Alászállt a poklokra
Ezen az éjszakán soha nem látott fényesség ragyogta be a homályban lakókat. Az Úr érkezése megremegtette a pokol tornácát. Az ott lakó lelkek döbbenten várták, mi fog történni. Az Úr lelke szelíd volt és bátorító. Körültekintett a milliókon, a seregnyi magába roskadt várakozón, majd halkan, alig hallhatóan így szólt:
– Ádám hol vagy?
A sokadalomból megmozdult egy alak. Lassan felemelte a fejét és az Úr szemébe nézett.
– Ő az oka mindennek! – kiáltott fel valaki a tömegből, aminek hatására az egész völgyet helyeslő morajlás töltötte be.
Az Úr még mindig Ádámot nézte.
– Ádám! – szólt, de a hangja már erős volt és visszaverték az ottani hegyek. – Örömhírt hoztam neked, szabad vagy, mindnyájan szabadok vagytok, akik ettetek a tiltott fáról.
Erre a lelkeken ijedt tanácstalanság lett úrrá.
– Uram – kiáltott egy másik hang –, hogyan lehet az, hogy csak ezt a két embert, Ádámot és feleségét akarod magaddal vinni, akik minden bajnak okozói? Hiszen csak ők ettek a Tiltott Fáról.
Ádám lesütötte a szemét. Érezte a felelősséget sok millió utódjáért, akik ebben a szomorú völgyben ülnek. Az évezredek alatt volt ideje számtalanszor átgondolni szörnyű tettét, amellyel a kárhozat tornácára rántotta az egész emberiséget és ezek még jobban jártak! Mert e kivételes helyre csak azok kerültek, aki bocsánatot kértek Istentől, vagy életük bocsánatot érdemelt, mert akkor bizony még nem volt a Bűnbocsánat Szentsége, amellyel a mai emberek élhetnek!
Az Úr ekkor láthatóvá tette meggyötört testét. Megfordult és mindenki látta a hátán a korbács okozta, húsig felszaggatott mély sebeket. Majd a kezét emelte fel, hogy lássák a szög ütötte sebet. Láthatták a lábain és az oldalán is Szent Sebeit, miként a fején a töviskoszorú szúrt-tépett nyomait.
– Ez mind azért kellett, hogy visszategyem a Fára a gyümölcsöt – mondta az Úr, majd folytatta: – Jöjj közelebb Ádám és nézd, mi az ára a bűnnek!
Ádám közelebb lépett az Úrhoz és döbbenten nézte a kínszenvedés nyomait, majd hangosan felkiáltott:
– Istenem, ha én ezt tudtam volna akkor!
– Ádám – szólt az Úr –, mondd meg nekik te – és a mérhetetlen tömegre emelte tekintetét –, mert a zajongásaikban nem hallották, hogy mindnyájan szabadok!
– Hála neked Uram – roskadt le Ádám az Úr lábaihoz – de mi lesz azokkal akiknek hallanunk kellett távolról a szünet nélküli ordítását és lentebb, a pokolban vannak? – kérdezett rá Ádám! Az isteni Megváltó így felelt:
– Sokakat meghívtam és szólítottam is őket egész életükben, és lásd most is hiába hívom valamennyit, mert ők nem bírják elviselni az Én irgalmamat és az Örök Világosságot, ők azt teszik tehát, amit egész földi életükben tettek, elutasítanak Engem. Inkább az örök sötétséget választják, csakhogy Istent ne lássák!
– Ó, akkor én kiáltok mindenkinek, hogy mindnyájan szabadok vagytok! De én Uram és Istenem! Megemlítetted azt a Fát... és én voltam az, aki evett a Tiltott Fáról... tehát én vagyok a bűnös, de ők?!
Az Úr ekkor a végtelen láthatárig elnyúló tömeghez fordult és végtelen szomorúsággal de megbocsátóan így szólt:
– Mindenki, aki bűnt követett el, az lélekben maga is szakított a Tiltott Fáról, a bűne pedig sebbé vált a testemen.
– Emberek, roskadozó lelkek, ébredjetek – kiáltott ekkor Ádám –, meg vagytok váltva, meg vagytok váltva! Feloldotta az Úr rabságtokat, nyitva áll már előttetek a mennyország, bízzatok, az Úr legyőzte a halált.
Erre az óriási tömeg örömujjongásban tört ki: "Hála Néked Édes Üdvözítőnk, Megváltó Istenünk!" És átölelték egymást méltóságteljesen tódulva az Úr felé, hogy mindenki hálát adjon a bűne miatt is elviselt sebhelyért. Csókolták lábát, kezét és oldalán a véres heget és indultak, hogy birtokba vegyék a mennyországot. Az Úr csak állt némán és szeme a messzi távolba meredt, a tornác lehető legmélyebb zuga felé, mely már majdnem a pokol. Egyetlen tántorgó embert nézett és várt, akit a tömeg lassan sodort magával ugyan, de ő csak lemaradt. Ez az ember nem örült. Lehajtott fejjel közeledett, ahogy a tömeg vitte, végül odaért az Úr elé. Az emberek lökdösték, noszogatták, hogy valahogyan adja már jelét hálájának és menjen ő is velük. De ez az ember csak állt és nem mozdult. Lehajtott fejjel, akadozva szólt:
– Nagyon sokat szenvedtél és tele vagy sebekkel, Uram.
– A lelkem sebei még szörnyűbbek – válaszolt az Úr.
– Máig sem értem, miért nem tehettél valamilyen csodát, hogy kikerülj a kezükből. Miért nem?
– Mert akkor nem lennétek megváltva, és nem tudtalak volna szeretetembe fogadni benneteket. Mert mindnyájatokat magammal akarlak vinni.
– Engem is? – szűkölte az ember.
Az Úr szemében könny csillant.
– Téged is! – mondta, és kezével lassan felemelte a lecsüngő fejet. Az ember egész testében remegett.
– Meg tudsz nekem is bocsátani? – kérdezte alig hallhatóan.
– Megbocsátottam már – mondta nyugodtan az Úr.
Ekkor a férfi egy mély és láztól lüktető sebhelyet vett észre az Úr arcán.
– Mi ez a sebhely, amiről eddig nem is beszéltél – kérdezte.
Ekkor az Úr lehajtotta fejét úgy, hogy csak a férfi hallhassa és ezt súgta:
– A csókod helye!
Imádunk téged Krisztus és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot!
