Előszó 1
A mai ember, de még az egyháziak közül is sokan, csüggedéssel szemlélik, hogy munkájuk és evangelizációjuk nem jár kellő eredménnyel. Pedig sem az emberi munka áldott gyümölcse, sem az eredményes evangelizálás nem érhető el áldozat imádság (Mk 9,29), és az evangéliumi élet személyes megélése nélkül!
Vianney Szent Jánost sokan tanulatlannak tartják, mégis nagy szónok volt, mert a lélekből beszélt!
Külseje lebilincselő volt. Széles homlokát ragyogóvá tette hófehér haja, éles arcvonásai komoly életszentségről tanúskodtak. Tüzes tekintete valami természetfölötti erőt sugárzott, amely előtt meg kellett hajolniuk a legbüszkébb felvilágosultaknak és a hit konok szkeptikusainak is.
Azok, akik megszólták egyszerű, hívságmentes papi öltözékéért, akik ésszerűtlennek tartották böjtjeit és szigorú aszketikus életét, azok is ámulattal hallgatták egyszerű, de sokat mondó szavait!
Gyakorta magas állású, tanult emberek is megrendültek egy-egy homiliáján, vagy akár csak néhány jó tanácsként mondott szaván.
Beszélt a szemével, a tekintetével, és sokakat megindított, meggyőzött a hallgatásával. Amikor a szószéken feltűnt sápadt, csontos és szinte áttetsző arca és felhangzott szerény, de éles hangja, olyan volt, mintha egy nagy bibliai alak, aki a próféták egyszerű nyelvén szól a néphez.
Mielőtt beszédbe kezdett volna, körüljáratta tekintetét a hallgatóságon s ezzel előkészítette az utat. Néhányszor ez a pillantás megállt valakin, mintha kutatna a lelke mélyén, gyökeréig átlátva azt. Hányan hitték ezek után, hogy csak nekik beszél, az ő gyarlóságaikról! Hányan ismertek rá bukásuk, küzdelmeik és lelkiismeret-furdalásuk titkos történetére!
Látta, tudta és nem bírta elviselni, hogy sokan úgy halnak meg, hogy életükben figyelmen kívül hagyták az üdvösséghez nélkülözhetetlen evangéliumi életet. Életükben fel sem fogták az Üdvözítő személyesen őértük hozott szeretet-áldozatát. Ennél fogva persze nem ismerték meg önmagukat sem, és meg sem fogalmazódott bennük, hogy valójában mi végett is élnek.
Nem a könyvtár porában tanult, nem is a bölcsek ajkáról az iskolapadban, hanem az imádságban Mestere lábainál, a szentségház előtt, éjjel és nappal. Mindezt addig amíg a tömegek meg nem fosztották a szabadságától, hogy az idejével rendelkezzen. Ott tanult meg mindent. A hangjában, gesztusaiban, tekintetében és egész, átváltozott lényében olyan nem mindennapi fény és oly csodálatos erő tükröződött, hogy senki sem maradhatott
közömbös, aki hallgatta.
Azok a képek és gondolatok, melyeket Isten fénye világít meg előttünk, egészen mások, mint azok, melyeket a saját elménk munkájával alakítunk ki. Egy ilyen világos és egyszerű tanítás mellett, ilyen rendíthetetlen bizonyosság mellett, ahogy beszélt, még a legmegrögzöttebb szívekből is eltűntek a kételyek, és helyüket átvette a hit fénye. Ehhez pedig nem csak ima kellett, hanem áldozat és böjt is!
Az Ars-i plébánosban Isten kegyelmével, ez az áldozatos küzdelem kimunkálta ki magában azt a karizmatikus és hiteles személyiséget, hogy végül úgy hallgassák, mint egy új apostolt, akit Jézus küldött Egyházának, hogy a liberális korszellem lelki fölfordulásában megújítsa a Szentlélek erejét.
Bár keresztről, megalázódásról, szegénységről és bűnbánatról beszélt. a Krisztusért való áldozatvállalás utáni vágyról beszélt ‒ mint az Apostolok ‒, mégis szívesen fogadták az emberek!
Amikor istenszeretetről, alázatosságról, szelídségről, türelemről, és a bensőséges Mária-tisztelet elengedhetetlen szükségéről beszélt, élete példája adott súlyt szavainak. Könnyű annak másokat meggyőzni, akin látszik, hogy maga is éli. És ő élte!
