(Melanie írásának, folytatása)
A nagyon szép Hölgy átkelt a vízmosáson, majd két lépésnyi távolságra anélkül, hogy megfordult volna, még egyszer így szólt hozzánk, akik követtük (mert sugárzó alakja, de még inkább jósága elbűvölt, miközben úgy éreztem, hogy egészen magával ragadja a szívemet): - Jól van, gyermekeim, tudassátok ezt egész népemmel!
Ezután egészen addig elment, ahonnan az előbb megnéztem, hogy hol vannak a teheneink. Lábai éppen hogy érintették a fűszálakat, melyek nem hajoltak meg léptei alatt. Amikor a szép Hölgy felért a kis magaslatra megállt, én pedig gyorsan odafutottam hozzá, hogy jól, nagyon jól lássam őt és megjegyezzem, melyik úton távozik. Eközben teljesen elfelejtkeztem a tehenekről és a gazdáimról, akiknél alkalmazásban voltam; örökre és feltétel nélkül az én szép Hölgyemhez csatlakoztam; igen, soha-soha többé nem akartam őt elhagyni; minden hátsó gondolat nélkül követtem, és kész voltam szolgálni, amíg csak élek.
Azt hiszem, még a Paradicsomról is elfelejtkeztem amikor az én Hölgyemet néztem. Csak egyetlen gondolat élt bennem, hogy mindenben jól szolgáljam Őt; úgy éreztem, bármit meg tudnék tenni, amit csak mond, hogy megtegyek, mivel úgy tűnt, hogy nagy hatalma van. Jósággal teli gyengédséggel nézett rám, egészen magával ragadott; behunyt szemmel karjai közé szerettem volna vetni magamat. De ő nem hagyott erre időt. Alig észrevehetően valamivel magasabbra, mint egy méter, felemelkedett a földről, egy pillanatig ott maradt a levegőben, s az én szép Hölgyem felnézett az égre, majd a földre jobb és bal felé, végül oly szelíd, szerető és jóságos tekintet vetett rám, hogy úgy éreztem, magába olvaszt, s a szívem megnyílik szíve előtt. 
Miközben lelkem ily édesen kitárult, az én jóságos Hölgyem szép alakja lassan eltűnt: úgy látszott, mintha az őt körülölelő fény mozgása felerősödött, vagy inkább, mintha sűrűsödött volna a Szent Szűz körül, hogy ne láthassam tovább. Alakja fokozatosan fénnyé változott és lassan eltűnt szemeim elől, vagy inkább a fény olvasztotta magába az én Hölgyem alakját. A fény alakú gömb lassan emelkedett felfelé jobb oldali irányban. Nem tudom megmondani, hogy a fény kisebbedett-e olyan mértékben, ahogy emelkedett, vagy maga az eltávolodás tette, hogy a fény ereje úgy csökkent, ahogy távolodott. Azt tudom, hogy hátrahajtott fejjel és szememet erre a fényre szegezve úgy maradtam ott még azután is, amikor a távolodó fény mindig kisebb lett, s végül eltűnt.
Elfordítva tekintetemet az égről megláttam Maximint, aki engem nézett. Így szóltam hozzá: "Mémin, ez édesapám Istene lehetett, vagy a Szent Szűz vagy egy nagy szent!" Maximin a levegőbe emelte kezét, s ezt mondta: "Ó, ha tudtam volna!" (folyt.) 
