Szentatyánk döntése kapcsán, mely szerint lemond péteri szolgálatáról és ezen túl az imával akarja szolgálni Egyházát, hadd hozzam egyik előadásom szövegét, amelyet a stuttgarti ERASMUS-KÖR tagjainak tartottam még 2011. február 24-én. Ez is fényesen tanúsítja azt a gigászi harcot, amelyet megválasztása óta a relativizmussal, a lopakodó hitvesztéssel és az egyre erősödő keresztény-gyűlölettel szemben bátran folytatott. Nagy köszönettel tartozunk neki!
Stuttgart, 2011. február 11.
Dr. Tempfli Imre
2. Kik állhatnak az események nyomán fellépő támadások mögött?
Akik nyomon követtük az esetek sajtóvisszhangját, láthattuk, hogy a regensburgi beszéd utáni sajtóhadjárat célja nem az volt, hogy utánajárjon: Összeegyeztethető-e az emberi értelem Istennel, mint ahogyan azt a pápa mondja vagy sem? Vajon valóban fontosabb-e a szólásszabadság, amit a ma nyugati embere állít, mint a másik ember vallásos meggyőződésének tiszteletben tartása vagy sem? A Williamson-ügy kapcsán pedig a nemzetközi médiát nem az Egyház és a szakadár Testvériség közötti szakadás megszűnéséről való tárgyilagos és józan tudósítás, hanem a pápa vélt antiszemitizmusa érdekelte. Végül a pedofilbotrányok után nem az állt a sajtó érdeklődése középpontjában, hogy hogyan lehetne a gyermekeket ezen túl ezektől a perverz visszaélésektől mind az egyházi, mind az állami, mind a privát intézetekben megóvni, hanem kizárólag az, hogy hogyan lehetne az Egyház legfőbb vezetőire rábizonyítani, hogy maguk is bűnrészesek?
Miért éppen a pápát támadták olyan hevesen mindhárom esetben? Először is azért, mert ő az, aki a kereszténység legnagyobb hit és erkölcsi tekintélye, ami egy más meggyőződésű vagy hitetlen számára jogtalan igény. Korunk uralkodó ideológiája ugyanis azt vallja, hogy nem létezik egy mindenki számára érvényes igazság. Az az igaz, ami az egyén vagy egy csoport számára fontos. Mint ahogyan egyetlen egy vallás sem sajátíthatja ki magának a jogot az igazságra. Minden hitnek, minden vallásnak és minden meggyőződésnek egyformán van igaza. Ezt nevezi a pápa a „relativizmus diktatúrájának”...
Másodszor pedig, ezek a „botrányok” tipikus példái annak, amit a szociológia „morális pániknak” nevez. Amikor egy meghatározott csoportról egy már régebb óta létező jelenséget a média felnagyít, annak számát és előfordulását eltúlozza, majd ún. „erkölcscsőszök” segítségével a csoportot az egész társadalomra nézve veszélyesnek tünteti fel. A három eset kapcsán is azonnal fölsejlik a mögöttes szándék: miközben miattuk a római pápát, a Katolikus Egyházat teszik felelőssé, hitelét rontják, hit- és erkölcsbeli „felsőbbrendűségét” megkérdőjelezik, ezzel a maga által emelt piedesztálról ledöntik, és a társadalom előtt károsnak és veszélyesnek bélyegzik meg.
2.1. Külső erők
A pápa elleni támadások egyik táborához azok az erők tartoznak, melyek alapvetően nem fogadják el az Egyház tanítását (pl. szexuális etika), felépítését (teokrácia és nem demokrácia), és érdekeltek annak hiteltelenítésében illetve lerombolásában. Összetett erők ezek, amelyek nem valamiféle előre kitervelt összeesküvésben lépnek színre, hanem inkább a dolgok természetéből fakadóan szállnak szemben az Egyházzal, a vallással.
2.2. Belső erők
A másik tábort a pápa „katolikus ellenzéke” alkotja: laikusok és teológusok egyaránt, akik arra számítottak, hogy átmeneti lesz, aki lehetőleg nem túl sok zavart okoz az Egyházban. Ezek most leginkább teológiai és liturgikus tanítása kapcsán kritizálják őt. Legfőbb vádjuk, hogy nem lép előre az általuk kívánatosnak tartott „reformokban”: mint a papi cölibátus eltörlése, a nők pappá szentelése, a nép több beleszólásának biztosítása a püspökkinevezésekben.
3. Kiket érthetünk külső erők alatt konkrétan?
1) a politikát és a világgazdaságot irányító erőket, 2) a liberális médiát, 3) az intoleráns vallási fundamentalistákat. Lássuk sorban őket!
3.1. A politikát és világgazdaságot irányító erők
Itt elsősorban a különböző világszervezetekre gondolok: ENSZ, UNESCO (az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete), a WBG (World Bank Group), de más – sokszor a titok fátyla által körüllengett csoportosulások is, mint a Bilderberg-csoport, vagy a különböző alapítványok mögött megbúvók. Egyet mindenképp meg kell nevesítsek már csak azért is, mert a köztudatban – és néha a valóságban is – mindig az Egyház ádáz ellenségeként szerepel: a szabadkőművesség. Ez egy világszerte több millió taggal rendelkező, számtalan formában működő mozgalom, amely – önértelmezése szerint – a szellem szabadságát és felsőbbrendűségét vallva, a felvilágosodás hagyományait követve tevékenykedik. Az ún. angol rendszerűben a tagság számára alapvető követelmény az Istenbe vetett hit, noha páholyaikban vallási és politikai témák
vitatása tilos. Az ún. francia rendszerű viszont Isten- és vallásellenes. Ennek tagjai politizálnak is.
A szabadkőműveseknek – más izmusokkal (bolsevizmus, cionizmus) és csoportokkal karöltve – világuralmi törekvéseket vetnek a szemükre, amely ma az ún. globalizációs folyamat erőltetésében csúcsosodik ki. Konkrét vallás- illetve egyházellenességet részükről a fenti esetekkel kapcsolatban nem lehet felhozni. Vitánk tárgyát tehát ők nem képezhetik. Hogy azonban ezek a politikai és a gazdasági élet irányítói nem barátai a kereszténységnek, az a következő pontokból egyértelműen kiderül. (folyt)
