Szinte senki nem tudja és nem is akarja tudni, hogy mit jelent ez a szó: 'alázat', hiszen ki akar manapság szerény lenni, mások mögé állni? Még a Miatyánkban is igyekszenek átsiklani a „legyen meg a te akaratod”-on, ha egyáltalán imádkozzák!
Istenre tekintve, megtaláljuk-e szívünkben a „semmi vagyok” alázatát?! Tudatunkban hordozzuk-e, hogy Isten a Teremtőnk, minden képességünk, adottságunk és eredményeink forrása? Mert bizony untalan előtolakodik az „én”, és igyekszik ügyességünket magunknak tulajdonítani, holott „mink van, amit nem kaptunk?” (vö. 1Kor 4,7) Ám, Isten néha áttöri ezt az önámítást és megajándékoz minket a világos felismeréssel. Megtapasztalhatjuk a teremtményi semmiséget és a tehetetlenséget. Tudatunkba vési, hogy a Vele való kapcsolat nélkül egy teremtmény erőtlen, és a semmibe zuhanhat, ha az Úr keze meg nem menti. Valós a kiáltás: „Ments meg Uram engem!” (Mt 14,30)
Ennek tudatán alapulhat igazi alázatosságunk, és Isten erre a kiáltásra válaszolhat kimondhatatlan szeretettel, kitárja karjait, hogy felemelje teremtményét és hordozza, no persze, ha engedi magát hordozni.
Isten azt akarja ugyanis, hogy tudatosan a gyermekei legyünk, akit kegyelmeivel átölelhet, amiként Szent József Isten karjaiba rejtőzött!
(Források a 11. részben!) (folyt.)
Előző rész
