágosodottak” az Ész Istennőjét, egy mezítelen kurtizánt! Ez büszkén ült az oltáron, nem is sejtve, hogy hamarosan lefejezi őt is az oly dicső forradalom!

Micsoda mély meghatottság fogta el Párizst, amikor egy tavaszi reggelen április 18-án, megszólalt a Notre-Dame öreg harangja, mely 10 év óta néma volt, az ég azúrjába diadalmasan belekondult, hogy Hús­vét ünnepével együtt hirdesse francia földön a katolikus Egy­ház feltámadását. A Vianney-család örömkönnyek közt vette tudomásul az új hírt.

Már néhány hónappal előbb, Rey Jakab, akitől a számüze­tés sem a lelkipásztori címet, sem a hívei­ ragaszkodását nem vonhatta meg, visszaérkezett Dardilly-be.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A liberalizmus külsőt válthat, átmenetileg hirdethet jót is, de a célja az egyházellenesség mindig megmarad!

     Az államcsíny (1799. nov. 9.), amely Bonaparte kezébe helyezte Franciaország sorsát, megszabadította az Egyházat az ateista-liberális járomtóI. Az első konzul engedékenységét felhasználva, csakhamar visszatértek a papok a száműzetésből.

A templomok megnyíltak, így Écully-ben is, és Dardilly katoli­kusai tömegekben vonultak oda. Elsők között volt a Vianney család. Végre megünnepelhették a vasárnapot! Jean-Marie megremegett a boldogságtól, amint az oltár előtt meglátta az örökmécsest pislogni, mely a Szeretet jelenlétét jelezte.

Közben a kis Vianney alaposan belejött a mezei munkákba, melyeket szívből végezte és Istennek ajánlotta. Később el is árulta legénykora benső életének titkát: „Kell, hogy felajánljuk Isten­nek minden munkánkat, minden lépésünket és pihenésünket. Ó, mily boldogság Istennel dolgozni! Rajta! Ha Istennel dolgozol, te vagy az, aki dolgozik, de Ő az, aki megáldja munkádat. Te jársz, és Ő áldja meg minden lépésedet. Isten mindenért megfizet, amiként felrótta a figyelem és elégtételadás minden hiányát. Vannak, kik mindenből előnyt tudnak húzni, ha felajánlják Istennek apró szenve­déseiket!”

Egy reggel ‒ jegyezte fel Vianney Margit ‒, egy Lyon-i apáca jött a házunkba. Mindegyikünknek adott egy szentképet, de volt a táskájában egy Szűz Mária-szobrocska is. Ezt is sze­rettük volna megkapni, és végül Jean-Marie meg is kapta. Harmadnap Ferenccel ment a szántóföldre és magával vitte a szobrot is. Amint este haza­ért, így szólt anyánkhoz: „Légy mindig bizalommal a Boldogságos Szűz iránt. Én ma sokszor hívtam őt segítségül és ő mindannyiszor segített, simán lépést tarthattam fivéremmel és el sem fáradtam nagyon.”

A földekre dolgozni mindig csendben mentek, mint két trappista, hogy ne zavarja Ferencet, halkan imádkozott. „Rajta! ‒ mondta magának kapálás közben ‒, a magam lelkét is meg kell munkálni, ki kell gyom­lálni belőle a gyomot, hogy készen legyen a jó magvetésre.”

Ha azonban csak egyedül dolgozott a mezőn, nem foj­totta magába elragadtatását: hangja elvegyült a madarak csi­csergésével: fennhangon imádkozott és szent dalokat zengedezett.

Gyermekkora óta megőrizte abbeli szokását, hogy óraütéskor egy Üdvözlégyet mondott el, a következő ima hozzácsatolásával:

„Áldott legyen az Úr! Bátorság lelkem, mert az idő múlik, s az örökkévalóság közeledik. Úgy éljünk tehát, mintha most kellene meghalni. Legyen áldott a boldogságos Szűz, Isten Anyjának szent és Szeplőtelen Fogantatása!”

Ebéd után, mikor mindnyájan lepihentek, Jean-Marie is leheveredett a fűbe, azonban „az alvást csak tetette ‒ ő imádkozott”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Manapság a világban olyan elvek, eszmék és törvények érvényesülnek, amelyek nemegyszer szemben állnak a családban élő hittel és erkölccsel, és magát a családot veszélyeztetik. A család nem vonhatja ki magát teljesen a korszellem, elsősorban az elszemélytelenedett, haszonra és versenyre épülő társadalom hatása alól, de ebben a környezetben kell kialakítani azonosságtudatát, sajátos értékrendjét, amely kiállja az idő próbáját. Ez annál fontosabb, mert a mai társadalomban éppen a család tud leginkább emberi és érzelmi menedéket biztosítani az élet egyéb területein átélt nehézségekkel és kudarcokkal szemben. A család az a hely, ahol az ember számíthat a másikra, biztonságban érezheti magát benne – Krisztus, a mi Urunk Által...

(www.romkat.ro/hu/node/97#6 )

Előre kell bocsájtanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

A kis 'pótlék'

     Köztudomású, hogy egy munkahelyi közösség, gyakran többet tud a kollégák és kolleginák benső gondolkodásáról, mint a házastársuk – ha egyáltalán...

Nos, egy ilyen közösségben, ahol teljes véleményszabadság dívott, minden kérdést „kiveséztek”, ilyen volt a kutyatartás ügye is! A vélemények megoszlottak! Volt aki mellette, volt aki ellene, és voltak akik bizonyos feltételek mellett tudták csak elképzelni!

Egy igen csinos, hosszú fekete hajú férjezett asszonyka – nevezzük Ellinek –, ellentmondást nem tűrő hangon állította, hogy ő bizony nem takarítaná lakásában a kutyaszőrt, a télen-nyáron való napi sétáltatásról nem is beszélve.

Egyszer aztán a kolleginák Elli sajátos émelygéseiről megállapították, hogy alighanem áldott állapotban van, a barátnője titkon még gratulált is neki, amit ő kicsit kérdőn felhúzott vállal, megköszönt.

Két hónap se telt el, amikor Elli – se szó, se beszéd – kilépett a cégtől! A munkatársainak kurtán-furcsán csak annyit mondott, hogy a férje vidéken kapott megbízatást és elköltöznek! Az amúgy sokszor bizalmaskodó munkatársak, most nem mertek a részletekre rákérdezni, mert érződött, hogy Elli szűkszavúsága mögött némi konfliktus rejtőzik. Így aztán mindenki sajnálkozva – majd hívjál, írjál –, megjegyzések és nagy puszik közt búcsúztak el tőle! 

Tán három hónap is eltelt, amikor egy reggel nagy lelkendezve jött be az egyik férfi mesélve, hogy találkozott Ellivel, aki karcsú, csinos, és egy kis kutyust sétáltatott büszkén. A munkatársak nagyot néztek, és a volt barátnőjének egy könny gördült le az arcán.

Hősök nevelik a hősöket!

     E négy lelkész, a hatóságok megtévesztésére külön-külön lakott Écully-ben. Elővigyáza­tosságból mesterséget vállaltak, amit azonban nem gyakoroltak.

Balley asztalos volt és Groboz szakács. Csak az éj beálltával léptek ki lakásukból és félreeső utakon haladtak a házhoz, hol misét mondtak.

A kis Vianney mélységes tisztelettel szemlélte az oltárnál ezeket a papokat, akik idő előtt megöregedtek, és akik annyi fáradság, annyi nélkülözés stigmáit hordták arcukon, melyeket a lelkek szolgálatában szereztek, totális életveszélyben. Nos, ők csakhamar észre­vették a kékszemű gyermeket, aki oly ájtatosan, és összesze­detten imádkozott.

1797 egyik napján, amikor Groboz Dardilly-be jött, meglátogatta a Vianney családot, és megáldotta a gyermekeket.

A kis Jean-tól ezeket kérdezte.

‒ Hány éves vagy?

‒ Tizenegy éves!

Mióta nem gyóntál ?

‒ Még sohasem gyóntam ‒ felelt a gyermek.

‒ Rajta, végezzük el azonnal!

És kis szentünk a szobájuk nagy órája alatt, először járult szentgyónáshoz. A gyermek tiszta, ártatlan lelkülete csodálatba ejthette a jó papot, aki észrevette, hogy a gyermeknek szüksége van a val­lásos ismeretekre. Groboz-nak nem kellett győzködnie a szülőket, hogyha a kis Jean néhány hónapig lakhat a közeli faluban nagynénjénél, Humbert Margit házában, éjjelente járhat a titkos hittanórákra. Az első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Jean-Marie éhezte Krisztust, hittel, vággyal, szeretettel fogadta szí­vébe az Oltáriszentséget. Oly boldog volt, hogy nem akarta elhagyni a pajtát, ahol az elsőáldozás kegyelmé­ben részesült. Később nem is tudott beszélni első szentáldozásáról anélkül, hogy a boldogságtól ne könnyezett volna.

Mivel Jean-Marie az iskolai órákon csak ritkán vehetett részt, ezért alig tudott írni és olvasni.

1799-ben „a második rémuralom alatt – mely sajnos, Robespierre buká­sát követte –, a katolikusokat üldözték. A papságot száz számra végezték ki, vagy szállították hajóval Guyane-i táborokba.

Az istentelen liberalizmus hatalmi tombolása VI. Pius pápát nem csak megfosztotta a franciaországi pápai birtokoktól és az egyházi államtól, de 1798-ban Bonaparte Napóleon (még) tábornoki utasítására elfogatta és a franciaországi Valence-be hurcoltatta, ahol a következő évben elhunyt, 81 éves korában.

Egyébként a köztársasági naptár volt érvényben, amelyben a 10-ik nap helyettesítette a vasárnapot. A keresztény ünnepeket eltörölték és helyükbe nevetséges szertartásokat vezettek be.

Imádkozni csak rejtett helyeken lehetett!

Ötven évvel később Jean-Marie az Ars-i gyermekeknek mutogatta egyszerű rózsafüzérét, melyet első szentáldozásakor kapott és felszólította őket, hogy ők is őrizzék meg hűségesen a rózsafüzérüket!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Előre kell bocsájtanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

A becézgetett csöppség

     Egy vallási zenéket játszó együttes a Duna tévétől kölcsönkapott egy videó kamerát, hogy azzal felvételeket készíthessen az anyaságról szóló zenei klippjéhez.

Pechjükre igen borús, zimankós időt fogtak ki, és csak tébláboltak a Duna korzón. Már fel akarták adni, amikor a távolban egy kabátba burkolózó női alakot pillantottak meg esernyővel, aki láthatóan a kabátjával átölelt kicsijét becézgette. Nyomban ráálltak a kamerával, és ahogy közeledett az alak, egyre inkább öröm töltötte el a „stáb” szívét, hiszen kezdett kibontakozni az anyaság idilli képe! 

– Srácok, ennél jobb képsort nem is találhattunk volna! – mondta lelkendezve a zenekar énekese.

Amint a hölgy „prömierplánba” került, akkor vették észre, hogy a becézett „csomag", nem egy baba, hanem egy kiskutya!

A fiúkban összeomlott minden illúzió és lelkesedés, s nyomban indultak, hogy a stúdiónak visszaadják a kamerát!

Az istentelen forradalom nem csak a hitet pusztítja, de felfalja saját követőit is!

     Robespierre bukása (1794. júl. 27.) mégis a gyer­mekoktatás terén szerencsés fordulatot hozott. A Forradalmi Nemzetgyűlés nem követelte meg a tanítóktól az előírt eskü letételét. Elismerte, hogy minden polgár taníthat (1794. nov. 17.). E könnyítés folytán (1795. év kez­detén) „Dumas polgár” iskolát nyitott Dardillyben. Az új tanító különben derék ember volt, és a tanítványok szép számmal jöttek. Megtanította őket írni-olvasni, számolni, a történelemből és a földrajzból is előadott keveset.

Jean-Marie kitűnt szorgalmával és jó magaviseletével. „Dumas úr ‒ beszéli Margit, ‒ nagyon megvolt elégedve és többször mondta a többinek: „Ó bárcsak olyanok volnátok, mint a kis Vianney!” És valóban, a gyermek előmenetele szemmel­ látható volt. Nem csak késő estig ismételte a katekiz­must, de tanítgatta Margit nővérét is, vagy pedig fennhangon felolvasott a Szentek Életéből, mit a szülők és a szegények is ájtatos figyelemmel hallgattak.

Kár, hogy a templomok zárva voltak. Robespierre halálá­val felvillant egy pillanatra a remény sugara, és az üldözés is sokat veszített keménységéből. Az 1795. évi febr. 21-én kelt ren­delet eltörlölte a forradalmi nemzetgyűlés által elrendelt  „legfelsőbb Lény” kultuszát, és felfüggesztette a papságra sérelmes pol­gári szabályzatot is. Ámde ennek ellenére három hónap múlva, május 30-án új rendelet született, miszerint a (megnyitott) templomokban csak az végezhet vallási szolgálatot, aki aláírásával alávetette magát a köztársaság törvényeinek. Rey, Dardilly egykori lelkésze nem jelent meg többé, amiként más esküt tett lel­kész sem jelentkezett, hogy a templomot elfoglalja. A Vi­anney család különben sem fogadta volna szívesen a rendelet szellemében működő lelkészeket, így – ha tehették –, tovább is a magánhá­zakban hallgattak Szentmisét.

De csodás események is történtek. Egy ún. „hajlíthatatlan” papot ‒ Joseph Chaminade atyát (ld. alul) ‒ letartóztatták, ámde a börtönbeszállítás közben megszökött, és a rendkívüli hidegben kénytelen volt egy ismerős katolikus családhoz bezörgetni. Ezzel persze hatalmas veszélynek tette ki a családot is, akik azonban szeretettel fogadták. Vele együtt körbeülték a kandallót, hogy imádkozzák a rózsafüzért. Üldözői azonban rájuk nyitottak, mert valamelyikük látta a házba bemenni. Keresték is mindenhol, de a ház ismételt átkutatása után sem találták meg, holott Chaminade atya eközben is ott ült a riadt családtagok között szorongatva a rózsafüzérét. A hatósági pribékek végül azt hitték, hogy vagy rosszul látták a bemenekülését, vagy ha be is ment, nyomban tovább is állt. Így végül elmentek. A család, akik még mindig a pap körül ültek, csodálkozva kérdezték: „Tisztelendő Atya! Hogyan nem látták önt?”

Ekkor az egyik kisgyermek megszólalt: „A papbácsit azért nem láthatták, mert egy gyönyörű hófehér néni állt előtte, aki beragyogta őt a fényességével!”

A kisfiún és az atyán kívül senki nem látta a Szűzanyát, aki jelenésével nem csak pap fiát, de a családot is megmentette a meghurcolástól!

1794. év végéig a Lyon-i körzetben élő katolikus lelkészek, akik a halálbüntetés veszélye ellenére harmincan is voltak, biztosították a lelkek szolgálatát egyszer itt, másszor ott.

Francia­ország missziós terület lett, sőt még rosszabb! Maga a helyi püspök de Marbeuf is számkivetésbe került, de a helynöke Linsolas álöltözetben, továbbra is a városban rejtőzött, és ő ügyesen felosztotta az egyház­megyét plébánia csoportokra. Minden egyes csoporthoz misszio­náriusokat rendelt ki, akiket világi hitoktatók segítettek.

Écully is ilyen missziósközpont lett, és ehhez tartozott Dardilly is. Megőrizték azon hű hitvallók neveit, akik e területen hősies szolgálatot teljesítettek. Mindenekelőtt két sulpiciánus atya, a nagy szeminárium egykori igazgatói, egy kolostorából elüldözött szerze­tes, majd Groboz, a Szent Kereszt plébánia segédlelkésze működött titokban. Ő volt az, aki miután Itáliába menekült el, visszajött, meg­mászva az Alpeseket, hogy a kivégzett oltártestvérek helyeit pasztorálja.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Minden hatalom, a közoktatással próbálja polgárait a maga képére alakítani!

     Az este vándorai között volt néha egy-egy elítélt pap, néha egy-egy istentagadó, aki teleszívta magát ezen időszak szerencsétlen gondolataival. Az isteni Gondviselés mégis megakadályozta a Vianney-család elárultatását. Könnyen elgondolható, hogy bizony sokszor kitették magukat a veszélynek. A va­csorát követően, kapuzárás után, a vendégeket felszólították, hogy térdeljenek le. Egy gyermek tiszta és csengő hangja szólalt meg: Jean-Marie mindnyájuk nevében elmondta az esti imát. Majd fivéreivel elvezette ezeket a szegényeket a fészerbe, ahol vastagon elhintett szalma várakozott rájuk. Csakhamar Isten szent békéje lebegte körül a könyörületes-szívű ember házát.

Lefekvés előtt atyja példáját követte, aki viszont utánozta a nagyapát, Vianney Pétert. Kitakarította a helyiséget, ahol az imént a rongyos koldusok ültek, az esőtől átázott, kopott köpenyeiket a kialvó tűz melegénél megszárogatta. Majd édesanyjával s legidősebb nővérével vallásos tárgyú dolgokról tár­salgott, mert jámborsága növekedőben volt. Végre az egész család több Miatyánkot és Üdvözlégyet mondott el a tisztít­helyen szenvedő lelkekért ‒ a „túlvilág koldusaiért” majd jó éjt kívántak egymásnak.

Egy idő óta Jean-Marie a tisztítótűzben szenvedő lelkekért való ájtatosságokat is gyakorolta. Az 1793. év folyamán elhunyt egyik nagynénjük. Ekkor a Vianney gyerekek így bosszankodtak egymás közt: „Ezentúl még egy Miatyánkkal és egy Üdvözléggyel többet kell mondanunk, pedig már így is elég belőle!” A hét éves Jean-Marie azonban így felelt: „Ej, Istenem, mi az egy Miatyánk és egy Üdvözlégy, ha egyszer szegény nagynénénknek segíthetünk vele!”

Kis Szentünk, aki nem volt elkényeztetett gyermek, már elég korán kénytelen volt, falusi szokás szerint, az istálló egyik sarkában aludni, ahová ágyat helyeztek részére és Ferenc szá­mára. „Legyünk jók ‒ mondta fivérének ‒, nehogy bűnösöknek találtassunk!”

A kis Vianney értelmi világa gyorsan nyiladozott, amint ezt a különböző megnyilatkozásai igazolják. Sajnos azonban a vallásos ismereteket kivéve, kilenc éves korára még alig értett valamit a világi tudományokhoz. Nagyobbik nővére Katalin elég jól megtanította a betű ismeretére, így tűrhetően betűzte az imádságot, de mindenképp itt volt az ideje, hogy iskolába járjon. Ám Dardilly-ben egyáltalában nem volt iskola.

Az 1793. évi december 19-i törvény elrendelte, hogy minden 6 éves gyermek tartozik nyilvános iskolába járni há­rom egymást követő éven át, és ez a kivetett adó egy részének pénzbüntetési terhe mellett. A Nemzetgyűlés ezzel megoldottnak tekintette a népoktatást, holott ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a forradalom bezáratta az egyházi iskolákat, sőt a tantestület jelentős részét kivégeztette, vagy száműzetésbe kényszerítette. „A tanítás szabad” jelentette ki a törvény első fejezete, ámde senki sem taníthatott ezentúl, míg le nem tette az esküt és nem nyerte el a polgárjogról szóló igazolványt, egyben természetszerűleg sem pap sem szerzetes, nem volt tanítónak választható. Márpedig nem voltak képzett, jakobinus szellemű tanítók!

Így tehát Dardilly kis iskolája, mely 1791-ig keresztény vezetés alatt állt, ezen időtől be volt zárva, és nem is nyílt meg.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Alább, a régi iskola helyén épült mai iskola)

Előre kell bocsátanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e három „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

Drágám szeretlek

Egy vidéki kisváros plébánosa, amint naponta ment az egyházi-tulajdonú temető kis templomába misézni, elhaladt az utca felé néző kőfeszület előtt..

Az atya mindig meghatva tekintett a kereszt fölhantolt tövére, ahol naponta friss virág díszelgett, mögötte rejtve egy kis festett táblácskával: "Drágám, szeretlek!"

A „drágám” megszólítást Jézus felé, kissé furcsának találta bár, de úgy gondolta, hogy elnézhető egy egyszerű hívő, Úr iránti szeretet-gesztusaként.

Évek múltával történt aztán, hogy a kőkereszt kissé dőlni kezdett és szükségessé vált a stabilizálása. Amint a munkások elkezdték a kereszt tövének a föltárását, a kopott táblácska alatt egy kutya-csontvázat találtak.

A plébános amint belépett a templomba, térden állva kért bocsánatot az Úrtól!

A tisztaság készsége

     Egy nyári délután Jean, gabonával megterhelt sza­marat vezetett a malomba. A szomszéd 7 éves leány­kája Vincent Marion, el akarta őt kísérni. A szülők meg is engedték. Meleg volt. Megpihentek az árnyékban. A bizalmas beszélgetés órája volt ez, és Marion értékelte a nyugodt, engedelmes szomszédfiút, akinek kék szemei oly szelídek voltak. Így szólt a kislány teljesen ártatlanul:

‒ Jean-Marie, ha a szülők is úgy akarják, megegyezhetnénk, hogy majd feleségül veszel!

‒ Ó nem, soha! ‒ válaszolt élénken Jean, hirtelen meglepődve – ne beszéljünk erről Marion!

Felálltak és a két gyermek folytatta útját a távoli malom felé.

Hatvan évvel később ez a Vincent Marion meghatott hangon és neheztelés nélkül beszélte el ennek a szép, kedves, s talán egyedüli idilljének a történetét.

Jeannál már ekkor megvolt az a tartózkodás és bensőséges szemérmesség, amely képessé tette őt, hogy még a legtisztább és a legjogosabb szeretet megnyilvánulásoknak is ellenálljon. „Jól tudom, hogy ezek megengedettek ‒ vallotta be később ‒, néha mégis tartózkodtam még attól is, hogy szegény jó anyámat megcsókoljam!”

A liberális politika, már akkor is azt hitte, hogy a templomok bezárásával megszüntetheti az Isten iránti tiszteletet. Ez persze többé-kevésbé sok lélek elvadulásával járt, mely mindenféle társadalomra káros, hiszen az Isten nélküliség, istentelenséget szül! De az emberi szív jóságát nem volt hatalmukban el­nyomni, és ez a könyörületességben nyilvánult meg. (A Dardilly szülői ház.) Márpedig ebben a Vianney család élen járt. És ezen isteni erénynek apostola volt természetesen a mi kis szentünk is. A szegényház számára, fával megrakott szamarat vezethetett Jean-Marie, akinek ragyogott az arca. De könnyen találtak menedék­helyet Dardilly-ben a szerencsétlen nincstelenek is.

A Vincent család ‒ Marion szülei ‒ és a Vianney-család megegyeztek abban, hogy a Vincent család a szűkölködő nőket fogadja be házába, míg a férfiak pedig a Vianney­ családban találnak helyet. Jean-Marie sokszor vezette be a szegényeket atyja házába. Bizony, a mezítlábas koldusokkal gyermekek is voltak. E nyomorultak láttára könnyekig megha­tódott, és kézen fogta a szegény kis ártatlanokat, s anyjának gondoskodását kérte ki számukra. Egyiknél hiányzott a cipő, a másiknál a kabát, a nadrág, az ing. Vianney asszony elérzékenyült, és kisfia szívében örömmel látta, amint a kívánt ruhadarabok távoznak a szekrényből.

A szegények az asztalnál étkeztek a vendéglátó gazdák­kal együtt, először őket szolgálták ki. Egy este a Gondviselés húsz ily szegény vendéget küldött a Vianney-házba.

Már nincs elég leves mindenki számára ‒ mondta néha férjének a feleség.

„Jól van, én lemondok róla” ‒ felelte a derék családfő.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Dardilly-i ház konyhája) 

016) https://youtu.be/PElLFNcxqkQ

A lélek készsége

     A környéken más pásztorok is voltak. Ezek persze nem mindig voltak méltó társai a jónevelt gyermeknek. Ámde Jean-Marie nem akadályozhatta meg, hogy ne tébláboljanak körülötte. Néha keresztülmentek a Vianney-féle réteken s megrongálták a kis oltárt.

De azért olykor kérdésekkel is bombázták a kis Jeant, aki bátran, bosszankodás nélkül vá­laszolt, mert korbeli társai még azt sem tudták, hogy kit ábrázol a kis szobrocska? Persze lehet, hogy valami­kor ők is jártak a templomba, de a szüleik nem tartották bennük a „lelket”. És íme, a kis Vianney akaratlanul is barátai apostola, hitoktatója lett. Az egyszerű oltár előtt állva, ismételgette mindazt, amit ő a titokzatos éjek csendjében hallott: tanította őket azon imákra, miket anyjától tanult. „Nem szabad engedetlenkedni a szülőknek ‒ figyelmeztette őket, ‒ nem szabad haragudni, ká­romkodni, mocskosul beszélni!” És szent komolyság­gal, szinte „paposan” intette társait, hogy legyenek jók, és szeressék na­gyon a Jóistent!

Persze a hallgatóságot nehezen lehetett huzamosan egy helyben tartani, s ezért a beszédeknek rövideknek kellett lennie. A kis hitszónok mégis ügyesen összetartotta a kis gyülekezetet, sőt körmeneteket is rendezett. Mialatt egész Franciaországban tiltva voltak a vallásos szertartások, ezen ismeretlen völgyben gyermekek felsorakoztak két botból tákolt kereszt mögött. Rózsafüzért mondtak, és egyszerű szent éneket éneketek.

Értelemszerű, hogy a kis hitszónok, kevésbé szeretett más, ismeretlen gyermekek társaságában lenni. Lár­más és szenvedélyes játékuk, egyes kifejezéseik nem tet­szettek neki. Néha mégis elfogadta meghívásaikat a diszkosz­ játékhoz. Elképesztően ügyes volt ‒ tanúsította később egy játszótársa ‒ könnyen le­győzött bennünket. Ha veszítettünk, mi rendesen elkeseredtünk, ám amikor ezt látta, így szólt: ‒ Ej, hagyjuk abba! ‒ és visszaadta nekünk, amit elnyert, sőt egy sou-val is megtoldotta!”

Gyakran nagy darab kenyeret hozott ki a legelőre, amit megosztott szegény társaival, de ezen irgalmas cselekedet felhatalmazta őt arra, hogy megkorholja a durvábbakat, kik haragjukban bottal verték társaikat vagy az állato­kat. „Ezt nem szabad, ez bűn!” Rendszerint hallgattak szavára. Mindazonáltal a figyelmeztetés több ízben nem volt ínyére az egyik kamasznak, aki nagyobb volt nála, és néhányat a lábára vágott a kis Jeannak, biztos lévén abban, hogy nem fogja viszonozni. Nem is adta vissza, de ahogy ránézett, az nagyon elszégyellte magát!

Szerencsére a társaságban akadtak jól nevelt és szelíd gyermekek is, mint Duclos Ferenc, Provin András és Dumond János. Oly napokon, mikor Margit nem kísérhette el fivérét, az apa megengedte, hogy magával vihesse ezen barátait.

Egy alkalommal Jean-Marie elrejtőzött az ezüstlevelű füzek közé, hogy imáját elvégezhesse. A többiek mindenfelé keresték, hogy hová lett. De egyikük, aki ismerte a rejtekhelyeit, elárulta és rátaláltak, amint térden állva, mély áhítatba merülve imádkozott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A felvilágosodás sötétsége

     1793. A jakobinus-liberalizmus rémuralma akkor is, ott is, a kivégzésekben volt igazán „eredményes”! Lyon-ban patakokban folyt a vér, és a Terreaux pia­con a nyaktiló nem szünetelt. Chalier prokonzul kétezer Lyon-i polgárt sorakoztatott fel a kivégzésre. De a „nagy és dicső” forradalom sajátossága, hogy a Précy-féle néplázadás bitófára juttatta Chalier prokonzult is. Harcok dúltak.

A 7 éves gyermek nem tudott magának kielégítő magyarázatot adni a napi eseményekről. Atyja szántóföldjén közelről hallhatta a csata zaját. De a háború zaja kevésbé aggasztotta annyira a jámbor fiút, mint a harangok makacs némasága!

A templom folyamatosan zárva volt. Az útkereszteződésekben, a kőkeresz­tek megmaradt talapzata hirdette a liberális kultúrát. A „szabadság-egyenlőség-testvériség polgárjoga” szellemében, ajánlatos volt a lakásokban gondosan elrejteni a feszületeket, a szobrokat és a szentképeket.

Kis szentünk tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájuk a nagy órája alatt, először járult szentgyónáshoz egy bujkáló papnál, aki hősiesen vállalta a hivatását Krisztusért, és a lelkekért. Ezt követően éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette. Az igazán hívő keresztényeknél egyedül a szí­vek szentélye maradt sértetlen. Ami János-Máriát illeti, ő egyáltalán nem adta ki kezéből az ő Szűz Máriáját, ellenkezőleg, még több elővigyázatossággal őrizte, mint előbb, a mezőre menet zubbonyának egyik zsebében hordta.

A gyermekek könnyen felejtenek és gyorsan vigasztalód­nak. A forrada­lom hiába áztatta vérben Franciaországot, Dardilly mezőin a madarak ugyanúgy énekeltek, és a bárányok ugyanúgy ugrándoztak. Vianney Jean-Marie e rémes hónapok alatt hosszú órá­kat töltött a természet csöndjében, ahol a „szabadgondolkodók” nem törölhették ki az Isten arcvonásait.

1793. május 8-án 7 éves kora betöltésével elég nagy lett ahhoz, hogy hasznát vehessék, különösen a nyáj őrzésére. Nővérkéje a kis Margit, kezdetben kézen fogva ve­zette öccsét, mivel a völgybe vezető gyalogutak meglehetősen kanyar­gósak. Mindketten megígérték anyjuknak, hogy jók lesznek. Különben is volt foglalatosságuk, pamut fonalat vittek magukkal, hogy míg a nyáj legel, ők harisnyát  kössenek.

Az éneklő madaraktól zengett az erdő, és Vianney Jean-Marie szerette a természet hangját. Egy életen át megőrizte ennek szép emlékét. Ez volt benne az a magány utáni vágy, mely később, szinte ellenállhatatlanul tört fel belőle.

A tömegek törtetése és lármája közepette is csak ezen atyai földek felé sóhajtozott, ahol annyira boldog volt, mivel csak itt talált alkalmat arra, hogy mély átadottságban imádja Istent.

Egy ilyen idilli alkalommal így szól nővéréhez: „folytasd a harisnyám kötését, imádkoz­nom kell a patak partján!” Itt egy öreg fűzfa üregébe beállította a kis Mária-szobrot, gallyal, mohával, virággal díszítette fel s térden állva morzsolgatta rózsa­füzérét az angyali gyermek.

(Képen a szoba a nagy órával, ahol először gyónt.) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Hűség az Istenhez, hűség a lelkekhez 

     E rettenetes fenyegetések ellenére a hű papok bejárták Dardilly környékét és a Vianney-ház egyiket a másik után rejte­gette. Néhanapján misét is mondtak náluk. Szinte csoda, hogy a házigazda, akit a vérbeli jakobinusok gyanúba is fogtak, nem fizetett fejével a szent vakmerőségért.

Écully-ből küldött megbízható szervezők bizonyos napokon felkeresték a katolikus házakat és jelezték a helyet, ahol a követ­kező éjjel az isteni titkokat fogják ünnepelni. A Vianney­ család éjjel elindult, csendben, néha hosszas gyaloglással. A kis Jean-Marie boldog volt, hogy velük mehet az ünnepségre. Fivérei és nővérei néha zúgolódtak a hosszas menetelés miatt, de az anyjuk így szólt nekik: „Utánozzátok a kis Jeant, aki mindig kitartó!”

A megbeszélt helyre érkezve, bevezették őket a fészerbe, vagy valamely félreeső szobába, mely alig volt kivilágítva. A szegényes asztal mellett fáradt arcvonású, szelíd mosolyú ismeretlen imádkozott, aki kitárt karokkal közeledett az újon­nan érkezőkhöz. Majd a jó lelki pásztor egy függöny mö­gött gyóntatott. Néha ifjú jegyespár kérte áldását házasságukra. Végre megkezdődik a kicsitől-nagytól egyaránt annyira óhajtott Szent­mise. A pap minden kelléket elhelyezett, majd felöltötte magára a gyűrött, kopott miseruhát. Azután mély csend közepette megkezdte a liturgikus imát. Azután anél­kül, hogy mindent megértett volna, mély figyelemmel hallgatta annak a papnak a tanításait, aki a lelkek iránti szeretetből kockára tette fejét. Az átváltoztatás szavai, a felmutatott Szentség, a körülállókból, mély megindultságot váltott ki! A szent szavak közé sok­szor belevegyült a zokogás. A katakombák miséje volt ez a bebörtönözés és a vértanúság előtt.

Mennyire megilletődött lehetett e felejthetetlen percekben a kis Vianney lelke. Anyja és testvérei közt térdelve imádkozott, akárcsak egy angyal, ő is sírt, másokat hallván. Vajon lehetséges-e, hogy ezeken az éjjeli összejöveteleken fogamzott meg benne a papi hivatás?

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Caracas. (LifeSiteNews):
     Jorge Urosa Savino venezuelai bíboros, Caracas emeritus érseke azt mondta, hogy a vatikáni pogány ceremónia, melyen Ferenc pápa is részt vett, nyilvánvalóan „szinkretista” volt, amit „teljes mértékben el kellett volna kerülni”. (A szinkretizmus a nem keresztény rituálék és hiedelmek beépülése az autentikus katolicizmusba.)
A bíboros így nyilatkozott: „a kritika oka éppen a ceremónia primitív jellege és pogány megjelenése, valamint a nyíltan katolikus szimbólumok, gesztusok és imák hiánya a különféle gesztusok, táncok és a meglepő rituálé leborulásai alatt.” „Az ilyen típusú szinkretizmust teljesen el kell kerülni. A római latin rítus liturgiáját, különösen a Szent Eucharisztia liturgiáját egyedül Istennek ajánlják fel: ez egyszerű, komoly és könnyen érthető azok számára, akik megfelelő bevezetést kaptak. Egy esetleges amazóniai-rítusnak tiszteletben kell tartania az Eucharisztia szent természetét, és meg kell őriznie annak alapvető elemeit. Lehet bevezetni más gesztusokat, kivéve a nem katolikus, animista vagy naturalista gesztusokat. A Katolikus Egyház elsődleges feladata Jézus Krisztus Evangéliumának hirdetése.”

Forrás bővebben: https://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/7746-a-biboros-helyteleniti-az-amazoniai-szinodus-pogany-ritualejat.html

Az adott társadalom súlyos felelőssége! 

     1791. év januárjában, amikor a polgári alkotmány a Lyon-i körzetben is érvénybe lépett, Jean-Marie még nem volt 5 éves. A helyi plébános Rey Jakab, aki 39 év óta szolgált Dardilly-ban, gyengeségből letette a szakadár esküt. Az esküt megtagadó bujdosó paptársai, akik a felvilágosították Ray plébánost tettének súlyáról, szegény bizony bűnbánatot tartott, s egy ideig még maradt a plébániáján, de később Itáliába emigrált.

Dardilly lakossága alig akarta észrevenni a változásokat, hiszen a templom nyitva maradt, és jött egy új lelkész, akit már az alkotmányra esküt tevő püspök küldött. A szertartások látszatra semmit sem változtak, csupán a „szentbeszédek” szóltak kissé politikusabb nyelven, mint pl. „polgártársak”, és a „felvilágosult gondolkodás”.

A Vianney család is jóhiszeműen hallgatta egy darabig, de szemeik egyre inkább felnyíltak. A legidősebb leány Katalin, bár ez idő tájt csak 12 éves volt, egyszeriben megsejtette a veszélyt, és ebbéli gyanúját megbeszélte szüleivel. Az embereknek egyre inkább valami „nem stimmelt” az új plébános hozzáállásában, melynek eredményeként ritkábban jártak a vasárnapi Szentmisékre.

Vianney házaspárt végül egy Écully-ből jövő nőrokonuk világosította fel, hogyha tehetik, ne járjanak s „felesküdött papok” miséjére, mert tévtanokat hirdetnek, ami nekik kötelező!

„A jó papok megtagadták az eskü letételét. Őket életre-halálra üldözik ugyan, de bujdosásuk során itt-ott, magánházaknál Szentmisét és katekézist tartanak! Ezekhez kell nektek fordulnotok!” ‒ mondta a rokon, szinte suttogva.

E kijelentés hallatára Vianney asszony, felháborodásában nem félt másnap szemrehányást tenni a szerencsétlen papnak az Egyháztól való elszakadása miatt, s még idézte is az evangéliumi szakaszt, a levágott szőlővesszőről, amely a tűzre vettetik. A pap ezt válaszolta: „Igaza van asszonyom!”

A templomot hamarosan be is zárták, és beköszöntöttek az üldözés véres napjai. Ki is hirdették, hogy minden pap, aki megtagadja az eskü letételét, 24 órán belül a bebörtö­nzés és kivégezés büntetésének teszi ki magát, bárminemű felmentés lehetősége nélkül. Mindaz, aki egy bujdosó pap nyomára vezet, vagy följelenti, 100 frankot kaphat! Aki ellenben menedéket nyújt egy papnak, az száműzetéssel számolhat!­

Ezt írják elő az 1793. évi április 24., szeptember 17. és október 20-án kelt törvények.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Ahogy a koronavírus terjed a világban, sok embert meglep a halál lehetősége. Sokan bizony nem csak a levegő után kapkodnak, hanem a Szentségek után is! A lehetőség azonban szinte megszűnt! Az egészségügy dolgozói mindent megtesznek ugyan a testért, de semmi szolgálatot nem tehetnek a lélekért! Egy fuldokolva haldokló asszony kétségbeesett Twitter-üzenete sokkoló:

„Emberek!

Utolsó óráimban elhagyott az Egyház...

életem terheivel... Szentségek nélkül...

elkárhozom...!”

Forrás nyomán: https://www.returntoorder.org/2020/03/if-i-die-im-going-to-hell/?pkg=rtoe0916

Ámosz próféta

     Március 31-én Szent Ámoszra emlékezik az egyház. Ámosz az első „klasszikus próféta”; az első, aki jövendöléseit könyv formájában hagyta az utókorra, egyszóval, akinek beszédei megmaradtak. A prófécia 1,1 versének megfelelően Júda szülötte, a hegyek között, az izraeli határ menti Tekoa kis városában látta meg a napvilágot. Pásztor volt és fügetermesztő. Egy könyvével, ő a harmadik kispróféta a Szentírásban. A legrégibb próféta 360 körül Krisztus születése előtt. Megjövendölte Izrael népének bukását, mert elterjedt köztük a zsarolás, az elnyomás és a pogány istentisztelet. II. Jerobeám júdeai király idején Bételben lépett fel.

Athanasius Schneider, az Astana-i érsekség segédpüspökének 2020. március 19-én kelt leveléből részletek.

Azok a katolikusok, akiket talán csak rövid ideig, néhány hétig vagy hónapig megfosztottak a szentmisén való részvételtől és a szentáldozás vételétől, átérezhetik azoknak az üldöztetéseknek az idejét, amikor a hívek éveken át nem vehettek részt szentmisén és nem részesülhettek szentségekben, mint például a kommunista üldöztetések során a Szovjetunióban.

Isten következő szavai erősítsék azokat a katolikus híveket, akik jelenleg meg vannak fosztva a szentmisétől és a szentáldozástól (idézetek):

“Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.” (1Pét 4,12–13)

“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. (2Kor 1,3–4)

“Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.” (1Pét 1,6–7)

Az Egyház egyik kegyetlen üldözésének idején kartágói Szent Cyprián (+258) a következő tanítást adta a türelem értékéről:

„A türelem az, ami szilárdan megerősíti hitünk alapjait. Ez az, ami reményünk növekedését a magasba emeli. Ez az, ami tetteinket irányítja, hogy megmaradhassunk Krisztus útján, miközben az Ő türelmével járunk. Milyen nagy az Úr Jézus, és milyen nagy az Ő türelme, hogy az, akit imádtak a Mennyben, nem állt bosszút a földön! Vegyük fontolóra szeretett testvéreim az üldöztetéseinkben és szenvedéseinkben az Ő türelmét; éljünk teljes engedelmességben az Ő eljövetelére várva". (De patientia, 20; 24)

Isten megengedi, hogy a nyilvános istentisztelet és a szentmisék megvonásának rövid próbája a pápa és a püspökök szívében új apostoli buzgalmat keltsen a halhatatlan spirituális kincsek iránt, amelyeket Isten rájuk bízott - azaz buzgalom Isten dicsősége és tisztelete iránt, Jézus Krisztus egyediségéért és megváltó áldozatáért, az Eucharisztia központi szerepéért és annak szent és fenséges ünnepléséért, Krisztus eucharisztikus testének legnagyobb dicsőségéért, a halhatatlan lelkek üdvösségéért , tisztességes és apostoli gondolkodású papságért. (...)

Imádkozzunk teljes bizalommal az Egyház Édesanyjához, kérve Szeplőtelen Szívének közbenjárását, hogy a szentmisétől való megfosztás jelenlegi helyzete bőséges lelki gyümölcsöt teremjen az Egyház igazi megújulása számára (...). Hallgassuk meg Szent Cyprián szavait:

„Ha a katasztrófa okát felismerjük, egyúttal azonnal megtaláltuk a seb orvoslását is. Az Úr azt akarta, hogy a Családját próbára tegye; és mivel egy hosszú béke megrontotta az Istentől kapott tanítást, a mennyei dorgálás felébresztette a hitünket; és bár többet érdemeltünk volna a bűneinkért, az irgalmas Isten mindazonáltal úgy enyhítette, hogy minden, ami történt, inkább próbának, mint üldözésnek tűnt.” (De lapsis, 5) (...)

(Vége!)

A jó példával járó szülői nevelés

     Jean-Marie valóban nem volt közönséges gyermek. A kegyelemnek ez a kiválasztottja négy éves korában egy este szó nélkül kiment a szobából. Anyja észrevette eltűnését. Hívogatta, de semmi válasz. Fokozódó aggodalommal kereste őt a kis kertben, a farakás és a szalmakazlak mögött. Kis Nagy Isten! Tán csak nem a jószágitató gödör felé ment?! Végül az istállóban, a két békességesen kérődző tehén között talált rá térdelve. Összetett kézzel, buzgón imádkozott, a maga előtt a kis Szűzanya szobrocskával. Az anya karjaiba zárta kisfiát s szí­véhez szorította.

„Kicsi fiam, te itt? ‒ sóhajtott fel könnyek közt anyja. Miért rejtőzöl el, hisz jól tudod, hogy együtt is imádkozhatunk!”

A kicsi Jean csupán édesanyjának okozott fájdalmat látja.

„Bocsánat, nem tudtam, többé nem teszem” ‒ zokogta, s anyja karjaiba temette magát.

Miközben e családi jelenetek egy ismeretlen kis faluban lejátszódtak, rémes események voltak keletkezőben Franciaországban. Sem a Bastille bevétele (1789. júI. 14), sem az egyházi vagyon elkobzását kimondó rendelet (nov. 2), sem a kolostorokat eltörlő törvény (1790. febr. 13) nem érintették közelebbről a jó falusi népet, őket vagy tévesen tájékoztatták, vagy semmit sem értettek a történtekből. Nyugodtan élték napjaikat mindaddig, mígnem a forradalom „a papság világi alkotmánya” által fenye­gette meg papjaikat börtönnel, kivégzéssel. (1790. nov. 26)

Vianney asszony lehetőleg a kora reggeli misén vett részt, rend­szerint legidősebb leánya Katalin társaságában. De csakhamar kiváltságos társa lett a kedves kis Jean-Marie, ki már kifejezetten éhezte az Istent. Valahányszor a közeli templom harangja jelezte a mise kezdetét, a kisfiú könyörgött anyjának, hogy vezessék oda.

Az anya készséggel engedett a kérésnek, s a padban együtt térdelve magyarázta a pap mozdulatait. A gyermek hamarosan átérezte a szent szertartásokat. Tekintete vagy a pap gyönyörű egyházi ruházatán járt, vagy a ministránst figyelte, akinek fehér karinges vörös ruhája megigézte őt. Ő is szeretett volna az oltárnál szolgálni, de kis karjai még igen gyengék voltak ahhoz, hogy felemelhesse a nehéz mise­könyvet.

Később, amikor elismerően dicsérték, hogy oly korán megszerette az imát és az oltárt, könnyes meghatottsággal így válaszolt: „Ezt Isten után anyámnak köszönhetem. Ő olyan jó volt! És bizony az erény könnyen átszármazik az anyák szívéből gyermekeik szívébe. Az a gyermek, aki oly szerencsés lehetett, hogy ilyen példás anyja volt, nem tekinthet és nem gondolhat rá könnyek nélkül!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Athanasius Schneider, az Astana-i érsekség segédpüspökének 2020. március 19-én kelt leveléből részletek.

(...) Hogyan reagáljanak a katolikusok és hogyan viselkedjenek ilyen helyzetben? Úgy kell felfognunk és elfogadnunk, mint próbatételt az isteni gondviselés kezéből, amely nagyobb lelki haszonnal fog járni, mintha nem tapasztaltuk volna meg. Ezt a helyzetet úgy kell felfognunk, mint isteni beavatkozást az Egyház jelenlegi példátlan válságába.

Isten most az irgalmatlan világ „egészségügyi diktatúráját” használja fel az Egyház megtisztítására, hogy felébressze az Egyházat, elsősorban a pápát és a püspököket a szép modern világ illúziójából, a világgal való flörtölésből , az időleges és földi dolgokba való elmerülésből. E világ hatalma mostanra erőszakkal elválasztotta a hívőket pásztoraiktól. A papságot a kormányok arra kötelezik, hogy nép nélküli liturgiát mutasson be.

Ennek a tisztító isteni beavatkozásnak megvan az az ereje, hogy megmutassa mindannyiunknak, mi az, ami a legfontosabb az Egyházban:

Krisztus Testének és Vérének eucharisztikus áldozata, valamint a halhatatlan lelkek örök üdvössége. Az Egyházban azok, akiket váratlanul és hirtelen megfosztottak a leglényegesebbtől, most mélyebben láthatják és értékelhetik annak értékét.

(...) Ezt a próbát úgy kell elfogadnunk, mint bőséges kegyelmek forrását, amelyet az Isteni Gondviselés készített számunkra. Sok katolikus most valamilyen módon megtapasztalhatja a katakombák, a föld alatti Egyház helyzetét. Remélhető, hogy egy ilyen helyzet a hit és a szentség hitvallói számára új lelki gyümölcsöket fog teremni.

Ebben a helyzetben a katolikus családok arra kényszerülnek, hogy szó szerint megtapasztalják a "családegyház" jelentését. A vasárnapi szentmise hiányában a katolikus szülők (...) szenteljenek egy imaórát az Úr napjának megszentelésére, és lelkileg egyesítsék magukat akár a városukban vagy a közelben a papok által zárt ajtók mögött bemutatott szentmisékkel. A vasárnapi szentórát például a következő módon lehet megtartani:

Rózsafüzér imádkozása, a vasárnapi evangélium olvasása, a bűnbánat gyakorlása, a lelki áldozás, litánia, ima azokért, akik szenvednek és meghalnak, az üldözött személyekért, ima a pápáért és a papokért, ima a jelenlegi fizikai és lelki járvány véget éréséért. A katolikus családnak a nagyböjt péntekein is imádkoznia kell a keresztút állomásait. Ezenkívül vasárnap délután vagy este a szülők összegyűjthetik gyermekeiket, hogy felolvassanak számukra a szentek életéből, különösen azokat a történeteket, amelyek az egyház üldözésének időszakaiból származnak. Számomra kiváltság volt, hogy gyermekkoromban átélhettem egy ilyen élményt, amely egész életemre megadta a katolikus hit alapját.

(folyt.)

A Mária-tisztelet kezdetei

     Vianney Mátyás szép időben kora reggel kiment a szán­tóföldre. Katalin és az idősebb Ferenc pedig kihajtották a ház teheneit és juhait. Egy szamár követte őket hátán hordozva a ki Jeant és Margitot. A rétre érkezve a gyermekek a fűben ugrándoztak, vagy pedig a legelésző nyájra vigyáztak. A vidám és tréfakedvelő Jean-Marie lelkesedést öntött a játékba.

A kék szemű, barna hajú, szolid, de élénk tekintetű fiúcskának korán megnyilat­kozó jámborsága egyáltalán nem zárt ki bizonyos fokú termé­szetes szilajságot. „Heves természetű volt, s hogy megszerezze a tökéletes szelídség erényét, bizony hosszú és érdem teljes küzdelmébe került. Ez az érzékeny és ideges gyermek már kiskorától fogva tudott magának parancsolni. Fennkölt jellemű anyja pedig, kiismerte a példaadó viselkedését, és őt állította oda példaképül testvéreinek. „Látjátok ­szólt amikor azok nem engedelmeskedtek azonnal Jean-Marie sokkal engedelmesebb, mint ti, ő azonnal megteszi azt, amit kérek tőle”.

Hébe-hóba mégis sírva fakadt ez a kislegény, leginkább akkor, ha a kedvenc rózsafüzérét eltulajdonította Margit nővére. Ilyenkor fájdalmas panasszal futott anyjához, aki így intette:. „Kicsi fiam, add oda a rózsafüzért nővérkédnek, Isten iránt való szeretetből!” És Jean-Marie könnyezve azonnal átnyújtotta a rózsafüzért, mely így gazdát cserélt. Ez egy 4 éves fiúcska részéről mindenesetre súlyos áldozat. Hogy könnyeit felszárítsa, kedveskedés helyett anyja meg­ajándékozta őt egy fából faragott Szűz Mária-szoborral. Ezt az egyszerű szobrot-gyönyörűséggel szemlélte a kisfiú, és a konyha kemencéjére helyezte el. (Ez a szobrocska látható balra, és a konyhai hely az alsó képen!) Valóban ez a szobor az övé lett most, teljesen az övé! Mily boldogság! „Ó, mennyire szerettem ezt a kis szobrot ‒ mondta 70 évvel később ‒, nem tudtam tőle megválni sem nappal, sem éjjel és nem tudtam volna nyugod­tan aludni nélküle. A Szent Szűz legrégibb szerelmem, előbb szerettem Őt, mint ahogy megismertem.”

Gyermekéveinek tanúi, de különösen Margit nővére elbe­szélték, hogy az Úrangyala harangszó első kongására a legelsőnek ő térdelt le. Néha a lakás egyik szögletébe vonult, majd egy székre helyezte a kis szobrot és tökéletes összeszedettséggel imádkozott előtte.

Anyja példáját követve bárhol volt is, a lakásban, a kertben, vagy az utcán, Jean-Marie imával köszöntötte az óraütést. Keresztet vetett magára, majd elmondta az Üdvözlégy Máriát. Az egyik szomszéd aki látta, rossz néven vette, mert azt hitte, hogy az ő láttára vetett keresztet a gyermek. Panasszal fordult az apához, hogy Jean-Marie tán ördögnek nézi őt, mert amint meglátta keresztet vetett.

A szomszédok, kik a gyermeket hangosan imádkozni hal­lották, így szóltak a szülőkhöz: „Hallod-e szomszéd! Ez a gyerek olyan jól ismeri a könyörgéseket, hogy tán pap vagy szerzetes lesz belőle!” (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Gyermekkora

     1778. február 11-én Écully-ben egy Mathias Vianney nevű gazdálkodó megnősült, a fiatal felesége Marie Beluse hozományul a legjobbat: tevékeny és bensőséges katolikus hitét hozta.

Isten hat gyermekkel áldotta meg frigyüket, akiket az idők szokása szerint még születésük előtt a Szent Szűz­nek ajánlottak fel. Első lányuk Katalin, aki fiatalon ment férjhez, kevéssel menyegzője után szentül hunyt el. Jean-Marie, ötéves korá­ban az égbe költözött. Ferenc, az atyai ház örököse lett, és megszületett a „második” Jean-Marie, akit majd az Ars-i plébános néven, szentként tisztel a világ. Margit – akit a család "Gothonnak" is nevezett –, születésben megelőzte szentünket, a Vianney-gyermekek közül egyedül élte túl híres öccsét. A gyermekek sorát egy második Ferenc zárta, a „fiatalabb” melléknévvel, és akit elvittek katonának, nem is tért vissza többé. (Lentebb balra, szentünk nővére Margit.)

Életírásunk főszereplője 1786. május 8-án éjféltájban született és még aznap megkeresztelték. A keresztszülők apai nagybátyja és ennek felesége voltak. A keresztapa a sok névkeresés helyett egyszerűen saját neveit adta keresztfiának. Így lett szentünk neve franciásan: Jean-Marie Vianney. (A medence, amiben megkeresztelték!)

Az újszülöttnek, mihelyt a tárgyakat egymástól meg tudta különböztetni, anyja örö­mest mutogatta neki a feszületet, vagy a szentképeket, melyek a lakás szobáit ékesítették. Amint a csöppnyi gyermekkarok könnyebben tudtak mozogni a pólyán kívül, az anya már vezetgette kis kezeit a keresztvetésre. A baba ezt csakhamar megszokta, olyannyira, hogy egy napon 13 hónapos korában, amint az anyja elfelejtette az etetés előtt a kezét vezetni a keresztvetésben, az ártat­lan gyermek zárva tartotta ajkait és többször nemet intett kis fejével. Ám anyja ebből megértette mit akar a gyermek. Keresztvetés után, máris megnyílt a kicsi száj.

A kis Jean a jámborság tekintetében koraérett gyermek volt és jobban tudott reagálni kiváló anyja gondos figyelmeztetéseire, mint fivérei és nővérei. Egyike volt azoknak a szerencsés természetűeknek akik könnyen tudtak elmélyülni az imában. 18 hónapos kora óta, amikor a család az esti imára összegyűlt, önmagától térdelt le övéi közé, az utánzási ösztöntől is vezettetve és kellőképpen összekulcsolta kis kezeit. (Részlet szentünk keresztleveléből.)

Anyja ezután lefektette és mielőtt még egyszer utoljára megcsókolta volna, fölé hajolva -- a kis Jézusról a Szent Szűz­ről, a jó őrangyalról suttogott neki. A gyermek elszunnyadt az anyai suttogás közben.

A szorgalmas, tevékeny anyja mellől nem igen mozdult el a kis Jean-Marie. Anyja pedig háztartási teendői közben tanítgatta kis fiát a gyermekes szólásmód változatos kifejezé­seire. Így tanította meg a Miatyánk és az Üdvözlégy Mária kapcsán az Istenre és a lélekre vonatkozó ismeretekre. A kis legény korát meghazudtoló fürge ésszel csakhamar naiv kérdé­seket tesz föl. Ami pedig őt mindenekfölött érdekelte, az Jézus gyermekségének sok kedves titka volt, különösen a karácsony, a jászol, a pásztorok.

Megtörtént, hogy ezek az ártatlan beszélgetések a késő éjszakába húzódtak el, csakhogy meghallgathassa a Szentírás történeteit, a kis Jean-Marie anyjával és Katalinnal, legjámborabb nővérével virrasztott. Néha letérdelt a kőpadlóra összekulcsolt kezeit anyja kezei közé rejtette.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Nagyböjt 5. vasárnapja Fekete vasárnap, amikor a díszes kereszteket lepellel le lehet fedni és csak Nagypénteken tenni újból láthatóvá azokat.
     Az ötödik vasárnap evangéliuma visszavezet bennünket Krisztus szenvedésének előestéjére, az Utolsó Vacsora termébe. Ott állhatunk Jézus mellett, amikor az áruló Júdás eltávozik, s a Mester kimondja az új parancsolatot, mely elgondolkodtat bennünket keresztény hitünkön, s annak legfőbb parancsán: „Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)

Testvéreim az Úrban!

Komolyan kell vennünk a "maradj otthon" intést!

Miért? – Azért mert ez a vírus (Covid 19), rendkívül alattomos és "okos"! Ez azért mondható rá, mert sokakat tünet nélkül fertőz meg, hogy azok széthordhassák és puszta légzésükkel terjesszék – és erről ők annyiban tehetnek, hogy nem maradtak otthon! 

Mi, hogy be ne lélegezzük annyit tehetünk, hogy nem megyünk a vírus elé, tehát otthon maradunk! Értsük meg: a vírus a levegőben van, különösen nagy eséllyel találkozhatunk vele közösségben és az utcán! Mert nem tudható, hogy ki állt-, haladt el előttünk, mellettünk az imént. A vírus belégzése mindenkivel megtörténhet! És így valamennyien további "királyi" kézbesítőivé válhatunk a koronavírusnak!

Ennél fogva, elképesztően nagy a veszély, és igen nagy az esély! 

Ezért hangsúlyos az óvás, miszerint maradjunk otthon! De ha mégis dolgunk van erre-arra, akkor tartsunk 1-2 méter távolságot embertársainktól, mert a vírus nem csak a tárgyakon, de a levegőben vár reánk, és nem tudhatjuk mikor "tüdőzzük le"!

Persze a – 'ki igen, ki nem' – magyarázata is bennünk van, mármint az immunrendszerünkben! Szedjünk tehát vitaminokat, és kivételesen ne terheljük szervezetünket kevésbé egészséges táplálkozással!

Áldozat nélkül nincs üdvösség, de egészség sincs – jóllehet –, a vírusmentesítési akciót nem a templomokban kéne kezdeni, hanem az emberi rossz szándékok "zugaiban"!

Mindenek előtt azonban tartsunk bűnbánatot és imádkozzunk, ne csak magunkért, de embertársainkért, a világért! És ha sokan ezt tesszük, elnyerhetjük Isten irgalmát! Hogy ez a vírus-veszély meddig tart?                – Talán addig, amíg nem lesz kellő számú, bensőségesen imádkozó magyar!  "Magyarország engeszteléséért, megkímélem a világot!" (Jézus szavai Natália nővérhez.)

Jó egészséget kívánok! (a szerk.)

015) https://youtu.be/Rh9IuznHEOM

Bevezető

Az Ars-i szent plébános gyermek­évei, a Véres Francia Liberális Forradalom kezdetére és az azt követő lelkileg lerombolódott, tespedő időkre estek. A forradalom őrülete minden vallásgyakorlatot eltiltott és vérbe­ fojtott.

A forradalmi törvényhozás állami kézbe vette az anyakönyvezést, és törvényesítette a válást. A szeptemberi vérengzésként ismert eseményekben 48 óra alatt három katolikus püspököt és több mint 200 papot lincseltek meg. Még brutálisabb atrocitások történtek Nantes-ban, ahol az elfogott szerzeteseket, papokat és apácákat párosával egymáshoz kötözve, a forradalmi ítélőszék „víz alatti házasságra ítélte” őket. Több mint 6000 ember fojtottak vízbe a „republikánus keresztelőkben”.

Szintén papok és apácák elleni tömeggyilkosságokat követtek el Lyon-ban, ahol Joseph Fouchet parancsára 1900 keresztényt lőttek agyon. Hasonlóképp tűnt el nyugati Vendée tartomány teljes lakossága, öregestől-csecsemőstől, kutyástól-macskástól!

A francia törvényhozás elrendelte a szobrok, képek és harangok eltávolítását a templomokból. 1793-ban bevezették a francia forradalmi naptárt, amely eltörölte a szentek ünnepeit de még a „szent” szó használatát is. Ezzel szemben szabad teret adtak a pornográfiának és a homoszexualitásnak. Azokat a papokat, akik nem írták alá, hogy alávetik magukat a köztársasági törvényeknek, azokat azonnal börtönre, vagy kivégzésre ítélték!

Vianney is az első szentáldozását csak egy bujdosó pap kezéből rejtekben vehette.

A napóleoni konkordátum csak az üldözést szüntette meg, de a paphiányt és a forradalom lélekmérgezéséből eredő elhidegülést már nem tudta orvosolni!

Nos, ebben az időkben a Gondviselés egy szegény pásztorfiúban nevelte ki a választott eszközt, a legkiválóbbat azok között, akik által Franciaország katolikus népét ismét visszavezette Isten­hez. Mert Isten úgy döntött, hogy a kicsinyek által szégyeníti meg a világ nagyjait. És könyvünk hőse Jean-Marie Vianney volt az a közepes tehetségű választott, aki egyszerű falusi plébánosként, milliókat emelt ki a vallás közönyéből és a katolikus reneszánsznak lett megala­pítója.

Ez a jelentéktelen „kis papocska” megmutatta világnak és az egyháznak, hogy áldozattal, önsanyargatással, imádsággal, bőjtel, személyes példával, hitoktatással és napi 18 órás gyóntatással meg lehet menteni még a tévelygő lelkeket is!

Amikor Vianney Szent János Ars-ban meg­kezdte működését, a hitélet a fagyponton állt, üres templomot talált, a vasárnap megszentelése ismeretlen volt a nép előtt, erkölcsrontó mulatozásban töltötték szabad idejüket. Negyven évig tartó plébánoskodása alatt nemcsak a kis község lelkülete változott meg tökéletesen, hanem egész Franciaország figyelme feléje fordult, zarándokok százezrei keresték fel a szent plébánost, hogy tőle életútjukra eligazítást nyerjenek.

Miben állt személyének varázsa, mi volt a forrása annak a kegyelmi erőnek, amely belőle kisugárzott?

Az imádság nála nem egy-egy adott óra volt a nap huszonnégy órájából, hanem egész napos ‒ az egész életet átfogó, megszakítás nélkül istenszemlélet ‒, magáról teljesen megfeledkező odaadás.

Az Ars-i plébánosban a világi papok ne csak pártfogót tiszteljenek, ha­nem követendő példát is lássanak, a papi szentség magas fokát!

Felhasznált források:

Trochu Francis Dr. kanonok: AZ ARS-i PLÉBÁNOS, Vianney Szent János-Mária-Baptiste (1786-1859) - Kapisztrán nyomda Vác - Budapest, 1932.

Monin Abbé: Szól az Ars-i plébános. Vianney Szent János gondolatai és elmélkedései – Szent Gellért Kiadó és Nyomda 2000.

https://archiv.katolikus.hu/szentek/0804.html

https://www.magyarkurir.hu/hirek/vianney-szent-janos-maria-aldozopap

http://www.ephphata.net/Jean-Marie-Vianney/jmv-2.html

http://www.magyarkurir.hu/hirek/igy-gyozte-le-vianney-szent-janos-vallasi-kozombosseget

     Rettegünk, pánikolunk a koronavírustól, jaj, pedig március 15-e óta tíz honfitársunk halt meg ebben a szörnyű kórban – ám ugyanezen idő alatt nyolcvanszor ennyi, vagyis nyolcszáz magyar kisgyermeket gyilkoltak meg még megszületésük előtt.

Az igazi vírus mi magunk vagyunk. Mert ha már magyarázni kell embertársainknak, hogy gyilkolni a legsúlyosabb bűn; ha kérlelni kell őket, hogy ne tegyék, akkor már nagyon nagy a baj. Akkor a romlottságnak, erkölcstelenségnek, butaságnak olyan mélységes bugyraiban vagyunk, ahonnan talán már nincs is visszaút.

A halál kultúrája bizony itt dörömböl az ajtónkon. Míg a világ a koronavírussal viaskodik, Új-Zélandon ripsz-ropsz elfogadtak egy új törvényt, amely alapján egészen a születésig (!) meg lehet gyilkolni a gyermekeket, ráadásul bármilyen indokkal. Engedélyezett a nemi alapú válogatás is. A liberális haladás vívmánya az is, hogy Új-Zélandon immár fájdalomcsillapítót sem kötelező beadni a húszhetes vagy idősebb babáknak a kivégzésük előtt – hadd szenvedjenek csak. Annak a csöppségnek pedig, amelyik esetleg túléli a merényletet, nem lesz kötelező orvosi segítséget nyújtani a megszületése után. Ott fog elhalálozni szerencsétlen, a kórházi személyzet és a „szülők” pedig kart karba téve végignézhetik.

Ott tartunk, hogy az emberiség tekintélyes része frigyre lépett a Sátánnal, s ezt megünnepeltetné a többiekkel is.

Kivonat Pilhál Tamás cikkéből. (Teljes cikk):

https://pestisracok.hu/az-igazi-virus-mi-vagyunk-nyolcvanszor-annyi-gyermeket-gyilkoltunk-meg-mint-a-koronajarvany/

Nem álságos-e Istenhez fohászkodni, hogy mentsen meg minket a vírus-járványtól?

(Képek az internetről!)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Április 26. (vasárnap) – 15-17 órakor – Mária, a jó tanács Anyja

Május 24. (vasárnap) – 15-17 órakor – Szűz Mária Keresztények Segítsége /Úti Boldogasszony/

Június 1. (Pünkösd hétfő) – 15-17 órakor – Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

A "szentségi gesztus" a Szentségé!  

     Bejrut (AsiaNews): Zendülés tört ki a szentmisén március 8-án a libanoni Ajaltoun város Szent Miklósról elnevezett maronita katolikus templomában, miután a hívek annak ellenére sem voltak hajlandóak kézbe fogadni az Oltáriszentséget, hogy négy nappal korábban a püspöki kar kötelezővé tette a kézbe áldozást a járványhelyzetre hivatkozva. A miséző papnak arra a felszólítására, hogy "engedelmeskedjenek az Egyháznak", a hívek azt kiáltozták: "Mi vagyunk az Egyház!".

A maronita hívek egyedül - az Eucharisztiát megillető méltó gesztuson nem voltak hajlandók változtatni, de a Szent Kereszt és az ikon csókolást mellőzik! Georges Bacouni érsek végül engedélyezte, hogy a hívek választhassanak a nyelvre-, vagy a kézbe áldozás között!

Bővebben: http://www.asianews.it/news-en/Coronavirus:-Maronite-Church-slams-minority-opposed-to-communion-in-hand-49578.html

Testvéreim az Úrban!

Komolyan kell vennünk a "maradj otthon" intést!

Miért? – Azért mert ez a vírus (Covid 19), rendkívül alattomos és "okos"! Ez azért mondható rá, mert sokakat tünet nélkül fertőz meg, hogy azok széthordhassák és puszta légzésükkel terjesszék – és erről ők annyiban tehetnek, hogy nem maradtak otthon! 

Mi, hogy be ne lélegezzük annyit tehetünk, hogy nem megyünk a vírus elé, tehát otthon maradunk! Értsük meg: a vírus a levegőben van, különösen nagy eséllyel találkozhatunk vele közösségben és az utcán! Mert nem tudható, hogy ki állt-, haladt el előttünk, mellettünk az imént. A vírus belégzése mindenkivel megtörténhet! És így valamennyien további "királyi" kézbesítőivé válhatunk a koronavírusnak!

Ennél fogva, elképesztően nagy a veszély, és igen nagy az esély! 

Ezért hangsúlyos az óvás, miszerint maradjunk otthon! De ha mégis dolgunk van erre-arra, akkor tartsunk 1-2 méter távolságot embertársainktól, mert a vírus nem csak a tárgyakon, de a levegőben vár reánk, és nem tudhatjuk mikor "tüdőzzük le"!

Persze a – 'ki igen, ki nem' – magyarázata is bennünk van, mármint az immunrendszerünkben! Szedjünk tehát vitaminokat, és kivételesen ne terheljük szervezetünket kevésbé egészséges táplálkozással!

Áldozat nélkül nincs üdvösség, de egészség sincs – jóllehet –, a vírusmentesítési akciót nem a templomokban kéne kezdeni, hanem az emberi rossz szándékok "zugaiban"!

Mindenek előtt azonban tartsunk bűnbánatot és imádkozzunk, ne csak magunkért, de embertársainkért, a világért! És ha sokan ezt tesszük, elnyerhetjük Isten irgalmát! Hogy ez a vírus-veszély meddig tart?                – Talán addig, amíg nem lesz kellő számú, bensőségesen imádkozó magyar!  "Magyarország engeszteléséért, megkímélem a világot!" (Jézus szavai Natália nővérhez.)

Jó egészséget kívánok! (a szerk.)

Előszó 2

     A Szent Evangélium tanítása, hogy „erőfeszítés nélkül senki nem üdvözülhet” (vö. Lk 16,16)! Következésképp, semmi Istennek tetsző eredmény nem érhető el komoly áldozatok nélkül! Ha lenne ilyen, akkor az Üdvözítő Krisztus sem a Kereszthalált vállalta volna az emberiség üdvösségéért!

Az érdemszerző áldozat törvényszerűségét ismerték fel és valósították meg a szentek, akiket a legkevésbé sem utánoznunk kell, hanem, mint iránymutató példákat kell követnünk!

Maga az Úr is így okítja a kudarcot valló apostolait: „Ez a fajzat nem megy ki másképp, mint imádság és böjt által.” (Mk 9,29) Az efféle eredménytelenségekre mondja Liguori Szent Alfonz is: „Miért van ez? Mert nem alkalmazzuk a győzelemhez szükséges eszközöket! A lelki élet tanítói (ugyanis) három eszközt ajánlanak: a böjtöt, az alkalmak kerülését és az imádságot.” (Szűz Mária dicsősége, Kalocsa 1924. 178. o.)

A Szentírás és a szentek tanítása mellett, elgondolkoztató példák lehetnek számunkra a hiteles magánkinyilatkoztatások is!

Fatima: „Ha valamit nagyon szeretnétek megenni, hagyjátok ott, és (...) hozzatok áldozatot. (Fatimáról beszél Lúcia nővér, Fátima - Portugália 4. kiadás, 2006. 98. oldal)

„Imádkozzatok sokat, nagyon sokat és hozzatok áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek kerül a pokolba. Mivel nincs, aki áldozatot hozzon és imádkozzék értük.” (uo. 173. o)

"Szakadatlanul imádkozzatok és hozzatok áldozatot a mindenható Istennek! Mindent, amit tudtok, ajánljatok fel áldozatul a bűnök engesztelésére, amelyekkel megbántják Istent, és imádkozzatok a bűnösök megtéréséért. (...) Fogadjátok megadással azokat a szenvedéseket, amelyeket Isten küld nektek, és viseljétek el türelemmel.” (uo. 165. o.)

Szeretetláng: „Áldozat! Imádság! Ez a ti eszközötök. A cél a megváltó munka sikeres érvényre jutása. Bárcsak felérnétek óhajtásaitokkal az Örök Atya mennyei trónjához! Akkor az eredmény is bőséges lenne.” (Lelki Napló II/106)

     Kedves Olvasóm! Vianney Szent János ‒ az Ars-i plébános ‒, szinte valamennyi üdvös ajánlást felhasználta a lelkek mentése-, a sikeres evangelizáció érdekében! Ő az emberi erőfeszítések végső határáig elment, ha ugyan még nem azon is túl, és az eredmény lenyűgöző! Az egykori Ars-i paplakban, máig őrzik Vianney Szent János vezeklő eszközeit, győzelmi jelvényeit. A legrettenetesebb vezeklési eszköze azonban nincs ott, az a templomban van, a gyóntatószéke! Nyugodtan mondhatjuk, hogy Isten szolgája a napi 18 órás gyóntatással, önként keresztre feszítette magát. Ezt a végletekig elszánt, egyszerű szentet mutatja be az elkövetkező 133 részes sorozatom!

Kedves Olvasóim! A mindennapok rohanásában talán időnk sincs egy ilyen terjedelmes élettörténetet elolvasni, ám ez a poszt-sorozat lehetőséget ad, hogy apránként megismerjük Vianney Szent János rendkívüli életét. Követnünk képtelenség, de tanulnunk tőle kötelező!

Fogadják szeretettel!

A szerkesztő

Előszó 1   

     A mai ember, de még az egyháziak közül is sokan, csüggedéssel szemlélik, hogy munkájuk és evangelizációjuk nem jár kellő eredménnyel. Pedig sem az emberi munka áldott gyümölcse, sem az eredményes evangelizálás nem érhető el áldozat imádság (Mk 9,29), és az evangéliumi élet személyes megélése nélkül!

Vianney Szent Jánost sokan tanulatlannak tartják, mégis nagy szónok volt, mert a lélekből beszélt!

Külseje lebilincselő volt. Széles homlokát ragyogóvá tette hófehér haja, éles arcvonásai komoly életszentségről tanúskodtak. Tüzes tekintete valami természetfölötti erőt sugárzott, amely előtt meg kellett hajolniuk a legbüszkébb felvilágosultaknak és a hit konok szkeptikusainak is.

Azok, akik megszólták egyszerű, hívságmentes papi öltözékéért, akik ésszerűtlennek tartották böjtjeit és szigorú aszketikus életét, azok is ámulattal hallgatták egyszerű, de sokat mondó szavait!

Gyakorta magas állású, tanult emberek is megrendültek egy-egy homiliáján, vagy akár csak néhány jó tanácsként mondott szaván.

Beszélt a szemével, a tekintetével, és sokakat megindított, meggyőzött a hallgatásával. Amikor a szószéken feltűnt sápadt, csontos és szinte áttetsző arca és felhangzott szerény, de éles hangja, olyan volt, mintha egy nagy bibliai alak, aki a próféták egyszerű nyelvén szól a néphez.

Mielőtt beszédbe kezdett volna, körüljáratta tekintetét a hallgatóságon s ezzel előkészítette az utat. Néhányszor ez a pillantás megállt valakin, mintha kutatna a lelke mélyén, gyökeréig átlátva azt. Hányan hitték ezek után, hogy csak nekik beszél, az ő gyarló­ságaikról! Hányan ismertek rá bukásuk, küzdelmeik és lelkiismeret-furdalásuk titkos történetére!

Látta, tudta és nem bírta elviselni, hogy sokan úgy halnak meg, hogy életükben figyelmen kívül hagyták az üdvösséghez nélkülözhetetlen evangéliumi életet. Életükben fel sem fogták az Üdvözítő személyesen őértük hozott szeretet-áldozatát. Ennél fogva persze nem ismerték meg önmagukat sem, és meg sem fogalmazódott bennük, hogy valójában mi végett is élnek.

Nem a könyvtár porában tanult, nem is a bölcsek ajká­ról az iskolapadban, hanem az imád­ságban Mestere lábainál, a szent­ségház előtt, éjjel és nappal. Mindezt addig amíg a tömegek meg nem fosztották a szabadsá­gától, hogy az idejével rendelkezzen. Ott tanult meg mindent. A hangjában, gesztusaiban, tekintetében és egész, átváltozott lényében olyan nem mindennapi fény és oly csodálatos erő tükröződött, hogy senki sem maradhatott közömbös, aki hallgatta.

Azok a képek és gondolatok, melye­ket Isten fénye világít meg előttünk, egészen mások, mint azok, melyeket a saját elménk munkájával alakítunk ki. Egy ilyen világos és egyszerű taní­tás mellett, ilyen rendíthetetlen bi­zonyosság mellett, ahogy beszélt, még a legmegrögzöttebb szívekből is eltűntek a kételyek, és helyüket átvet­te a hit fénye. Ehhez pedig nem csak ima kellett, hanem áldozat és böjt is!

Az Ars-i plébánosban Isten kegyelmével, ez az áldozatos küzdelem kimunkálta ki magában azt a karizmatikus és hiteles személyiséget, hogy végül úgy hallgassák, mint egy új apostolt, akit Jézus küldött Egyházának, hogy a liberális korszellem lelki fölfordulásában meg­újítsa a Szentlélek erejét.

Bár keresztről, megalázódásról, szegénységről és bűnbánatról beszélt. a Krisztusért való áldozatvállalás utáni vágy­ról beszélt ‒ mint az Apostolok ‒, mégis szívesen fogadták az emberek!

Amikor istenszeretetről, alázatosságról, szelídségről, türelemről, és a bensőséges Mária-tisztelet elengedhetetlen szükségéről beszélt, élete példája adott súlyt szavainak. Könnyű annak másokat meggyőzni, akin látszik, hogy maga is éli. És ő élte!

     A koronavírus egy "büntetés" a katolikus egyházon belüli Pachamama imádatért – mondta a fülöp-szigeteki Edgardo “Bing” Arellano atya március 19-ei szentbeszédében. Arellano kánonjogász, ördögűző és az EWTN volt műsorvezetője.
Mózes 20-at idézve hozzátette, hogy az első parancsolat megszegése és a Pachamama-féle bálványimádat járványokhoz vezet, ami "a büntetés, amiért megszegtük az első parancsolatot, ami megtiltja a bálványimádatot".
Szerinte "a végidőben" vagyunk, amire a hitelhagyás és az ördögi tevékenységek növekedése a jellemző.
#newsVzqdzoudwe
Forrás: https://gloria.tv/post/3isDYThrqLdiDy33G1CKnEwzt

Kérem kedves Olvasóimat, hogy ma délben imádkozzanak el egy Miatyánkot - Ferenc pápa felhívására -, a vírus pusztításának megfékezésére!

Lehetőségeik szerint hívják fel környezetük figyelmét is, ezen imaszándékba való bekapcsolódásra!

KERESZTÚT

XIV. állomás: Jézust a sírba helyezik

    Jézusom! Téged a sírba helyeznek, engem hulladékként égetnek el. És ha elérkezik az Utolsó Ítélet, gyilkossággal kell vádolnom a szüleimet!? 

De jaj, mégis irgalomért könyörgök Hozzád értük, mert izzik kis szívemben a Tőled kapott Szeretetparázs! 

– Megváltó Jézusom, engedd, hogy Szeplőtelen Édesanyád lángra lobbantsa szüleim szívében és minden megszületettben a Szeretet Tüzét, hogy felmelegítse fagyos szívüket és megismerjenek Téged, a Feltámadtat! Add, hogy átérezzék a szülőség szent hivatását, a teremtő együttműködés örömét és felelősségét! Őszinte bűnbánatuk bizonyosan elnyeri Szent Szíved Irgalmát, így majd óvják, várják s örömmel fogadják a gyermekáldást! Ó mennyire várom én is a Feltámadást! Amen.

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

Utószó

     "2019-ben is az abortusz volt a vezető halálok a világon, a Worldometer statisztikái szerint több mint 42,3 millió születendő gyermeknek oltották ki tavaly az életét. A WHO évi 40-56 millióra becsli az abortuszok számát. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 115 890 abortuszt végeztek el naponta.4828 abortuszt óránként.

Amióta ezt olvassa, további 50 babát gyilkoltak meg, hiszen 80 abortuszt történik a világon egy perc alatt.

Magyarországon tavaly 26 941 abortuszt végeztek el. 26 941 születendő gyermektől vették el az életét, mindezt teljesen legálisan... Átlagosan Magyarországon 516 abortuszt végeznek hetente, 73 abortuszt naponta, 3 abortuszt óránként." (Forrás: CitizenGo - Schittl Eszter)

MEGNÉZENDŐK:  https://www.youtube.com/watch?v=YiXz-RktEK4&fbclid

                                https://youtu.be/qeghBPmxuHU

Kattints ide!

KERESZTÚT

XIII. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről

   Jézusom, Te Édesanyád ölén holtan is nyugodhattál. Én, anyámnak csak teher vagyok és még az emlékemtől is szabadulni akar! Halára szánt, alighogy fogantam, és szerető ölelés helyett csak szörnyű elölést kaptam!

– Ó Fájdalmak Anyja, Mária! Légy te az én égi Anyukám, fogd szorosan kis kezemet és vezess ki engem, az Alvilág Kapuján!

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

KERESZTÚT

XII. állomás: Jézus meghal a kereszten

 Jézusom! Te meghaltál a mi üdvösségünkért, énértem is! De én, miért és kiért? Te ártatlan vagy, s én is! Viszont a Te fájdalmadat fokozza az én tragédiám is! Mivel engeszteljelek Téged ezért? Nekem semmim sincs, csak a halálom, fogadd el áldozatként tőlem édes Jézus!              Fel-a-ján-lom! 

– Kérlek, emlékezzél meg rólam a Te Országodban. 

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

Csapások idején, erre még nem volt példa a történelemben!

     Március 10-én, a római Maria dell'Anima német nemzeti templomban bejelentésre került, hogy a koronavírus miatt a Szentmisék csak "privát módon" lesznek bemutatva.

P. Franz Xaver Brandmayr rektor a VaticanNews-nak kijelentette, hogy a hívőket nem zavarja el ezekről a "privát misékről", melyeket nem csak megtart de prédikálni és áldoztatni is fog.

Bár Brandmayr atya számára egyértelmű, hogy túl messze megy, de szerinte a nyílt misék megtiltása igen komoly hiba.

Egy pap barátját idézte: Nemhogy bezárni, de most kellene igazán kitárni a templomok kapuit, és hívni kell az embereket, hogy együtt imádkozzanak, Isten bocsánatát kérve!

Ezért Brandmayr kimondta: "Ha be akarjátok zárni templomomat, erőszakkal kell rávennetek!"

Nem csupán jelképes és nem csak időleges lelkesedés kell!

     „Ha a Notre Dame katedrális valóban olyan szimbólum, ami mindannyiunké, akkor miért nem kezdték el korábban megvédeni?” ‒ teszi fel a kérdést Mario Giordano az Il Giornale főszerkesztője. Akkor miért tűrték el szó nélkül, hogy oly sok módon meggyalázzák, például a femenek sorozatos szemérmetlen rohamaitól (2013. febr. és május)? Miért hagyták szó nélkül, amikor „szexuális kiállítás” keretében egy marhamáj darabbal abortuszbemutatót rendeztek a Szent Magdolna templomban 2013. december 20-án? És miért nem tiltakoztak, amikor a párizsi bíróság ezeket a félmeztelen perszónákat mindannyiszor felmentette? De a franciák nem csak a morális támadások ellen nem védték meg templomukat de materiálisan sem, amikor az állam nem adott rá pénzt, hogy a megfelelő tűzvédelmi rendszert kiépítsék. Ezek után viszont hogyan lehet, hogy mégis rengeteg ember, szerte a világon, szinte megkövülve, vagy kétségbeesve meredt a képernyőre a Notre Dame égése közben. Hogyan magyarázhatók azok a képek, melyek a párizsi aszfalton térdeplő, imádkozó fiatalokat mutatták? Nos, a lehetséges magyarázat: nem "csupán" a Notre Dame égése, hanem sokkal több történt! E katedrális pusztulása mindenki számára láthatóvá tette a drámánkat: a civilizációnk összeomlását. Mi zajlik a világban? Nos, szinte egy időben égett le az ukrajnai Harkovban lévő Szent Miklós székesegyház, amiként sikerrel akadályozták meg a New York-i St. Patrick katedrális felgyújtását. Ezeket követte a húsvétvasárnapi Sri Lanka-i merényletsorozat. Sem részleteiben, sem összességében el nem tudjuk képzelni azt a gyűlöletet, ami azokban az emberekben ég, akik minden bajért Jézust és a katolikus Egyházat teszik felelőssé. A muzulmánok, bármely csoporthoz is tartozzanak „Allah diadalaként” ünnepelték, hogy a püspöki templom, Mária szentélye Párizs szívében lángokban áll." (a www.katholisches.info és Stoffán György – 2019. április 18-i cikkei nyomán!)

Milyen alapon nevezhető az európai kereszténység jelképének a Notre Dame katedrális egy hitetlen ország közepén, ahonnan a magyarság csak kínt és fájdalmat kapott az elmúlt évszázadokban!
Franciaország az "Egyház leánya" azóta még jobban lealjasult és még inkább eltávolodott Istentől, a Teremtés logikájától, rendjétől. A csodás katedrálist csak idegenforgalmi látványosságnak, bevételforrásnak tartotta fenn, de most elvesztette, amiként a lebontott templomait is! Nos a francia liberálisok által felépített "civilizáció" úgy dől össze, mint a Notre Dame Huszártornya. Az 1846-os La Salette-i üzenet, Melanie által 1858-ban közzé tett titkában a következő szerepel: "Az emberek féktelensége és bűnei áthatolnak az egeken, ezért Isten villámként sújtó karjának egyetlen csapására megremegnek a hegyek és az egész természet. Párizs égni fog és Marseille elmerül; több nagyvárost megráznak és elnyelnek a földrengések; úgy tűnik, hogy minden elveszett, nem látni mást, mint gyilkosságot, nem hallani mást, mint fegyvercsörgést és káromkodást. Az igazak sokat fognak szenvedni; imádságaik, bűnbánatuk és könnyeik felszállnak az égbe, és Isten egész népe bocsánatért s irgalomért könyörög, segítségemet és közbenjárásomat kéri." (A nagy világcsapás - Kiadta: Zola gróf Lecce-i és Ullathorne angol püspök. Budapest Hornyánszky Viktor Rt. 1925) 

És bizony mi égett oly pokolian a templom egész belsejében? A gyűlölet tüze! Mely azért hatalmasodhatott el a világban, mert kevesen éltek a szeretet tüzének engesztelésre késztető kegyelmi hatásával!

Ja, hogy mi a teendő? Valósítsuk meg a Fatimai Miasszonyunk (Notre Dame de Fatima) 1917-es kéréseit: Az egyéni és közösségi felajánlásunkat Szeplőtelen Szívének, a napi Rózsafüzért, az Öt Elsőszombatot és mindenekelőtt az ENGESZTELÉST! Ennek teljesítéséhez ígérte meg a Szűzanya, hogy Szeplőtelen Szíve győzedelmeskedni fog! Meghallgatandó: https://drive.google.com/open?id=1iVwjkb0O3xRlCIkIxbY-54lhIGVKxGVN

(Alső kép: a Notre Dame piétája) (vége!)

KERESZTÚT

XI. állomás: Jézust a keresztre szegezik

   Uram, Téged keresztre szegeznek. Engem darabokra szabdalnak, aztán megszámlálják részeimet, hogy fertőzést ne okozzak! Ennyi volt a létem? Ó ti megszületettek! Nézzétek lábacskáimat, mellyel köztetek járhattam volna! Nézzétek a kezeimet, melyek alkothattak és áldhattak volna! 

– Bocsáss meg Uram hóhéraimnak, mert nem tudják, mit cselekszenek!

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

    Nagyböjt negyedik vasárnapját – a nép nyelvén – Öröm-, vagy Rózsa-vasárnapnak is nevezzük. A pap lila helyett rózsaszínű miseruhát ölthet. Ez átmenet a lila (bánat) és a fehér (öröm) színek között. A pápa Rómában ma rózsát szentel és a szeretet jeleként elküldi a világ különböző tájaira. A szentmise imái elővételezik a húsvéti örömet, szomjazó szívünkbe vigasztalást hoznak.

     Ezen a napon, a nagyböjt negyedik vasárnapján – a görög-katolikus egyházban –, szentéletű János atyánknak, a mennyekbe vezető létráról szóló írás szerzőjének emlékét tartják.
     János, aki testét életében halálra adta, örökké él, még ha élettelen halottnak is látszik. Ránk hagyta ugyanis írását a fölfelé vezető Létráról, s megmutatta az azon való följutás módját.
     Éles eszű fiatalemberként tizenhat éves korában Istennek ajánlotta föl magát igen szent áldozatként, s belépett a Sínai hegyi monostorba. Tizenkilenc év múlva innen továbbment a csöndes nyugalom küzdőhelyére, mintegy öt mérföldnyire egy Thóla nevű helyen telepedett le, ahol negyven esztendőt töltött el heves szeretetben, mert állandóan az isteni szeretet tüzétől izzott.
     Mindenféle eledellel táplálkozott, de mindig csak egy keveset, nem a jóllakásig. Ezzel szerintem egészen bölcsen vetett gátat a felfuvalkodottság elé. Azt pedig ugyan kinek az elméje tudná egyáltalán számon tartani is, hogy mennyi könnyet hullatott? Az álomra annyi időt szánt, amennyi megóvhatta elméjét attól, hogy a túlfeszített virrasztástól összeroppanjon. Egyébként folytonosan imádkozott, és az Isten iránti mérhetetlen nagy szeretete hajtotta mindvégig előre életpályáján.
     Az erényeket Istennek tetszően gyakorolva írta meg a „Létra” című művét és több tanító beszédét, majd pedig jósággal telve nyolcvanéves korában méltó módon megpihent az Úrban.
     Emlékét március harmincadikán tartjuk, ma pedig valószínűleg azért emlékezünk meg róla, mert a monostorokban nagyböjt kezdete óta rendszeresen fölolvassák a „Létra” című könyvét. Forrás 

014) https://youtu.be/80XcvSyaLEk

Imádkozzátok a rózsafüzért!

    Kedves Olvasóm! – írja Montforti Grignon Szent Lajos – ha gyakorlod ezt az ájtatosságot s prédikálsz róla, akkor nem a könyvekből, de saját tapasztalatodból győződhetsz meg a szentolvasó csodáiról. Örömmel látod majd azon ígéretek valóra váltását, melyeket Szűz Mária Szent Domonkosnak és Boldog Alánnak tett és tesz mindazoknak, akik terjesztik ezt az oly kedves ájtatosságot, ami a népet megtanítja Szent Fia erényeire, az elmélkedő imára, Krisztus követésére, a szentségekhez való gyakori járulásra és mindenfajta jótétemény keresztül vitelére. (Montforti Grignon Szent Lajos)

Az intő jelek

     "Az igazság az, hogy maga Európa égett el a szemünk előtt. Csak éppen nem vettük észre. Nem figyeltünk, amikor egymás után zárták be a katolikus templomokat Nyugat-Európában." (Szentesi Zöldi László írása - https://888.hu)

A valóság az, hogy egyáltalán nem figyelünk a jelekre, vagy legalább is nem kezdjük tömegesen mondani, énekelni az Ave Mariát! ‒ Nagyobb jelet várunk? Pedig az egész emberiség összefogó ereje kell! Merthogy...

"Naponta vannak intő jelek, egymás után érik támadások a keresztényeket Európában (és a világban), szinte nincs olyan nap, amikor ne rongálnának meg egy templomot, mégis eddig túl kevesen foglalkoztunk a veszéllyel. Talán egy olyan tragédia, mint a Notre Dame leégése kellett ahhoz, hogy emlékeztessen: Európát nem a felvilágosodott szbdkművesek, hanem a keresztények építették! (...) A keresztény vallás ellen offenzíva zajlik Európában. Az EU ultraliberális világának egyik célja az, hogy a kereszténységet meggyengítsék, hosszabb távon Európából eltávolítsák. Ennek egyik eszköze a migráció támogatása is!" – vélekedett Márfi Gyula veszprémi érsek a PestiSrácok.hu-nak adott húsvéti interjújában.

Hol voltak eddig a most kórusban együtt sírók? Már az első istengyalázás hírére térdre kellett volna hullaniuk,  engesztelve! Hol voltak, amikor az EU parlament kihagyta alapító okmányából a keresztény múlt említését? Hol voltak, amikor a keresztény szimbólumokat meggyalázták, bemocskolták, elpusztították? Hol voltak és vannak, amikor Franciaországban az elmúlt pár évben templomok ezreit gyalázták meg, törték össze a Mária-szobrokat, tabernákulumokat? Hol voltak 2019. március 17-én, amikor az egykori párizsi St. Sulpice papszeminárium templomát felgyújtották? Ámde ezt valahogy még sikerült eloltani! 

(folyt.)

KERESZTÚT

X. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

   Uram Jézus! Rólad letépik ruháidat, nekem az sincs! Csak bőröm van, arcom, kezem, meg lábam, melyet egy eszköz hamarosan megragad és szaggatva tép. Ó Istenem, mennyire reszketek ettől! 

      Ti megszületettek! A lelkem bár örök, de testemben még egy kis időt sem élhettem érdemszerzőn köztetek. A gyengéd szeretetet meg se ismerhettem és számomra minden megélhető "érzelem" csupán az irtóztató félelem!

– Ó édességes szép Élet, félek nagyon! Nagyon félek!

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

A Jelek

     A 12. századi épület Notre Dame, a történelme során sok mindent kibírt. Kibírta a Véres Francia Forradalom liberális mocskát és rombolását is, amikor az Ész és a Filozófia szentélyévé alakítottak át, és az oltáron egy mezítelen táncosnőnek, az  "Ész istennőjének" hódoltak! A felvilágosodás ilyen magasságaiban már szinte logikus, hogy az orgiák után, élelmiszer-raktárnak használták. (Mellesleg azóta is minden franciaországi templom állami tulajdon ‒ a Notre Dame is!)

Most sokan azt mondják, hogy ez a pusztító tűz egy "jel"! ‒ Jel?? ‒ Legfeljebb a jelek sokaságának egyike! Ugyanis, csak 2018-ban 875 katolikus templomot ért gyalázat Franciaországban és naponta háromszor támadnak templomokra Franciaország területén! (Michel Aupetit érsek SudRadio. fr 2019. április 17.) Legutóbb a St. Sulpice katedrális bejáratát borították lángba, nem is beszélve a Rouen-i templomról, ahol a 85 éves Jacques Hamel atyát iszlamisták letérdeltették és átvágták a torkát!

Jelek? Vajon figyelmeztetéseknek fogadják-e a franciák (vagy a világ katolikusai), hogy (csak) Franciaországban tucatszám bontják le az egyébként ép templomokat? Persze erről se hang, se kép!

Jelnek tekinthető-e, hogy Macron francia elnöknek nem volt egyetlen részvétnyilvánító szava sem a katolikusokhoz a Notre Dame katedrális leégése kapcsán, sőt, a beszédeiben szándékosan mellőzte a keresztény vagy katolikus szavakat! Sőt a francia vezetés, "helyreállítás" címén a legjobb ötletnek tartja, hogyha az elpusztult torony helyére egy muszlim minaret kerülne. (pestisracok.hu)

Az pedig, hogy ez nem merénylet volt? Nos, 2019. április 21-én Urunk feltámadásának ünnepén megszólalt a párizsi Notre-Dame egykori főépítésze, Benjamin Mouton. A Bataicu.com-nak azt nyilatkozta, hogy az épület tűzbiztonsága elsőosztályú volt és nem hiszi, hogy a székesegyház tetőszerkezete erős külső hőhatás nélkül meggyulladhatott volna. Feltételezése nem alaptalan, hiszen 2016. szeptemberében már letartóztattak egy nőt, aki egy gázpalackokkal megrakott személykocsit akart felgyújtani a Notre Dame előtt.

A Notre Dame főépítészének feltételezése persze "összeesküvés-elmélet", nem úgy, mint a hivatalos magyarázatok: "egy munkás bizonyára eldobta a cigarettáját", vagy "egy elektromos vezeték lángra kapott", ezzel persze elismerve, hogy egy világörökséget képező épületnek ilyen "szénakazali" volt a tűzbiztonsága, ráadásul pont Húsvétkor?

(folyt.)

Mindenható Urunk, atyáink Istene!

Hálát adunk neked a világért, amelyben lehetővé tetted az emberiség életét. Hálát adunk a teremtés egész gazdagságáért és csodálatos törvényszerűségeiért. Hálát adunk azért, hogy minden pusztító erő ellenére megmaradtunk, és képesek vagyunk arra, hogy világunkról és önmagunkról új és új felismerésekre jussunk.

Köszönjük, hogy egyénileg és közösségben is harcolhatunk megmaradásunkért és azért, hogy életünk egyre szebb és tartalmasabb legyen. De mindennél inkább köszönjük neked, hogy örök életre hívtál meg minket, és Krisztus Urunk megváltó halála és feltámadása által utat nyitottál nekünk az örök boldogságra.

Amikor olyan természeti csapások érnek minket, amelyek ellen a magunk erejéből teljesen biztos védelmet még nem találunk, átéljük, hogy végül is mindig a te kezedben van az életünk.

Alázattal kérünk, segítsd a tudomány embereit, hogy mielőbb megtalálják a mostani járvány ellenszerét! Adj a társadalmak vezetőinek éleslátást, hogy megfelelő intézkedésekkel gátat szabjanak a fertőzés terjedésének, segítsék a betegség megelőzését, leküzdését és a hatékony eszközök eljutását a rászorulókhoz. Adj irgalmat és örök nyugodalmat a betegségben elhunytaknak, adj a betegeknek gyógyulást, az orvosoknak és az egészségügy munkatársainak erőt és áldást bátor helytállásukhoz. Erősítsd bennünk a hitet, a bizalmat és a segítő szeretetet, hogy megadhassunk minden lelki és testi segítséget beteg embertársainknak és a gyászoló vagy aggódó hozzátartozóknak. Add, hogy felelős viselkedésünkkel mi is hozzájáruljunk a betegség terjedésének elkerüléséhez.

Bocsásd meg, Urunk, minden bűnünket, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövettünk!

Szentháromság, Egy Isten, irgalmazz nekünk!

Boldogságos Szűz Mária, Betegek Gyógyítója, könyörögj értünk!

Ámen.

KERESZTÚT

IX. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszttel

   Családtervezés, túlnépesedés? = Ó, mindez ördögi tőrvetés! Íme, a „tudatos tervezést” rajtam kezdik azzal, hogy legyilkolnak! Nekem nincs helyem, nincs falatnyi kenyerem széles e világon? – Miért? – Azért, mert a szüleim is mindent elképzeltek, megterveztek, csak épp a "kapcsolatuk" következményeit nem! Mert ők nem az "együttlét" időpontját tervezték későbbre, hanem engemet! Egyszerűen képtelenek megérteni, hogyha már életre hívtak, én MOST vagyok és soha többé meg nem születhetek? Az eljövendő foganás már nem én leszek, és ha most eldobnak, mindenkorra meghalok! – Nem fogják föl? – Meg-ha-lok! Hol lesz helyem földön s égen, ha nem részesülhettem a Szent Keresztségben? Sem...

– Istenem! Ez a széles nagy világ meddig fog fennmaradni, amely nekem – a legkisebbnek – még helyet se hajlandó adni?

   Könyörülj rajtunk Urunk! Könyörülj rajtunk, és az abortuszban elhunyt magzatokon!

   Miatyánk..., Üdvözlégy...

     Napjaink első számú beszédtémája a corona-vírus. Kevesen tudják viszont, hogy az Egyháznak van egy viszonylag kevéssé ismert szentje, Szent Corona (vagy Stephana, mely görögül „koronázottat” jelent), aki Kr. u. 160-177 körül 16 évesen szenvedett vértanú halált Szent Viktorral együtt Marcus Aurelius üldözése idején, feltételezhetően Szíriában vagy Thébában.

Viktor római katona volt, ám kitudódott, hogy keresztény, és egy Sebastian nevű bíró elé hurcolták, aki példát akart statuálni, ezért megvakították, s oszlophoz kötve súlyosan megkorbácsolták, majd lefejezték. Viktor nem tagadta meg Krisztust.

Szenvedései közepette egyik bajtársának felesége a 16 éves Corona – aki férje tudta nélkül volt keresztény –, odament a megkínzotthoz és Krisztus nevében vigasztalta, bátorítva őt. Ezzel elárulta magát és letartóztatva, nyomban ítéletet mondtak felette: két lehajtott pálmafa közé kötve széttépették.

A katolikus Egyház május 14-én emlékezik meg a fiatal szentről.

Szent Coronát elsősorban Ausztriában, Bajorországban és Csehországban tisztelik. Ezekben az országokban kegytemplomai is vannak: például Schöpfl-ben, Wechsel-ben, Brémában, Prágában és Áchenben.

Bécsben olyannyira ismert volt, hogy a szent nyomán nevezték 1924-ig az osztrák pénzegységet „Krone”-nak – a Magyarországon is használt – koronának, 1921-től 1927-ig magyar koronának!

Szent Corona és Szent Viktor életének és mártíromságának történeti adatai számtalan bizonytalanságot hordoznak. Ám a maradványaikon 1981-ben végzett vizsgálat megállapítása szerint, csontjaikon cédruspollen, és a mediterrán medence tipikus növényeinek jelenlétét mutatták ki, amely megerősíti az ókori hagyományt, mely Szíriához köthető.

Szent Corona a kincskeresők és a hitbeli állhatatosság védőszentje, valamint őt hívják segítségül a járványok és a nagy viharok elleni oltalmul!

Források:

1) https://www.meinbezirk.at/guessing/c-lokales/heilige-corona-bitte-fuer-uns_a3981639

2) https://aleteia.org/2020/03/14/yes-theres-actually-a-st-corona-and-shes-buried-in-the-middle-of-the-pandemic/

3) https://www.executedtoday.com/2017/05/14/feast-day-of-st-victor-and-st-corona/

4) https://www.katolikus-honlap.hu/2001/panik2.htm

   Szent Corona, könyörögj érettünk, járj közbe az Úrnál, hogy véget érjen a pusztító járvány!