Szent, vagy nem szent
– Na, ez is csak egy vallási ragadványszó! – legyintett gunyorosan a történelemtanár, feleltetés közben.
Az osztályban mindenki feszülten figyelt, amikor a katedránál felelő Kosztka folytatta feleletét I. László királyról, újra csak szentnek említve, s elhagyva az "első" jelzőt. A tanára már előbb is kiakadt ezen és most sem állhatta meg szó nélkül:
– Mondd fiam, hol olvastad a történelemkönyvben, hogy László bármiben is szent lett volna, egyáltalán mit kell értenünk e ragadványszó alatt?
– Tanár úr kérem! Árpád-házi László királyunk, nem az 1192-ben történt szenttéavatása okán lett nemzetünk szent példaképe, hanem a hite, az uralkodói erényei – mellyel újra megerősítette a törvényességet hazánkban – és példás vitézsége miatt! Ő ugyanis nem csak kiváló államférfi volt, hisz nemzetünket magasra emelte a Regnum Marianum eszméjével, de európai lovag-ideál, és ha lett volna már NATO, akkor elismertsége révén ő lett volna a főtitkára, amiként a kereszteshadak vezetésére is egybehangzóan őt választották meg!
– Ejnye Kosztka fiam! A kegyetlen törvényeiről nem beszélsz, arról hogy egy tyúklopásért akasztás járt? – kérdezett rá a tanár diadalittasan.
– Pontosabban egy tyúknál nagyobb érték lopásánál, tanár úr! – javította ki a diák –, de akkor ez szükségszerű volt! Ha most is ilyen lenne a BTK, nagyobb lenne a köz- és vagyonbiztonság ma is! Ami pedig az akasztásokat illeti, hazánkban a Nemzeti dal elszavalásáért is akasztottak és nem a 12. században!
A tanár kezdte kényelmetlenül érezni magát, ezért egy keresztvágást alkalmazott.
– És ahhoz mit szólsz, hogy az egyház imádta I. László csontmaradványait?
– Nem, tanár úr kérem, nem imádták, csak tisztelték és tisztelet övezi ma is! Úgy, ahogy nemzetünk nagyjainak sírját évente megkoszorúzzák! És Lenin mumifikált tetemét, miért övezi aránytalanul nagy tisztelet, talán azért mert nem volt szent? Ám ha már Szent László csontjairól beszélünk, ugyan bizony kik dobálták ki templomi szarkofágjából és taposták a sárba 1565-ben?
A tanár majd felrobbant és dühödten a helyére küldte a diákot. Az osztályon elégedetlen morgolódás hullámzott végig. Kosztka értetlen fintorral az arcán ment a padjába, de leülte közben félúton még rákérdezett:
– És hányast kaptam tanár úr?
A tanár kissé zavartan, mint aki észbe kapott, rávágta:
– Gyenge közepest kisfiam, gyenge közepest! – miközben fel se nézett a naplóból.
Az osztályban felerősödött a moraj és méltatlankodásuknak adtak hangot.
– De tanár úr, ha Kosztka megválaszolta a tétel minden pontját, hogyan kaphat közepest?
– Úgy édes gyermekeim, hogy nem a tankönyv anyaga szerint válaszolt, hanem a hittankönyve szerint! – s a tanár megpróbált gunyorosan mosolyogni, de az osztály részéről nem volt rá fogadókészség.
– De tanár úr! – szólalt fel egyik diák –, ilyenek nincsenek sem a hittankönyvben sem pedig más tankönyvünkben, mert mindazt amire nemzetünk igazán büszke lehetne, arra egyetlen tananyag sem igyekszik rámutatni!
Kicsöngettek. Talán még nem volt alkalom, hogy ennek épp a tanár örült volna a legjobban. A tanulók kisebb csoportokba verődve, soha nem látott fegyelmezettséggel mentek ki a folyosóra. Egy társaság Kosztkát vette körül.
– Igaz, hogy pap akarsz lenni? – kérdezték kivételes tisztelettel.
– Igen! – válaszolt Kosztka – most aztán már biztos vagyok benne!
