Jézus szavai a kafarnaumi zsinagógában
Aki figyelmesen elolvassa azt a hosszú beszédet, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában a kenyérszaporítás csodája utáni napon mondott (Jn 6,26-70), lehetetlen, hogy meg ne értse benne a valóságos jelenlét előzetes ígéretét és ünnepélyes bejelentését. Ebben a beszédben ugyanis Jézus a legvilágosabban és leghatározottabban kijelenti, hogy ő, az ő testét valóságos eledelül, a vérét valóságos italul fogja adni az emberiségnek.
A tagadók és kételkedők persze itt is kibúvót keresnek, s azt mondják: Jézus itt is csak képletesen beszél. Hivatkoznak arra, hogy a beszéd első részében (a 48-ik versig) Jézus egyszerűen önmagát mondja annak a „kenyérnek”, amely életet ad. Ezt csakugyan így lehet érteni: a benne való hit, a lélek eledele. Hát akkor miért ne lenne a többi kijelentés is képletesen értendő: Jézus az ő tanításával, az ő hitével válik a hívek kenyerévé, ételévé, italává. Lelkileg, nem testileg; (tehát szerintük) képletesen, nem szó szerint. A szó szerinti magyarázattal ellentétben hivatkoznak arra, hogy Jézus a kételkedő tanítványokkal szemben maga is megjegyzi (a 64-ik versben): „A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit; az igék, melyeket én szólottam nektek, azok szellem és élet.” Íme, mondják: Jézus maga hangoztatja, hogy nem testi, hanem csak lelki értelemben kell venni a szavait.
Aki azonban elfogulatlanul vizsgálja a kafarnaumi beszédet, az előtt semmikép sem maradhat kétséges, hogy Jézus itt bizony a valóságos jelenlétet, saját testének s vérének valóságos eledelként s italként való nyújtását hirdeti. Figyeljük csak az események és a beszéd egymásutánját.
A kenyérszaporítás és a vízen való járás által Krisztus mintegy bevezette az Oltáriszentségről tartandó nagy beszédét. Ez a két csodálatos esemény, főleg az 5000-nél több ember megvendégelése a pusztában az 5 árpakenyérből és 2 halból, rendkívül felkeltette a zsidók érdeklődését Jézus iránt, úgyhogy erővel királynak akarták kikiáltani (Jn 5,1). Másnap a kafarnaumi zsinagógában Jézus felhasználta az ünnepélyes hangulatot arra, hogy a földi kenyérről egy más, magasabbrendű mennyei táplálékra terelje hallgatói figyelmét. A beszéd, amint azt a zsidók meg-megszakítják, s Jézus mindig újra visszatér a nagy eucharisztikus gondolatra, az egész evangéliumnak egyik legdrámaibb részlete.
Azok a zsidók, akik még nem tudták, hogy Jézus a vízen járva jött át a tengeren, csodálkozva kérdik: „Mester, mikor jöttél te ide?” (Jn 6,25) Jézus kitérőleg felel, de már célozva a mennyei kenyérre, melyről beszélni akar: „Bizony, bizony, mondom nektek: kerestek engem, nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, mely veszendő, hanem azért az eledelért, mely megmarad az örök életre, melyet majd az Emberfia ad nektek.” (26-27) Tehát egy magasabb rendű, örök életre megmaradó kenyérről van szó; és ezt a kenyeret ő, Krisztus fogja adni. Figyelemreméltó körülmény: még nem adta meg, hanem csak meg fogja adni. És midőn a zsidók kérdezik, hogy mit jelent ez, és hogyan keressék ők azt, amit Isten készít nekik, Jézus így felel: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (29).
Erre a zsidók, mintegy cselt vetve neki, hogy még egy olyan kenyérszaporítás-féle csodát műveljen, e különös kérdést intézték hozzá: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Atyáink mannát ettek a pusztában…” (30-31). Mintegy azt akarják ezzel mondani: táplálj bennünket te is állandóan mannával s akkor majd buzgó híveid leszünk.
Ez a pillanat, a mannára való célzás − melyet Jézus bizonnyal készakarva provokált −, volt a legjobb alkalom az Oltáriszentség tanának kifejtésére. Jézus nem is késlekedik: nagyszerű és csodálatos kijelentést tesz, és mindezt olyan emelkedett hangon, mely a személyére fontos hittitok első kijelentésekor annyira helyénvaló volt.
„Bizony, bizony mondom nektek − mindig így kezdi, ha valami nagyfontosságú kijelentést sejtet −, nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek igazi mennyei kenyeret. Mert Isten kenyere az, mely mennyből szállott le s életet ad a világnak.” (32-33)
A zsidók még mindig valami testi táplálékra gondolnak, s csak az izgatja őket, hogy vajon aztán ez a kenyér mindig meg fog-e jönni az égből. Azért így szólnak közbe: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” (34)
Jézus ekkor visszatér az ő témájára, és hogy elvágjon minden kicsinyes, anyagias félreértést, mintha valami testi táplálékról volna szó, egészen világosan kimondja: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.” (35)
Mindeddig, Jézus egyetlen szóval sem beszélt a kenyér vagy bor színe alatt való jelenlétéről. Először csak magát a lényeget adja elő: azt, hogy ő maga, valahogyan, valamely egyelőre még nem részletezett értelemben tápláléka lesz azoknak, akik hozzá jönnek. Egyelőre mindenekelőtt a feltételeket sürgeti, melyek ahhoz szükségesek, hogy ő valakinek lelki tápláléka legyen. E feltételek: az élő hit, és a lelki táplálék után való vágyakozás, annak keresése. És hogy e feltételeket minél jobban megértesse, a 36-ik verstől a 47-ig egyebet se tesz, mint a hitet erősíti hallgatóiban. Az egészet e mondattal végzi: „Bizony, bizony mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van.”
Szinte tapintani lehet, hogy itt Jézus azért hangoztatja a benne való hit szükségességét, mert valami nagy hittitokra akarja hallgatóit előkészíteni. Egyes szkeptikus evangélium-magyarázók − hogy az Oltáriszentségben való hit érveit gyengítsék −, a fenti versre hivatkozva úgy okoskodtak, hogy az Úr csak a hitet követeli, s az étel-ital alatt nem az Oltáriszentséget, hanem csak a hitet érti. Merő félreértés! Csak figyelmesen kell olvasni az evangélium szövegét! A hit itt, mint az elkövetkező kijelentések és ígéretek megértésének a feltételeként, mint az Oltáriszentség értékelésének előkészületeként szerepel. Az Úr Jézus igenis hitet akar, mert csak hívő lélek részesülhet az ő táplálékában, hiszen, más meg sem értené a kijelentéseit. De azért a hit mégiscsak előfeltétele a lelki tápláléknak, és nem maga a táplálék! Azért mondja Jézus ezt is: „Aki hozzám jön, nem fog éhezni és aki bennem hisz, nem fog szomjazni”. Vagyis: a hit által kell Hozzá jönnünk s ő majd kielégít minket. A hit a feltétel, s csak azután jön a táplálás és a kielégülés.
Alig mondja ki Jézus a hit szükségességéről az utolsó szót, azonnal visszatér ismét az előző témára e kategorikus mondattal: „Én vagyok az élet kenyere.” S a zsidók manna-éhségére célozva folytatja: − Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak, ugyebár? Nos, a kenyér, amelyről én beszélek, az égből száll alá, de úgy, hogy aki abból eszik, nem hal meg. − És a zsidók nagy ámulatára hozzáteszi: − Én vagyok az az eleven kenyér, mely az égből szálltam alá; s aki majd enni fog ebből a kenyérből, az örökre élni fog. −
Ez még nem okvetlenül Eucharisztia, ezt még lehet egyszerűen Jézus személyére vonatkoztatni. Mégis elképzelhető az a hatás, melyet e szavak tettek a jelenlévő zsidókra. Mi ez? Mit jelentsen ez? Mily értelemben mondhatja Jézus, hogy ő kenyér? Égből leszállott kenyér, amelyet az embernek „enni” kell, hogy örök élete legyen? Enni: miképpen? Átvitt értelemben-e, azáltal, hogy hiszünk benne? Vagy valami más, csodás és szó szerinti értelemben? Ez a második feltevés oly rendkívüli, szokatlan, valószínűtlen értelműnek látszhatott nekik, hogy Jézus további magyarázata nélkül ezt a szándékot, nem is merték feltételezni róla, míg világosabban nem szólt. Ám, a kíváncsiságuk tetőpontra hágott, amikor Jézus a következő váratlan kijelentést tette − és ezzel a kérdést éppen a rendkívülibb, irányban döntötte el − „A kenyér pedig, amelyet én adok, (nem más, mint:) az én testem, a világ életéért”. (51) Nem a hit, nem a tan, nem a lélek vagy a szeretet, vagy bármi más, nem is már egyszerűen Ő, hanem: az Ő teste. Egészen egyszerűen: az Ő teste, húsa.
Hát ez a szó bizony bombaként hatott a hallgatókra. Mint a felkavart hangyaboly, egyszerre izgatott mozgolódás, megütközés, tanakodás kelt a soraikban. Lehetetlen! Ez nem a felhőkből hulló mannát ígér, nem is csupán felemelő tanításokat arról, hogy ő maga akar valami átvitt módon táplálékunk lenni. Nem! Ez az ember, nemcsak hogy önmagát teszi meg a lelkek üdvözítő táplálékává, eledelévé, örök életet közvetítő kenyérré, nem a hitét, nem az egyénisége kisugárzását, nem a kegyelmét jelöli meg táplálékunk gyanánt, hanem: a testét, a húsát! Hihetetlen!
„Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: ’Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?’” (52) A feszült várakozás lüktető drámaiságában, most Jézusnak végleg és világosan nyilatkoznia kellett. Meg kellett magyaráznia azokat a szavait, melyen a zsidók felháborodtak. Márpedig, ha neki nem volt szándéka csakugyan a saját fizikai testét adni a világnak eledelül, akkor ezt most határozottan ki kellett volna jelentenie! Nem lett volna rá semmi oka, de még joga sem, hogy egy ily fontos kérdésben készakarva tévedésben hagyja őket, tévedésben − egy olyan dologban −, melyet ö maga okozott volna azzal, ha nem úgy értette volna szavait, ahogy azt a zsidók értették: szó szerint.
És Jézus csakugyan újra szól. Most jön a végérvényes döntés. Most dől el: szó szerint értendő-e a „táplálék”, avagy csak képletesen. Szólj, Uram, ne hagyd a népet félreértésben! Oszlasd el a homályt! Ha félreértettünk, vond vissza, magyarázd ki a szavaidat! Egyetlen mondatodba kerül és örökre világos lesz, hogy szavaidat csak szimbolikusan kell érteni és csak képletes beszéd az, nem pedig hallatlan csoda, amit ígérsz, s melynek elhívését oly nyomatékosan követeled!
Íme, mit mond hát Jézus a zsidók hitetlenkedő kérdezősködésére? Ünnepélyes nyomatékozással így folytatja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én élek az Atya által, úgy aki engem eszik, az is általam él.” (54-57)
Súlyos, világos és perdöntő szavak! Kemény határozottsággal, félre nem magyarázható és el nem homályosítható egyértelműséggel adják meg a választ: miként akar Jézus a világ éltető eledele, az élet kenyere lenni. Az Üdvözítő szavai a zsidók kételkedésére és minden idők kishitűségének örök cáfolatául, kategorikus nyíltsággal szögezik le a valóságos jelenlét tanát: az Oltáriszentség tételét. Az Oltáriszentség ígéretének és előzetes meghirdetésének ezen aranybulláját kissé tüzetesebben illik szemügyre vennünk és eszünkbe vésnünk.
Mérlegelnünk kell:
1. magukat az itt közölt kijelentéseket,
2. a körülményeket s az összefüggést, melyek közt tétettek,
3. a hatást, melyet a zsidókban és tanítványokban keltettek.
