Kétségbevonhatatlan, hogy üdvtörténetünknek egészen istentelen és fokozottan lélek-veszélyes korszakában élünk. Veszélyes azért, mert a gonosz lélek ma már nem rejtőzködik, hanem nyíltan hirdeti övéi által az isteni- és természeti törvénnyel való szembenállást!
Valójában erkölcsi és kulturális háború zajlik, és a végcél a kereszténység kiszorítása a közéletből, az emberi lelkekből, hogy tömegeket irányíthassanak a kárhozatba!
A mindenért Istent okolók abban reménykednek, hogy ez nem mehet így sokáig. Mondanom sem kell, hogy hatalmas tévedésben vannak! E súlyosbodó világcsapás időbeli vége, vagy enyhülése épp őrajtuk múlik és természetesen mirajtunk is, akik halogatjuk a bensőséges megtérést a Fatimában meghirdetett engesztelés megvalósítását és a célirányos napi rózsafüzér-imát!
Okkal mondja az Úr Szent Lukácsnál: „Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,56-57)
Majd Szent Máténál így folytatja: „Ó, ti hitetlen és romlott nemzedék! Meddig tűrjelek még titeket?” (Vö. Mt 17,17) ‒ Idézetek vége!
‒ Hogy mi a megtérés? ‒ Annak felmérése és tudatosítása, hogy ki Isten és ki vagyok én? Bűnbánatban az evangéliumi tanítást helyezve életünk iránymutatójává, melyet lelkünk teljességével és minden erőnkkel igyekszünk a szentségi- és imaélettel megvalósítani! Tény viszont, hogy a megtérés jóval több, mint bűnbánat. Egész gondolkodásunk, érzésvilágunk, belső és külső magatartásunk gyökeres megváltoztatása, röviden a keresztségi fogadalmunk – tudatos megélése, teljesítése!
(folyt.)