341. Gondoltunk-e már arra testvéreim, hogy amikor egy kis szenvedés ér bennünket, mily boldogok is lehetünk? Hisz' az örök büntetés (iszonytató) lehetőségét, ideig tartóvá (mi több!) érdemszerzővé tehetjük, ha keresztünket (felajánlva) türelemmel hordozzuk? Ó, végül is mennyi adósságot meg se fizettünk még! Mennyi vétket követtünk el a (Szeretet Istene ellen), melyekért még a töredelmes bánat és őszinte gyónás után is, akár évszázadokat kellene bűnhődnünk a Tisztítótűzben. Mindezt azért, mert a bűnt követően beértük néhány kényelmes vezeklési gyakorlattal. Nos, inkább fizessünk meg értük lelki békével még e világon, szívesen hordozva megérdemelt keresztünket, semhogy a túlvilágon kelljen szigorúan vezekelnünk, akár egyetlen fölösleges szóért is! (Montforti Grignon Szent Lajos)
342. A tisztítótűz a szeretetben való megérést szolgálja, melyet a szenvedés jellemez, de vigasztaló, hogy vele jár a bűnök terhétől való teljes megszabadulás és az üdvözülés biztos tudata.
343. Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek. (ÚK 1030)
344. Tévedésben él az, aki úgy véli, hogy valamiféle „jótét” semmittevésben 'kivárhatja az üdvösséget'. Írva van ugyanis: „Áldozat nélkül nincs üdvösség!”
345. Nem a bűnök sokasága dönti kárhozatba a lelket, hanem a konok akarat!
346. Az általános istentelenség hozza a világra a csapásokat és Isten büntetését! (Don Bosco)
347. Kinek az élet csak „könnyed játék”, annak a halál „nehéz küzdelem” leend!
348. Az 'emberiség' fogalma alatt nem csupán a ma élőket kell értenünk, hanem Egyházunk hármas létszintjét. A Küzdő- (a ma élők „zarándok egyháza”), a Szenvedő- (a tisztítóhelyen átmenetileg szenvedők) és a Megdicsőült egyház (az üdvözültek serege). A megdicsőültek adhatnak és közbenjárhatnak. A tisztítótűzben lévők nem tehetnek magukért semmit és rajtunk sem segíthetnek mindaddig, míg üdvösségre nem jutnak, ekkor azonban nem szűnnek meg közbenjárni azokért, akik segítették őket. A küzdő egyház adhat is (keresztényi kötelességünk) és kaphat is (nélkülözhetetlen szükségünk). A katekizmus így fogalmazza meg e kölcsönösséget: „A megholtakért végzett imádságunk nemcsak őket segítheti, hanem értünk végzett közbenjárásukat is hatékonnyá teheti” (KK 958).
349. Fausztina: »Őrangyalom utasított, hogy kövessem. Hirtelen ködös, tűzzel teli helyiségben találtam magam, melyben sok szenvedő lélek volt. Ezek bár szívből imádkoztak, de ez nem segített nekik, csak mi tudunk rajtuk segíteni! A kérdésre, hogy mi az, ami a legnagyobb szenvedést okozza nekik, egyöntetűen válaszolták, hogy az Isten utáni vágyódásuk az! Láttam a Szűzanyát, amint meglátogatta ezeket a lelkeket a tisztítótűzben. Ők a Tenger Csillagának nevezik Máriát. Enyhülést visz nekik. Mikor kiléptünk ebből a szenvedésekkel teli börtönből, egy benső hangot hallottam: „Irgalmam nem akarja ezt, de az igazság megköveteli.” Ettől az időtől kezdve szorosabb kapcsolatba kerültem a szenvedő lelkekkel, hogy segítsek rajtuk.« (N 20)
