A lelkinaplóban említett kármeliták szerepe 2
Marton Boldizsár Marcell atya
Vajon tévedtek volna az Égiek azzal, hogy a Szűzanya Szeretetlángja ügyében Marcell atyára és a Kármelita Rendre számítottak? Aligha! Isten mindenkor tiszteletben tartja a szabad akaratot és számít az emberekben eredendően meglévő jóra való készségre. Sajnos, ez állt a Marcell atyát körülvevő maroknyi kármelitára is!
Ha a rendtársak felebaráti szeretettel viszonyultak volna Marcell atyához és biztosítják számára az emberileg lehetségest, akkor bizonyára több fizikai és lelkierőt meríthetett volna lelki gyermekei mellett Erzsébet irányítására is, akiről láthatta, hogy bizony naprakész figyelmet igényel! De némi felelősség terheli a korabeli gyóntatók hozzáállását is! Ha a bátortalan és halogató magatartásuk helyett, akár csak egy évvel korábban irányítják Erzsébet asszonyt Marcell atyához, ő jobb erőnlétében, bizonyára még felkarolta volna Égi Anyánk Ügyét, mely számára aligha lehetett ismeretlen fogalom, hiszen (Marcell atya) naplójában 1957. január 24-én így ír: „Sok-sok áldozat kell, hogy innen indulhasson el a katolikus restauráció, a nagy megújhodás. Kérjük a Szentlelket, jöjjön el az egész világ szívébe és művelje csodáit.”
Nyilvánvaló, hogy már az első Erzsébettel való lelki beszélgetések során tökéletesen felmérte az Ügy nagyságrendjét és a látnok őszinteségét. Tudatában volt, hogy lelkivezetőként önmagára hagyatottan ilyen súlyú ügyet, ilyen nehéz természetű alannyal, felelősséggel, minden egyházi hatáskör nélkül, képtelen képviselni! Tisztában volt azzal is, hogy nem adhat semmiféle támadási felületet, sem a politikai apparátus, sem a szorongatott egyház felől! Marcell atya, már maga is teljesen csak az Égiekben bízott és ezt ajánlotta a türelmetlen Erzsébetnek is: „Csak legyen bizalommal, a Szűzanya mindent elintéz!”
De lássuk Erzsébet naplórészleteit: »Ezekben a napokban megtudtam a Marcell atya címét, s bementem hozzá a kórházba. A nővértől csak öt perc látogatási időt kaptam. Nehéz pillanatok voltak ezek. Kértem, ha lehetne néhány percre hagyna magunkra. Megkérdeztem az atyát megismer-e? Ő csak a dolgok említése után ismert rám. Megemlítettem neki a Szentszűz Szeretetlángját és kértem ha lehetne olvasná el. „Én leányom még a breviáriumot sem tudom elvégezni és a hozzám küldött leveleket sem tudom elolvasni!” Néhány pillanatnyi csend után – /amint/ félig nyitott szemmel rám tekintett –, Isten kegyelméből megéreztem, hogy szemének ragyogása már nem e világból veszi a fényét, nincs annak a fizikai léthez már semmi köze csak Isten szemlélete érződik belőle. ő halkan megszólalt. „Leányom én áldozat vagyok, átadtam magam teljesen az Úr Jézusnak és a Szűzanyának. Nincs már akaratom, csináljanak velem /üdvös szándékuk szerint/”. Erre én elmondtam neki, amit a Szűzanya még akkor mondott mikor az orvosok már lemondtak róla. (Idézem:) „Leánykám meg fog gyógyulni nemsokára de nem sokáig!”
Nyugodt voltam, mert teljesen bíztam a Szűzanya szavaiban./.../ Megkérdeztem Marcell atyát, hogy mit tegyek a Szent Szűz Szeretetlángjával. „Én leányom nem tehetek semmit. Ha a Szűzanya rám bízta volna az más, de így nem tehetek semmit!” Csak legyek bizalommal a Szűzanya mindent elintéz! Ő a maga részéről mindent megtesz, imádkozik és szenvedéseit is fölajánlja. (Szavait pontosan úgy írtam le, ahogy mondta!) Én roskadozni kezdtem a sok lelki szenvedéstől, mely hónapok óta emésztett. Így szóltam az atyához: 'én is előhalottként viselem a sok szenvedést!' E pillanatban nyílt az ajtó és bejött a nővér, az atya engedelmességet gyakorolt. „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” - és miközben felemelte áldó kezét, én térdre ereszkedtem és hirtelen mozdulattal a kezét ajkamhoz érintettem nagy tisztelettel. Talán utoljára! Gondoltam, ha meg is gyógyul, nem biztos hogy még látom őt. Ekkor, a nővér az ágyához lépett, s én kiindultam az utcára. Utamat az Örökimádó templom felé vettem. Lelkemre nagy sötétség telepedett.« (II/1-3)
»1963. március 23. Gyónni mentem Marcell atyához. Amint eléje térdeltem nem tudtam számat szóra nyitni. Kis várakozás után ő szólt: 
„Leányom te vagy a türelmetlenség!” Szavai úgy hatottak rám, mintha a lelkembe látott volna. De jó is lenne, bár lelkembe látna! Elkezdtem vétkeim sorolását, olyasféléket, melyeket nem is tudtam úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Különös vétkek ezek melyeket csak akkor tudnék /igazán/ megfogalmazni, ha egy állandó lelkivezetőnek mondhatnám, aki ismeri lelkem minden rezdülését. Vétkeim után elmondtam az Úr Jézus és a Szent Szűz üzenetét. Ő erre azt válaszolta, /hogy/ kitart előző állásfoglalása mellett és nem vállalja el lelkem vezetését. Nem érez magába annyi erőt, hogy ezt megtegye. Hivatkozott betegségére és a közben kapott nagyothallására és főleg arra, hogy neki kételyei vannak. Közben újra háromszor is megismételte határozott visszautasítását, majd szigorúan megkorholt, és azt mondta, én egy igen makacs lélek vagyok kiben semmi hajlékonyság sincs. Én csak a magam akaratához ragaszkodom. Én megmondtam, ha a magam akaratából kellett volna ide jönnöm egyetlen lépést se tettem volna, ha erre égi felszólítást nem kaptam volna. Elmondtam még, hogy most is mielőtt elindultam a mellém rendelt nővér tanácsát kértem ki. Ő visszatért azon szavaira, hogy türelmetlen vagyok. Én teljesen megvagyok győződve, hogy ez a türelmetlenség nem az én akaraterőmből származik, mert nincs semmi személyes érdekem, amit érvényre akarnék juttatni. Ő erre csak egy szóval válaszolt „szép!”. Megkértem, ha már ő nem akarja elvállalni lelkem vezetését, legyen oly jó és küldjön valakihez. Ő ezt is megtagadta mondván, szó sem lehet róla! Azt belátta, hogy valóban szükségem volna egy állandó lelkivezetőre, de nem segít „majd lesz valahogy” – tette hozzá. Azt ajánlotta, hogy olvassam Kis Teréz életét és Kempis: Krisztus követését, mely színtiszta Evangélium. Én erre azt válaszoltam; szívesen elfogadom tanácsát, de én nehezen olvasó vagyok, nemcsak iskolázatlanságom miatt, de azért is, mert ha egy mondatott elolvasok és megragadja a lelkem, arról elkezdek elmélkedni. Egyébként már hónapok óta egyetlen mondat az elmélkedésem anyaga „És az Ige testté lőn.” Újra és újra erről elmélkedem. A feloldozás után ezt mondta: „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” Erre a áldásra lelkemben megnyugodva távoztam el. Utána, nagy csodálkozás támadt bennem és mint bűnös, azzal vádoltam magamat amit az atya mondott, hogy igen makacs vagyok és nincs bennem hajlékonyság. Tehát a szentgyónásban is vétket követtem volna el? Azután megleptek újra /azok/ a kínos kételyek, hogy az atya nem hisz nekem. Szavaim az ő lelkében is kételyt támasztottak. Arra gondoltam, /hogy bizonyára/ ő is át fogja szenvedni a sok kételyt melyeket én is oly hosszú időn át szenvedek. Milyen megalázó volt ez a szentgyónásban kapott elutasítás! Most eszembe jutott az, amikor második és harmadik szentgyónásom végeztem nála, akkor azt mondta, hogy már sok gyónója volt akik mindenféle rendkívüli dolgokról beszéltek, de ő ezeket csak hisztériás tüneteknek vette és ezért nem is foglalkozott velük tovább. De ugyanakkor nekem /viszont/ azt mondta, /hogy/ csak jöjjek máskor is! Vigaszt adó szavak voltak ezek akkor, de most e nagy elutasítása után arra kellett következtetnem, hogy engem is hisztériásnak tarthat és /csupán/ betegségére való hivatkozással tudott finoman elutasítani. Jobban esett volna, ha megmondja nyíltan, hogy nem tartja komolynak a dolgot! De most már jól van ez így! Legyen meg Isten szent akarata! Ha az Úr Jézus ezt a megaláztatást nekem szánta, /akkor/ örömmel veszem Szent Kezéből.« (II/88-89)
„Leányom te vagy a türelmetlenség!” Szavai úgy hatottak rám, mintha a lelkembe látott volna. De jó is lenne, bár lelkembe látna! Elkezdtem vétkeim sorolását, olyasféléket, melyeket nem is tudtam úgy kifejezni, ahogy szerettem volna. Különös vétkek ezek melyeket csak akkor tudnék /igazán/ megfogalmazni, ha egy állandó lelkivezetőnek mondhatnám, aki ismeri lelkem minden rezdülését. Vétkeim után elmondtam az Úr Jézus és a Szent Szűz üzenetét. Ő erre azt válaszolta, /hogy/ kitart előző állásfoglalása mellett és nem vállalja el lelkem vezetését. Nem érez magába annyi erőt, hogy ezt megtegye. Hivatkozott betegségére és a közben kapott nagyothallására és főleg arra, hogy neki kételyei vannak. Közben újra háromszor is megismételte határozott visszautasítását, majd szigorúan megkorholt, és azt mondta, én egy igen makacs lélek vagyok kiben semmi hajlékonyság sincs. Én csak a magam akaratához ragaszkodom. Én megmondtam, ha a magam akaratából kellett volna ide jönnöm egyetlen lépést se tettem volna, ha erre égi felszólítást nem kaptam volna. Elmondtam még, hogy most is mielőtt elindultam a mellém rendelt nővér tanácsát kértem ki. Ő visszatért azon szavaira, hogy türelmetlen vagyok. Én teljesen megvagyok győződve, hogy ez a türelmetlenség nem az én akaraterőmből származik, mert nincs semmi személyes érdekem, amit érvényre akarnék juttatni. Ő erre csak egy szóval válaszolt „szép!”. Megkértem, ha már ő nem akarja elvállalni lelkem vezetését, legyen oly jó és küldjön valakihez. Ő ezt is megtagadta mondván, szó sem lehet róla! Azt belátta, hogy valóban szükségem volna egy állandó lelkivezetőre, de nem segít „majd lesz valahogy” – tette hozzá. Azt ajánlotta, hogy olvassam Kis Teréz életét és Kempis: Krisztus követését, mely színtiszta Evangélium. Én erre azt válaszoltam; szívesen elfogadom tanácsát, de én nehezen olvasó vagyok, nemcsak iskolázatlanságom miatt, de azért is, mert ha egy mondatott elolvasok és megragadja a lelkem, arról elkezdek elmélkedni. Egyébként már hónapok óta egyetlen mondat az elmélkedésem anyaga „És az Ige testté lőn.” Újra és újra erről elmélkedem. A feloldozás után ezt mondta: „Leányom, én most nagyon megáldalak téged!” Erre a áldásra lelkemben megnyugodva távoztam el. Utána, nagy csodálkozás támadt bennem és mint bűnös, azzal vádoltam magamat amit az atya mondott, hogy igen makacs vagyok és nincs bennem hajlékonyság. Tehát a szentgyónásban is vétket követtem volna el? Azután megleptek újra /azok/ a kínos kételyek, hogy az atya nem hisz nekem. Szavaim az ő lelkében is kételyt támasztottak. Arra gondoltam, /hogy bizonyára/ ő is át fogja szenvedni a sok kételyt melyeket én is oly hosszú időn át szenvedek. Milyen megalázó volt ez a szentgyónásban kapott elutasítás! Most eszembe jutott az, amikor második és harmadik szentgyónásom végeztem nála, akkor azt mondta, hogy már sok gyónója volt akik mindenféle rendkívüli dolgokról beszéltek, de ő ezeket csak hisztériás tüneteknek vette és ezért nem is foglalkozott velük tovább. De ugyanakkor nekem /viszont/ azt mondta, /hogy/ csak jöjjek máskor is! Vigaszt adó szavak voltak ezek akkor, de most e nagy elutasítása után arra kellett következtetnem, hogy engem is hisztériásnak tarthat és /csupán/ betegségére való hivatkozással tudott finoman elutasítani. Jobban esett volna, ha megmondja nyíltan, hogy nem tartja komolynak a dolgot! De most már jól van ez így! Legyen meg Isten szent akarata! Ha az Úr Jézus ezt a megaláztatást nekem szánta, /akkor/ örömmel veszem Szent Kezéből.« (II/88-89)Begyik Tibor (Minden publikáció és hivatkozás csak a forrás megemlítésével!)
