A kísértő végcélja a kárhozat!
A WHO adatai szerint az utóbbi harminc évben a világon körülbelül egymilliárd terhességmegszakítást hajtottak végre. Ez azt jelenti, hogy minden hetedik embert már az édesanyja méhében megöltek.
Sajnos, ezek a gyermekek nem tudták kamatoztatni az Istentől kapott adottságaikat, s ezzel az egész emberiséget érte veszteség. De ha az élet legnagyobb céljáról beszélünk – az örök életről –, azt Isten végtelen Irgalmassága folytán, a meggyilkolt magzatok biztosan elérték. Nem feltétlen áll ez azokra, akik az emberiség történetében elkövetett legnagyobb bűnnek részesei, a szülők és a végrehajtók esetére. A pokolbéli hatalmak meg akarják fosztani az örök élet lehetőségétől mindazokat, akik részt vettek a terhességmegszakítás szörnyűséges bűnében.
II. János Pál pápa kihangsúlyozza, hogy "a művi abortusz, bárhogyan hajtják végre, egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés közötti időben. (...) Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthető támadónak, még kevésbé jog nélküli alanynak! A magzat, annyira tehetetlen, hogy még újszülötti sírásának és nyöszörgésének védekező jeleitől is meg van fosztva.
Teljesen rá van hagyva annak oltalmára, aki méhében hordozza. S mégis, olykor éppen ő, az anya dönti el és kéri a meggyilkolását, vagy ő maga hajtja végre." (Evangelium vitae, 58)
E szörnyű tett elkövetésében – ahogyan azt II. János Pál írja – felelősség terheli a gyermek apját is, a család körülményeit és mindenkit, aki az anyát "közvetlenül vagy közvetve rákényszeríti az abortuszra. Felelősek lehetnek az orvosok és az ápoló személyzet is, akik a halál szolgálatába állítják az élet szolgálatára kapott tudásukat. De felelősség terheli a törvényhozókat is, akik indítványozzák vagy megszavazzák az abortuszt engedélyező törvényeket; továbbá az abortuszt végrehajtó egészségügyi intézmények vezetőit, abban a mértékben, amennyiben a dolog tőlük függ. Nem kisebb, általános felelősség terheli azokat, akik a nemi szabadosságot és az anyaságot lekicsinylő szellemiséget terjesztik, s azokat, akiknek gondoskodnia kellett volna – és nem tették meg – a sokgyermekes és anyagi nehézségekkel küszködő családokat megfelelően támogató család- és szociális politikáról. Végezetül nem hagyható figyelmen kívül a bűnrészességnek az a hálója, mely az abortuszt szerte a földön rendszeresen támogató és terjesztő nemzetközi intézményekre, alapítványokra és társaságokra is kiterjed. Ezáltal az abortusz túllépi az egyes ember felelősségét és az okozott kár társadalmi jelleget ölt. Ezért írtam a Családoknak szóló levélben: »Az életet hatalmas veszedelem fenyegeti nemcsak az egyes emberek, hanem az egész civilizáció részéről.« Olyan ténnyel állunk szemben, amit a még meg nem született élet elleni »bűn intézménye«-ként határozhatunk meg." (Evangelium vitae, 59)
Összességében tehát a magzati fejlődésben lévő gyermekek megölésének borzasztó bűne több százmillió ma élő ember lelkiismeretét terheli. A bűnük szellemi és erkölcsi súlya miatt is hazugságban élnek, és az ördög, az a körmönfont pusztító, kihasználja a bűnüket, hogy a szégyent és a sebet, amelyet az okoz, Isten és az Egyház ellen fordítsa.
Jézus mindannyiunkért áldozta fel magát.
Halálával és feltámadásával megbocsátotta minden bűnünket. Kivétel nélkül minden bűnöst magához hív – azokat is, akik a terhességmegszakítás bűnébe estek –, ugyanis mindenkit meg akar szabadítani a bűn rabságából. Hogy az ember megtapasztalhassa Isten irgalmát, bizalommal kell fordulnia Jézushoz, meg kell bánnia és gyónnia a bűneit, és könyörögnie kell megbocsátásért. Az egyház sürgős teendője az, hogy felhívja az emberek figyelmét Isten irgalmára, ami nagyobb bármely bűnnél, még a legsúlyosabbnál is. Biztos nem véletlen, hogy épp a mai korban hirdette a világnak II János Pál pápa Fausztina nővér üzenetét. Kinek szól az isteni irgalmasság üzenete, ha nem azoknak, akik lelkiismeretét a terhességmegszakítás bűne terheli?
A SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin 6. száma, Leszek Dokowicz cikke nyomán.
