A La Salette-i jelenés
Másnap, szeptember 19-én már útközben találkoztam Maximinnel. Együtt másztuk meg a hegyet. Úgy találtam, hogy Maximin nagyon jó, nagyon egyszerű és szívesen beszél olyan dolgokról, amikről én is szerettem volna beszélgetni. Nagyon engedékeny természet lévén, nem ragaszkodott a saját véleményéhez, csak egy kicsit kíváncsi volt, mert amint messzebb mentem és észrevette, hogy megállok, gyorsan odafutott, hogy lássa, mit csinálok, s hallja, amint beszélgetek a jó Isten virágaival. Ha nem ért oda időben, megkérdezte, hogy mit mondtam. Maximin kérte, hogy tanítsam meg valamilyen játékra. Már késő délután volt. 
Azt ajánlottam, szedjünk virágot és építsünk egy Paradicsomkertet.
Mindketten munkához láttunk, és csakhamar nagy halom különböző színű virágot gyűjtöttünk össze. A faluból felhallatszott a déli harangszó, mert jó volt az idő és az égen egyetlen felhő sem látszott. 
Miután imádkoztunk a jó Istenhez úgy, ahogy tudtunk, azt javasoltam Maximinnek, hogy fel kellene hajtanunk a teheneket a kis vízmosás melletti fennsíkra, ahol megfelelő kövek vannak a Paradicsom építéséhez. Feltereltük a teheneket az említett helyre, majd elfogyasztottuk szerény ételünket. Ezután hozzáláttunk a kőhordáshoz, és egy kis házat építettünk, aminek a földszinti része volt a mi lakásunk, s az emeletet neveztük el Paradicsomnak.
Az emelet tele volt színes virággal és virágszárakon felfüggesztett virágkoszorúkkal. A Paradicsomot egyetlen széles, kőlappal fedtük le, melyet beborítottunk virágokkal, s körös-körül virágkoszorúkkal díszítettünk. Miután befejeztük a Paradicsomkert, építését, gyönyörködtünk benne, de később elálmosodtunk, s néhány lépésnyi távolságra elaludtunk a füvön.
Amikor felébredtem, nem láttam a teheneket, ezért hívtam Maximint és felkapaszkodtam a kis domb tetejére. Látva, hogy teheneink békésen fekszenek, elindultam visszafelé, Maximin pedig éppen felém tartott, amikor hirtelen csodálatos fényt pillantottam meg, mely ragyogóbb volt, mint a nap. Alig tudtam megszólalni: .jpg)
- Maximin, látod ott lent... Ó, Istenem ...
A botomat is elejtettem. Nem tudom kifejezni, milyen édes gyönyörűség futott végig rajtam abban a pillanatban, csak azt tudom, hogy nagy vonzást éreztem, szeretettel teljes tiszteletet, s a szívem majd kiugrott a helyéből.
Erősen néztem a fényt, mely mozdulatlan volt; később azonban mintha megnyílt volna, és egy még ragyogóbb fényességben – mely szinte élt –, egy nagyon szép Hölgyet pillantottam meg. Fejét a kezébe hajtotta és a mi Paradicsomkertünkön ült, mely nem dőlt össze. (Szakadatlanul sírt. Olyan volt, mint egy édesanya, akit megütöttek a gyerekei, s idemenekült a hegyekbe, hogy kisírja magát. A szép asszony alakja magas és egészen fénylő. Olyan ruhát visel, mint a környék asszonyai: hosszú szoknyát a derekán köténnyel, a vállán keresztbe vetett és hátul megkötött kendőt, fején paraszti főkötőt. A feje körül, a kendője szegélyén és a cipőjén rózsák ragyognak. Homlokát koronaként fénynyaláb övezi ... Vállain egy súlyos, nyakában egy vékonyabb lánc, ez utóbbin fénylő kereszt függ, jobb és bal ágán kalapács, illetve harapófogó.) (folyt.)
