Szent Brigitta vízióiban a misztika olyan belső mélységeit élte meg, amely a lelki életnek már-már megfoghatatlan rétegét érintette. Krisztus maga megjelent neki, és leíratta vele a kinyilatkoztatásokat. Lelkivezetői Matthias magister linköpingi kanonok és Péter alvastrai prior fordították latinra az üzeneteket.
A jótékonykodásban Brigitta a következő elvet követte: „Minden, ami több, mint amire az embernek szüksége van, fölösleg, ezért azt meg kell osztani a szükséget szenvedőkkel.” A vendégszeretete nem ismert határokat; főleg olyanokat fogadott, akik részéről nem számíthatott viszonzásra. Naponta tizenkét szegény evett az asztalánál. Támogatott templomokat, kolostorokat és kórházakat, s ezekben maga is ápolta a betegeket. (Az alábbi érmeken Magnus király és Brigitta.)
1345-ben, harminc-két éves korában stockholmi királyi udvarba hívatták, főudvarmesternőnek. Nem volt kedvére az udvari élet, de fölis-merte feladatát: a lelkére kell beszélnie IV. Magnus királynak (1319–1364), hogy hagyjon fel a könnyelmű, kicsa-pongó élettel, és ne hanyagolja el uralkodói kötelességeit. Brigitta egysze-rűen „nyúlszívűnek” és „megkoronázott szamárnak” hívta a királyt. Ám hamar látnia kellett, hogy abszolút tehetetlen, ezért hazatért. Egy napon azonban elragadtatásban hangot hallott: „Asszony, hallgass rám! Én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán a te javadat akarom, hanem az egész kereszténység javát. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!”
Brigitta ezután, kopott vezeklő öltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit, és apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus ellen. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot, és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat.