1945. február 13-án a világ legnagyobb hírügynökségei azt a hírt tették közzé, hogy Róma főrabbija,
Israel Zolli professzor, megkeresztelkedett a Katolikus Egyházban.
Megkeresztelkedése után Zolli sehol nem talált állást, és komoly anyagi gondokkal küzdött. Végül talált egy lakást Róma távolabbi részében, s így újra együtt lakhatott a feleségével és a lányával. XII. Piusz pápa kezdeményezésére kinevezték őt a Pápai Biblikus Intézet professzorává és héber nyelvet és irodalmat kezdett tanítani. Gyakran hívták őt előadni más európai egyetemekre és az Egyesült Államokba is. Apostoli buzgósága természetes módon korábbi hitsorsosaira irányult, akiknek vágyva vágyott elmondani az igazságot a feltámadott Krisztusról. Az újonnan megtért zsidókkal különösen sokat törődött, lelkileg és anyagilag is segítette őket.
Tudósként az apostolkodását cikkek és könyvek megjelentetésével valósította meg Olaszországban és külföldön is. Utolsó előadását, amely a Szentírás által tanított isteni igazságosságról és irgalmasságról szólt, Vallicelliben tartotta 1956-ban. Szívbeteg volt. Néhány héttel a halála előtt megjósolta, hogy Jézus a következő elsőpénteken fogja őt elszólítani ebből a világból. Ez a jóslat valóra is vált: Eugenio Zolli a hónap első péntekén halt meg a kórházban, 1956. március 2-án 15.00 órakor, Jézus halálának órájában. Miután halálos ágyán magához vette az Eucharisztiát, ezt mondta: "Bizalommal telve adom át magam az Úr irgalmasságának."
Önéletrajza befejezéseként ezt írja: "Mindannyiunk lelkében ott él Krisztus, az a Krisztus, aki az Istenhez vezető út. Bennünk él, de mi megtagadjuk őt. (...) Az ember nem él jó életet, ha nem él teljesen Krisztussal."
Eugenio Zolli megtalálta a legnagyobb kincset – a feltámadt Jézus Krisztust –, aki a Katolikus Egyházban tanít, gyógyít, megbocsátja a bűnöket és örök életet ad. Az ember soha nem találja meg a boldogságot, ha nem adja át egész életét Jézusnak, ha nem a parancsok és az evangélium útján jár. Minden katolikusnak mindennap hálát kellene adnia a hit kegyelmének csodálatos ajándékáért és kérnie kell annak növekedését.
Legbiztosabb kísérőnk a hit útján Szűz Mária, Jézus Anyja és a mi Anyánk. Mindennap adjuk át neki magunkat, és kérjük őt, hogy vezessen minket Jézushoz. Aki mindennap imádkozik, Isten szeretetét fogadja be, vagyis mindazt, amire a boldogsághoz szüksége van. De aki megszűnik imádkozni, mindent elveszít: a hitet és ebből kifolyólag az örök életet. Ezért kell gyakorolni az önfegyelmet és a mindennapi, rendszeres ima szokását. Jó dolog mindig ugyanabban az időben imádkozni, például a rózsafüzért és az Isteni Irgalmasság olvasóját, meghatározni a Szentírás olvasására szánt időt, s ha lehetséges, szentmisén és szentségimádáson részt venni. 
A legnagyobb tragédia az életben az, ha megmaradunk a halálos bűnben. Ezért ha elestünk, azonnal álljunk fel, és minden bűnt valljunk meg az isteni irgalmasság szentségében! Így a megszentelő kegyelem állapotában élhetünk. Elmélkedésében így ír: "Amikor átérzem létezésem terhét, amikor felismerem a visszatartott könnyeket, az észrevétlen szépségeket, sírva fordulok az általam és bennem keresztre feszített Krisztushoz. Jaj, ha úgy halok meg, hogy nem is éltem, hisz' csak Krisztus teljességében lehet igazán élni."
Eugenio Zolli tanúságtétele a Szentírás szavainak figyelemreméltó időszerűségéről tesz tanúbizonyságot: "Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál" (Róm 10,9-10). "Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában"
(Forrásként felhasználtam: Judith Cabaud: A rabbi, aki felismerte Krisztust - Eugenio Zolli élete. Új Ember kiadó 2006; – valamint – a SZERESSÉTEK EGYMÁST katolikus magazin, Agape Kiadó, Poznań, Lengyelország 9. számának cikkét is.)
