A Hajnal Szép Sugara

     Ezer évvel a keresztény kor előtt, amikor még se a görögökről, se a rómaiakról nem volt szó, Dávid és Salamon gyakran beszélgettek a pokolról, mint egy létező nagy igazságról, mely olyannyira ismert volt mindenki előtt, hogy még arra sem volt szükség, hogy bizonyítsák. A Zsoltárok könyvében többek között ezt mondja Dávid a bűnösökről: „Térjenek az alvilágba a vétkesek.” (Zsolt 9,18)
     Máshelyütt a pokolbeli szenvedésekről, „az alvilág gyötrelmeiről” szól. (Zsolt 17,6) Salamon sem kevésbé formális. Miközben az istentelenek javaslatait – akik az igazakat félrevezetni és megsemmisíteni akarják – tárgyalja, így idézi őket: „Nyeljük el élve, mint az alvilág.” (Péld 1,12)
     És a Bölcsek könyvének ismert helyén, ahol az elkárhozottak reménytelenségét oly hatásosan ábrázolja, még hozzáteszi: „Így beszéltek a pokolban azok, akik vétkeztek”, mert „a gonosz reménye olyan, mint a szél hajtotta pehely, mint a könnyű hab, melyet vihar kerget.” (Bölcs 5,14-15) Másutt: „A bűnösök társasága kóccsomó, és végezetük tűzláng! A végén alvilág van, sötétség és bűnhődés.” (Sir 21,10-11)
     Két évszázaddal később, több mint nyolcszáz évvel Jézus Krisztus előtt a nagy próféta, Izajás maga ezt mondta Luciferről: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag? Azt gondoltad magadban: Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba.” (Iz 14,12-15)
     Ez alatt a szakadék, misztikus „tenger” alatt azt a rettenetes folyékony tömegű tüzet kell érteni, amely a föld mélyén elrejtve létezik, és amelyet az Egyház, mint a pokol helyét nevezi meg.
     Salamon és Dávid is erről az égő mélységről beszélnek. Próféciáinak egy másik helyén Izajás tűzről, a pokol örök tűzéről szól: „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?” (Iz 33,14)
     Dániel próféta, aki kétszáz évvel Izajás után élt, miközben az utolsó feltámadásról és ítéletről beszél, ezt mondja: „És mindazok, akik a föld porában alszanak, feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.” (Dán 12,2) Ugyanezt a tanúságot megtaláljuk a többi prófétánál is, egészen a Messiás előfutáráig, Keresztelő Szent Jánosig, aki Jeruzsálem népének szintén úgy beszél a pokol örök tűzéről, mint egy olyan régóta ismert igazságról, amiben soha senki nem kételkedett. „Aki pedig utánam jövendő”, kiáltja, „majd megtisztítja szérűjét és összegyűjti búzáját a csűrbe, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,12)
Forrás

     Azt, amit minden idők népei mindig hittek, a közös értelem igazságának nevezik – vagy ha úgy jobban tetszik –, általános és univerzális érzésnek. Ha valaki megtagadná ezen nagy igazságokat, ahogy helyesen mondják, aligha lenne a józan eszénél. Bolondnak kell lennie, ha azt hiszi, hogy a minden kor minden emberével szemben egyedül neki van igaza.
     Az igazság az, hogy minden időben, a világ kezdetétől napjainkig minden nép hitt a pokol létezésében. Ilyen-olyan néven, többé-kevésbé különböző formában, de hittek a gonoszok borzasztó és végnélküli büntetésében, amelyben a halál után a tűz mindig szerepel.
     Tehát egy biztos tényről van szó, amelyet nagy keresztény filozófusaink is oly világosan kifejtettek, hogy alapjában véve fölöslegesnek tűnik ennek bizonyításán fáradozni.
     Mózes könyveiben a kezdetektől fogva szerepel a tűz örök poklának képe. A „pokol” kifejezés szó szerint megtalálható itt: így például a Számok könyvének tizenhatodik fejezetében olvassuk, hogy három levitát; Korét, Dátánt és Ábiront elevenen nyelt el a pokol, mert Istent káromolták és Mózes ellen lázadtak. (ld. Szám 16,28-35)
     A Deuteronomium-ban Mózes szájával ezt mondja az Úr: „Tűz lobban fel haragomban s elhatol az alvilág mélyéig.” (MTörv 32,22)
     De a hellénizmus korában írt könyvek is képviselik azt a gondolatot, hogy a gonoszokra büntetés vár a túlvilágon (Dán 12,2; 2Makk 6,26; Bölcs 4,19; 5,3-13; vö. az ebből a korból származó un. Izaiás-apokalipszist: Iz 14,11; 24,21-22). Egyes próféták szerint a Hinnóm völgyébe jutnak, ahol férgük meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Iz 66,24; vö. Jer 7,32; 19,6). Ez a völgy (Gé-Hinnóm, ebből származik a gehenna szó) Jeruzsálemtől délre volt, és ott valamikor emberáldozatokat mutattak be máglyán elégetve; később a szemetet hordták ide és égették el.
     Jób könyvében olvashatjuk, hogy az istentelenek, kiknek élete anyagi javakban bővelkedett, azt mondták Istennek: „Hagyj minket békében, nem vagyunk kíváncsiak utaidra! Vajon ki az a Mindenható, hogy szolgáljunk neki, és mi haszonnal járna ha hozzá imádkozunk?” És ezek az istentelenek: „Békességgel szállnak az alvilágba". „Egy pillanat alatt szállnak az alvilágba.” (Jób 21,13-15) Jób a poklot a sötétség honának nevezi, „ahol nincs semmi rend, ahol a napvilág is fekete éjszaka” (Jób 10,22) nevezi. Az egyházatyák már az első század óta kevés kivétellel azt írják, hogy a pokol nemcsak az utolsó ítélet után, hanem a halál után rögtön megkezdődik. A pokolnak mint büntetésnek létezését már az 500 körül keletkezett Damasus féle hitvallás (DS 72) is leszögezte, és ez vált dogmává.
Ezek a mondatok bizonnyal többek, mint csak tiszteletet érdemlő tanúságok.

     Régen a gyermekek nyolc éves korukban még nem járulhattak szentáldozáshoz, de Szent Gerard Majella ezzel nem tudott megbékélni, és olyan keservesen sírt, hogy megsajnálta őt az Úristen. Egyik éjjel Szent Mihály arkangyal a gyermek nyelvére helyezett egy Szentostyát, majd eltűnt. A következő reggelen Gerard boldogan és diadalittasan újságolta: „A tisztelendő atya nem engedte, hogy szentáldozásban részesüljek, de múlt éjjel Szent Mihály arkangyal maga hozta el nekem az Oltáriszentséget.” Olyan magaslatokat ért el az életszentségben, hogy olykor levitált!

Bicchieri Boldog Emília, aki megalapította a domonkos harmadrendet, mindig nagy szeretettel fordult az Oltáriszentség felé. Egy napon, amikor nagyon belefeledkezett egyik beteg nővértársának ápolásába, Emília csak a szentmise végére ért a templomba, így nem részesült szentáldozásban. Ezt felismerve az Úrhoz fordult bánatával, hogy nem vehette magához az Ő Szent Testét, mire csodálatos módon megjelent egy angyal, és megáldoztatta.

(A 3.szent holnap!)

Schütz A.: DOGMATIKA, Szent István Társ. Bp. 1937 kiadása nyomán

A kárhozat kínjai 3

     Az örök kárhozat az Istennel való lázadó szembehelyezkedés. Ennek számos foka van. Kezdve azokon, akiknek annyi a személyes felelősségük, hogy szavazatukkal vagy más módon hatalomra segítették azokat, akik súlyos rombolást végeztek a lelkekben. Föl egészen amaz elvetemültekig, akik értelmüket és életüket az istentelenség szolgálatába állították. Épp ezért a büntetések fokozatát illetőleg, nem elég Szent Gergellyel azt mondani, hogy az csak az érzésbeli kínok különbözőségében nyilvánul majd meg. Sőt, kínálkozik az a gondolat, hogy minél magasabb tehetségekkel bírt a bűnös lélek, akinek az istenhit választott edényévé kellett volna lennie, ehelyett a pártütés tanyája lett. Nyilvánvaló, hogy annál fájdalmasabbnak és mélyebbnek kell éreznie azt a kínzó rettenetes ürességet, mellyel önmagát Istentől oly távolra taszította!
Természetes, hogy a büntetések mértéke már a külön ítéletben meg van állapítva, újabb vétkek már nincsenek, melyek azt megváltoztathatnák. A halállal egyaránt lejár az érdemszerzés és a gonosz érdemek halmozásának ideje. Az Utolsó Ítélet, annyiban hoz változást, hogy akkor minden lélek ismét tulajdon testébe öltözik, és lényegileg csak ettől az időtől kezdve válik az összes érdem és érdemtelenség befogadására képes alannyá.
    A kárhozottak szenvedései nem enyhülnek: ugyanannak az egyénnek bűnhődése az örökkévalóságon keresztül nem változik. A kárhozottak Istennek külön engedélye nélkül semmit sem vehetnek tudomásul, ami itt a földön történik; és teljességgel bizonytalan, sőt valószínűtlen, hogy Isten ilyen engedélyt ad. Ugyanezt kell mondani arra a régi hiedelemre, hogy bizonyos időkben csökkennek vagy éppen szünetelnek a kárhozat kínjai: Húsvét hajnalán, szombaton vagy vasárnap, amikor a szent nyugalomból és szentmisékről valami áldás kiterjed rájuk is. Ezek valótlanságok, melyeket csak a jámborság sugallt és amelyeknek a hit forrásaiban nincs alapjuk. A kinyilatkoztatás legkisebb kétséget sem hagy afelől, hogy aki egyszer átlépte az istenellenesség és Isten-harag birodalmának határát, annak kívül kell hagynia minden reményt.
     A szerk. megjegyzése:
a) A pokolban nincs enyhület (sem Húsvétkor, sem szombatokon), mert a kárhozat épp a Megváltásból való önkizárás, az említett kegyelmek pedig, Jézus Krisztus Keresztáldozatának gyümölcsei!
b) A jámborság diktálta enyhületi lehetőségek valójában a tisztítótűzbeli lelkekre vonatkoznak, melyet sokan kevernek a pokol szenvedéseivel!  
c) A páli kijelentés, hogy majdan „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28), nem a pokol cáfolata, hiszen a kárhozat helye épp attól az, hogy az Életen (Istenen) kívül van, mely az örök halál állapota (vö 2Kor 2,16)!

Négy szent kiváltsága az Eucharisztiával 1

Montepulcianói Szent Ágnes domonkos nővér gyakran kiment a viterbói kolostor kertjébe, hogy egyedül imádkozzon egy olajfa tövében. Egy vasárnap reggel már hajnalhasadtától imádkozott elmélyülten, és csak órákkal később eszmélt fel, hogy ünnepnap van, és részt kell – azaz kellett volna – vennie a kolostor ünnepi szentmiséjén. Az Úr angyala azonban eljött hozzá, és hozott neki egy Szentostyát, hogy szentáldozásban részesüljön. Ez az eset többször is megismétlődött.

Montefalcói Szent Klára életrajzírója a szentté-avatási iratok között a következő történetet idézi fel: „Egy napon Klára a liturgián használt kórusruhája nélkül járult szentáldozáshoz. Giovanna nővér erre gorombán ráripakodott, mondván: »Menj el innen, nem akarom, hogy szentáldozásban részesülj.« E szavak hallatán Klára ráébredt, hogy nincs rajta a kórusruhája, és annyira elkeseredett, hogy szobájába visszatérvén keserves sírásra fakadt. Amint könnyei közt imádkozott, megjelent előtte Krisztus, átölelte őt, szentáldozásban részesítette és megvigasztalta.”

Folignói Szent Angéla a következőkről számolt be: „Egy alkalommal láttam Krisztust gyermek képében, aki ugyanakkor hatalmasnak és felségesnek látszott. Úgy láttam, mintha a trónján ülve valamit tartana a kezében, ami a hatalom jelképének tűnt. [...] Azután, amikor a többiek letérdeltek én nem tettem. Már nem tudom, hogy odafutottam-e az oltárhoz, vagy mozdulni sem tudtam az elragadtatástól és csodálattól, de nagyon sajnáltam, hogy a pap olyan hamar visszatette az Ostyákat az oltárra.”

Montieri Boldog Jakab hosszú időn keresztül élt úgy, hogy csak az Eucharisztia táplálta őt. Az is előfordult, hogy Jézus maga részesítette őt szentáldozásban. A 16. század elején egy festő meg is örökítette a jelenetet, ahogy Jézus szentáldozásban részesíti Boldog Jakabot.

A kárhozat kínjai 2

     Az érzésbeli kínok létezését az Írás egyértelműen tanítja: Az Üdvözítő tanítása szerint ott jajgatás, sírás és fogak csikorgatása lesz; a kárhozottak a külső sötétségre vettetnek, hol férgük meg nem hal és tüzük el nem alszik. Ahhoz nem fér kétség, hogy a Szentírás a kárhozat tüzében összpontosítja és szemlélteti mindazokat a büntetéseket, melyek érzés, kínzatás jellegűek.
     És itt a teológia sokat vitatott kérdése, miképp kell érteni a pokol tüzét? A szentatyák állásfoglalása e tekintetben nem mindig határozott és nem egyöntetű. Többen a tüzet főként a lelkiismeret furdalásaként értelmezik. Sokkal határozottabb Nagy Szent Gergely, aki szerint a kárhozat tüze anyagi tűz, jóllehet más tulajdonságai vannak mint a földi tűznek: éget, de nem éget el és nem világít. A skolasztikusok egyértelműen anyagi tűzről beszélnek és hivatkoznak Szent Gergelyre, akinek e tárgyban külön kinyilatkoztatást tulajdonítanak. A férget mindannyian átvitt értelemben magyarázzák.
     Mindazáltal biztos, hogy a kárhozat tüze nemcsak átvitt, valós értelemben vett tűz (pl. a lelkiismeretfurdalás-, a szégyen- és belső elégedetlenség tüze), hanem valóságos értelemben vett tűz, fizikai ágens. A Szentírás is egyértelműséggel valóságos tűzre gondol, de megerősíti ezt észbeli megfontolás is, miszerint a pokol tüze fizikai hatékonysággal olyan kínokat kelt a lélekben, minők az égés fájdalmai a testi lényben. Tehát nem maga a tűz fizikai érintése váltja ki a kínokat, hanem a gondolata és intenciós hatása általában.
     Szent Tamás alighanem helyes úton jár, amikor úgy véli, hogy a kárhozat tüze elsősorban az ördögnek és az ő angyalainak készült; ámde szellemi lényeket az anyag magától csak intenciós ráhatás révén kínozhat, vagyis azáltal, hogy elméjüknek és akaratuknak tartalmat nyújt. Minthogy azonban ez a tűz testi lényeknek (a kárhozott embereknek) is van szánva, fizikai-kémiai ingerhatással is kell rendelkeznie.
     A kárhozat szenvedésének két fő mozzanata közül az elvetésnek van elsődleges és alapvető jelentősége. Isten nélkül élni és örökre szent haragját érezni, cél és remény nélkül örökre hányódni, oly súlyos dolog, hogy maga az Isten-nélküliség a szenvedés lényege, tehát maga a kínok semmit sem csökkennének, ha ki is aludna a pokol tüze! Mindazáltal az érzésbeli kín szervesen kiegészíti az elvetés kínját.     XVI. Benedek pápa, Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek.
A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában "ajándék, egy üdvös ajánlat az emberiségnek".

Magyarország, SZERETETLÁNG kb. 1975

     A Szeretetláng kiváltságoltja, Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony nagyon beteg volt, és nem tudott elmenni naponta a Szentmisére. Annyira vágyakozott az Úr Szent Testének vételére, hogy lelke mélyén megszólalt Jézus, és ezt mondta: Kislányom! Hogy csillapítsam éhségedet utánam a Szentáldozásban, betegséged napjaiban minden első falat kenyér, amit aznap magadhoz veszel, az Én Szent Testemként veheted magadhoz! Mert „az átlényegülés egyszer s mindenkori jogát Istenségem fenntartja (...) én az első falat kenyérben, melyet elfogyasztasz, átlényegülve benne vagyok” (IV/23–26) A kiadott Lelki Naplóban ez nincs benne, a hiánya […] van jelölve!

Erzsébet asszony ettől a szeretettől annyira megrendült, hogy méltatlansága tudatában nem volt hajlandó kenyeret enni, helyette kekszet, vagy pogácsát evett! Egy nővér ismerőse, mikor ezt tőle meghallotta, ezt válaszolta kis mosollyal: „Ó Erzsébet, mit gondolsz? Amikor a börtönben meglátogattuk az ártatlanokat, ugyan bizony hogyan vittük be az Oltáriszentséget? Mint búzalisztből készült keksz-, vagy pogácsa formájában!”

Erzsébet asszony elszégyellte magát, és azontúl minden első falat búzakészítménynél bensőségesen keresztet vetett. (Titkári emlékezés)

A kárhozat kínjai 1

     Szent Tamás mélyen járó fölfogása szerint a kárhozat nem egyéb, mint a bűn legbensőbb mivoltának kibontakozása és végső gyümölcseinek megérlelése. A bűnben ugyanis az ember a teremtmények kedvéért elfordult Istentől; amit maga akart, azt megkapja a kárhozatban, még pedig teljességében, leplezetlen mivoltában és végső következményeiben. Elfordult Istentől, tehát Isten nélkül kell élnie és ez az elvetés kínja. Isten helyett a teremtményekben kereste életének célját és tartalmát; tehát Isten áldása a számára átok és kín lesz. Az Üdvözítő szavai: «Távozzatok tőlem átkozottak, az örök tűzre!» (Mt 25,41)
     Az elvetés a kárhozottak első és alapvető szenvedése. «Távozzatok», ezt a szót kell először hallaniok. Nem ismerlek titeket, honnét valók vagytok; félre tőlem mindnyájan, ti gonosztevők. Ennek értelmében a kárhozottak ki vannak zárva Isten színelátásából; és mivel a jelen üdvrendben csak természetfölötti végcél van, ki vannak rekesztve Isten bárminő bírásából.
Ez pedig büntetés, sőt az összes lehetséges kínok és büntetések közül a legnagyobb.
     a) Mert a szellemi teremtménynek legmélyén gyökerező létigénye Istenben élni; az egyetlen léttartalom, mely végleg ki tudja elégíteni: a föltétlen igazság, melyen megnyugszik örökké kutató elméje, a tiszta és teljes jó, melyet boldog célhoz jutással átölel lelke. Ha ettől elesett, elesett létének és tevékenységének természetszerű léttartalmától, s nem ér nyugvóponthoz legmélyebb igyekezete. Az örök homályban tapogatózó, a soha ki nem elégülő sóvár vágy, a törtető, de semmit el nem érő akarat, a folyton fürkésző, de semmit meg nem oldó elme gyötrődése, a teljes értelmi és szívbeli üresség: mind csak rendkívül halvány színek az elvetés kínjainak ábrázolására.
     b) Akik személyes bűnökért kárhoztak el, azok számára az istenlátástól való elesés nem csupán a jótól való lemaradás, mint az eredeti bűnben megholtak esetén, hanem egyben Istentől való elrugaszkodás, állandó istengyűlölet, mert ez a bűnben való megrögződés eredménye. Tehát, amit a lélek természet szerint minden pórusával és minden rostjával áhít mint létének alapját és tevékenységének egyedül kielégítő tartalmát, azt egyben a legteljesebb gyűlölettel és ádáz dühösséggel eltaszítja magától, mint sok szerencsétlen idegbeteg végzetes módon az ételt, az orvost, az ápolót.
     Ha a földön Isten látásának vagy akárcsak természeti bírásának hiánya az istentelen emberre nézve nem is jelent állandó nagy kínt és bűnhődést, mégsem szabad feledni, hogy állapotunk próbajellegének megfelelően a jelen világ tartalmaz még jót (és rosszat is); itt a teremtés még nyújt Istenből valamit, ezért a földi vándornak pszichikailag lehetetlen teljesen Isten nélkül élni, még akkor is, ha szívében megtagadta. A másvilágon azonban a próba véget ért, a jó és rossz, az istenes és istenellenes tényezők, erők és irányok szétválasztása már teljes! A látszatokból kijózanodott bűnös lélek úgy látja, amint van, vagyis nem az Istent, hanem az istennélküliség sivárságát éli meg, teljes vigasztalanságában és reménytelenségében. Ez az elvetettség szenvedése, a pszichológia nyelvére lefordítva: a lélek őrjítően örök hazátlansága.

Magyarország, SZERETETLÁNG. Visszaemlékezés 1930-ra

Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás kiváltságoltjának élete rendkívül embert próbáló volt. Amellett, hogy 1913-ban született 13. gyermekként, tizenhárom éves korában teljesen árva maradt. Még a nevelését felvállaló nagynénje is meghalt 1928-ban. Úgyhogy 1930-ig teljesen hajléktalanként tengődött Budapest VIII. kerületében. A kiragadott történet innen kezdődik.

1930. őszén történhetett, hogy a felhőszakadás elől beültem az Örökimádás templomba (Ld. alul). Ezt persze naponta megtettem eső nélkül is, de ez alkalommal valahogy rettenetesen csüggedtnek éreztem magam az életem kilátástalansága miatt. Az Oltáriszentség a szokott trónjára volt kihelyezve, gyönyörű csillogó monstranciában. Szinte körbenézett az embereken és olyan érzésem támadt, hogy engem néz, csak néz, mintha várna tőlem valamit. Ez annyira határozott érzés volt bennem, hogy el kezdtem magamban Hozzá beszélni: – Nézd Uram az én semmiségemet és nyomorúságomat! Láthatod a kilátástalan helyzetemet, úgyhogy megkérlek, vedd Szent Kezedbe az életemet!

Közben közeledett a Szentmise kezdésének ideje és amint levették az Urat a trónjáról, olyan gyönyörű fénnyel csillant meg, hogy egy sugara szinte a lelkem mélyére hatolt! Szinte elmerültem ennek fenségében, amikor hangosan e szavakat hallottam világosan: – Akkor megegyeztünk!

Én meg körül néztem, hogy vajon ki mondhatta és akkor figyeltem fel, hogy előttem két férfi térdel. A jobb oldali épp ránézett a társára. Ebből gondoltam, hogy ezek most valamiben megegyeztek!

Ezt a jobb oldali férfit el is neveztem magamban Széphangúnak! Mert az a hang olyan rendkívüli erőt árasztott reám, olyan csodálatosan szép, határozott és megnyerő volt, így mondom: megnyerő, hogy a széphangút, ezek után mindenütt kerestem!

Egy alkalommal a Sárkány utcai cipésztől jött ki éppen és valami nézeteltérése lehetett a suszterral, mert az ajtóból így szólt vissza: „Ne is haragudjon ez egy talpalásért túl sok!” És ekkor, szinte megdermedtem, mert annyira kiábrándító volt az az erős hang, ami a mérges férfitől elhangzott. Ez semmiképp nem hasonlított ahhoz, amit neki tulajdonítottam!

Ha valaki látott, nem tudom mit hihetett, mert szinte támolyogtam, legalábbis igen óvatosan raktam a lábaimat, hogy el ne essek! Beültem a templomba, és csak merengtem és se sírni, se imádkozni nem volt készségem. Annyira hatása alatt voltam még a csalódásnak, és természetesen a „szép hangnak”!

Még mindig nem mertem azt hinni, hogy az Úr Jézus hangja volt, de ennek gyanúja egyre csak erősödött bennem, mert szinte érződött, hogy az életem imbolygó hajóját valami titokzatos áramlat a biztos kikötő felé sodorja!

Az ezt igazoló első mozzanat az volt, hogy amikor kimentem a templomból, egy addig még sosem látott koldusasszony kéregetett karon ülő gyermekével. Én, meg aki szintén „koldus” voltam, akartam adni nekik egy-két fillért, de a ruhám és a kabátom összes zsebét végig matattam, mire találtam két fillért, meg egy darab papirost. A pénzt odaadtam, a cédulát meg közömbösen elolvastam mielőtt eldobtam volna, ám ami ezen állt, az a josefstadti plébános atya címe volt, gondosan odaírva, hogy „keresd fel kislányom, ő majd biztosan segít”!

Hát nem vagyok sírós, mert az élet megedzett, de bizony dőltek a könnyeim ezen a figyelmességen! Mindjárt tudtam – nem csak sejtettem –, hogy bizony az Úr hangja volt, válaszul a felajánlásomra! Az Úr hozta elém a koldus asszonyt is, amiként Ő irányította a kezemet is, hogy a kabátom legmélyebb korcában megtaláljam ezt a papírt, melyet előző évben, egy vincés nővér csúsztatott a zsebembe.

Megjegyzés: A Krisztuskirály egyházközség plébánosa valóban segített Erzsébeten, állást szerzett neki és a templomi énekkarban ismerte meg a férjét is!

A kárhozat dogmatikai valósága
 
     Akiket a különítélet halálos bűnben megátalkodva talál, örökké szenvedik a kárhozat kínjait. (Hittétel!!!)
A gnosztikusok és az újabb ortodox protestánsok egy része azt tanították, hogy az istentelenek valaha megsemmisülnek. A racionalisták, különösen a transzcendens evolucionizmus modern hívei (teozofisták, spiritiszták) sokan úgy gondolják, hogy a kárhozatban is van helye megtérésnek; sőt hogy valaha minden elkárhozott Istenhez tér; persze többnyire csak azért, hogy új próbánál újból elpártoljon. Az 543-i konstantinápolyi zsinat  a tételben kifejezett dogmát ünnepélyesen kimondotta a IV. Laterán-i és kivált a II. Lyon-i zsinat; «Akik tényleges halálos bűnben vagy pusztán eredeti bűnnel terhelten múlnak ki, azoknak lelke nyomban a kárhozatra jut, ahol azonban büntetésük nem lesz egyforma».
     Bizonyítás. Az ószövetség könyvei csak burkoltan juttatják kifejezésre azt az igazságot, hogy az istentelenek nem állhatnak helyt Istennel szemben. A prófétáknál biztosabb körvonalakban bontakozik ki a kárhozat tana: beszélnek az isteni harag örök tüzéről, forma szerint is: «Azok közül, kik a föld porában alusznak, sokan fölébrednek; némelyek örök életre, mások pedig hogy örök gyalázatot lássanak). Nincs tehát alapja az új racionalista vallástörténeti iskola ama tételének, hogy «az ószövetség nem ismer örök kárhozatot; azt a későbbi zsidóság a parszizmusból vette át». Ennek ellene mond, hogy az örök kárhozat az újszövetségnek egyik sarkalatos tanítása. Márpedig tanítása a lehető legvilágosabb és leghatározottabb. «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült.» (Mt 25,41) De már előbb is gyakran szólott az olthatatlan örök tűzről, a gyehenna tüzéről (Mt 5,22) hol az istenteleneknek férge meg nem hal és tüzük ki nem alszik (Mk 9,48); óva int azoktól, akik mind a testet mind a lelket gyehennára vethetik (Mt 10,28); szól bűnről, amelyek számára nincs bocsánat sem a jelen sem a másvilágon (Mt 12,31-32). Ugyanezt nyomatékozza példabeszédekben: a balga szüzek kívül rekednek a menyegzős házon a külső sötétségben (Mt 25,10-12); a haszontalan szolga is oda kerül a külső sötétségre, ahol sírás leszen és fogak csikorgatása (Mt 25,30); beszél az aratásról, melyen a gazt tűzre vetik, és a meddő szőlőtőkéről, mely tűzre kerül (Jn 15,6). Ugyanígy tanítanak természetesen az apostolok. Szent Pál azt mondja: Akik nem ismerik az Istent és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának, ezeket a kárhozatban örök büntetéssel sújtja az Úr színe (2Tessz 1,7-9).
     Szent Péter írja második levelében: «Hiszen Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket, hogy ott gyötörjék és fogva tartsák őket az ítéletre. És nem kegyelmezett a régi világnak sem, csak Noét, az igazság hirdetőjét mentette meg nyolcadmagával, amikor az istentelenek világára rázúdította a vízözönt. Szodoma és Gomorra városát is hamuvá égette, pusztulással büntette, példát állítva azoknak, akik gonoszul fognak cselekedni» (2Pt 2,4-6); «Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe önmagatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában» (1Kor 6,9-10). «A gyáváknak és a hitetleneknek, az elátkozottaknak, gyilkosoknak, paráznáknak, varázslóknak, bálványimádóknak és minden hazugnak osztályrésze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz. Ez a második halál» (Jel 21,8).

     Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony, hat gyermekes családanya (1913-1985) a Szeretetláng magánkinyilatkoztatás kiváltságoltja, 1961-től egészen egyedülálló égi párbeszédekben részesült.

Az üzenetek célja az egész emberiségre kiterjedő lélekmentés, Mária Szíve Szeretetlángjának többletkegyelmi HATÁSA által!

Lelki Naplóját, mely a lelki irodalom gyöngyszeme, egyházi jóváhagyással 2010-ben adta ki a budapesti Szent István Társulat.

„Leánykám, ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a Szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti mégsem vigyáztok rá! Van-e szülő, aki többet szenvedett, mint én?

Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe.

Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen (külső alá), szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy tőlem ne féljetek.

Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek - vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenvedett gyermeke új ruhája megszerzéséért, és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap csak ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a szívükbe fogadtak.

Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Kérlek, hogy szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!”

(Szeretetláng Lelki Napló I/72-73)

India, CHIRATTAKONAM 2001

     2001. április 28-án a Chirattakonam-i Szent Mária Maiankara Katolikus Templom plébánosa Rev. Fr. Johnson Karnoor, a Szentostyán egy csodálatos képet vett észre. A történtekről a következőképpen számolt be:

„Aznap kezdtük az évenként ismétlődő kilencedet Szent Júdás-Tádé apostolhoz. Reggel 8.49-kor kihelyeztem az Oltári-szentséget a közös szentségimádásra. Néhány perc múlva az Eucharisztián három pont jelent meg. Abbahagytam az imát és felhívtam a hívek figyelmét is a megjelenő három pontra, és megrendülten arra kértem őket, hogy még bensőségesebben folytassák az imát, én pedig a monstranciát behelyeztem a tabernákulumba.

2001. május 5-én szombat reggel, szokás szerint megnyitottam templomot a Szentmisére. Az oltárhoz lépve kinyitottam a tabernákulumot is, hogy köszöntsem az Urat. A monstranciába helyezett Szentostyán egy emberi archoz hasonló rajzolatot pillantottam meg. Rendkívül mély megrendültséggel néztem meg alaposabban, hogy nem valami tévedés áldozata vagyok-e, ám azt hittem, hogy csak én látom a krisztusi arcot! Felszólítottam a híveket, hogy térdeljenek le és kezdjenek el imádkozni, és eközben odahívtam a ministránsfiút, kérdezve, hogy lát-e valami különöst az Oltáriszentségen. Azt válaszolta, hogy „Egy férfi arcképét látom!

Különösen megrázott az aznapi Evangélium, Tamás hitetlenkedéséről. A szavak mindenkit mélyen megérintettek, nekem pedig a szívemig hatolt: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27)” Nem tudtam egy szót sem szólni tovább, csak sírtam.”

A kép lassan ugyan, de folyamatosan változott és részletdúsabb lett!

Végül egy Krisztuséhoz hasonló, töviskoronát viselő szakállas férfiarc mutatkozott meg.

A csodás Eucharisztiát Cyril Mar Baselios, a Trivandrum-i egyházmegye érseke vizsgálta meg, és a Szentostyát azóta is a templomban őrzik. A csoda emléknapját, május 5-én tartják!

Olaszország, TRANI 1000 körül

     Az apuliai Trani városában az első ezredfordulón csoda történt, melynek főszereplője egy zsidó nő, aki a keresztény vallás dogmáinak valótlanságát szerette volna bebizonyítani, elsősorban önmaga számára. Ezért szentségtörő módon szentáldozáshoz járult, majd a Szentostyát a zsebkendőjébe rejtette.

Hazaérve hozzáfogott, hogy az Ostyát egy serpenyő forró olajban kisüsse, bizonyságként, hogy kenyér vagy sem! Ebben a pillanatban az Ostya hússá változott és bőséges vért ontott, kifolyva a serpenyőből. Az asszony rettenetesen megijedt, és megpróbálta elrejteni a bűncselekményt, de nem csak nem sikerült, de a vér elárasztással fenyegette az egész házat mindaddig, míg az asszony ki nem menekült a házból. A megrázó felismerést, beismerés követte, és a nő már nem tudta visszatartani a bűnbánatát! Ez pedig katartikus hatással volt rá és elkezdett hisztérikusan sikoltozni, melyre a szomszédai felfigyeltek!

Az emberek összecsődültek és a látvány hatására többek szintén sikoltoztak! A borzalmas hír futótűzként terjedt el a városban ‒ olyannyira ‒, hogy még a püspök is értesült a történtekről. Azonnal helyszínre sietett, hogy végére járjon az igazságnak. Vagy megnyugtassa a népet, vagy ha a hír igaz, akkor az eucharisztikus Ereklyét méltó biztonságba helyezze.

A püspök olyan mélyen megrendült, hogy mezítláb vitte a Relikviát rezidenciájára, hatalmas menet kíséretében.  A szentséges Ereklyét ezüstdobozba helyezte, és később átadta a Szent András templom szerzeteseinek megőrzésre, ahol jelenleg is található.

A szent ereklyét egy ház alakú ezüst ereklyetartó kristályedényébe helyezték, egymástól elválasztva a két "sült" darabkát.

A szerencsétlen nő házát ‒ ahol a csoda történt ‒, 1706-ban átalakították a "Szent Megváltó"-nak szentelt kápolnává.

A csodás Eucharisztia két töredékből áll, a felső részen feketésbarna színű, az alsóban világos vörösesbarna. Az egyházi hatóságok, a csoda hitelességét ellenőrzendő több vizsgálatot tartottak: 1616-ban, 1678-ban, 1706-ban, 1719-ben, 1824-ben, 1886-ban és végül 1924-ben az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával (tranistoria.wordpress.com).

Az ereklyéken azonban semmilyen (profán) tudományos elemzést nem végeztek, ellentétben az egyéb Eucharisztikus csodákkal, mint Lanciano.

A Trani csodájának megünneplése mindig a Nagyhét bűnbánati hangulatában zajlik.

(Máig őrzik a szentségtörés kellékeit!)

     Röviddel az 1812-es napóleoni hadjárat előtt. Nagyapám, Rostophine gróf mesélte. Két jó ismerőse, gróf Orloff és V. tábornok barátok voltak. Nem csak vitézségükkel tűntek ki a társaságban, hanem istenkáromlásukkal is.
     Egyik este a két barát, akik – mindketten Voltaire követői voltak – együtt mulattak féktelen ivászatukban. Duhajkodásuk közben a vallásról és a pokolról kezdtek el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán?” – vetette fel a gróf. „Jó!” – válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet!” – válaszolta Orloff és mindketten becsületszavukat adták a megállapodáshoz.
     Néhány héttel ezután kitört azon nagy háború. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját és Orloff gróf állt ott, köntösben, papucsban, kócosan, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? – szólt nagyapám meglepetten. – Mi történt magával?” Orloff gróf, nagy nehezen szólalt meg: „azt hiszem, megőrülök, mert V. tábornokot láttam épp az imént!” – „Ezek szerint visszajött?” – „Dehogy jött!” – válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „méghogy vissza? Hiszen ez az, ami megőrjít!”
     Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szép lassan!” – mondta neki. Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, már vagy három hete, hogy V. és én megesküdtünk egymásnak, ha valamelyikünk előbb hal meg, az visszajön a másikhoz elmondani, hogy mi van odaát. Nos, ma reggel már régóta ébren feküdtem ágyamban és eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Egyszerre azonban hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol és én benne vagyok, és eltűnt'. Azonnal ide rohantam. Azt se tudom, hol áll a fejem, meg egyáltalán, mit tartsak felőle!?”
     Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett. Beszélt hallucinációról, rémálmokról vagy hogy tán mégis aludt. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a felzaklatott gróf kedélyét csillapítgatni.
     Nos, tíz-tizenkét nappal e különös esemény után, egy futár meghozta V. tábornok halálhírét. Ugyanazon a nap reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, azon órában a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!
„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”. (Mgr. de Ségur írása nyomán)
Forrás 

Olaszország, TORINO 1640

     1640-ben Harcourt grófjának francia hadserege átkelt a Pó folyón, és megszállta a Kapucinusok hegyét. Pier Maria da Cambiano atya részletesen leírja a Santa Maria del Monte templom francia megszállásakor történt eucharisztikus csodát: „1640. május 6-án Chieribe, május 7-én Moncalieribe, majd 10-én Torinóba érkeztek. Miután elfoglalták a Pó folyó bal partját, katonáink erős védelme ellenére a hidat is a hatalmukba kerítették, ezért katonáink visszahúzódtak a Capucins del Monte kolostorba. Itt sem volt már biztonságos a helyzet. Bár május 12-én a franciák két támadását sikerült visszaverni, de a harmadik támadástól katonáink a polgári lakossággal együtt a templomba menekültek. A megszállók azonban a templomba is betörtek, és a szent helyen férfiakat, asszonyokat, fiatalokat, időseket, civileket és katonákat egyaránt megöltek. Nem kegyelmeztek azoknak sem, akik az oltárt átölelve kértek irgalmat, sőt azoknak sem, akik a kapucinus testvérek karjaiba menekültek és irgalomért könyörögtek. A szerzetes testvérek közül azonban senki sem sérült meg, de szívükön mély sebet ütött az öldöklés látványa. A katonák kifosztották a kolostort: tönkretették vagy elrabolták a kolostor szent edényeit, és elvitték azokat a tárgyakat és bútorokat, amiket a városlakók a kolostorban helyeztek biztonságba. A templomban egy francia katona felmászott az oltárra, vadul kinyitotta tabernákulum ajtaját, hogy a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot elvigye. Ekkor azonban csoda történt. A cibóriumból lángnyelv csapott ki, és megégette a szentségtörő francia katona arcát és egyenruháját. A rémült katona üvöltve a földre vetette magát, és könyörgött Isten irgalmáért. A templomot sűrű füst töltötte meg, a megdöbbenés és a félelem hatására véget ért a vandalizmus. A drágakövekből kirakott virágokkal díszített tabernákulum ajtaja még mindig magán viseli a katona megégett kezének nyomát. (A tabernákulumot lásd az oltár kinagyított képén!)

Kilenced Szent Filoména szűz és vértanú tiszteletére

Bevezető ima
     Jöjj Szentlélek, töltsd el híveid lelkét szeretettel. Kérünk Uram, légy minden tevékenységünk irányadója. Vezesd törekvéseinket, hogy minden cselekedetünk Benned kezdődjék és Veled végződjék. Amen

Napi ima
     Teljes odaadással fordulok hozzád Szent Filoména, akit közbenjárómul választottam! Te légy szószólóm a Mennyek Országában, Te, akit a Boldogságos Szűz Mária annyira szeretett, hogy megjelent börtönödben és meggyógyította sebeidet. Arra kérlek szívem teljes bizalmával: őrizz meg engem minden rossztól, hogy lelkemen semmilyen folt se eshessék, és hogy szívemet tisztaság töltse el. Segíts, hogy felismerjem azt az utat, amit Isten kijelölt számomra és életem végéig azon járjak.
Kérlek a Te rendkívüli áldozataid alapján ‒ amelyek nemcsak csodálattal töltenek el, de fel is bátorítanak -, hogy eszközöld ki számomra az általam kívánt kegyelmeket .......................(KÉRÉS) amennyiben azok egyeznek Isten akaratával.
Tudom, hogy meghallgatod kérésemet, ezért kérem, hogy erősítsd hitemet, növeld reményemet és tökéletesítsd szeretetemet! Imádkozz értem és szeretteimért Jézushoz és a Boldogságos Szűz Máriához. Amen

MÁSODIK NAP
     Szent Filoména mindvégig állhatatosan ellenállt mindenféle csábos ígéretnek. A kápráztató császárnői koronát és az ezzel járó földi hatalmat első pillanattól kezdve elutasította. Meg sem fordult fejében, hogy egy röpke földi életért feláldozza a rá váró örök életet.
Bárcsak mi is mindig teljes bizonyossággal tudnánk, hogy mi az, ami ártalmára van lelkünknek, ami aláássa hitünket, hogy teljes meggyőződéssel tudjunk nemet mondani a kísértésekre és elkerülni azokat a buktatókat, amelyek ránk leselkednek!

Ima
     Szent Filoména! Te, aki élő hittel és rettenthetetlen bátorsággal néztél szembe a rád váró szenvedésekkel, légy kérlek szószóló a Mennyek Uránál, hogy töltsön el engem is a hit erejével, legfőképpen a kísértések idején, hogy mindig tudjam mi az, amivel bátran szembe kell nézzek, hogy majd egykoron elnyerhessem az örök Életet. Amen

(Miatyánk ‒ Üdvözlégy ‒ Dicsőség)

     Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében (még civilként) volt egy esemény, mely a világi élettől való elvonulására indította. A szóban forgó eseményt a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek (mint említettük) még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.
     Párizsban 1082-ben meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta. Ezen a temetési szertartáson jelen volt a kor egyik kiváló tudósa, az említett Brúnó négy kísérőjével. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, melyet hatalmas tömeg vett körül. A kor szokása szerint a holttestet egy egyszerű vászonlepellel terítették le. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott mereven feküdt, élettelenül. A félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „A lehetőséget elvesztettem, mert Isten igazságos ítélőszéke előtt már nem lehet bűnbánatot tartani”, majd élettelenül visszahanyatlott.
     Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mitévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások úgy vélték: „Mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végül is, nem leszünk-e mindnyájan megidézettek és aztán megítéltek Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye, így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást.
Brúnó és kísérői csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságossága előtt sorra megláttam súlyos bűneimet, amelyeket életem folyamán gőgösen elkövettem. Életemben elutasítottam Isten irgalmasságát és bűneimet nem bántam meg. Ezek a súlyok a kárhozatba rántották lelkemet!”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.
     Ezúttal nem volt több kétség. Erről a nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől.
     Ott a nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.
E történetből tapasztalatot kaphattunk egy elátkozottról aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a kárhozat lehetőségéről és helyéről megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal szolgáljon.

(Forrás  http://www.katolikus-honlap.hu/0701/bucsu.htm)

Olaszország, Torino 1453

     Torinóban 1453. június 16-án délután 5 órakor történt eucharisztikus csoda. Exilles környékén, felső Val Susában Renato d’Angio és a Savoia-házi Lodovico csapatainak küzdelme után, a katonák fosztogatni kezdtek. Néhányan behatoltak a templomba is. Az egyik katona feltörte a szentségházat, kivette belőle a szentelt ostyát tartalmazó kelyhet és szelencét, majd a lopott kegytárgyakat a tarisznyájába tette és öszvérháton leereszkedett Torinóba. A városba érkezve az egykori Szent Szilveszter templom előtt az öszvér megbokrosodott: a földre esett tarisznyában a szentségtartó kinyílt és a szentelt ostyával együtt a házak fölé emelkedett, az emberek nagy ámulatára.

A szemtanúk között volt egy Bartolomeo Coccono nevű pap is, aki azonnal a főpásztorhoz szaladt a hírrel. A püspök, Ludovico di Romagnano, papok és a nép kíséretében a csodás esemény színhelyére indult és térdre ereszkedve az Emmauszi tanítványok szavaival kérte az Urat: „maradj velünk.”

Nem sokkal később egy második csoda is történt. A szentségtartó a földre esett, ám a ragyogó fényben tündöklő ostya a magasban lebegett: az ostya szép lassan leereszkedett a püspök kezében lévő kehelybe. Ludovico püspök ekkor körmenetben vitte a szent ostyát a székesegyházba, megáldotta az összegyűlt híveket és hálát adott a csodáért, amellyel Torino kiérdemelte a „Legszentebb Oltáriszentség városa” címet. Az eucharisztikus csoda tisztelete rövid idő alatt elterjedt a városban. Előbb kápolnát, később pedig nagyobb templomot emeltek az eucharisztikus csoda helyén, amelyet az Úr testéről neveztek el. A Corpus Domini templom (lent) építési munkálatai 1671-ben értek véget.

Ebben a templomban a Kegyelmek Anyja kegyképe előtt imádkozva kapta az indíttatást a ma már szentté avatott Giuseppe Benedetto Cottolengo, hogy rendet alapítson a fogyatékos gyermekek számára.

Olaszország, SZIENA 1730

     A csodáról szóló legjelentősebb dokumentumok között szerepel egy Macchi nevű szerző feljegyzése, mely szerint 1730. augusztus 14-én a sienai Szent Ferenc templomból ismeretlen tettesek elloptak egy 351 darab konszekrált ostyát tartalmazó értékes cibóriumot. Három nappal később, augusztus 17-én az összes Ostyát sértetlenül megtalálták a Santa Maria in Provenzano szentély perselyében. Az egész nép összegyűlt, hogy megünnepeljék a Szentostyák megtalálását, melyeket aztán körmenettel vittek vissza a Szent Ferenc templomba. A Szentostyák az évek múlásával is teljesen frissek és érintetlenek maradtak. Ez már Tiberio Borghese (+1792) sienai érseknek is feltűnt, és próbaként néhány át nem változtatott ostyát 10 évre rézdobozba zárt. Amikor a vizsgálatra kirendelt tudományos bizottság kinyitotta a dobozt, csak férgeket és bomlásnak indult ostyatöredéket talált benne. A sienai Szentostyák azonban minden tudományos ismeretünk és biológiai törvény ellenére is épen, frissek és érintetlenek maradtak. Különböző tudós emberek számos alkalommal, minden lehetséges eszközzel vizsgálták az ostyákat, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottak: „A Szentostyákon a legkisebb kiszáradás, kémiai bomlás jelét nem mutatják.”

14 különböző vizsgálatot végeztek az ostyák állapotának ellenőrzésére. 1914-ben X. Piusz pápa engedélyezett egy vizsgálatot, aminek során a csodát számos gyógyszerész, kémikus és egészségügyben dolgozó szakember vizsgálta, köztük a sienai egyetem neves kémiaprofesszora, Siro Grimaldi is. A vizsgálatot végző csoport által kiadott jelentés szerint: „A sienai Szentostyák klasszikus példái annak, hogy a kovásztalan kenyérből 1730-ban átváltoztatott Szentostyák tökéletesen konzerválódtak. Ez a sajátságos és napjainkban is izgalmas jelenség ellentmond a szerves anyagok megmaradására vonatkozó természeti törvényeknek (...). Amit tapasztaltunk, az furcsa, meglepő és rendellenes. A természet törvényei a visszájukra fordultak: a kristályüvegben, melyben az Ostyákat őrzik, penész nyomokat találtunk, a kovásztalan kenyér azonban ellenállóbb, mint a kristály (...). A tudomány történetében tehát egyedülálló esetről van szó!” További vizsgálatokat végeztek 1922-ben, amikor a Szentostyákat hegyikristályból készült tartóba helyezték. Majd 1950-ben és 1951-ben ismét áthelyezték az ostyákat. Enrico Medi (1911-1974) olasz fizikus kijelentette: „Istennek ez a természeti törvényekbe való közvetlen beavatkozása olyan csoda, ami évszázadok óta Krisztus valóságos jelenlétéről tanúskodik az Eucharisztia szentségében.”

1980. szeptember 14-én, II. János Pál pápa lelkipásztori látogatást tett Sienában, és a Szentostyák előtt így szólt: „Íme a valós Jelenlét!” A csodálatos Szentostyákat nyáron a Piccolomini kápolnában, télen pedig a Martinozzi kápolnában őrzik. A sienai lakosok számos eseményt szerveztek a Szentostyák tiszteletére: a város kerületeinek tiszteletadását, elsőáldozó gyermekek tiszteletadását, Úrnapi körmenetet, a szeptember végi eucharisztikus ünnepséget és a szentségimádási napokat minden hónap 17. napján tartják, az 1730. augusztus 17-én történt csoda tiszteletére.

Az 1730-ban történt csoda 351 Szentostyájából, háromszáz év után is őriznek 223 partikulát, mely máig is megtekinthető a sienai Szent Ferenc templomban!

     A bűnök – kedves testvéreim –, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét. Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Ahogyan anyám az Úr fényes ruhájába volt öltözve, úgy öltöztetett be engem egy bestia, fekete szemeteszsákba. És ez maga volt az ördög. Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek.
     Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi emberek a földön felelősek vagyunk. Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. A szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva s meg van nemesítve. A szentségtelen szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezen emberek az ingoványban, amelyet ők maguk okoztak féktelen szenvedélyükkel. Mindenki, aki házasságon kívüli, bűnös nemi aktust folytat, ebbe a büdös ingoványba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta és végtelenül szégyelli magát tettei miatt. Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem apámat, aki nyakig ült a bűzlő masszában, ez fájdalom volt számomra s hangosan felkiáltottam: „Apám, mit csinálsz te itt?” Ő, síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom! A házasságtöréseim és a hűtlenségeim súlya süllyesztett ide.”

    Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb látni a szerető Istent, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres, hogy üdvözítsen. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt. Ott mutatták meg milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. Pedig, hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű, áldozatos embereket. A túlvilágon egész életünket, mint egy nyitott könyvet látjuk majd, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Ó, bizony elborzasztók a szavaink s gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.  Elkövetett bűneink nemcsak a saját, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, mint romlott gyümölcsök, a környezetük egészséges gyümölcseit is megfertőzik, romlásnak indítják. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünk széles körében is romboltak, s megmérgeztek mindent. Sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket!

      Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek és egyértelmű volt, azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, borzalmat és rettenetes felismerést, hogy az intelligenciám, jogi ismereteim, az akadémiai címem, egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a hazugság atyjához. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért a sátánnak kell fizetnünk), a Bűnbánat Szentségében Isten elé visszük (még a földi életben), akkor Isten fizet meg értük helyettünk! Gondoljanak bele! Jézus a saját vérével és életével fizetett a Keresztfán. És bizony minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Ő, megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozásunk lenne a bűnök tulajdonosának. Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk Országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett.
     És akkor jöttek ezek a sötét alakok, hogy engem, mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a műtő falából. Sokan voltak, és hirtelen vettek körül. A tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet áradt, mert lélektelenek és belül teljesen kiégettek. Megborzadtam s rettegve értettem meg, hogy értem jöttek, hiszen az ő tulajdonuk vagyok! Ez világos volt előttem! El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta horror volt! Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. Az anyagi testemre vetettem magam, mert a testembe akartam visszabújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem. Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett. Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban.
     Sok-sok ember volt ott, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Megállás nélkül mozgattak lefelé, egyre lejjebb húztak a földbe, hiába próbálkoztam mindinkább kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe kerültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet leírni. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor még a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni. Védtelenül merültem bele a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő alakot és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni.

(folyt!)

Olaszország, RÓMA 1610

     Még ma is látható annak a Szentostyának a csodálatos nyoma, amely a római Szent Pudenziana-templom Caetani kápolnájának oltáráról esett a földre. Egy pap éppen szentmisét mutatott be, amikor megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztia szentségében. Az átváltoztatást követően véletlenül leejtette a Szentostyát, ami a kőre esett, melyen véres nyomot hagyott, ahol ma is látszik a nyoma.

Szent Pudenziana az egyik legrégebbi templom Rómában. Történészek szerint a templom a római Pudente szenátor otthonának helyén áll, ahol a szenátor vendégül látta Péter apostolt. A Pudenziana templomnév a szenátor lányának nevéből ered. Bár Pudenziana és nővére, Prassede nem szenvedtek mártírhalált, azáltal váltak híressé, hogy feltörölték a kivégzett vértanúk vérét. A Kr. u. 145-ben, Piusz pápa idején épült, a korai kereszténység korából származó római mozaikokkal díszített templom Pudente szenátor egykori lakása helyén épült, a szenátor lányainak kívánsága szerint. A Caetani család által építtetett Caetani kápolna oltárának lépcsőjén még ma is látható a szentmisét celebráló atya kezéből földre esett Szentostya lenyomata és ott hagyott vérfoltja.

Olaszország, RÓMA 595

     Az 595-ös római csodát említő legjelentősebb írások között megtaláljuk Pál diakónus 787-ben írt Vita Beati Gregorii Papae dokumentumát, amely Nagy Szent Gergely életéről szól. Abban az időben, amikor a csoda történt a Szentmise bemutatásához nem ostyát, hanem kovásztalan kenyeret használtak, amit a hívők készítettek el. Nagy Szent Gergely pápa maga is szemtanúja volt a csodának. Az egyik vasárnap, amikor a Szent Péter templomban mutatott be szentmisét, Gergely pápa észrevette, hogy a szentáldozásra érkező hívek között ott van az egyik hölgy, aki a szentmise bemutatásához szükséges kenyeret készítette, és ez a hölgy hangosan nevet. Az ingerült pápa magyarázatot kért tőle a viselkedésére. Az asszony erre elmondta, hogy nem hisz abban, hogy az a kenyér, amit saját kezével készített, Krisztus testévé és vérévé fog átalakulni az átváltoztatással. Szent Gergely ezért nem részesítette őt a szentáldozásban, és imádkozott Istenhez, hogy világosítsa meg az asszonyt. Amikor befejezte az imát, látta, hogy a nő által készített kenyér egy része hússá és vérré változott. A bűnbánó asszony erre letérdelt, és sírni kezdett. A csoda ereklyéjének egy része ma is megtalálható a németországi Andechs település bencés monostorában.

A keresztről nevezett Szent Terézia Benedikta szűz, vértanú (Edit Stein) Európa társvédőszentje

     Korunk "szép új világában" a feminista teológusok követelték II. János Pál pápától a nők egyenjogúsítását az Egyházban. A szent pápa az egyház szentségéhez illő választ adott. Szent Benedek, Cirill és Metód mellé kinevezte Sienai Szent Katalint, Svéd Szent Brigittát és a keresztről nev. Szent Terézia Benedikta Edit Steint, Európa védőszentjeivé.

     A XX. század kimagasló szentjei közé tartozik Edit Stein. Vértanúsága Isten iránti szeretetről tesz tanúságot. Isten útját járjuk, megtapasztalhatjuk, hogy kiválasztott és vezet minket, és ezért nem veszítjük el bizalmukat.
1891-ben született Breslauban, zsidó szülők tizenegyedik gyermekeként. Nagy érdeklődéssel fordult a filozófia felé, és állandó kapcsolatot tartott fenn korának jeles képviselőivel. (Husserl) Nagy hatással volt rá Avilai szent Teréz önéletrajza, és a kereszténységgel való számos találkozás hatására 1922 január 1-én megkeresztelkedik. Bár ekkor szeretett volna a Kármelbe lépni, de a tanítás és oktatás lett a feladata.  

Vágya csak 1933-ban teljesült, és Köln városának monostorába lépett be, ahol folyamatosan tette le a fogadalmait, 1938-ban az örök fogadalmat. Tudományos munkát végezhetett, és a lelki élet nagyjainak írásait tanulmányozta. Keresztes Szent János születésének 400. évfordulójára írt még egy cikket. 1942. augusztus 5-én, több nővérrel együtt a Gestapo elhurcolta és augusztus 9-én az Auschwitz-i haláltáborban fejezte be életét. Boldoggá avatása Kölnben 1987. május 1-én, szentté avatása 1998. október 11-én, Rómában, a Szent Péter téren történt.

FORRÁS (képek az internetről!)

Olaszország, PATIERNO 1772

     1772. január 27-én, a Nápolyi tartomány San Pietro a Patierno nevű falujában betörés történet a Péter Apostol templomba. A tolvajok több értékes apróság mellett, elvitték a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot is. Az egyházmegye nagyarányú nyomozásba kezdett, de hiába!

Majdnem egy hónap telt el, amíg 1772. február 18-án, a 18 éves Giuseppe Orefice hajnalban kiment dolgozni a Duca di Grottelle hercegi gazdaságba, ahol a trágyadomb felett erőteljes csillogásra lett figyelmes.

Hazatérve az apja, nem tulajdonított jelentőséget az elmondottaknak. Másnap Giuseppe ‒ az apjával és fiatalabb fivérével ‒, ment ki a helyszínre. Ezúttal mindhárman megtapasztalták a villódzó ragyogást, sőt mintha titokzatos csillagok hullottak volna a földre.

Így aztán Giuseppe és testvére még aznap elhívta a plébánia papját a jelzett helyre, és ott ellapátolva a nedves ganét, alatta megtalálták a teljesen ép, száraz és hófehér Ostyákat. Ezt követően több pap is kutatott a helyszínen, és megtalálták az összes ellopott Szentostyát!

A Szentostyákat ünnepélyes körmenetben helyezték el a San Pietro Apostolo templomban, ahol máig is őrzik.

A megoldódott bűnügy és az Eucharisztia-csoda híre gyorsan elterjedt, felfigyelt rá az akkori püspök Liguori Szent Alfonz is, aki szigorú vizsgálat után hitelesítette a csoda igazságát.

Patierno csodájának főszereplői az emberi és a keresztény társadalom két sarokköve: a család és a papság. Az Úr egy családnak nyilvánult meg, de csak a papság segítségével ismerték fel a "Jelenlétet"!

     Részlet Dr. Gloria Polo Ortiz, Akit villámcsapás ért c. megrázó tanúságtételéből, melyben beszámol a pokol torkából való visszatéréséről. Egy katolikus újságíró feljegyzéséből: 1995-ben villámcsapás érte. Csak átmenetileg tartották fenn életfunkcióit gépileg, mert elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény, hogy menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte az orvosok újraélesztő próbálkozásait, majd egyszerre ismeretlen világba lépett, ahol szóltak hozzá és ő is beszélt rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. De nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat realitását, mint az igaztalan és szeretetlen földi élet igazságos következményét. Isten irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember őérte felajánlott böjtje, imádsága és a lelki üdvéért befizetett szentmiséje esdette ki számára, aki újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről. Következik az ő tanúságtétele:
    Hallgassák csak, mi történt! Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, elképesztő rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak démonok, akik most eljöttek, hogy magukkal vigyenek! A valóságban láttam magam előtt ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneknek a földön elképzeljük, hanem sokkal borzalmasabbak! A tekintetük szörnyen ijesztő volt és mérhetetlen gyűlölet sugárzott a szemükből. Megértettem, hogy adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kell és az ár én magam vagyok örök életemmel. Eladtam a lelkem az ördögnek, mert így-úgy üzleti kapcsolatba kerültem vele. Szörnyű volt a tudat, hogy a bűneimnek ilyen végzetes következményei vannak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Minden embernek tudatában kéne lennie ennek! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. A bűneinkért fizetni kell, nem csak a földi lelkiismeret furdalással, a belső békénk elvesztésével, egészségünkkel, de fizetnünk kell az örök életünkkel! Ha törzsvásárlók lettünk a Sátán szupermarketjében, akkor már mindig csak az ő boltjában vásárolunk (és egyre többet!), mígnem a saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk, elzálogosítva nála örök lelkünket. Nyilvánvalóvá vált, az ördög legnagyobb trükkje, hogy megpróbálja elhitetni, hogy ő egyáltalán nem is létezik, és én bedőltem ennek! (folyt!)

Olaszország, FIRENZE 1230; 1595

     Az első csoda 1230-ban történt. Egy Uguccione nevű pap, miután bemutatta a szentmisét, nem vette észre, hogy néhány csepp konszekrált bor maradt a kehelyben, amely később vérré változott. Giovanni Villani történész részletes leírást készített a csodáról: Másnap ugyanebben a templomban szentmisét mutatott be, és a kehelyben eleven, megtestesült és megalvadt vércseppeket talált. Megmutatta a kolostorban lakó apácáknak, az összes jelenlévőnek, a püspöknek, a papoknak, majd a firenzeieknek is, akik áhítattal gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a csodának. A kehelyből a vért kristálykancsóba tette, és nagy tisztelettel ismét megmutatta a népnek.”

A paviai Ardingo püspök magához kérette az ereklyét, és néhány hétig a püspökségen tartotta, 1230 mielőtt visszavitette a kolostorban lakó nővérekhez, akik aztán a Szent Ambrus-templomban őrizték. 1399-ben IX. Bonifác pápa a porziunculaival azonos bűnbocsánatot adott a Szent Ambrus templomot látogató és a csoda ereklyéje előtt tiszteletüket tevő hívek számára.

1980-ban ünnepelték a csoda 750. évfordulóját. Az ereklyét (ami néhány csepp vérből áll, és a mérete nagyjából egy négyzetcentiméter) értékes monstranciában őrzik a Mino da Fiesole által készített fehér márvány tabernákulumban.

1595 nagypéntekén a templom Sépulcre elnevezésű oldalkápolnájának oltáráról leesett egy égő gyertya és tüzet okozott. Az ott levő emberek igyekeztek megfékezni a tüzet, és sikerült kimenteniük az Oltáriszentséget és a kelyhet. A zűrzavar következtében hat ostya a szentségtartóból a lángoló szőnyegre esett. Ám később a tűz ellenére is épen és sértetlenül találták meg őket. 1628-ban Marzio Medici firenzei érsek alaposan megvizsgálta a Szentostyákat, és megállapította, hogy tiszták és sértetlenek. Ezt követően értékes ereklyetartóba helyeztette őket. A firenzei Szent Ambrus-templomban minden év májusában 40 órás szentségimádást tartanak, amelynek során olyan szentségtartóba helyezik az oltáriszentséget, ami egyben a két ereklyét őrző ereklyetartó is.

Olaszország, Cava dei Tirreni 1656

     1656 májusában, a Szardíniát megszálló spanyol katonák miatt szörnyű pestisjárvány tört ki Nápolyban. A pestis futótűzként terjedt el a környező falvakban és településeken, és hamarosan elérte Cava dei Tirreni városának kapuját is. A járvány több ezer áldozatot követelt. Don Paolo Franco atya azon kevés túlélők közé tartozott, akiket nem tett gyávává a csapás, hanem a fertőzésveszély ellenére – égi sugallatra – a lakosságot engesztelő körmenetre hívta a néhány kilométerre található Monte Castellóig. Amikor felértek a hegycsúcsra, Franco atya megáldotta Cava dei Tirreni városát az Oltáriszentséggel. A pestisnek ekkor május 25-én, csodás módon vége szakadt, és Cava lakói azóta is minden év júniusában ünnepi körmenettel, a "Festa di Castello"-val, emlékeznek meg a csodás eseményről.

Olaszország, CASCIA 1330

     1330-ban Cascia városában papot hívtak egy súlyosan beteg földműveshez, hogy szentáldozásban részesítse. A pap a Szentostyát nem egy kendőben és burszában, nem kapszulában vagy cibóriumban vitte magával, hanem hanyagul breviáriuma lapjai közé csúsztatta. A beteget amint a gyóntatása után meg akarta áldoztatni, kinyitva a könyvét és döbbenten látta, hogy a Szentostyán friss vérfoltok vannak, összevérezve a könyv lapjait. Az ijedt és bűnbánó pap azonnal a Siena-i Ágoston-rendi kolostorba sietett a szentéletű Simone Fidati atyához, hogy tanácsot kérjen tőle. A pap meghallgatta a történetet, feloldozta bűnétől és arra kérte, hogy őrizze meg a breviáriuma vérrel megjelölt két oldalát. A pápák közül sokan engedélyezték az ereklye előtti hódolatot, és bűnbocsánatot adtak a zarándokoknak. Emellett Cascia városi törvénykönyvében egy 1387-es bejegyzés megemlíti az esetet, és elrendeli, hogy „a hatóságok, a városi tanács és Cascia lakói minden évben Úrnapján menjenek el a Szent Ágoston-templomba, és a pap vezetésével körmenetben vigyék körbe Krisztus legszentebb testének ereklyéjét a városban.” 1389-ben a pápa megerősítette a csoda hitelességét, és hitelesként említi egy 1687-i apátsági kódex.

1930-ban, a csoda 600. évfordulója alkalmából Cascia városában Norcia egyházmegye eucharisztikus kongresszust rendezett, amelyen közzétették a csoda teljes dokumentációját, és megáldották az ebből az alkalomból készíttetett értékes ereklyetartót. A pergamenpapír töredéke 52 x 44 mm. A fény ellen nézve látható, hogy a vérfoltok egy emberi arc körvonalát képezték. Az 1330-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéjét a casciai Szent Rita bazilikában őrzik.

     2009 januárjának közepén az ostya megváltozott töredéke természetes módon kiszáradt és úgy nézett ki, mint egy vérfolt vagy egy alvadék rög, ám attól kezdve külsőleg nem változott. Még ugyanabban a hónapban az érsek kórszövettani vizsgálatokat kért az ostyáról. Március 30-án egyházi bizottságot állított fel a jelenség tanulmányozására.

A megváltozott ostya egy darabját két szakértő, Maria Sobaniec-Łotowska és Stanisław Sulkowski orvosprofesszorok elemezték egymástól függetlenül, hogy biztosítsák az eredmények hihetőségét. Mindketten kórszövettan szakorvosok Białystok Orvostudományi Egyetemén. Az elemzéseket az egyetem morfopatológiai osztályán végezték el.

A vizsgálatokat kimerítően leírták és lefényképezték. A teljes dokumentációt átadták a Białystoki Érsekségnek.

Külön rendkívüliség, hogy a konszekrált Ostya nem feloldott része beágyazódott a ruhaanyagba. Mindazonáltal a vörös vérrög olyan világos volt, mint mindig. A mintadarab elég nagy volt ahhoz, hogy elvégezhessék rajta az összes szükséges vizsgálatot. Laboratóriumi elemzések megerősítik: a szívizomrostok és a kenyér szerkezete úgy fonódnak egybe, hogy azt emberi eszközökkel képtelenség lenne reprodukálni.

Mindkét, egymástól független vizsgálat eredményei tökéletesen megegyeztek. Azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy az ostya átalakult töredékének szerkezete azonos egy halálhoz közel álló, élő személy micokardiális (szív) szövetével, felvéve a halálhoz közel álló szívizom alakját. Ez a fajta jelenség megmagyarázhatatlan a természettudományok által. A szívizomrost szerkezete mélyen egybefonódik a kenyérével, olyan módon, hogy azt emberi eszközökkel lehetetlen megvalósítani, Maria Sobaniec-Łotowska orvosprofesszor nyilatkozata szerint.

A vizsgálatok bebizonyították, hogy a Szentostyához semmiféle idegen anyagot nem adtak. Ugyanakkor az Egyház azt tanítja, hogy a kenyér-ostya Krisztus Testévé válik, a pap krisztusi szavaira. A kórszövettani vizsgálatok 2009. január 21-én keltezett eredményeit belefoglalták a Białystok-i Érseki Kúria dokumentációjába.

A Białystoki Érseki Kúria hivatalos közleménye megállapította: „A Sokółka-i esemény nem ellenkezik az egyház hitével; inkább megerősíti azt. Az egyház vallja, hogy az átváltoztatás szavai után, a Szentlélek erejéből, a kenyér átalakul Krisztus Testévé, és a bor az Ő Vérévé. Továbbá ez egy felhívás az Eucharisztia minden kiszolgáltatójának, hogy az Úr Testét hittel és gonddal osszák ki, a hívek pedig imádattal fogadják Őt”.

     Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége. A szenvedések fajtái, melyeket láttam, a következők: az első kín, mely a poklot alkotja – Isten elveszítése, a második – a szüntelen lelkiismeret-furdalás, a harmadik az, hogy a lelkek sorsa itt már sohasem változik meg. (160) A negyedik kín – a tűz, amely átjárja a lelket anélkül, hogy elpusztítaná. E szörnyű szenvedés tisztán lelki tűz, amit Isten haragja gyújtott lángra. Az ötödik – az állandó sötétség és az iszonyú, fullasztó szag. Bár sötét van, az ördögök és az elkárhozott lelkek kölcsönösen látják egymást, látják mások és a maguk gonoszságát. A hatodik fajta szenvedés – a sátán szüntelen társasága, a hetedik – a szörnyű kétségbeesés, a gyűlölet Isten ellen, istenkáromlások, átkok, gyalázkodások. Ezek azok a fájdalmak, melyeket az összes kárhozott lélek közösen szenved. De ezzel nincs vége. Különleges lelki fájdalmak is léteznek, nevezetesen az érzékek kínjai. Amivel az egyes lelkek vétkeztek, az által szenvednek leírhatatlanul irtózatos módon. Rettenetes barlangjai és mélységei vannak a gyötrelemnek, ahol az egyik fájdalom különbözik a másiktól.
Látva ezeket a szörnyű gyötrelmeket, meghaltam volna, ha Isten mindenhatósága nem tart fenn. A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át (161) az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.
  Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel! (Napló 741)

Lengyelország, SZOKÓLKA 2008

     A lengyelországi Szokólka (Sokółka) városában 2008. október 12-én, vasárnap reggel a fél 9 órai szentmise során, amelyet a Szent Antal plébániatemplomban mutattak be, egy felszentelt ostya kiesett az egyik pap kezéből az áldozta-táskor, közel az oltárhoz. A pap,   Stanisław Gnie-dziejko félbeszakí-totta az áldoztatást, felvette az ostyát, és a liturgikus előírásoknak megfelelően azt egy kis víztartó edénybe helyezte – néhány templomban a tabernákulum mellett található egy ilyen edény, amelyben a pap leöblítheti ujjait az áldoztatás után. Az ostyának fel kellett volna oldódnia a vízben, amelyet később megfelelő módon eltávolítottak volna. 

Julia Dubowska nővér, az Eucharisztikus Nővérek Kongregáció-jának tagja volt a plébániai sekrestyés. A szentmise végén az atya kérésére egy másik edénybe öntötte át a vizet és az ostyát. Tudván azt, hogy a megszentelt ostya egy idő múlva feloldódik, az új edényt a plébánia sekrestyéjében található széfben helyezte el. Csak a nővérnek és a papnak volt kulcsa a széfhez.

Egy héttel később, október 19-én, Missziós Vasárnapon, amikor a pap érdeklődött az ostya állapota felől, Júlia nővér kinyitotta a széf ajtaját, és kovásztalan kenyér finom illatát érezte. Amikor felnyitotta az edényt, a még mindig javarészt érintetlen ostya közepén egy görbe, fényes vörös foltot, egyfajta vérfoltot vett észre: egy test élő részecskéjét. A szín nem festette pirosra a vizet, az színtelen maradt.

A nővér azonnal értesítette a papot, aki magával hozta a plébánia többi papját és a látogatáson lévő misszionáriust, Ryszard Górowski atyát. Mindnyájan elámultak és elnémultak a látottakon.

Diszkréten és nagy óvatossággal hallgattak az eseményről, tekintve annak jelentőségére, hogy ez egy Szentostya volt, amely Krisztusnak az Utolsó Vacsorán kimondott szavai erejében, valóban az Ő Teste volt. Azonnal értesítették Białystok metropolita érsekét, Edward Ozorowskit, aki az érsekség titkárjával és más egyházmegyei tisztviselőkkel Szokólkába ment. Mindnyájukat nagyon meghatotta, amit láttak. Az érsek elrendelte, hogy az ostyát biztos helyen őrizzék, várva, hogy mi fog történni.

Október 29-én az edényt az ostyával átvitték a plébániaépület Isteni Irgalmasság Kápolnájába és a tabernákulumban helyezték el. Másnap az érsek döntése értelmében a vérfoltos ostyát kivették a vízből és egy kis korporáléra (fehér vászonkendő) helyezték, amelyet visszatettek a tabernákulumba. Az ostyát ilyen módon őrizték három éven át. Az első évben titokban tartották. Közben az egyházi hatóságok mérlegelték, hogy mit tegyenek, hiszen Isten egy jeléről volt szó, amelynek szüksége volt értelmezésre.

(folyt.)

  
      Az egyik nap két utat láttam: az egyik széles, homokkal és virágokkal teleszórva, tele örömmel, zenével, s más kellemes dolgokkal. Az emberek táncolva, szórakozva mentek ezen az úton -- úgy értek az Út végére, hogy észre sem vették. De ott egy rémséges mélység tátongott előttük, nevezetesen a pokol torka. A lelkek vakon hullottak a mélységbe, ahogyan mentek, úgy estek is bele. Oly sokan voltak, hogy nem lehetett megszámlálni őket. Láttam egy másik utat is, vagy inkább ösvényt, mert keskeny volt. Tövisek és kövek borították, az emberek könnyes szemmel haladtak rajta, sok szenvedésben volt részük. Egyesek megbotlottak a köveken, de rögtön felkeltek és tovább mentek. Az út végén csodás kert virult, mely a boldogság minden fajtájával volt beterítve. Minden ide igyekvő lélek bejutott a kertbe. Már az első pillanatban elfelejtették minden szenvedésüket. (Napló 153)
      Egyszer így szólt hozzám az Úr: ,,Jobban megsebeznek a kiválasztott lelkek apró gyarlóságai, mint a világban élő lelkek bűnei. (...) A nekik adott kegyelmekért sok hálátlanságot kapok, ezzel táplálják állandóan szívemet ezek a választott lelkek. Szeretetük langyos. Szívem nem bírja ezt elviselni. Rákényszerítenek, hogy eltaszítsam őket magamtól. Mások nem bíznak jóságomban, nem akarják megismerni a velem való édes bizalmasságot szívük mélyén; valahol a távolban; keresnek engem, ahol nem találnak rám. Ez a jóságom iránti bizalmatlanság bánt legjobban. Ha halálom nem győzött meg benneteket szeretetemről, akkor mi győzhet meg? Gyakran halálosan megsebez egy lélek, s ilyenkor senki sem tud megvigasztalni.
Arra használják fel kegyelmeimet, hogy megsértsenek. Vannak lelkek, akik megvetik kegyelmeimet, s szeretetem többi jelét. Nem akarják meghallani hívásomat, s a pokol szakadékába rohannak. A lelkek ily elvesztése halálos szomorúságba süllyeszt. Ebben az esetben nem tudok segíteni a lelkeken, bár Isten vagyok, mert megvetnek engem. Szabad akarattal vannak felruházva, s így megvethetnek vagy szerethetnek engem. Te, irgalmasságom sáfárja, hirdesd az egész világnak jóságomat! Ezzel megvigasztalhatod szívemet.'' (Napló 580)

Lengyelország, LEGNICA 2013

     2013. december 25-én a legnicai Szent Jácint-templomban szentáldozás közben egy Szentostya véletlenül a földre esett. Azonnal fölvették, és a kánonjog előírásai szerint vízzel teli tartóba, majd azzal együtt a tabernákulumba helyezték. Andrzej Ziombra atya más papokkal együtt nézte meg, hogy 2 hét után feloldódott-e a vízben a Szentostya. Azt tapasztalták, hogy az Ostyán vörös foltok jelentek meg. Az akkori legnicai püspök, Stefan Cichy bizottságot állított fel a jelenség laboratóriumi kivizsgálására. A vizsgálat meglepő eredménnyel zárult: az ostyából vett minta „emberi szívizomra hasonlít, amelyen az agóniára jellemző elváltozások láthatók”.

A történtek elemzésére teológiai és tudományos bizottságot hívtak össze.

2014. január 26-án a tudósok maguk vettek mintát belőle. Nekünk, papoknak egyértelmű volt, hogy csoda történt. A bizottság ellenőrizte, hogy vajon nem valamilyen gomba, penész vagy más okozta-e az elváltozást. (…) A Wroclaw-i Törvényszéki Orvostani Intézet azonnal kizárta, hogy baktérium vagy gomba okozta volna az ostya elszíneződését. Egy másik kórszövettani elemzés szerint a darabkák egy része szívizomszövethez tartozónak látszott. Szükségesnek éreztük egy második szakvélemény kikérését is, ezért a szczecini Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe vittük ugyanezen mintát, de annak eredetéről nem tettünk nekik említést. Az Intézet különböző vizsgálati módszereket alkalmazott. A vizsgálatot követően a szczecini Pomerániai Orvostudományi Egyetem Kórszövettani Tanszéke a hisztopatológiai kép alapján úgy vélte, hogy »a szövettöredékek harántcsíkolt izom töredékes részeit tartalmazzák, amelyek súlyos agónia során szoktak előfordulni. A szövet emberi eredetű.« A vizsgálat eredményeit a Szentszék Hittani Kongregációja elé terjesztették, és ők elismerték az esemény természetfeletti mivoltát. Érdekes, hogy a vizsgálati eredmények hasonlóságot mutattak a Kr. u. 700-ban történt lancianói eucharisztikus csoda eredményeivel, és más, nemrégiben történt csodákéval is, mint pl. a 2008-as lengyel sokolkoi csoda, a 2006-os mexikói tixtlai csoda, vagy az 1996-os argentin Buenos Aires-i csoda.

2016. április 17-én a Szentszék ajánlására Főtisztelendő Zbigniew Kiernikowski, Legnica új püspöke a szentmisén arra kérte Andrzej Ziombra plébánost, „alakítsanak ki megfelelő helyet a relikvia számára, hogy a hívek megadhassák neki az illő tiszteletet.”

A Szent Jácintról (1185-1257) elnevezett templomban történt legnicai csodának kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. Szent Jácint a Szent Domonkos-rendhez tartozott, elkötelezett volt az Eucharisztia iránt, és maga is szemtanúja volt egy eucharisztikus csodának. Amikor a könyörtelen mongol csapatok elérték Kijevet, Szent Jácint fogta a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot, és biztonságba akarta helyezni. Mikor a templom végébe ért, egy hangot hallott az oltárhoz közeli Szűz Mária szobor felől, amely ezt mondta: „Jácint, Jácint! Látom, hogy a Fiam megmentésén fáradozol, de ugye nem engeded anyját sem a szentségtörő barbárok kezébe jutni?” Jácint bocsánatot kért mondván, hogy nem bír ilyen nagy súlyt megemelni, de a Szűzanya így válaszolt: „Ha egy kicsivel több hittel és szeretettel lennél irántam, könnyedén elbírnád ezt a terhet.” „Semmire nem vágyom, csak hogy téged szeresselek és benned bízzam” – válaszolta erre Szent Jácint. A szobor azonnal pehelykönnyűvé vált, és Szent Jácint szerzetestestvérei kíséretében csodával határos módon átkelt a széles Dnyeper folyón, és észrevétlenül áthaladt a Mongol csapatok között.

Lengyelország, KRAKKÓ 1345

     1345-ben III. Kázmér lengyel király elrendelte, hogy az abban az évben elismert eucharisztikus csoda tiszteletére építsenek egy templomot, és az a Corpus Christi nevet kapja.

A csoda Krakkó közelében, egy Wawel nevű faluban történt. Tolvajok törtek be a kis falusi templomba. A tabernákulumból ellopták az Oltáriszentséget tartalmazó pikszist. Elmenekültek a zsákmányukkal, de később rájöttek, hogy a pikszis nem aranyból készült, ezért azt a Szentostyákkal együtt a faluhoz közeli mocsárba dobták. A templom papjai a pikszis keresésére indultak, de megtalálásához nem sok reményt fűztek. A sötétedés után azonban különös fény áradt arról a helyről, ahol a Szentostyákat tartalmazó pikszis volt a mocsárban. A ragyogó fénysugarak több kilométerről is láthatóak voltak. A rémült falusiak megdöbbentek a látottakon, és azonnal jelentették a krakkói püspöknek. A püspök háromnapi böjtöt és imádságot rendelt el. A harmadik napon körmenetet szervezett a mocsárhoz, ahol megtalálták a különös fények forrását, az ép Szentostyákat tartalmazó pikszist. A nép Istent dicsérve ünnepelte a csodát. Úrnapján évente megemlékeznek a csodáról a krakkói Corpus Christi-templomban.

A csodát megjelenítő freskók, az esettel kapcsolatos iratok és dokumentumok a krakkói Corpus Christi-templomban találhatók.

Peru, ETEN 1649

     Az eteni eucharisztikus csoda 370 évvel ezelőtt történt Peru északi részén, Puerto Eten városában. A szentségimádásra kitett Oltáriszentségben az Isteni Gyermek és három egymáshoz kapcsolódó ragyogó fehér szív jelent meg.

Az eucharisztikus csoda először 1649. június 2-án történt az Úrnapi áhítat és szentségimádás során. Az ünnepség végén Jerome da Silva Manrique ferences szerzetes épp a szentségtartót tette vissza a tabernákulumba, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a Szentostyában megjelent az Isteni Gyermek, akinek ragyogó arcát vállig érő barna fürtök keretezték. Ennek a látványnak a templomi hívek is részesei voltak.

A második jelenés néhány nappal később, július 22-én történt, a város védőszentje, Mária Magdolna tiszteletére rendezett ünnepségen. A chiclayoi konvent elöljárója, Marco Lopez testvér beszámolója szerint az Oltáriszentségben megjelenő Gyermek, lila köntöst viselt. A köntös alatt mellközepéig érő inget viselt a dél-amerikai indiánok hagyományához híven. Az Isteni Gyermek ezzel akarta jelét adni annak, hogy azonosul Eten városának indián származású lakóival, és kiárasztja rájuk szeretetét. A csodás jelenés körülbelül 15 percig tartott, és sokan az egymásba kapcsolódó három fehér szívet is láttak a Szentostyán, mely a háromszemélyű Szentháromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenlétét szimbolizálta az Oltáriszentségben.

Az esemény "Ciudad Eten Eucharisztikus csodája", vagy "El Nino del Milagro" néven ismert, jól dokumentált és igazolt. A tényeket és az ősi kéziratokat, melyek pontosan leírják az eskü alatt és a közjegyző előtt tett tanúvallomásokat nagy körültekintéssel és szigorúan tanulmányozták.

Erről az eseményről azóta is minden évben megemlékeznek a városban. Az ünnep július 12-én kezdődik, amikor az Isteni Gyermek szobrot a szentélyéből Eten város templomába viszik, és július 24-ig tart.

     A Boldogságos Szűz fatimai üzenete három különböző részből áll. Az első a pokol víziójával kapcsolatos, a második rész a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tiszteletére vonatkozik. A fatimai üzenet harmadik részét pedig, a köznyelv "harmadik fatimai titoknak" nevezi.
     A pokol látomása. Ez a vízió 1917. július 13-án történt. (A Szűzanya 1925. dec. 10-én kérte Lúciától az első titok felfedését Pontevedrában. A látnok erről értesítette is gyóntatóját, de a helyi püspök csak 1939. szeptember 13-án, tehát tizennégy évvel később hozta nyilvánosságra.)
     A Szűzanya megjelenése után rövid párbeszéd hangzott el, majd meglepő dolog történt. Idézzük Lúcia nővért: "Ezen szavakat mondva (ti. a Szent Szűz) újra kitárta karjait, mint az előző hónapokban. Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki... Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek. Minden undorítólag hatott ránk. Nagyon megrettentünk... Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott... Azután felemeltük tekintetünket a Szűzanyához. Jósággal és szomorúsággal telve így szólt hozzánk: ‘A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a földön Szeplőtelen Szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha megteszitek, amit nektek mondok, sok lélek megmenekül és béke lesz."
     Nem véletlenül kérte a Szűzanya, még az augusztus 19-i jelenésnél: "Imádkozzatok sokat, nagyon sokat! Mert sok lélek a pokolba kerül, mivel nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük!" Ezzel a kijelentésével felhívta figyelmünket, nem csak a kárhozat veszélyére, hanem az egymás iránti kollektív felelősségre is!

Tehát nem csupán a saját üdvösségünkön kell munkálkodnunk, de még csak nem is a szűkebb szeretteinkén, hanem – bármily furcsán hangzik is –, az egész emberiségén!!!

    A Szent Szűzanya, ezen szándékát erősítette meg a Szeretetláng üzenete kérésében: "Minden Hozzám intézett imához, fohászhoz fűzzétek hozzá a könyörgést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! Mert ez az a fohász, mely a sátánt megvakítja!" (A "megvakítása" alatt értsd: tehetetlenné tétele, "fejének eltiprása".)

     Dr. Odorado Linoli az anatómia és patológiás szövettan, valamint a kémia és a klinikai mikroszkópia professzora a korábbi századok során elkövetett csalás lehetőségét is kizárta. Ezt a jelentést a Sclavo Notebooks in Dignostics-ban publikálták (Collection #3, 1971) és nagy érdeklődést váltott ki a tudományos világban. Emellett 1973-ban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb tanácsadó testülete kijelölt egy tudományos bizottságot, hogy alátámassza Linoli eredményeit. Kutatásuk 15 hónapon át tartott és 500 vizsgálatot végeztek. Megerősítették, hogy a Lanciano-ból vett minták semmiben sem hasonlíthatók a bebalzsamozott szövetmintákhoz. A testi szövetminta természetére vonatkozóan megállapította a bizottság, hogy az élő szövet, mivel az élő szövetekre jellemző módon és gyorsasággal reagált minden klinikai ingerre. Megállapításaik teljes mértékben alátámasztották Linoli professzor megállapításait. Az 1976 decemberében publikált, az WHO és az ENSZ orvosi bizottságának munkáját összefoglaló kivonatban kijelentették, hogy a tudomány, szembesülvén azzal, hogy a jelenségre lehetetlen magyarázatot adni, korlátainak tudatában felfüggesztette a vizsgálatot.

Az eddig elvégzett tudományos vizsgálatok egyértelmű és mindenre kiterjedő, igenlő választ adtak a közép-olaszországi Lanciano Eucharisztikus Csodájának hitelességét igazolva.

A csodás ereklyék előtt évente több tízezer, a világ minden részéről érkező hívő rója le tiszteletét. A múlt század leghíresebb látogatói között volt Karol Wojtyła, akkori krakkói érsek, aki 1974-ben kereste fel a legősibb Eucharisztikus Csoda szentélyét. 

1902. óta a lancianói Eucharisztikus csoda ereklyéi a Szent Ferenc templom főoltárának második tabernákulumában láthatók. 

(Forrás a 28. részben)

     Megértettem, hogy amint a Mennyországban Isten közvetlen színelátása mindenkit boldoggá és áldottá tesz, addig a pokolban Lucifer ‒ az ördögi szörny rémisztő látványa ‒ borzaszt és kínoz minden lelket. A reményt és Istent örökre elveszítve, átkozódnak és káromolnak mindent és mindenkit.
     Ó ez mi? Megkérdeztem az angyalokat, és ők ezt válaszolták nekem: ez az Örökkévalóság, az idők végezetéig. Ó, Istenem! Nem tudok semmit mondani arról, amit megtanultam és megértettem, mert szavakkal nem elmondható és nem elmagyarázható. Akkor megláttam, hogy egy párna volt Lucifer lába alatt, egy nagyon nagy, szakadozott párna. Ebben a démoni vallások vezetőinek és elvadult követőiknek a lelkei voltak.
Minden egyes lélek a másiktól szenvedett, egymást átkozzák és úgy tűnt nekem, hogy a jelenlétem rettenetesen kínozta a démonokat és az összes lelket a pokolban.
     Amit én elmondtam, az mind semmi a pokol valóságához képest, melynek kínjait nem lehet megérteni, sem felfogni emberi ésszel, de főleg a végeláthatatlanságát!
Nagyon jó volt, hogy minderről megbizonyosodtam, mert ezután még inkább, minden erőmmel törekedni fogok a tökéletességre, abban is, amiben eddig hanyag voltam. A pokolban van egy hely mindenkinek és én láttam az enyémet!
     Ezután a látomás után Veronika áldozatként ajánlotta fel önmagát az Isteni Igazságszolgáltatásnak: "Én Uram, Istenem! Felajánlom magam, hogy a pokol kapuőre legyek, s küldj nekem inkább több fájdalmat, kínt és nagyobb keresztet, csak oda senki be ne léphessen és el ne veszítsen Téged."
     A Szűzanya így okította Szent Veronikát: "Sokan nem hiszik el, hogy a pokol létezik, te pedig magad voltál ott, de tudd meg, hogy amit láttál az semmi a pokol teljes valóságához képest." (Források az első részben!)

     1574-től kezdve számos egyházi vizsgálatot rendeltek el, amelyet a XX. században 1970-71-ben, majd 1981-ben folytattak a legmodernebb orvostudományi eszközökkel. A legnagyobb tudományos pontossággal végzett szövettani és laboratóriumi vizsgálatok a következő eredményeket állapították meg:

1. A „csodás Test” valódi emberi szövet, mely harántcsíkolt szívizomszövet, szívbelhártya, a bolygó ideg és a bal szívkamrából áll.

2. A „csodás Vér” valódi vér. A kromatográfiás elemzés ezt egyértelműen és megcáfolhatatlanul alátámasztotta.

3. Az immuno-hematológiai tesztek teljes objektivitással és bizonyossággal megállapították, hogy mindkettő ugyanabba az AB vércsoportba tartozik, mint a Torinói lepel férfija, és amely a leggyakrabban előforduló vércsoport a Közel-Keleten.

4. A vérben a friss emberi vérre jellemző arányban található fehérjék normál eloszlást mutatnak, mely megegyezik a friss vér fehérjetartalmával és arányával. Jelen vannak továbbá következő elemek: klorid, foszfor, magnézium, kálium, nátrium, és kalcium.

5. A szöveti metszeteken nem találtak só vagy egyéb tartósítószer nyomokat (melyek a középkorban használatos balzsamozási technikákra utaltak volna).

6. A Csodás Húst és Vért 1200 éve természetes állapotában őrzik, az ereklyék ki vannak téve fizikai, légköri és biológiai hatásoknak, ennek ellenére eredeti állapotukban maradtak fenn. Ez már önmagában véve rendkívüli jelenség. (Linoli Jelentés 4131971).

(Forrás a 28. részben) (folyt.)

     "Hirtelen a pokol felnyílt és a kárhozottak sikolyait és siránkozó hangjait hallottam. Pokoli szörnyeket, kígyókat láttam, és pokoli bűzt meg rendkívül forróságot éreztem. A hely oly nagy volt, hogy lehetetlen felmérni, nem lehet látni sem az elejét, sem a végét. Viszont hallani lehetett sok istenkáromlást és átkot Isten ellen. Milyen szomorú. Milyen kínt okozott ez a lelkemnek. Most, hogy ott találtam magam egy sötét, mély, bűzös helyen, szörnyű vadállatok borzalmas hörgését és üvöltését hallva, iszonyatos mennydörgések, tűzvillanások és sűrű füst közepette, ez nagy félelmet és rettegést váltott ki belőlem. Közben, egyre csak láttam a megnyíló poklot és lelkek sokasága hullott bele. Ezek mind csúfak és feketék voltak és egyik a másik után zuhant bele a szakadékokba, melyekben csak tüzet és lángokat láttam.
     Egy hatalmas hegy tárult fel előttem, mely teljesen be volt borítva kígyókkal és hüllőkkel, irtóztató mennyiségben. Az volt az érzésem, hogy alóluk, mintha átkok és szörnyű hangok hallatszanának, és ekkor angyalaimhoz fordultam kérdőn, hogy mik azok a hangok, és azt válaszolták, hogy ott vannak a zavart lelkek, de ez a hely még a legelviselhetőbb. Ekkor hirtelen szétnyílt a hegy, és az egész tele volt démonokkal és lelkekkel! A lelkek összeragadtak, mintha egyek lennének, és így a démonok egyben láncolták őket magukhoz tűzláncaikkal. A démonokat és a lelkeket nem is lehetett megkülönböztetni egymástól. Leírhatatlan az, ahogyan láttam őket, és ennek borzalma a földön semmihez sem hasonlítható.
     Átszállítottak egy másik hegyre, ahol féktelen bikák és elvadult lovak tombolva rohangáltak, mintha dühös vérebek lennének. Az állatok szeméből, orrából és szájából tűz jött ki, fogazatuk éles volt, hogy mindent darabokra szaggassanak. Rájöttem, hogy a lelkeket tapossák és falják fel, mely sikerült is nekik, csakhogy nem hagyták abba, mert ez örökké tart. Aztán láttam más hegyeket is a legkegyetlenebb kínzásokkal, melyeket lehetetlen leírni, mivel ezt emberi elme fel sem foghatja.
     Ennek a helynek a közepén van egy magas, széles trón, amely démonok tömegéből képződik és ezen ül Lucifer. Itt a legkísértetiesebb a küzdelem, szörnyű és iszonyú. Ó, Istenem!
Milyen rémisztő látvány! Minden démoni ocsmányságnál rettenetesebb, mintha a Lucifer feje száz démon fejéből lenne, százszor akkora, mint a többi démoné, és minden egyes fej tele van hosszú tüskékkel, és valamennyi végén egy-egy bikafej nagyságú hatalmas szem, melyek a Pokol lángjainak tüzes nyilait lövellik szerteszét. És bár ez hatalmas térség, mégis telve a lelkek és démonok millióival, mindezt a látványt látják, teljes élességben és valamennyien ugyanúgy szenvednek Lucifertől. Ő mindenkit lát, és mindenki látja őt.

(folyt.) (Források az első részben!)

Olaszország, LANCIANO 750

Források nyomán: https://translate.google.com/translate?hl=hu&sl=en&u=http://www.visionsofjesuschrist.com/weeping2219.html&prev=search

     A közép-olaszországi Abruzzo tartomány városában, az ősi Anxanum romjaira épült Lanciano több, mint 1200 éve őrzi a katolikus egyház első és legnagyobb Eucharisztikus Csodájának ereklyéit. A csoda 750-ben következett be, a Szent Legonziano-nak szentelt templomban. Egy bazilita szerzetesnek kételyei támadtak, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben. A szentmise bemutatásakor, az átváltoztatásnál az ostya valóban élő hússá, a bor pedig élő vérré változott át, a résztvevők szeme láttára.

A testszövet a mai napig ép, a vér pedig öt szabálytalan formájú és különböző nagyságú rögben alvadt meg, ennek ellenére – csoda a csodában –, hogy mind az öt vérrög tömege egyenként 15,85 gramm!.

A hússá vált szentostyát 1713-tól kezdve egy művészi, finoman cizellált, ezüst szentségtartóban őrzik, míg a vért egy gazdagon díszített, ősi kristálykehelyben tárolják. A csodás ereklyéket először a bazilita szerzetesek, majd a bencések őrizték, végül 1252-ben a helyi püspök, majd egy pápai bulla a minoriták gondozására bízta. A szerzetesek 1258-ban építették azt a Szent Ferenc nevét viselő templomot, amelyben a hússá vált Szentostya és a Vér ma is látható.

(folyt.)

     Giuliani Szent Veronika, 1839-ben XVI. Gergely pápa által szentté avatott szerzetes, aki 1660. december 27-én született a közép-itáliai Mercatellóban, hetedik gyermekként. Szülei Orsolya névre keresztelték. 7 éves volt, amikor édesanyjuk meghalt, ekkor érezte először a vágyat, hogy életét Krisztusnak szentelje. E hívás egyre erősebbé vált, mígnem 17 éves korában Cittá di Castelloban belépett a kapucinus szerzetesnők kolostorába. Életének további részét itt töltötte. A kolostor apátnője volt 1716-tól 1727-ben bekövetkezett haláláig.
A szerzetesközösségben a Veronika nevet kapta, ami azt jelenti: „igaz kép”. Nevének megfelelően Veronika valóban a keresztre feszített Krisztus valódi képévé vált élete során, a bűnbánaton, a misztikus élményeken, a belső szenvedéseken át.
     Giuliani Szent Veronika számos írását ismerheti az utókor: levelek, önéletrajzi adatok, versek, valamint naplója, amely az egyik legjelentősebb forrásnak számít élete megismeréséhez. A róla szóló tanulmányok 34 évnyi munka eredményeként, mintegy 22 ezer oldalnyi kéziratot tesznek ki.
     Giuliani Szent Veronika arra hív bennünket, hogy növekedjünk keresztény életünkben, az Úrral való egységben, a másokért való létben. Vegyünk részt a keresztre feszített Krisztus fájdalmas szeretetében a bűnösök megváltásáért, emeljük tekintetünket a Mennyek Országára, földi életünk végső céljára, ahol mindannyian együtt, örömben élhetünk Istennel. Arra hív bennünket, hogy nap, mint nap táplálkozzunk a Szentírás tanításával, amely segít meglágyítani szívünket és irányt adni életünknek. – fejezte be tanítását XVI. Benedek pápa 2010. december 15-i katekézisében.
     Holnappal két részes összefoglalót olvashatnak Szent Veronika pokolbeli misztikus utazásáról, melyet szentünk azért jegyzett fel, hogy tanúságot tegyen a földi élet végének szörnyű lehetőségéről!

Giuliani Szent Veronikát az Ég Királynője és két angyal kísérte el.

Felhasznált források:
http://www.katolikus.hu/szentek/0709.html
http://www.magyarkurir.hu/hirek/megtalaltam-szeretetet-giuliani-szent-veronika
http://hu.radiovaticana.va/storico/2010/12/15/%E2%80%9Ea_hal%C3%A1l_nem_az_%C3%A9let_utols%C3%B3_szava%E2%80%9D_%E2%80%93_xvi_benedek_tan%C3%ADt%C3%A1sa_giuliani/ung-447177
http://digilander.libero.it/monast/inferno/inglese/luogo.htm
http://www.therealpresence.org/eucharst/misc/PHP/hell_sv_giuliani.pdf
http://www.mysticsofthechurch.com/2015/07/st-veronica-giuliani-extraordinary.html

     A bolsenai eucharisztikus csoda, amit Raffaello egy vatikáni freskóján is megörökített, 1263-ban történt. Egy prágai pap Rómába tartó zarándokútján megállt Bolsenában. Bár istenfélő ember volt, nehezére esett elfogadnia, hogy Krisztus az átváltoztatás után valóságosan jelen van a Szentostyában. Amikor a Szent Krisztina székesegyházban a szent sírja felett szentmisét mutatott be, és elmondta az átváltoztatás kánonját, az Ostyából azonnal vér kezdett szivárogni, ami végigfolyt a kezén, egészen az oltárra. A pap először megpróbálta elrejteni a vért, ám végül félbeszakította a Szentmisét, és kérte, hogy e csoda hírét vigyék át a szomszédos Orvieto városába, ahol IV. Orbán pápa székelt.

A pápa nyomban megbízta küldötteit az eset kivizsgálásával, majd amikor a tények bizonyítást nyertek, utasította az egyházmegye püspökét, hogy vigye el hozzá az ostyát és a vérfoltos terítőt. Utasítás adott, hogy ezeket az ereklyéket helyezzék el az orvietói katedrálisban. A vérfoltos terítő a mai napig tiszteletnek örvend és megtekinthető Orvietóban.
A csoda arra indította IV. Orbán pápát, hogy megbízza Aquinói Szent Tamást, hogy alkossa meg Úrnapja ünnepének mise- és zsolozsmaszövegeit, melyet a pápa az egész Egyházra kiterjesztett, hogy mindenki megismerhesse Isten szeretetét azok iránt, akik imádják és dicsőítik Őt.

(Alsó képek: A bolsenai Kendő, melyet az Orvietó-i katedrálisban őriznek)

     Alatri városának Szent Pál apostolról elnevezett székesegyházában ma is őrzik az 1228-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéjét. Egy fiatal lány, hogy kedvese szerelmét visszanyerje, jósnőhöz fordult segítségért. A jósnő arra kérte a lányt, hogy szerezzen egy Szentostyát, és vigye el hozzá, hogy abból szerelmi bájitalt készíthessen. A lány szentáldozáshoz járult, de ezt követően a Szentostyát egy kendőbe köpte. Súlyos lelkiismeret furdalása miatt, hazatérve, nyomban a kenyeresládába rejtette. Éjjelente nehéz álmai voltak és csak harmadnapra tudta eldönteni, hogy végül a jósnő kívánságát teljesíti. Ezért felnyitotta a ládát, ámde a kendőben, legnagyobb rémületére a Szentostya egy része véres hús volt. Zokogva futott a plébánoshoz, hogy szentségtörő tettét megvallja. A pap elment a házba és elvitte a szentségi Relikviát, egyben jelentette a püspökének. A főpásztor tovább küldte a helyzet leírását IX. Gergely pápának, aki az 1228. március 13-án kelt „Fraternitas tuae” kezdetű bullájában - mintegy hiteles tanúságtétellel -, a következőket írta:
„Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, köszönti és apostoli áldását küldi tiszteletreméltó testvérének, Alatri püspökének. Kedves testvérem, megkaptuk leveledet, amelyből értesültünk, hogy egy bizonyos fiatal lány egy gonoszlelkű asszony biztatására, azután, hogy a pap kezéből magához vette Krisztus Legszentebb Testét, megtartotta szájában, majd kedvező alkalommal egy kendőbe rejtette. Három nap elteltével a kenyér formában kapott Test helyén húst talált és ezt a mai napig mindenki saját szemével láthatja. Tekintve, hogy neked mindkét nő alázatosan megvallotta vétkét, véleményünket kéred a rájuk mért büntetés tekintetében. Először is hálát adunk Istennek, aki mindig csodálatos módokon tevékenykedik, ebben az esetben megismétel csodákat és új csodákat hajt végre, amelyekkel megerősíti a Katolikus Egyház igazságába vetett hitet, táplálja a reményt, meggyújtja a szeretet lángját, figyelmezteti a bűnösöket, megtérésre indítja a gonoszokat és helyre igazítja az eretnekek téves tanait. Ezért kedves testvérem, apostoli levelünk útján meghagyjuk neked, hogy a leányra, aki inkább gyöngeségből, semmint gonoszságból követte el tettét, enyhe büntetést szabj ki, annál is inkább, mivel feltehetőleg bűnvallomása során kellően megbánta bűnét. A felbujtóra azonban, aki eltévelyedésével a fiatalt szentségtörésre buzdította, alkalmazz olyan büntetést, amilyet megítélésed szerint erre alkalmasnak találsz. A bűnös is keresse fel azonban a legközelebbi püspököt, hogy alázatosan megvallhassa bűnét, és bűnbocsánatért esedezhessen.” A pápa ezt az eseményt a Jézus Eucharisztiában való valóságos jelenlétével kapcsolatos, széles körben elterjedt eretnek nézetekkel szembeni jelnek tekintette, ezért megbocsátott a két bűnbánó asszonynak.

(Képen a pápai bulla)

Hollandia, Meerseen 1222 és 1465

     Meerssen kis városában volt egy kis kápolna, melyet IV. (Tengerentúli) Lajos francia király felesége, Szász Gerberga a X. században kibővíttetett. Ebben a templomban két eucharisztikus csoda is történt!
Az első egyházilag elismert csoda 1222-ben történt. A vasárnapi szentmise alatt az átváltoztatás pillanataiban a pap szeme láttára eleven vér kezdett folyni a Szentostyából, ami foltot hagyott a misekendőn.
A második rendkívüliség 1465-ben történt, amikor hatalmas tűzvész pusztította el a templomot, de egy parasztgazdának sikerült kimentenie az azóta is érintetlen, vérrel borított csodálatos Szentostyát. Ezt a történetet a környékbeliek a „tűz csodája” néven emlegetik. A tűzvészt követően a templomot gyorsan újjáépítették, majd XI. Piusz pápa basilica minor rangra emelte. Meerssen ma is az egyik leghíresebb zarándokközpont Hollandiában. A csoda ereklyéjét minden évben körmenetre viszik Úrnapja ünnepén.

Hollandia, Bergen 1420

      A Schelda folyó mentén fekvő Bergen op Zoom városát számos csatorna szeli át. 1421. pünkösdje előtti vasárnap a Szent Péter és Pál-templom plébánosa, anyira erősen kételkedett az átlényegülésben, hogy a szentmisét követően a megmaradt Szentostyákat a folyóba dobta. Néhány hónappal később halászok megtalálták a vízfelszínen lebegő, vérfoltos Szentostyákat.

A csodálatos Szentostyák híre gyorsan elterjedt, és hamarosan számos zarándok érkezett, hogy láthassák azokat. A püspök engedélyezte az ostyák előtti hódolatot, és bár a reformáció ideje alatt hosszú ideig tiltották a szentségimádásokat, a katolikusok csendben tovább őrizték emlékezetükben a csodát.
A XX. században a hódolat újra elfogadott lett, és számos rendezvényt tartottak a csoda emlékére.

 Szent Péter és Pál templom

† Gaetano Bonicelli ‒ Siena emeritus püspökének előszavából (részlet)     ...Alaposabban olvasva az Evangéliumokat, nem kerülheti el a figyelmünket az isteni Mester állandó sürgetése. 

A démonoktól való szabadulást ugyanis az új evangelizáció egyik jelének tekinti, ahogyan az apostolok is. S Jézus nemcsak beszél a "gonosz lelkekről", hanem kifejezetten felszólít a kiűzésükre (Mt 10,8). A tanítványok pedig komolyan veszik a megbízást, s útjukról visszatérve így számolnak be: "Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben!" (Lk 10,17).
     A gonosz elleni harc az első keresztény nemzedékek katekézisének állandó részét alkotta. Szent Pál is beszél "a levegőben uralkodó fejedelmekről ... , amely most a hitetlenség fiaiban működik" (Ef 2,2). A Jelenések könyvének híres jelenetéből, a gyermeket szülő Asszony és az életére törő sátán közötti harcról szóló beszámolóból pedig megtudjuk, hogy az Asszony kerekedik felül, de a sárkány mégsem tágít, körüljár a világban, hogy tőrbe csalja a hívőket.
     A Szentírás ezen oldalait olvasva első következtetésként megállapíthatjuk, hogy újra kézbe kellene vennünk a démonológiát tárgyaló bibliai, teológiai traktátust. Felhígítottuk, hagytuk feledésbe merülni a katolikus tanításnak ezt a fejezetét, így sikeresen "megszabadultunk" az életnek ettől a ma már tarthatatlan, s mint mondják, mágikus és manicheista eredetű felfogásától.
     Mi lett az eredménye? Paradox módon oda jutottunk, hogy sok ember, miközben saját bevallása szerint nem hisz Istenben, a csillagokban keres útmutatást vagy a kártyavetés illúzióiban ringatja magát, így próbálja elhárítani a gonosz befolyást. Az "irracionalitás-függők" aránya egyre nő, sőt, mondhatni félelmetes. Gondviselésre semmi szükség, de a horoszkóp jöhet; az Egyház nem, a varázsló igen.
     Felvetődik bennem a kérdés, talán kissé megkésve, miért hagyja hidegen a püspököket és a papokat Jézus megbízása: "űzzétek ki a gonosz lelkeket" (a sátán birodalmához tartozó összes vacakkal együtt). Amikor valaki a véleményemet vagy a közbenjárásomat kéri, mert érzése szerint a gonosz áldozata lett, hajlamos vagyok kitérni a kérés elől és "szakértőhöz", vagyis ördögűzőhöz küldöm. Hála Istennek, vannak ilyenek, de valóban nyugodt lehet a lelkiismeretem?
     Gabriele Amorth atya szerint (akit egyöntetűen szaktekintélynek tartanak ezen a területen), az Egyházban legalább három évszázada nem igazán "menő" mélyebben feszegetni az Evangéliumok ezen témáit. S ezt én is megerősíthetem, ha visszagondolok a szemináriumban töltött időre. Jóllehet Szent János szerint: "ez az egész világ ... gonoszságban fetreng" (1Jn 5,19). 2000 év elteltével változott volna a helyzet? Változás természetesen lehetséges, ha "a világfejedelme" (Jn 14,30) ellen bevetjük a Jézustól kapott eszközöket. Első lépésként azonban tisztán kell látnunk a kérdésben. Ezek a sorok tehát egyfajta kései jóvátételt jelentenek számomra, azzal a megbízással szembeni gondatlanságomat próbálom orvosolni, amire papként az Úrtól küldetést kaptam. Ugyanakkor szeretném, ha ez a könyv jótékony provokációként hatna püspökök, papok, nevelők szemében egyaránt, hogy ne vegyék félvállról számtalan hívő ‒ vagy akár nemhívő, de gyötrődő ‒ ember, talán nem mindig kimondott, ám mégis megszenvedett kérését. A sátán első győzelme köztudottan abban áll, hogy meggyőzi az embert ‒ olykor kulturális álca ürügyén ‒ nemlétezéséről, ill. arról, hogy legjobb esetben is csak rosszalkodó gyermekek ijesztgetésére szolgáló bábfigura. Nem alaptalanul idézi fel Bamonte atya tanulmánya bevezetőjében a legfontosabb tanbeli hivatkozásokat. A Hittani Kongregáció egyik dokumentuma szerint azért nem születtek e téren dogmatikai meghatározások (definíciók), mert sem a hívők, sem az eretnekek soha nem vonták kétségbe az igazságot, mely szerint: "Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa" (1 Jn 3,8).

(Előszó-részlet vége!) 

Hollandia, Amszterdam 1354

     1345-ben Húsvét előtt, március 12-én, egy Ysbrand Dommer nevű férfi, halála közeledtét érezve, hívatta az Oude Kerk-i egyházközség lelkipásztorát, hogy magához vehesse a Szent Útravalót.

A pap feladta neki a Betegek Szentségét és amikor megáldoztatta a haldoklót, az öklendezni kezdett. A hányadékot egy szolgáló felfogta és a pap intésére a kandalló tüzébe dobta.

A következő nap Ysbrand gyógyultan ébredt. A szolgáló, amikor reggel a tűzre akart rakni, a kandalló fölött furcsa fényt észlelt, és a parázsló tűztérben meglátta a teljesen sértetlen Eucharisztiát ragyogni. Az Ostyát kivette anélkül, hogy kezét a lángok megsértették volna. A lány ijedtében kiáltozni kezdett olyannyira, hogy a szomszédság is összecsődült, akik szemtanúi lettek az eseménynek. A felgyógyult házigazda elküldte a szolgálót a papért, az Oltáriszentséget pedig egy puha kendőbe burkolta és a fehérneműs ládába helyezte.

A csodák sorozata azonban nem ért véget. A plébános hiába vitte el templomába a gyolcsban lévő Szentostyát, mert másnapra mindig eltűnt a zárt helyről és újra Ysbrand Dommer fehérneműs ládájában ragyogott! A harmadik alkalommal az atya megértette, hogy az Úr Jézus abban a házban akar maradni, ezért ünnepi körmenetben vitték vissza az Oltáriszentséget a házba, melynek egy részét kápolnává építették át.

A csoda szemtanúi a falu polgármesterével együtt gondosan leírták mindazt, amit láttak. A hiteles irat alapján később Jan van Arkel utrechti püspök 1346-ban elismerte a csoda hitelességét, és engedélyezte a Csodás Ostya tiszteletét.

Nyomban kialakult egy hagyomány is, miszerint a Virágvasárnapra virradó éjjel az Eucharisztia "megtett útján", vagyis a templom és a kápolna között az esemény emlékére, csöndes körmenetet tartottak az emberek.

Az évenkénti körmenet 1578-ban betiltották a protestáns önkormányzati hatóságok, mi több, a kis kápolnát felgyújtották és lerombolták. (Ld. lent!) Ennek ellenére a katolikusok továbbra is csendes sétaként emlékeztek meg – és emlékeznek mindmáig is –, melyet "Stille Omgangnak", csendes menetnek hívnak.

Az Eucharisztia Csodának köszönhető, hogy Amszterdamban egyáltalán fennmaradt egy katolikus mag.

     A megtévesztő szellem három nagy szenvedélyre épít: a sikerre, a hatalomra és az érzékiségre. Ezekkel eredményesen elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalásról van szó, amelyet át kell élni.
     Tény, hogy az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét bizonyítja valaki. (Ez pedig bizony megbízott tanítóink felelőssége is!)  Nem csoda tehát, hogy a kereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott a különféle üdvösség-hipotéziseknek, figyelmen kívül hagyva a Biblia – egyébiránt félreérthetetlen – tanítását. És nem csodálkozhatunk e tévtanítások folyományán, ha a ma ezernyi kísértésnek kitett embere felveti a kérdést: "hogyan sújthat örök büntetéssel valakit az Isten, aki maga a szeretet és irgalom?"
     Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért vég nélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is vég nélküli! Nem kisebb, mint a Végtelen Fölségű Istent bántotta meg az, aki – életében elvetette a gyónást –, és halála után már nem élhetett a Bűnbánat Szentségével, mely kizárólag földi kiváltság! 

    A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a jóvá nem tett sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. És itt az utolsó pillanatig való konok állásponton van a hangsúly! Voltaképpen tehát a kárhozatot nem megtorlásképpen rója ki az Isten, hanem az ember végtére is azt éli meg, amihez tudva és akarva ragaszkodott, amiben megátalkodott és amit maga szabadon választott.

     De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg bárki is?
– Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel és nem szünteti meg a személyes szabadságot! Mellesleg, a rossz úton haladó ember, számtalan alkalommal kap a jóra, a bűnbánatra való indíttatást, akár a környezetétől, akár a senyvedő lelkiismeretétől!  A gőgös, szabad döntéseinek szuverenitását, vagyis önrendelkezésünket (szabadakaratunkat) tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele. (E blognak is az a célja, hogy felhívja a figyelmet, az alapos átgondolásra, a bűntől való óvakodásra, ill. a még időben való megtérésre és bűnbánatra! Merthogy csupán azt írom, ami mindannyiunk számára előre mondva volt!)

     Jakab apostol szerint az elhatalmasodó bűn „halált von maga után” (Jak 1,15). Az elhatalmasodó bűn természetes következménye az, amit az egyre nagyobb terephez jutó sátán művel az egyes ember, s az egész emberiség történetében. A sátáni rombolás tönkreteszi és pusztítja az embert és munkát, tönkreteszi és pusztítja a világot, végül pedig a megkötözöttség révén a kárhozat felé tuszkol mindenkit, akit csak tud. (Gyilkos az, és ordító oroszlán.) A lelkekért folytatott harca könyörtelen, szívós és kompromisszum nélküli, s ezzel a törekvéssel szemben tudatos és kemény harccal védekezhetünk. „Nem annyira a test és vér ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12).
     A (földi) büntetés a végső eszköz Isten kezében. Ha szóba kerül mint fenyegetés, netalán be is következik, akkor az az ember által előidézett kényszerhelyzet logikus következménye, amit „ökörlánccal” húzott magára (Iz 5,18). És mint már fentebb kifejtettem, a Bűnbocsánat Szentségét mellőző ember akár a testi-lelki pusztulást is magára vonhatja, sőt, örök boldogságát is elveszítheti. Az örök kárhozat, a „második halál” (vö. Jel 20,14; 21,8) kinyilatkoztatása világosan erre utal. (Ne kérdezzen rá a kedves Olvasó, hogy mi van azokkal, akik nem ismerik vagy nem ismerik el a Bűnbocsánat Szentségét!? – Én ennek megválaszolására nem vagyok kompetens, az azonban bizonyosan tény, hogy "nem válik előnyükre"! Ha pedig (őszinte) ismerethiányból kerültek ilyen élethelyzetbe, akkor a felelősségük is kisebb, hiszen a kárhozatos bűn elkövetésének alapkritériuma, hogy "tudva és akarva cselekedjék azt, Isten parancsa ellen"!)

    Ezer évvel ezelőtt Európában, a Magyar Királysághoz hasonló egységes állam és közbiztonság még nem létezett. Gyakorta kiskirályok, hercegségek és bandák uralták a kontinens nagy részét.
1383. augusztusában egy Heinrich von Bülow nevű lovag, féktelen virtusában kirabolta, elpusztította és felégette Wilsnack faluját. Igenám, de a plébániatemplom maradványai között három vérző, ám teljesen ép Szentostyára leltek. Ezt követően számos további csoda is történt. Az egyik Dietrich von Wenckstern lovaggal történt, aki kételkedett benne, hogy a Szentostyák valóban véreznek. Emiatt elvesztette látását, és csak akkor kapta azt vissza, amikor megbánta, hogy kételkedett a csoda valódiságában. A hír hamar elterjedt, és 1384-ben a havelburgi püspök elismerte a wilsnacki „vérző” Szentostyák csodáját. Az ereklyék tiszteletét IV. Jenő pápa két bullájában is jóváhagyta 1447-ben.
VI. Orbán pápa támogatta a templom rekonstrukcióját, amihez a magdeburgi érsek, valamint Havelberg, Levus és Bradenburg püspökei is hozzájárultak felajánlásaikkal.
Wilsnack a 16. századra az "északi Santiagoként" Európa egyik legjelentősebb búcsújáró helye lett. A csoda tiszteletére érkező zarándokok adományainak köszönhetően felépülhetett a csodának szentelt Szent Miklós-templom, amely még ma is az egyik legjelentősebb példája az Észak-Németországra jellemző, vöröstéglás gótikus stílusnak. A három Szentostyát tartalmazó szentségtartó az 1522. évi protestáns gyújtogatások következtében elveszett, a csodáról azonban számos írásos dokumentum és művészeti alkotás maradt fenn. – Uram irgalmazz nekünk!

     Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda-tekintetű ember szemében, de botránykő a gyönge lelkek számára is. Tehát, nemcsak a materialistákról van itt szó, akik nem akarnak tudni a síron túli létről, s mindent az érzékek mámorában szeretnének elhitetni magukkal. De sajnos, a vallásilag komolyan érdekelt emberek is gyakran, divatos és elvárt szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, a pokol valóságával. Mindezt annak ellenében, amit az Apostoli Anyaszentegyház kétezer év óta oly pontosan meghatározva tanít. Ó, a balgák akik úgy nyugtatgatják magukat, hogy "lehetetlen, hogy a kegyes Isten, gyarló emberek örök kínzásában lelné kedvét". – Ez így igaz! Mindazáltal, igazságos lenne-e a szabad akaratot ígérő Isten, ha a kárhozat lehetőségét elvenné azoktól, akik ehhez földi életükben mindvégig megátalkodottan ragaszkodnak? Ezt választották a lázadó angyalok és ezt választhatják a sátán eszméit követő konok emberek is! Véletlenül nem lehet elkárhozni!
     A kétkedő és tagadó gondolatokat a korunkban még mindig oly fertőző liberális véleményalkotás sugallja. Ennél fogva sokan, akik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel teszik túl magukat az igazság tárgyi tanúságain és azt hirdetik igaznak, ami nekik kellemes. Ennek pedig nem kizártak a következményei!
A szabadgondolkodó hipotézisekkel szemben, az igazság előtt meghajolni kész hívő lélek számára a kérdés meg kell, hogy legyen válaszolva azzal, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan és ismételten ne hangsúlyozott volna, mint az emberre leselkedő végzetes veszély kerülését! "Vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben!" (1Pét 5,8-9) Ehhez a kétségkívül, természetfeletti harchoz adta segítségünkre a Szentségeket, melyek képesek felvértezni bennünket a Megtévesztő szellemek kísértéseivel szemben!
     A Szentírás tanítása, hogy a bűn nem az Isten által teremtett valami, nem a teremtés hibája és nem is az ember lényegéből fakadó hajlam. Bűnre hajló természetünk ugyanis; a bűn szerzője által „szerzett” örökségünk! Az Újszövetség különböző formában ugyan, de közel 150-szer említi a bűn szerzőjének nevét. Így Jézus Krisztus igehirdetéséből és a teljes kinyilatkoztatásból világosan kitűnik, hogy az ember történelmét s öröklétét alapjaiban fenyegető, személyiséggel bíró, ártó tényezőről van szó, aki „kezdettől fogva gyilkos, nincs benne igazság, a hazugság atyja” (vö Jn 8,44).
     Jóllehet a bukott angyalok Krisztus által legyőzetve végleg el vannak ítélve, de a végítéletig még nincsenek teljesen a kárhozat helyére, a pokolra zárva. Így tehát bejárják a földet és Isten időleges engedelméből sokféleképp beavatkoznak a világ folyásába és az emberi sorsokba. Az embernek nem szabad hiszékenykednie és óvatosan kell munkálkodnia életében: tehát eszmét, vallást, pártot vagy embert körültekintően szabad követnie!
     Határozottan figyelmeztet a Szentírás is, hogy „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14), tehát a jó mögé bújva is tud tevékenykedni vagy akár hamis üzeneteket is sugall, sőt ez a félrevezetése igen hatékony! Gőgje és vehemenciája határt nem ismer, még Jézust is megkísérti (ld Lk 4,1-13), sőt hamis csodákra is képes (vö 2Tessz 2,9). „A sátán képes nagy és megtévesztő jeleket végbevinni” (Jel 13,13). Tehát józanok legyetek és vigyázzatok! Ellenségtek a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben (1Pét 5,8-9).
     Az UFÓ jelenségek, az egyes varázsmesteri mutatványok és az éginek tűnő hamis üzenetek, mind a megtévesztő szellem, az ördögi tevékenység manipulációi!    

Németország, Walldürn 1330
      Az 1330-ban Walldürnben történt csodáról a legrészletesebb tanúvallomásokat tartalmazó dokumentációt  egy bizonyos Hoffius testvér állította össze 1589-ben.
Heinrich Otto atya éppen szentmisét mutatott be, és az átváltoztatás után véletlenül felborította a kelyhet. A kiömlő bor valóságos Vérré változott, megjelenítve a korporálén a keresztre feszített Krisztus képét. A korpusz körül 11 egyforma Krisztus-arc vált láthatóvá, töviskoronázva!
A papnak nem volt bátorsága, hogy felfedje az ügyetlenségét, még kevésbé az általa megtapasztalt csodát, ezért a korporálét éveken át elrejtve tartotta az oltár alatt. Az évek során igen súlyos betegségbe esett sok szenvedéssel, és már halálára készült, amikor a gyónáson kívül elmondta egy paptársának a korporáléval kapcsolatos történetet.
A csodás korporálé a püspök elé került és ő kihelyezte a népnek hódolatra. Az ereklye már a kezdetektől fogva nagy tiszteletnek örvendett, a hívők számos csodával határos megtérést és gyógyulást tulajdonítottak neki. IV. Jenő pápa 1445-ben megerősítette a csodát, és a bűnbánati búcsú elnyerésének lehetőségét kínálta fel az ereklye tisztelői számára.
A kihelyezett vászonkendőn a vérfoltok elhalványultak ugyan, de UV fénnyel megvilágítva, világosan látható a megfeszített Krisztus alakja (lásd a képen)!
A csoda Európa-szerte ismert lett, és az évszázadok során számos művészt ihletett meg. A relikviát őrző Szent György bazilika 1698-től 1718-ig épült Franz Lothar von Schönborn mainzi érsek kezdeményezésére. 1962-ben a templom a 'basilica minor' kitüntető címet kapta XXIII. János pápától. A templomot 1938 óta az ágoston-rendi szerzetesek működtetik.(Kép: A csodás korporálé)

     Amikor végignézünk a világon, vagy akár csak a saját bűneinken, sokszor azt kívánjuk, az ember bárcsak kevesebb felelősséget kapott volna önmagával szemben: hiszen a szabad akarat nagyszerű kiváltsága olykor elviselhetetlen súlyként nehezedik a vállunkra. "Bár kisebb teremtményei lennénk az Istennek!" Ám ez nem a mi döntésünk kérdése, hanem Isten ajándéka, miszerint a szabad akarat kinyilvánítása szerint juthatunk üdvösségre, Krisztus a mi Urunk által! A szabad akarat ajándéka tény, akárcsak az, hogy reggel felkelek az ágyból, vagy lustálkodom még. Isten is teremthetett volna kizárólag szabad akarat nélküli lényeket, pl. állatokat. Végső soron Isten számára az egész teremtés szükségtelen volt, de ő mégis megteremtette az embert SZERETETBŐL. Az pedig, hogy a földi nehézségek közt élünk, az is a szabad akaratból elkövetett eredendő bűn hozadéka! Tehát úgy a létezés, mint a szabad akarat ajándéka tiszta misztérium marad a számunkra.
Isten szabadnak teremtette az embert. Amikor döntött, hogy a rosszat megtiltsa vagy megadja a szabad döntés lehetőségét, Isten a szabadság mellett döntött. Ha nem dönthetnénk jó és rossz között, nem volnánk szabadok. Az állatoknak nem szabad akaratuk van, hanem csupán ösztöneik. Isten, a szabadság ajándékával messze az állatok fölé emelt minket.
     A pokol tehát egyáltalán nem misztérium: létezésének lehetősége szükségszerűen következik a szabad akarat realitásából, és ez belátható józan ésszel, akár a kinyilatkoztatás nélkül is. »A törvénynek ugyanis csak akkor van értelme, ha megszegését szankcionálják. A Szentírás és a magánkinyilatkoztatások üzenete sokszor hangsúlyozza: az Isten, aki "megbocsátó", "irgalmas", "könyörületes", "hosszan tűrő" és "végtelenül jó" (Neh 9,17), találékony szeretetében, a legvégsőkig elmegy, hogy a "szegény bűnöst" megmentse a magára vont büntetéstől. Arról azonban szó sem esik, hogy az Isten kiiktatná eszköztárából akár a legvégső büntetést is, mert ezzel ő maga nyitna kaput a szeretetével való visszaélésre. Az emberiség üdvözítésének szándéka komolytalan volna, ha a bűn büntetésével nem kellene számolni.« (Antalóczi: Jelenések, üzenetek és a jövő)
     Az előbbi okfejtésből eredően, noha minden egészséges gondolkodású embernek szívből utálnia kell az örök kárhozat gondolatát is, be kell látnunk, hogy amikor egy pokol nélküli világra vágyunk, akkor a szabad akarat dicsőséges ajándékát utasítjuk vissza, és Istentől így nem több, hanem kevesebb szeretetet kérünk.
Ez a gondolat talán segít megnyugodnunk Mesterünk és Istenünk akaratában, Ő majd elrendezi a végső dolgokat, amelyek Őrá tartoznak, mi pedig foglalkozzunk a saját lelkünk tisztaságával, hiszen ez is épp elég nagy feladat.

(Posztom írásánál felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

Németország, Regensburg 1255
     1255. március 25-én, nagycsütörtökön Von Ulrich Dornberg regensburgi pap az Oltáriszentséget egy haldokló beteghez vitte, ám a város felé vezető utat elzárta egy megáradt kis patak. Bár efölött volt egy palló, ámde az átkelés közben a pap elcsúszott, és a rohanó patakba ejtette a Szentostyával teli kelyhet. A pap, a hívek és a város döntéshozói még aznap elhatározták, hogy jóvátételként nyomban egy fa kápolnát építenek az eset helyszínén.
1255. szeptember 8-án Albert püspök a Megváltó Krisztus tiszteletére szentelte fel a teljesen kész, berendezett kápolnát, és az Oltáriszentséget ünnepélyes körmenetben vitték oda. Ettől kezdve a szentélyt sok hívő látogatta, szinte soha nem volt üres. Két évvel később egy rendkívüli esemény bizonyította a hely egyedüli szent voltát. Mialatt egy ismeretlen nevű pap misét mondott a kis kápolnában, magában megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. A kelyhet is késlekedve emelte fel, ám ekkor hangot hallott a tabernákulum felett található feszület felől. A keresztre feszített Úr lassan kinyújtotta karjait a pap felé, elvette tőle a kelyhet és kitette a hívőknek imádásra. A miséző papon furcsa gyengeség vett erőt, olyannyira, hogy állni sem tudott, csak térdelni. A könnyek eleredtek a szeméből és mélységes bűnbánatot tartott, amiért kétségek merültek fel benne. Bocsánatot kért az Úrtól és Ő, megbocsátása jeléül visszaadta neki a kelyhet. A Szentmisét befejezve a pap megcsókolta a feszület lábát, majd eltávozott és soha senki nem látta többé! Úgy beszélték, hogy kolostorba lépett és ott is halt meg később.
1267-ben a fa kápolna helyett kő templomocskát emeltek, melyet 1542-ben a protestánsok elkoboztak, de a csodálatos feszületet és a főbb berendezéseket sikerült megmenteni a katolikusoknak (lásd felül!).

A keresztet egy Regensburg melletti kisvárosban őrzik. Sajnos a protestánsok a kieső helyen lévő kis templomot egyre kevésbé használták, mígnem a II. világháború után lebontották!

     Azt is érdemes tisztázni, hogy a tűz és a pusztulás nem az egyetlen evangéliumi kép a kárhozat helyére vonatkozóan. A pokol valószínűleg épp elég szörnyű állapot, ha ezek a földi szenvedésre utaló fizikai képek is leírják, ám ezeken túl – a szentek tanúsága szerint – még nagyobb szenvedés a legfőbb jó (az Isten) nélkülözése.

Úgy gondolom, hogy szabadságunkban áll oly módon elképzelni a poklot, mint az önmagunkra maradás, a magunkba zártság végtelen ürességét: hiszen a kárhozottak önmagukat választják Isten helyett, már életükben és az ítéletkor is. A pokolbéli magányra megfelelő kép lehet a megátalkodott lelkek akarva-akart választása: az örök hervadás és az örök meghalás, az éltető Isten hiányában. De ebből eredően, felmerülhet egy újabb – kissé erőltetett – kérdés is: egy szerető Isten hogyan hagyhatja így magára a teremtményeit?
     Jézus, a pokolba kerülés módját kétféle módon érzékelteti: mintha ítélet volna és mintha a saját döntésünk volna. Miért ne lehetne mindkettő egyszerre, mint ahogy az is-is logikája annyiszor érvényesül a kereszténységgel kapcsolatban? Jézus felettünk való ítélete végsősoron jóváhagyja a saját ítéletünket Istenről: vagyis, hogy a földi életünkben a hitbeli Isten- és emberszeretet helyett a saját teóriánk szerinti önszeretetet választottuk.
     Isten igazságosságán tehát nem esik csorba, hiszen nem Ő kényszeríti ránk ezt vagy azt a választást, hanem az embernek megadja a választási lehetőséget, jóllehet a lélek azt fogja választani, amire egész életében igent mondott! Vagy mi mondjuk Istennek, hogy legyen meg a Te akaratod, vagy ő mondja ugyanezt nekünk!
     A kákán is csomót kereső kötekedő, képes szemére vetni Istennek, hogy miért nem kényszeríti ránk a mennyországot kérés nélkül is? Ezzel azonban egy újabb problémát kreál a kérdező: ugyanis egy "diktátor Isten", aki ránk kényszeríti akaratát, a szabad akaratunkat vonná vissza (amit Ő adott), nem beszélve arról, hogy a pokol szenvedéseinél ezerszerte nagyobb kín lenne szembesülni azzal az Istennel, akinek Szeretetét és Őt magát megvetettük földi életünk során!
     Összességében tehát elmondható, hogy a megátalkodott lélek a maga szerinti lehető "legjobbat" éri el, amikor az örök kárhozat, Istentől való "szabadságát" választja! Mindezt annak folyományaként, hogy földi életében tudva és akarva elutasította Isten segítő kegyelmeit, ellene mondott az isteni Szeretet parancsának, és vétkeiben nem volt hajlandó bűnbánatot tartani! Elhihetjük tehát, hogy ők Istentől a szabad akaratuk szerinti legjobbat kapják, már amire alkalmassá tették magukat!
     Sajátságos az elgondolás, miszerint a pokol csak a mennyei nézőpontból pokol, de a kárhozott lelkek számára még mindig jobb, mint amilyen számukra a mennyország lenne. Így Isten igazságossága és jósága – végső soron –, minden teremtményén maradéktalanul beteljesedik.

(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

Németország, Augsburg 1194
     1194-ben egy augsburgi asszony, aki különösen is ragaszkodott az Oltáriszentséghez, szentáldozás után a Szentostyát észrevétlenül kendőjébe rejtette, magával vitte és viaszosvászonba csomagolva a szekrényébe tette. Abban az időben, ha valaki szentségimádást akart végezni, nehéz volt megtalálni a tabernákulumot a templomokban, hiszen a szentségimádás gyakorlata csak 1264-ben, az Úrnapja ünnepének bevezetésével terjedt el.
Öt évvel az asszony tettét követően, 1199. május 11-én meggyónta bűnét a Szent Kereszt Kolostor elöljárójának, Berthold atyának, és átadta neki a Szentostyát. Amikor a pap kinyitotta a viaszosvásznat, látta, hogy a Szentostya vérző hússá vált. Az ostya két részre esett, és csak vérző rostok kötötték össze. Berthold atya azonnal elment a város püspökéhez, aki elrendelte, hogy a csodálatos Szentostyát a papság és a nép kíséretében vigyék át a katedrálisba, és kristályból készült monstranciában tegyék ki a nyilvánosság elé szentségimádásra.
A csoda azonban folytatódott: A Szentostya az emberek szeme láttára egyre nagyobb lett. Ez az új jelenség húsvét napjától Keresztelő Szent János ünnepéig tartott. Ezt követően a püspök a Szentostyát visszavitette a Szent Kereszt Kolostorba és elrendelte, hogy e rendkívüli esemény emlékére minden évben tartsanak megemlékezést a szent ereklye tiszteletére. 1200-ban Rechber gróf egy elől nyitható csodálatos ezüst ereklyetartót ajándékozott az ágostonrendi szerzeteseknek, hogy abban tartsák a csodálatos Szentostyát. Az eucharisztikus csodán kívül más természetfeletti események is történtek itt, például a ragyogó arcú kis Jézus fehér ruhában, koronával a fején megjelent a Szentostyán. Máskor pedig maga Jézus jelent meg, hogy áldást adjon az egybegyűlteknek. Rendkívüli gyógyulások is történtek, emiatt a helyiek «Wunderbarlichen Gutes» (csodálatos jóság) néven is ismerik. A csoda történetét az augsburgi városi könyvtárban számos könyv és történelmi dokumentum rögzíti. Ma a díszes ereklyetartót múzeumban őrzik és a Csodás Eucharisztiát egy sugaras monstranciába építve tartják. A Szent Kereszt Kolostort ma domonkosrendi szerzetesek lakják.

A pokol doktrínája

     Manapság sajnos, igen ritkán hallani a pokolról szóló prédikációt. A nyilvánvalóan "modernkedő" közfelfogástól függetlenül a pokol létezése tény, nem valami teória és nem is spekuláció, hanem egyenes isteni Kinyilatkoztatás! Maga Jézus figyelmeztet bennünket – olykor igen erős képeket használva –, az evangéliumokban. Úgy érzem, kegyes és politikailag korrekt gondolkodóink, modernista teológusaink, valamint népszerűségre éhező papjaink különvéleménye semmit nem nyom a latban, ha maga a Mester szól: a pokol létezése valóságos!
     E tény elfogadása után viszont értékelnünk kell a sokakban felmerülő kérdés őszinteségét, hogy Isten jósága összeegyeztethető-e a pokol létezésével?
Két egyszerű megoldás kínálkozik: Isten irgalmas voltának a megkérdőjelezése, vagy a pokol létezésének elmismásolása – nos, mindkettő súlyos hitbeli tévelygés!
     A kérdés tehát az: hogy miként fogadható el az isteni szeretetből fakadó Kinyilatkoztatás alapján a pokol létezése? Úgy gondolom, hogy a dolog nyitja a szabad akarat valóságos szabadsága, vagyis annak lehetősége, hogy miért ne dönthetne bárki Isten ellen is – akár örökre? Elméleti síkon ennyi elég, hogy a pokol doktrínájának és Isten szeretetének a látszólagos ellentmondását feloldjuk: ha reális a szabad akarat, akkor pokolra is reális lehetőség nyílik és kész!
     De mire véljük a kemény és látszólag fenyegető figyelmeztetéseket?
     Ahogy sokan megfogalmazzák, az evangéliumok a pokol lángjaival ijesztgetnek minket. Ez a felvetés, meglehetősen buta és arrogáns, hiszen milyen alapon kifogásoljuk a Kinyilatkoztatást? Talán bizony, elavult és nem halad a korral? Márpedig "Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké." (Zsid 13,8)? Ugyanbizony Üdvözítőnk, vajon miért beszélt oly sokszor és ellentmondást nem tűrően a pokol szenvedéseiről? Miért hangsúlyozta volna annak realitását, hogy mi is oda kerülhetünk (!), ha nem kötődünk Hozzá, teljes szívünkkel és teljes elménkkel? Az Úr ezen egyértelmű figyelmeztetéseit a modernista teológusok hajlamosak elhallgatni!
     A kinyilatkoztatott igazság és a veszély valóságossága szemléltethető egy példán: ha ugyanis a pokol olyannyira valóságos, mint a száguldó kamionok a játszótér mellett, és Jézus – mint kisgyermeket – figyelmeztet bennünket, hogy ki ne fussunk az útra, nos, akkor a kemény szavait zokon vehetjük-e? Az Üdvözítő szeretetből, féltésből figyelmeztet minket, mint olyanokat, akik nem tudjuk mit is cselekszünk, amikor nem vagyunk óvatosak a bűn iránt.
(Posztom írásánál, felhasználtam a http://katolikusvalasz.blogspot.hu/  2013. október 4-i - cikkének részleteit)

     Fontos tudni, hogy a pokol (vagyis az örök kárhozat) nem része a teremtés isteni művének! Egy exorcista (P. Candido) egy napon az ördögűzés vége felé a tisztátalan léleknek ironikusan ezt mondta: Takarodj innen, hiszen Isten jól fűtött lakást készített neked! Erre a démon ezt válaszolta: Semmit sem tudsz, mert nem Ő, hanem mi készítettük a poklot. Ő még csak nem is gondolt rá!

Franciaország, Párizs 1290

     1290 húsvétján egy ateista, aki ki nem állhatta a katolikus hitet, elhatározta, hogy szerez egy Szentostyát, és megszentségteleníti. Amikor kettévágta vérzett, ekkor tűzbe majd forrásban lévő vízbe dobta, de a Ostya keresztet formálva kiemelkedett.
Számos dokumentum tanúsítja ezt a csodálatos eseményt. Az olasz történész, Giovanni Villani például a csoda valamennyi lényeges eleméről beszámol híres Storia di Firenze című könyvének 7. kötetében, a 136. fejezetben. Madame Moreau-Rendu alaposan megvizsgálta a forrásokat és eredményeit 1954-ben, az „Á Paris, rue des Jardins" című művében tette közzé, amelyhez Touzé püspök, Párizs segédpüspöke írt előszót. A szerző a dokumentumok részletes felsorolását követően elvégezte azok alapos vizsgálatát is, majd teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy a tények hitelesek. A történet legismertebb elbeszélése Rupp francia érsek, „A párizsi egyház története” című művéből származik. Ebben a könyvben a szerző, a Simon Matifas de Busay püspök Saint-Denis-i püspökségéről (1290-1304) szóló oldalakon így számol be a párizsi eucharisztikus csodáról: 1290. április 2-án, húsvét vasárnapján egy Jonatán nevű férfi, aki gyűlölte a katolikus hitet az Oltáriszentséggel együtt, megbízott egy gyalázatos asszonyt, hogy szerezzen neki pénzért egy Szentostyát! Az asszony a szentáldozása után kivette szájából a Partikulát és átadta az istentelennek. Ez miután megkapta, ütlegelni és döfködni kezdte és késsel belevágott a Szentostyába, ami folyamatosan és egyre jobban vérezett. A férfin úrrá lett a pánik és tűzbe dobta az Ostyát, de az kiemelkedett a lángok közül. Ezután kétségbeesésében forró vízbe dobta, de az a vízből kiemelkedve feszület formáját öltötte. A férfi rosszul lett és végül remegve eljuttatta az Ostyát a Saint-Jean-en-Greve plébániaközösség egyik tagjához, aki azt a plébánosnak adta. Ezt a Szentostyát évszázadokon át egy kis ereklyetartóban őrizték a Saint-Jean en Greve-i templomban, míg végül a francia forradalom alatt nyomaveszett, s a templomot a „felvilágosodottak” lerombolták! (A csoda jeleneteit lásd alább!)
Más jelentős adatok is alátámasztják a csodát. Az egyházi hatóságok, a nép és a király akaratából a szentségtörő férfi házát kápolnává alakították. Egy 1291-es adásvételi bizonylat szerint Jonatán házát „A csodák háza” néven foglalta le Szép Fülöp király. A házat imaházzá alakították, VIII. Bonifác bullája szerint. A párizsi nép ajkán az utca eredeti neve „rue des Jardins”-ról (kertek utcája) „rue du Dieu bouilli”-ra (a leforrázott Isten utcája) változott. Ünnepi szentmisét a La Chapelle des Billettes kápolnában advent és nagyböjt második vasárnapján tartanak.

     A sátán szó ellenfelet jelent, mely (örök széteső) személyre, de nem "személytelen erőre" vagy hatalomra vonatkozik. Ő a „tagadás ősi szelleme”, akit Lucifernek, fényhordozónak is neveznek. Nem mesterkedhet a végtelenségig, hanem csak Isten (időleges) engedélyével! Szembenállása Istennel végleges és arra törekszik, hogy az embert társává tegye az Isten elleni lázadásban (vö Új Kat. 414), vagyis Istent majmolva, népet gyűjtsön maga köré a kárhozatba.
     A Sátán aknamunkája különös erővel irányul Jézus személye, műve, földi Helytartója és követői ellen. A sátán hatalma azonban nem végtelen, hiszen a sátán is csak teremtmény! Hatalmas, mert tiszta szellem, de Isten országának épülését nem képes megakadályozni.
     A mai időkben nem csodálkozhatunk az eretnekségeken, sem azon, hogy léteznek (hiszen már előre megjövendölték), sem azon, hogy megzavarják egyesek hitét (hiszen az eretnekségek épp arra szolgálnak, hogy hitünk próbát álljon ki). (...) Egyébként tényleg különös, hogy a rossznak ekkora ereje legyen, csakhogy az eretnekségeknek azokon nagy a hatalma, akik nem erősek a hitben. (...) Miként az eretnekségek is egyesek gyengeségéből merítik erejüket, de semmi erejük se lenne, ha erős hittel találkoznának. (Tertulliánus, De praescriptione)
     Az elmúlt 200 év során tucatszámra születtek új fogalmak, amelyekkel a hit pusztításának állomásait jelölhetjük. Így pl. a felvilágosodás, a racionalizmus, a modernizmus, a szekularizáció, ateizmus, liberalizmus, a kommunizmus, a fasizmus, a szocializmus, a New Age stb.
     Az istentelen eszmék – mint ilyenek – az élet minden területén kizárólagosságot követelnek maguknak, nyilvánvalóan a kereszténységgel szemben is, melyet mindig is a totalitárius kibontakozásuk legfőbb akadályának tekintenek. Közös céljuk, az önálló emberi gondolkodás és vélemény nyilvánítás kiirtása, um. a „népnek” egyetlen homogén „tömegmasszává” való formálása. Ebből következik, hogy minden szinten igyekszenek behatolni az emberi kapcsolatokba, a magánéletbe, parttalanul nyomulni a sajtóban, a képernyőn, a rockszínpadon, a politikában, az óvodákban és az egyetemi katedrán, sőt az egyháziakat sem kerülik el. A felsoroltakból fakadóan érdekük, hogy beszűkítsék a tiszta források kutathatóságát és „sötét középkorinak” ítéltessenek mindent, ami tapasztalást adhatna a felismerésekre és a felvilágosításra. A megfelelő ismeretek és a megkülönböztetés adományának hiánya eredményezi, hogy az emberek jó szándékkal, sőt lelkesen támogatnak (a végkifejletében) végtelenül káros eszméket. Erre is céloz Keresztes Szent János: az ördögnek sokféle furfangja között – melyekkel igyekszik befonni a lelki embereket –, a legközönségesebb, hogy (látszólag) nem a rosszat, hanem valami 'jót' ajánl nekik.

Franciaország, Neuvy-Saint-Sépulchre 1257

     A franciaországi Indre megyében található Neuvy-Saint-Sépulchre templomában két csepp vér-ereklyét őriznek, amelyről úgy tartják, hogy Krisztus Urunk vére, amit a kálvárián gyűjtöttek össze az ő kínszenvedése során. 1257-ben Eudes bíboros hozta el Franciaországba a Szentföldről.
Az ereklyében alvadt, tiszta vér van, ami nem keveredett vízzel és földdel. A relikviát mindig ebben a templomban tartották, amely az 1000-es évek első felében épült a jeruzsálemi Saint Sépulchre-templom mintájára. A szent ereklyére való tekintettel a hely számos bűnbocsánatban részesült. 1621-ben André Frémiot Bourges-i érsek megalapította a Legdrágább Vér Testvériséget, majd két évvel később XV. Gergely pápa ismét bűnbocsánatot adott a Szent Vér tisztelőinek. Húsvéthétfőn és július 1-én minden évben ünnepélyes felvonulást és szentmisét tartanak a szent ereklye tiszteletére és imádására. Számos kegyelmet tulajdonítottak a Neuvy-Saint-Sépulchre-i Legdrágább Vérnek.

Franciaország, La Rochelle 1461

     1461 húsvétján Jehan Leclerc asszony elkísérte 12 éves Bertrand nevű fiát a Szent Bartolomeo templomba. A fiú 7 éves korában egy szerencsétlen esés következtében megnémult és lebénult. Amikor elérkezett a fiatalok elsőáldozási ideje, a fiú jelezte édesanyjának, hogy ő is szeretne találkozni az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal. A pap először nem akarta a szentségben részesíteni, mivel a fiú, némasága miatt nem tudott szentgyónást végezni. A legényke azonban addig könyörgött, hogy a pap végül engedélyezte neki, hogy a Szentostyát magához vehesse. A szentáldozással Bertrand-t azonnal titokzatos erő járta át. Tudott mozogni és beszélni. Meggyógyult.
Egy kézzel írt dokumentum szerint a megtörtént csoda után Bertrand első szavai a következők voltak: „A mi segítségünk az Úr nevében van!” A csodát leghitelesebben egy kézzel festett dokumentum ábrázolja, amelyet a mai napig őriznek a La Rochelle-i székesegyházban.

     1430-ban egy monacói asszony olyan lopott monstranciát vásárolt, amiben még benne volt az Oltáriszentség. Az asszony, aki nem vett tudomást a Szentségi Krisztus valóságos jelenlétéről, úgy döntött, hogy késsel veszi ki a monstranciából, ám közben megkarcolta. Az Ostyából hirtelen friss vér kezdett szivárogni, ami azonnal megszáradt, és kirajzolódott az Úr, amint egy félkör alakú trónon ül, két oldalán pedig Krisztus szenvedésére utaló motívumok jelentek meg. Az asszonyt nem csak megrémítette az eset, de nyugtalanította is, ezért kezében az ostyával elment Anelon kanonokhoz. A történtekről hamarosan IV. Jenő pápa is értesült, aki a csodálatos Szentostyát a burgundi Fülöp hercegnek ajándékozta, aki pedig tovább adományozta Dijon városának.
A csodás Szentostyát 350 éven át a Dijon-i a Szent Mihály bazilika őrizte és érintetlen maradt egészen 1794 elejéig, amikor a francia forradalom „felvilágosult” kommunárjai a bazilikát a „Józan Ész” nevű újonnan alakult szekta templomává alakították, és ekkor a csodálatos Ostya elégett. A csoda emlékét számos dokumentum és műtárgy, például a dijoni katedrális egyik festett üvegablaka is őrzi.