A Hajnal Szép Sugara

A legbiztosabb prófécia

     Amikor olyannyira megpróbáltatott szentünk türelme és alázatossága, harminchat éves volt és bizony, most következett élete második nagy fordulata! Gyógyulásának, lábadozásának idejét a Nápolyi Királyság, Scala nevű hegyi városkában töltötte, az Amalfi-öböl felett. Polgári ismerősei itt már voltak bőven, úgyhogy lábadozásában voltak segítői és kisebb-nagyobb sétákra elkísérték a gyönyörű környéken. 
     Itt megismerhette a hegyi pásztorok és parasztok egyszerű életét, mérhetetlen elhagyatottságát, akik papot szinte soha nem láttak, noha a püspöki székhely mindössze két óra járásnyira volt a vidéktől. Ekkor döbbent rá arra a mély szakadékra, amely a gazdagokat és a szegényeket egymástól elválasztotta. Még a kisebb földbirtokosok is saját papot tartottak, ugyanakkor a szegény falusi nép lelkipásztorok nélkül volt. A felismerés annyira elszomorította, hogy aludni sem tudott. Napfelkelte előtt, segítői tudta nélkül kiment a hegyekbe, hogy kiszellőztesse a fejét és rózsafüzérezzen. A felkelő Nap – a hajnal szép sugara – lenyűgözte gyönyörűségével. Égi Anyját vélte hallani: "Ne csüggedj fiam!  Tűz, amely a szeretet által bensőleg ég szívedben, tőlem van, és ez erőt ad neked a győzelemhez!"
    Keményen elhatározta, hogy amint teheti, megpróbál segíteni ezen az istentelen nyomorúságon. Hosszas gondolkodás és imádság után ő ‒ aki korábban nagyvárosi lelkipásztor volt ‒ úgy határozott, hogy az alakuló szerzet egyik rendeltetése, a vidék elhagyatott népének lelki gondozása lesz.
    Az alapítás bonyolításában legjellemzőbb volt Alfonz cselekvésmódjára, hogy sohasem teljesen kidolgozott tervekkel lépett elő, hanem nyitott szemmel figyelte a konkrét igényeket, és azoknak megfelelően cselekedett. A megoldásokat mindig az apróságokkal kezdte. Így például amikor kiderült, hogy a kongregációba lépő laikus testvérek gyakran teljesen műveletlenek, azonnal összeállított számukra egy számtankönyvet és egy kis olasz nyelvtant, hogy az alapismereteket is megszerezhessék. Első alapítása a vádaskodások, ellenségeskedések miatt szétesett, de végül megalapította az Isteni Megváltó Misszionáriusai, ismertebb nevén redemptorista szerzetet, amelynek célja a legelhagyatottabb gályarabokkal, börtönben lévőkkel, szegény földművesekkel való foglalkozás. Az embereket elsősorban népmissziókkal akarták Istenhez vezetni. Sorra járták a helységeket, egy-egy faluban tíz-tizenkét napig is elidőztek. Prédikációkat tartottak életkor, nem és állás szerint, majd a gyóntatószékben tétették meg az emberekkel a személyes Isten felé való fordulást. A frissen megtérteket azonban nem hagyták magukra, hanem egy-két hónap múlva visszatértek lelki fejlődésüket megszilárdítani. A kor cikornyás stílusa helyett egyszerű beszédeikkel nyerték meg az embereket Istennek. Korukat megelőzve szorgalmazták a gyakori szentáldozást és a csendes szentséglátogatást. Így alakult meg 1732-ben a Redemptoristák, a Isteni Megváltó Misszionáriusairól nevezett (eredetileg) papok társulata.
     A Kongregációt 1749-ben, a Redemptorista rendi szabályzatot pedig 1750-ben hagyta jóvá XIV. Benedek pápa. Ezt követően, hamarosan ‒ különösen amikor Hofbauer Szent Kelemen az északra fekvő országokba is elvitte a rendet ‒ az Egyház legnagyobb újkori férfi szerzetévé fejlődött, amely mind a mai napig tevékenykedik, főleg népmissziókban és lelkipásztorkodásban.
     Női ágat is alapítottak, amely a szemlélődő életformával a missziók imahátterét biztosítandó. Ezek az apácák, akik a Redemptorisszák nevet viselik, számbelileg jóval kevesebben vannak a férfi rendnél, de kongregációjuk ma is széles körben elterjedt. A férfi ág tagjai is sok böjttel, éjszakai szentségimádásokkal támogatják az igehirdetést és a gyóntatást. 

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     A Zsinat tanítja, hogy az „ember az egyetlen teremtmény a földön, melyet Isten önmagáért akart”, kezdettől fogva akarta és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Mert Isten az embert – minden embert – „önmagáért” teremti, mégpedig az örök boldogságra szánva. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek!

Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá (önmegvalósítóvá) tette. Az életalakítás tényezői: az értelmi megismerés és az akarati cselekvés. Mindkettő lehet helyes vagy helytelen. A helyes megismerés eleget tesz az igazságnak, a helyes cselekvés pedig eleget tesz az erkölcsnek. Aki a szellemi hajlamait és képességeit könnyelműségből vagy tudatos kényelemszeretetből elhanyagolja, bűnt követ el, mert semmibe veszi Isten adományait és később csak magát okolhatja, döntéseinek következméyeiér! Szent Pál ezt írja Istenről: „Azt, ami láthatatlan benne: örök ereje és istensége azt tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri. Éppen ezért nincs mentség számunkra (Róm 1,20).”

Az ember, ha eszének sajátos eszközeivel olvas, eljuthat a Teremtő megismerésére. Ha pedig mégsem, akkor ennek akadálya, szabad akaratának görcsös kötöttsége (gőgje) és bűneinek gátja! (II. János Pál, Fides et ratio nyomán)

Egyébiránt az ezeréves egyetemek túlnyomó többségét a Katolikus Egyház alapította és ez az oktatás alapozta meg a filozófiai és tudományos gondolkodást és a keresztény kultúrát. Ezeken az egyetemeken végeztek az embriség nagy tudósai, Kepplertől Newtonig! Például, minden idők egyik legjelentősebb fizikusa, Isaac Newton azt állította, hogy „az ateizmus egy értelmetlen nézet, mely alábecsüli az embert körülvevő valóság értelmes megismerését”.

Bár az ember teste ugyanabból az anyagból épül fel, mint a világegyetem, ámde az ember lélekkel bíró személy és tud önmagáról, az univerzum viszont, bár rendezett anyaghalmaz, nem tud magáról! A tudományos kutatások is rámutatnak a mikro és makrokozmoszt megteremtő Isten zseniális elméjének létezésére. (Folyt.) Előző rész

A kispap és az ateista

     A papnövendék és az ateista egy kupéban utaztak a vonaton. Csend volt és csak a kerekek zakatoltak untalan.
     A kispap, elmélyülten egy szentes könyvet olvasott. Unatkozva nézelődő utastársa ezt látva, nem bírta ki szó nélkül és megtörte a csendet:
– Fiatal barátom! Teljesen fölöslegesen okosítja magát, az ön olvasmánya csak puszta fikció, mert nincs Isten és semmi sincs a halál után!
     A papnövendék könyvjelzőjét akkurátusan elhelyezve, becsukta olvasmányát. Az arca olyan lett mint a "búrkifli", de nagy önuralommal és szelíd arccal tekintett a férfira.
– Bizony, igen keveset tudunk az élet és a halál dolgairól – reagált elismerően. – Én fiatal vagyok, de önnek bizonyára nagyobb a tudása ezekről, épp ezért megkérdem öntől, hogyha a lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik, miként lehetséges az, hogy a lovak gombócokat, a tehenek lágy lepényt, az őzek pedig apró kemény bogyókat hagynak maguk után?
     Az ateista tágra nyílt szemmel csak nézett hátrahőkölve, mint a moziban, de erőt véve magán gunyorosan és megrágott szavakkal válaszolt:
– Na, nekem erről aztán nincs semmi fogalmam! – és az arca továbbra is az értetlenség fintorába dermedt.
– Na látja! – szólt a kispap nyomatékosan a férfihez –, a válaszával meglepett! Így már csak azt a kérdést tehetem fel önnek, hogy minek alapján alkothat ön sarkos véleményt Istenről és a végső dolgokról, amikor még a sz..t se ismeri!? – és nagy nyugalommal, újra kinyitotta a könyvet maga előtt.

     Ekkor hosszas huzavona után a „Sales” kaszárnya 10. számú szanitéc századába helyezték. Valóságos pokolban találta magát. Számtalan levelet írt lelkivezetőjének, tehetősebb barátainak és lelki leányai imacsoportjainak, hogy imáik és összeköttetéseik révén szereltessék le, mert nem bírja már tovább. Leveleiben így írt: „Ez a megpróbáltatás egészen meghaladja erőmet. Életem zátonyra futott. Kérem, ostromolják meg Jézus és Mária szívét, hogy vegyék le rólam ezt a terhet, melynek akár a dupláját is elviselném, ha a szent kolostor falai közt történne, ... de itt, ha Isten csoda folytán meg nem segít, érzem, hogy meghalok! Különösen az borzaszt, hogy földi testemet nem a kolostorban, hanem ebben az istentelen kaszárnyában kell elhagynom. Gyomrom továbbra sem hajlandó semmiféle táplálékot befogadni, és véres már a köhögésem is... Kérem, imádkozzon és imádkoztasson értem, különben összeroppant a kereszt súlya...”23

Testi-lelki szenvedésében egyetlen vigasza volt, hogy a „Sales” kaszárnya melletti „Santa Maria delle Pazienza” szentélyében mutathatott be szentmisét. Itt, a „Türelem Anyja” képe előtt előtörhettek szenvedésének keserű, forró könnyei, mely lelkének oly nagy megkönnyebbülést adott.

1917. szeptember 24-én végre sikerült egy orvosőrnagyhoz kontrollra bejelentkeznie. Magas láza és a nagy hideg miatt, valamint katonatársai kifogyhatatlan durva tréfái elől elmentendő, minden ruhaneműt magára vett. Dupla trikót, dupla inget, dupla zubbonyt, dupla pulóvert, és ezekre a kabátot. Mikor az orvosnál vetkőzni kezdett, az döbbent várakozással nézte, hogy mi marad végül a „derék katonából”. Az őrnagy ironikusan meg is jegyezte: „Forgione, ön nem is ruházatot hord magán, hanem egy raktárat.” Mindezek ellenére az orvosban szimpátia ébredt az „ágról szakadt” katona iránt, és írásba adta, hogy minden eddigi diagnózis helytálló, és legalább négy hónapos megfigyelés szükségeltetik.

Újra beutalták a „Trinita” katolikus kórházba, állandó fekvőbetegként az 53-as ágyra. Az ápolást a „Felebaráti Szeretet Leányai” látták el. Sajnos, korántsem elnevezésük szellemében. Az egyik nővér például megkövetelte, hogy Pio atya – legyengült állapota ellenére –, naponta tüzifát vágjon. Mikor az egyik betegtársa részvétből átvállalta a favágást, a nővér minősíthetetlen hangon ordibálni kezdett. Erre lett figyelmes az arra haladó főhadnagy, és azonnal menesztette a lelketlen nővért.

(folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

23. Levelek

Az értelemmel bíró ember felelőssége

     Nagyszabású terveinek minden pozitívuma ellenére, sokak heves szemrehányással illették szentünket, például azzal, hogy egy oktalan ,,látnoknő” befolyása alá került. Azzal is vádolták, hogy az egyébként általános megbecsülés a fejébe szállt. Még azon társai közül is többek gyalázták, akik segítségére pedig nagyon számított. Míg egyikük azt mondta neki: ,,Téged nem Isten vezet, hanem egy apáca!” Másik két társa egyenesen a szószékről gyalázta mint a gőg példaképét és annak mintáját, hogyan alázza meg Isten a felfuvalkodottakat.

„Bizonyos idő óta a harcok, melyeket meg kell vívjak, és a titkos ellenkezések, melyeket el kell szenvedjek egyfajta belső édes békével töltenek el, melyet semmivel nem tudok összehasonlítani, és melyet annak előjeleként érzékelek, hogy lelkem nemsokára Istenben egyedül fog nyugodni, mely valójában egyetlen becsvágyam és kívánságom. Semmi nem bizonyosabb, mint hogy rendetlen élettel nem lehet a békét megtalálni; a belső békét csak az élvezi, aki Istennel és az ő szent akaratával való egyesülésben él.” (Forrás)

 
     A sokoldalú támadás és a magát nem kímélő lelkipásztori tevékenység annyira igénybe vette Alfonz szervezetét, hogy súlyos beteg lett, és hosszabb időre fel kellett hagynia terveivel. Szentünk azonban hűséges maradt felismert küldetéséhez, mert bízott az isteni Gondviselésben és erősen kapaszkodott a rózsafüzérébe.
     Később ki is fejtette ,,A Jézus Krisztus iránti szeretet” c. művében: »ahhoz, hogy az alázatosságra törekedjünk nem elegendő, hogy saját magunkról lekicsinylő véleménnyel legyünk, és magunkat olyan csekélynek lássuk, amilyenek a valóságban vagyunk. Az igazán alázatos – mondta Kempis Tamás –, nemcsak magát veti meg, hanem még arra is vágyik, hogy mások is megvessék.«

Szent Alfonz imája

     Ó Boldogságos Szűz! Te aki a legnagyobb és legmagasztosabb vagy valamennyi teremtmény közt, én köszöntelek téged, a szerencsétlen, aki fellázadtam Isten ellen. Én, aki büntetésre, nem pedig kegyelemre tettem magam érdemessé, akivel szemben Istennek nem irgalmassága, hanem igazságossága szerint kell eljárnia. De tudom, hogy minél nyomorultabbak azok, akik hozzád menekülnek, te annál szorgosabban igyekszel őket gyámolítani és irgalmaddal megmenteni.
    Ó Anyám, te sírtál egykor Fiad felett, aki értem meghalt a kereszten; most ajánld fel könnyeimet Istennek és eszközölj ki számomra őszinte bánatot bűneim felett!  Eszközöld ki tehát, ó Boldogságos Szűz Mária, részemre azt a kegyelmet, hogy legalább mától fogva ne bántsam meg szeretett Fiadat és Téged, újabb hálátlanságaimmal! Mert mit használnának számomra könnyeid, ha ismét hálátlan lennék? Mit használna nekem a te irgalmasságod, ha újból hűtlen lennék Irántad és örökre elvesznék? Nem! Ó Királynőm, ne engedj rám ily szerencsétlenséget! Ami erőtlenségemből hiányzik, azt te képes vagy pótolni, mert te mindent megnyersz Istentől, amit csak kérsz! Te mindenkit meghallgatsz, aki hozzád fordul; ennél-fogva tehát én is kérek tőled egy kegyelmet, melyet bizalommal remélek: add meg ugyanis, hogy Istenhez hű maradjak és Őt soha többé meg ne bántsam; tedd meg, hogy életem hátralevő ideje alatt így szeressem Őt, amennyire annak előtte a Szent Keresztségben megajánlottam!  

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     A természetfeletti létre teremtett ember szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni korunk zajos világának káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát Istennel, az Élet forrásával. A hitbeli gyengülésnek, mely a világ végzetes eltévelyedésének oka az, hogy egyre kevesebben imádkozzák a rózsafüzért és csökkent a bensőséges Mária-tisztelet. Az emberek, még a súlyos csapásokból sem vonják le a tanulságokat, hogy a Teremtő felé fordulnának segítségért, sőt, inkább vádaskodnak, „miért engedi ezt az Isten?” Ám, fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint feldobott kövek zuhannak vissza, és csakis az Isten iránti bűnbánatban és a szeretet-párbeszéd felújításával remélhetnek békét és megújulást! (Szerk.: Szentovasó 3. o. A továbbiakban SZO.)

     A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1Jn 4,7–10) „Isten az idők kezdetekor mindenhatóságánál fogva egyaránt a semmiből teremtette a teremtmények mindkét rendjét, a szellemi és az anyagi világot, vagyis angyalokat és a mi világunkat.” (I. Vatikáni Zsinat 1870) Ám egyedül az ember van abban az abszurd, kettős helyzetben, hogy az ősbűn következményeként halhatatlan lélekkel ugyan, de egy adott ideig múlandó anyagba zártan kell élnie a Földön! (Isten az embert eredendően is testnek és léleknek teremtette, de romolhatatlan testét a bűn által vesztette el és csak a föltámadásban nyerheti vissza, amikor is Krisztus feltámadott teste képességeihez lesz hasonlóvá!)

Isten az embert a maga képmására teremtette, mégpedig férfinek és nőnek (Ter 1,27), és ez az istenképiség az ember alapvető méltósága. Az ember a jóravaló készsége által munkálkodhat a saját és embertársai üdvösségén, melyet csak Krisztus végtelen érdemei által nyerhet el. Az ember, öröklött tulajdonságaival képes felismerni élete célját, hogy Istent megismerje, szeresse és cselekedetei által megvalósítsa az isteni életet önmagában és környezetében. A biológiai adottságunknál magasabb rendűek szellemi hajlamaink és képességeink, mindenekelőtt az értelem, az akarat, a hit és a következtetés képessége. Ezek Istennek rendkívül becses ajándékai; ezek emelik az embert a föld teremtményei fölé. Hálával tartozunk Istennek a szellemi képességeinkért, azokat fejlesztenünk és helyesen használnunk kell, hogy érdemeket szerezzünk az örök életre! Ezen kérdésekben dől el, hogy fejlett állatok vagyunk, vagy egy szerető Isten teremtményei?

Az „örök élet” kifejezés nem csupán végtelen hosszú időtartamot jelöl, hanem a földihez képest merőben más minőségű – isteni életet –, amely azok osztályrésze, akik hisznek Jézus Krisztusban, az Atya küldöttében. Ez az élet nincs alávetve a földi lét törvényeinek. Ez az istengyermeki élet, amely megkeresztelésünkkel már itt a földön megkezdődött bennünk, átnyúlik a halálon túlra. (Folyt.) Előző rész

     Pio atya 1917 januárjában érkezett Rotondoba. Ezt követően május 16-án elkísérte Graziella nevű húgát Rómába, ahol az belépett a Brigitta nővérek rendjébe. Itt később „Pia nővér” néven ismerték.

A hat hónapos betegszabadság elteltével Pio atya rendben visszatért törzsparancsnokságához, ám nem tudni miért, újabb két hónapra haza küldték. Végülis 1907. augusztus 18-án rendelték be táviratilag. Sajnos ebből a hatból nyolc hónapra növekedett szabadságból kikerekedett egy „katonaszökevény legenda”, melyet később több újság és életrajzíró is felkapott. A „történet” arra a kitalációra alapoz, miszerint Pio atya szabadságos levelén ez állt volna: „hat hónapi helyben maradás, további parancsra várva”. Mivel a szabadságolt, úgymond nem jelentkezett időben, mint dezertőrt köröztették, de nem találták (?), mivel Francesco Forgione gyalogost mindenki csak Padre Pio néven ismerte.

Elmélkedés verzió szerint mikor végre megtalálták, parancsnoka felelősségre vonta, melyre állítólag Pio atya így válaszolt: Parancsnok úr! Nem lehetek dezertőr, mivel csak szabadságos levelem utasítását követtem, miszerint: „várva a további parancsra”. Én vártam, amint megkaptam, azonnal indultam. Ezt a fiktív történetet egyébként sem a hadtörténeti iratok, sem Pio atya korabeli zsoldkönyve sem támasztja alá.

Az azonban tény, hogy Forgione gyalogos augusztus 19-én érkezett Nápolyba, ahonnan már másnap beutalták kivizsgálásra a „Trinita” kórház főklinikájára. 1917-et írtak ekkor, a fatimai jelenések évét, és Pio atyát szörnyű álmok és aggodalmak gyötörték. Szinte alig kapott levegőt, többször rosszul volt. Érezte, hogy valami nagy istentelenség fog rátörni az emberiségre. Istentelenség, melyre az Istenanya előre figyelmeztette a világot, s amely iszonyatos pusztítást okoz majd a lelkekben, a közerkölcsben sokakat megtéveszt és százmilliók halálát fogja okozni.

Ebben a lelkiállapotban ráadásul a kórházban nem volt lehetősége még szentmisén sem résztvenni. Belebetegedett és 48 fokos láza volt, ennek ellenére egy ezredesi rangban lévő katonaorvos ránézésre alkalmasnak nyilvánította.

(folyt.) Források az I. részben!

     1729. áprilisában, egy Matteo Ripa nevű, Kínából hazatért misszionárius megalapította nápolyban a "Universitario Cinese" (kínai kollégiumnak) nevezett szegénygondozó közösséget. Alfonz a szülői házat elhagyva, ezekhez költözött anélkül, hogy a társaságba belépett volna. Ebben a közösségben ismerkedett meg a későbbi püspökkel, a 65 éves Tomaso Falcoia atyával, aki épp azon munkálkodott, hogy egy nőkből és férfiakból álló családsegítő, evangelizáló szolgálatot hozzon létre "Pii Operari" (Jámbor Dolgozók) névvel. A jelentős korkülönbség ellenére, életreszóló barátság alakult ki közöttük, olyannyira, hogy egymásnak megígérték, hogy halálos ágyuknál ott lesz a másik. Ezt később Alfonz – az akkor már püspök – Falcoia ágyánál, a távolság miatt, csak bilokációval tudta teljesíteni! (Lásd a képen!)
     A közösség célkitűzéseit magáévá tette a Scala városában működő szociális tevékenységet folytató női szerzetesrend. Itt, az egyik bensőséges hitű nővér, nem kevesebbel állt Alfonz atya elé, minthogy láto-mása volt: az Üdvözítőt látta, jobbján Assisi Szent Ferenccel, a balján pedig Alfonzzal. Az Úr a következőket nyilatkoztatta ki a nővérnek, miszerint Alfonz legyen alapítója és vezetője egy, a Legszentebb Megváltó-ról nevezett társulatnak.
     Alfonz isteni jelet látott a dologban, mert ki nem mondott vágya fogalmazódott meg e konkrét iránymutatásban. Szentünk szándékának még az is nyomatékot adott, hogy idős paptársát Falcoiát 1730. október 8-án Castellamare megye püspökévé szentelték. Az új püspök mint illetékes, minden egyházi támogatást megadott az alapítás véghezviteléhez. Csakhogy ez a korszak, amelyben a racionalizmus és az államegyháziság szelleme uralkodott, sok mindennek kedvezett, de egy új szerzetesrend születésének nem! Szentünk a lélekveszejtő küzdelmekben, a Szűzanyához menekült erőért és vigaszért. Ilyenkor előfordult, hogy nagy elragadtatásában levitált (a levegőbe emelkedett)!
     Alfonz a kudarcok és támadások ellenére, állhatatosan küzdött terve megvalósulásáért, és mint jogász megtalálta a formát, mellyel a nápolyi királyság területén hozzáfoghatott az új társulat szervezésének. »Bizalmunkat egyedül Istenbe kell helyeznünk, ha utolsó pillanatunkig üdvünkön munkálkodni és Isten kegyelmében kitartani akarunk. A gőgös ember saját erejében bízik, és ezzel elesik; az alázatos egyedül Istenre hagyatkozik, és érjék akár a leghevesebb kísértések, szilárdan áll és nem esik el; mert jelszava így szól: „Mindent elviselek abban, aki erőt ad.”« (Fil 4,13)”

Forrás (folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

    Érdekes, hogy az életben még a magas végzettségű fiatalokban sem merül fel valamiféle párhuzam, hogy a földi élet is csupán egy „vizsgaidőszak” a teljesebb emberi élet elnyeréséért! Vagyis a földi élet valójában egy „felkészülési időszak”, melynek célja, hogy Istent megismerje és Őáltala és Ővele beteljesüljön az, amiért született! Nos ez nem csak „vallásosság”, de kötelesség is Krisztus példájára harcolni a gonoszság ellen, imával és az életünkkel tanúságot tenni az Evangéliumról, hogy ez üdvösségre segítsen másokat is. Végtéreis minden vallás tiszteletre és megbecsülésre méltó annyiban, amennyiben az emberi élet végső értelmét keresi, túlmutatva a látható és múlandó világon. Hasonlóképp abban is minden vallás egyezik, hogy az emberi életnek kezdete van, de vége az nincs!

Sok istenkereső, éveket fecsérel el a „legigazibb vallás” keresésére, holott Isten egyedül Jézus Krisztust igazolta az emberért vállalt szenvedésével, halálával és feltámadásával! Nincs olyan vallásalapító, vagy istenség, aki életét áldozta volna az övéiért. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

A Katolikus Katekizmus (ÚK) az „istenkeresés” kérdésre így válaszol: „az embert képességei fogékonnyá teszik a személyes Isten létének megismerésére. Az Anyaszentegyház vallja és tanítja, hogy Istent – mint minden lét alapját és célját –, az emberi ész természetes világosságával, a teremtett dolgokból meg lehet ismerni. Ezen fölismerés hatására az Istennel – mint okkal és végső céllal –, létrehozott élő szeretetkapcsolat; a vallás lényege! Ennélfogva az istenhit, az emberi élet tengelye.” (Vö ÚK 35-36)

Isten a természet, a történelem, a kinyilatkoztatás és az egyéni élet kezdete és vége, minden lét forrása, tartalma, s minden törekvés végső célja, aki maga a Szeretet, aki „egyszülött Fiát adta” az emberiség üdvösségéért. A „szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk. (Folyt.) Előző rész

Ha sajnáljuk a megtérésünk előtt elvesztegetett időt, ha átérezzük, mennyire megbántottuk az Urat, mennyit ártottunk Isten Országa ügyének, a bánat felnyithatja szemünket és elindulhatunk a hálatelt szeretet útján. A bűnbánati, hálaadó, dicsőítő és kérő ima megerősít a jóra való elhatározásban és felkészíti szívünket a túlcsorduló kegyelem befogadására, melyet Isten mindenkinek felkínál. A lényeg, hogy döntésünk szívünk mélyéből fakadjon, engedve, hogy áthassa gondolatainkat és vágyainkat.

(vö. Bernhard Häring. - Agape 1998. 36.o.)

A biblia számos „jelről" számol be, amire figyelnünk kell, amelyek által ráérezhetünk, hogy milyen közel az "IDŐ".

     Pio atyának egész életében emlékezetes marad ez a karácsony. Később gyakran elmesélte rendtársainak, akik feljegyezték szavait: „Korán reggel kisírt szemekkel és elkeseredett hangulatban találtam paptársamat. Kérdeztem, hogy mi történt vele. Ő keserűen hebegte: – Nem lehet igaz! Pont karácsonykor akadok össze egy ilyen agyamenttel! – De hát mi történt? – kérdeztem. És ő elmesélte, hogy mikor hajnalban lement a kápolnába, hogy bemutassa három szentmiséjét, a sekrestyés lánya leállt vele vitatkozni arról, hogy minek akar misézni, mikor már volt az éjféli misén?! És ezt hajtogatva nem engedte meg az atyának, hogy misézzen.

Én ennek tudatában – mesélte tovább Pio atya –, körültekintőbb voltam, és egy óvatlan pillanatban besettenkedtem a sekrestyébe egy általam ismert titkos bejáraton. Az első volt, hogy bevittem az ostyát és a bort a kápolnába, és megkértem a strázsáló őrt, hogy ministráljon. Épp magamra öltöttem a miseruhát, mikor nagy dirrel-durral megjelent a lány. Engem is kérdőre vont, hogy minek akarok misézni, mikor már... stb. Csúnyán rám förmedt, hogy ki engedte meg?! No nekem sem kellett több! Emelt hangon válaszoltam neki,, hogy a püspök személyesen! Egyébként is mit képzelsz te magadról? Vedd tudomásul, hogy míg el nem veszik tőlem a papi hatalmat, addig jogomban áll misét celebrálni! Világos?!

Ekkor a lány beszaladt a sekrestyébe, hogy elzárja a bort és az ostyát, mert azt hitte, hogy ezzel megakadályozhat. De közben én hozzáfogtam a szent cselekményhez, és ő kénytelen volt beletörődni kudarcába. Végül is jelen volt mindhárom misémen, ő volt a „nép”, aztán otthagyott...”21

Ezen a karácsonyon Pio atya különösen átszenvedte az emberi butaság, a megnemértés és a kiszolgáltatottság keserű érzését.

1906. december 30-án hat havi betegszabadságra engedték. Papírján ez az orvosi indok állt: „Beszűrődés mindkét tüdőcsúcson, széles kiterjedésű bronchitisz.” Teljesen elesettnek, erőtlennek érezte magát. Elhatározta, hogy – hálát adni – első útja a Pompeji Szűzanyához vezet. Otthon, Pietrelcinában nagyon rosszul volt. A gyomra semmit sem tudott befogadni. Lelkivezetőjének, P. Assunta Tomasconak ezt írta: „Ma érkeztem ide, inkább holtan, mint elevenen. Testem már a végét járja... Hat havi betegszabadságra engedtek. Kis lépés ugyan, de nekem sokat jelent, s dicsérem érte az isteni irgalmasságot...”22

(folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

21. Die Stimme P.P. 26. évf. 3. nyomán

22. Levelek

     Alfonz, belépett egy világi papokból álló missziós társulatba. E társulat szellemének megfelelően szorgalmazta a lelkipásztorok mellett segítő hívek kiképzését. A hagyományos kereteken kívül is tartott hitoktatásokat a tudatlan népnek, és megszervezte a szegények és betegek gondozását. Prédikációiban soha nem mulasztotta el magasztalni Isten Anyját, és hallgatóságát Hozzá irányította, mint a Kegyelmek Anyjához. Egyik homiliájában ezt így fogalmazta meg: »Amikor Szent Gábor arkangyal Máriának megvitte a hírt isteni anyaságáról, többek között ezt mondta neki: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” (Lk 1,30) No de, Mária soha nem volt kegyelem nélkül, ő mindig kegyelemmel teljes volt; miként mondhatta hát az arkangyal, „kegyelmet találtál”? Nos, kedves testvéreim, Mária nem a maga számára talált kegyelmet, hiszen Ő örökké rendelkezett ezzel, hanem a mi számunkra, mivel mi elvesztettük. Forduljunk tehát bátran a Szűzanyához, kérjük Őt, és örömmel visszaadja nekünk!
Szent Atanáz mondja, "Ha a gyermek király, akkor az édesanyját királynénak kell tekintenünk és mint ilyet kell üdvözölnünk" (Serm. de Deip.). Szienai Szent Bernát ehhez még hozzáteszi, hogy "Szűz Mária attól a pillanattól fogva, amint beleegyezett, hogy az Örök Ige anyjává legyen, egyszersmind megszerezte magának azt a jogot is, hogy Őt az összes teremtmények a Világ Királynőjének nevezzék" (Tom. 2.§.51).
Ha ugyanis Szűz Mária testet adott Jézus Krisztusnak, vagyis Mária teste Jézus testévé lőn – mondja Szent Arnold apát (De laud. Virg.) –, akkor az anya részesedhet a fiú hatalmában is.

Mária tehát királynő, és vigasztalásunkra tudnunk kell, hogy szelíd és jóságos királynő, aki hajlandó bennünket minden nyomorúságunkban megsegíteni. Ezért nevezi Őt joggal a Katolikus Anyaszentegyház az Irgalmasság Királynőjének, aki irgalmasan közbenjár a szegény bűnösökért. Ezt jelentette ki a boldogságos Szűz Szent Brigittának is. "Én vagyok az egek királynéja és az Irgalmasság Anyja; én vagyok az igazak gyönyörűsége és a Kapu, melyen át a bűnösök Istenhez juthatnak! Mert ha egyebet nem is, de közbenjárásom által mindenki elnyeri legalább azt a kegyelmet, hogy a sátán ritkábban kísérti, mint különben tenné. Nincsen bűnös – aki bármily mélységből is – irgalmat ne nyerne Istennél, ha irgalmasságának kiesdéséért engem nem hív segítségül. Hiszen mindenki az Irgalmasság Anyjának nevez engem, és valójában csak az nevezhető elveszettnek (az örökkévalóságon át), aki bár megtehette volna földi életében, de nem menekült hozzám, pedig tudhatta volna, hogy én vagyok a Bűnösök Menedéke." (vö. Revel. L. 1.c.6.)

Meneküljünk tehát – kedves testvéreim –, mindig Mária oltalma alá, esedezve segítségéért, ha üdvözülni akarunk! Ha bűneink súlya mégoly riasztó lenne is, gondoljuk meg, hogy Mária azért lett az Irgalmasság Királynéja, hogy közbenjárása által a hozzá menekülő legnagyobb és legelhagyatottabb bűnösöket is megmentse Szent Fia érdemei által. 

     Liguori Alfonz atya szenvedélyesen, világosan, tárgyilagosan és egyszerűen beszélt ‒ olyannyira ‒, hogy a kor barokk cirádáihoz szokott klérus füleinek elviselhetetlennek tűnt a stílusa. Emiatt számos intrika érte. Alfonznak azonban vigasz volt, hogy épp az egyszerű és tárgyilagos tanítása vonzotta maga köré a férfiakat és a fiatalokat. Pedig szentünk nem akármilyen közegben evangelizált. Nápoly ugyanis, mint a kikötő-városok általában, sokféle bűnös tevékenység fészke volt: virágzott az orgazdaság, a kapzsiság, a képmutató hívság, a szemfényvesztés és a prostitúció, így aztán igen szembetűnő lehetett, hogy százszámra térítette meg a megrögzött bűnösöket.

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Persze a semmiben sem hívő ember amíg fiatal, nem érzékeli, sőt szebbnél-szebb célokat villogtat maga előtt, ám előbb-utóbb fel kell ismernie, hogy ezzel nem megy igazán semmire! Mert az idő halad és a vég közeledtével belenyilall a kérdés „végtére is ezért éltem?” Ez – jó esetben – mindenkiben felmerül és gondolkodóba ejti. Minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Amíg élünk, addig kell döntenünk Isten mellett, vagy nélküle, az üdvösség, vagy a kárhozat kérdésében! Ott már nincs bűnbánat csak tisztánlátás van, és beléhasíthat a lélekbe a rémisztő felsimerés: "eltékozoltam az egész életem!"

És ha lenne némi hite és fogalmi ismerete, rájönne, hogy „nem babra megy a játék”, a tét az örök élet! Vannak akik ezt felismerik és vannak, akik kimosolyogják. Az író, filozófus és nagy megtérő Simone Weil, így fogalmazta meg: „A hit a szeretet által megvilágosított intelligencia tapasztalata” Szent Pál pedig nem kevesebbet állít, minthogy „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a hiteteknek. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül”‒ ajánlatos elolvasni: Első Korintusi levél 15,1-34-et!

A feltámadt Krisztus halál feletti győzelme töri meg a sír csöndjét. Mert a szenvedés és elmúlás nem a vég, hanem átvezetés az örök életbe, ahol Isten maga töröl le minden könnyet, ámde már most részesülhetünk ennek ígéretében a szentségek által.

Jó ha tudatosítjuk magunkban, hogy minden másodperccel közelebb kerülünk saját halálunkhoz! Amíg élünk, addig kell döntenünk Isten mellett, vagy nélküle, az üdvösség, vagy a kárhozat kérdésében, vagyis hinni vagy nem hinni! Ez a keresztény hit alaptétele! Ott már nincs bűnbánat, csak tisztánlátás van, és beléhasíthat a lélekbe a rémisztő felismerés: „eltékozoltam az egész életem"! (Folyt.) Előző rész

Elmélkedés 2 (Dmitrij Siskin pravoszláv atya elmélkedése nyomán)

Mundérban

     Közbeszólt azonban az I. világháború, melybe Olaszország is mélyen belekeveredett. Francesco Forgione a kapucinus atya is hadköteles, mivel semmilyen szervi baja nem volt. Így Isten kifürkészhetetlen tervei szerint Pio atyának fel kellett cserélnie a kámzsát az uniformissal, mely lesoványodott termetére bő volt.

Katonatársai mesélték el később, hogy bizony elég lompos külseje volt. Nem is érezte jól magát a mundérban. A kaszárnya légköre meg egyenesen elborzasztotta. Felettesei, látva rátermettségének fogyatékos voltát – de ugyanakkor szelídségét és rendkívüli alázatosságát –, a leghálátlanabb munkákra osztották be. Így lett belőle küldönc, latrinatakarító, szanitéc és bűnbak. Pio atyát mégsem ez sújtotta legjobban, hiszen keresztre feszített Ura iránti szeretetből minden szenvedés édesnek látszott előtte. Hanem a kaszárnyaélet romlottsága, a trágárságok, a kicsapongások, bajtársainak gátlás nélküli modora és káromkodásaik kegyetlenül meggyötörték a lelkét.

Istennek mindenkivel megvannak a sajátos tervei, melyek az egyes embernek lehetnek bár megpróbáltatók, a léleknek azonban mindig üdvösségesek! Padre Pionak, aki felajánlotta magát a bűnösökért, meg kellett azokat ismernie a bűn ocsmányságával együtt. És Forgione gyalogos megpróbálta állni a sarat, elszenvedte a hatalmaskodók tobzódását, a bajtársak buta tréfáit, takarította a latrinát, és szolgált szanitécként jajgató sebesültek és véres kötések között. Valószínűleg ekkor fejlődött ki benne a betegek és sebesültek iránti mély részvéte.

Fájlalta, hogy az Istennek fel nem ajánlott szenvedés értelmetlen és szinte kárba vész hasonlóképp, mint a könny, mely ha földre hullik, sárba vész. Mindent megtett, hogy bajtársai szenvedését a megváltó Kereszt felé irányítsa, mintegy részt vállaltatva belőle, mintegy hozzá adatva az édes Üdvözítő megváltó szenvedéséhez. Ám Pio atya gyenge egészsége nem bírta sokáig a fokozott testi-lelki megterheléseket.

1906 karácsonyán Pio atya katonai kórházban volt általános kivizsgálás alatt. Kereste a vele szolgáló tábori lelkésszel a kapcsolatot, mert legalább vele megbeszélhette a kis Jézus születésének adventi örömét. Szenteste mindketten részt vettek az éjféli misén, melyet a kórház káplánja mutatott be. Egymás közt azon töprengtek, hogy miként keríthetnének majd sort a másnapi, kötelező három szentmise elmondására.

(folyt.) Források az I. részben!

     Az ügyvédi kudarc után a kétségek időszaka következett szentünk életében. Hogyan folytassa tovább az életét? Gyakran a tabernákulum előtt imádkozta a rózsafüzért és égi Édesanyját, így szólította meg: "Tekints irgalmasan szegény lelkem borzasztó sebeire, nézz rám, légy irántam részvéttel és gyógyíts meg, Te a szívek szépséges kedveltje, vond az én nyomorult szívemet is magadhoz!" És bár szinte naponta áldozott, nem jött megvilágosító válasz a számára.  

     1723. augusztus 28-án belső indíttatást kapott, hogy keressen fel egy gyógyíthatatlan beteget és legyen a szolgálatára. Alighogy belépett a házba, titokzatos fény ragyogta körül. Úgy tűnt neki, hogy a ház forogni kezd körülötte és a szívében megszólalt egy hang: ,,Hagyd el a világot, és add nekem magad!” Először azt hitte, hogy képzelődés az egész, de mikor elhagyta a házat, ugyanez megismétlődött vele. Ekkor a templomba sietett és a Szűzanya képe előtt leborulva ígéretet tett arra, hogy követni fogja ezt a hangot és elhatározta, hogy pap lesz.
     Amikor elhatározását közölte apjával, az csaknem kitagadta. Szentünk folyamatosan böjtölt és imádkozta a rózsafüzért, mígnem két hónapos harc után az apja beletörődött.
     Ekkor Alfonz – mint annak idején Loyolai Szent Ignác, aki leoldotta oldaláról a kardját –, ő is ezt tette és kardját ott hagyta Mária képe előtt az oltáron, annak jeléül, hogy búcsút mond a világnak.

     "Kérjük az Urat, adja meg nekünk a lélek szent szabadságát. Ez a szabadság tesz képessé arra, hogy vállaljuk mindazt, ami Jézus Krisztus tetszésére van, az önszeretet és az emberi tekintet minden ellenkezésével szemben. Jézus Krisztus szeretete adja meg a teljes közömbösséget: s így a kedves és a keserű dolog egyenlővé válik; nem akarunk semmit se a magunk tetszésére, mindenben Isten tetszését akarjuk.
Ugyanolyan megelégedetten végezzük a kicsi és a nagy dolgot, a kellemest és a kellemetlent; elég, ha Istennek tetszünk, így minden jó nekünk. (Szent Alfonz) – (A lelki élet mesterei írásaiból Kecskés Pál válogatása,  Bp., SZIT, 1964)

     Először az oratoriánusok közé akart lépni, de ezt atyja konokul megakadályozta. Ezért világi pap akart lenni, ám ehhez apja kíséretében kereste fel az érseket. ,,Micsoda? Az ön fia akar pap lenni?” ‒ kérdezte az érsek. Az apa így felelt: "Bárcsak ne így volna, de ha már egyszer a fejébe vette!?” Ennek ellenére Don Liguori sokáig nem akarta tudomásul venni fia áldozatát.
1723. október 23-án öltözött be a szent papi ruhába.
1724 szeptemberében kapta meg a "tonzúrát" (a haj kiborotválását a fejen).
Ugyanez év decemberében, felvehette a kisebb rendeket.
1725. április 6-án, felszentelt diakónus lett, és ekkor tarthatta meg első prédikációját.
1726. december 21-én, 30 éves korában szentelték pappá, így imádkozott: „Te magadat egészen és fenntartás nélkül átadtad nekem; így adom át én is magamat Neked. Mostantól fogva már nem önmagamé, hanem a tied akarok lenni, én Jézusom! Tied legyen szívem-lelkem; minden tehetségem és érzékem, mely csak arra szolgáljon, hogy velük szent akaratodat teljesítsem s kedvedben járjak... Szállj le tehát, emésztő tűz; szállj le, mennyei szeretet; eméssz el bennem mindent, ami szent felségednek nincs kedvére, hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul tied legyek, és csak azért éljek, hogy kívánságaidat és kedvedet mindenben minél tökéletesebben teljesítsem!”
     Alfonz, hat éven át Nápolyban lelkipásztorkodott és bizony megesett, hogy amikor édesapja távolról meglátta, az könnyezve elfordította a fejét.
     

     Egy este azonban Don Giovanni Liguori éppen hazafelé ment a királyi udvarból. A templomból, amelyben éppen Alfonz prédikált, kihallatszott fiának a hangja. Belépett a templomba és ott mélyen megrendítették a fia szavai. Egyszerű és meggyőző mondatai, lángra lobbantották elhidegült atyai szívét, és amikor Alfonz este hazaért, atyja elébe sietve ezzel fogadta:

,,Fiam, nagy hálával tartozom neked. Ma este megismertettél Istennel.

Megáldalak, ezerszer megáldalak azért, hogy ezt a szent hivatást elfogadtad!”

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     Végtéreis az ember akkor érzi magát biztonságban, ha már kialakult benne valamiféle világnézetet, amelyen keresztül mindet szemlél, értékel. Ám ajánlatos átgondolni, hogy egyik-másik mit tanít az élet céljáról, a halál utáni életről! Az persze egy dolog, hogy mit tanít, ígér és más dolog, hogy a tanításnak ki a forrása és mi a megtapasztalható bizonysága!  

Az ateizmus nem képes hosszútávú (transzcendens) ígéreteket kínálni, és az érveik is gyakran „sántítanak”, ezért a képzett ember gyakran csalódik és kiábrándul az egészből! Így a magát „intellektusnak” vélő ember, már nem foglalkozik a hinni vagy nem hinni kérdéssel, mert meggyőződése, hogy vallást a „papok találták ki”. Az már fel sem merül benne, hogy az istentagadó materializmust ki, vagy kik találták ki, kink, vagy kiknek a sugalmazására, amelyet „hittanként”, minden beiratás nélkül is kényszer-oktatják!

Ha ezt a kérdést felteszik egy ilyen „entellektüelnek”, akkor azt a választ kaphatja, hogy „ő nem hisz egyikben sem”! És lám, ekkor válik ki a féloldalas képzettből a „nihilista”, a semmiben sem hívő, a szabadon alakítható embertípus! – És ez a cél!

Az viszont meglepő, hogy az ilyen "nihilista", látva a világban a bajokat, járványt és háborúkat, könnyen vádolja a "nemlétező" Istent, hogy "miért engedi meg mindezt"? Holott mindezeknek a magyarázata ‒ amiként önhitt tagadásának is ‒ a Teremtő által adott szabad akaratnak, rosszirányú felhasználása az oka! Vagyis vádlóval együtt, úgy és azt tesznek az emberek, amit akarnak és azt hisznek, vagy tagadnak, amit akarnak! Ám a következményeken való csodálkozás és vádaskodás, bizony nem vall széleskörű értelmi készségre!

Persze a semmiben sem hívő ember egy darabig – mentegetőzésként – még szebbnél-szebb, jó célokat is villogtat maga előtt, ám előbb-utóbb fel kell ismernie, hogy ezzel nem megy igazán semmire! Mert az idő halad és a vég közeledtével belenyilall a kérdés „végtére is ezért éltem?” És ez – jó esetben – mindenkiben felmerül és gondolkodóba ejti. És ha lenne némi hite és fogalmi ismerete, rájönne, hogy a tét az örök élet vagyis „nem babra megy a játék”! Vannak akik ezt felismerik és vannak, akik kimosolyogják. Az író, filozófus és nagy megtérő Simone Weil, így fogalmazta meg: „A hit a szeretet által megvilágosított intelligencia tapasztalata” Szent Pál pedig nem kevesebbet állít, minthogy „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor nincs értelme a hiteteknek. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül”‒ ajánlatos elolvasni: Első Korintusi levél 15,1-34!

Az Evangélium Szent János által így fogalmaz: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában.” (Jn 16-18) 

(folyt.) Előző rész

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított és a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés a társával Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn tekintettek az égre, a tenger felett egy "lábnyomnyi" kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is).
     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A hagyomány szerint Illés óta éltek itt remeték, tanulmányozva az Írásokat, aszkézisben és imában szolgálták Istent, és imáikban a leendő Messiás Édesanyját a boldog Asszonyt tisztelték! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első Mária-tisztelők.
     A szétszórtan élő remetéket, Berthold (+1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, "Mária testvéreinek rendjeként" említve a közösséget.
     A 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.
Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka. Ígéretem kiterjed a tisztítótűzben szenvedőkre is! Aki vállruhámat állandóan viselte életében, ahhoz a halálát követő szombati napon angyalaimmal leszállok a tisztítótűzbe, hogy kiszabadítsam onnan őket!”
(Jóváhagyások: XXII János pápa 1322. márc. 3. és V. Pál pápa 1613.febr.15.)

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.
A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

(folyt.)

                                            Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj értettünk!

A csendes apokalipszis 

     „Jézus még folytatta – írja Pio atya, azt azonban soha nem mondom el senkinek a világon. Ez a látomás olyan testi fájdalmat idézett elő bennem, hogy egész nap feküdnöm kellett, mert azt hittem, belehalok... – majd így folytatta:

Szívbe markoló Jézus igaza: az, hogy mily sok hálátlan testvérünk viszonozza Jézus szeretetét azzal, hogy a szabadkőművesek gyalázatos szektája sorai közt lobogtatja zászlaját! Imádkozzunk értük, hogy az Úr gyújtson világosságot a lelkükben, és lágyítsa meg szívüket!”19

Ilyen misztikus élmények közepette Pio atya a Pirana Romana-i tanya nyomorúságát észre sem vette, sőt időnként paradicsomi körülmények közt érezte magát. Szinte belemerült a természetbe. Ebben az idilli környezetben érezte először kezein és lábain azt a különös szúró fájdalmat, mely időnként ki is pirosodott, bár erről nem szólt senkinek, hisz amúgy sem látszott.

1915 októberében azonban láthatóvá váltak testén Krisztus szent sebhelyei, ám ő arra kérte Istent, hogy változtassa azokat láthatatlanokká. Sok évvel később elmesélte, hogy csaknem minden héten elszenvedte az ostorozás és a töviskoronázás gyötrelmeit.

Egy levelében így írt: „Jézus megédesíti szenvedéseimet, amikor a szívemhez szól. Semmihez sem hasonlítható boldogság ez. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy szívem együtt dobban Jézuséval...”20

Az idő telt, és a kapucinusok végtére is nem tudtak mit kezdeni egy ilyen „külsős” rendtárssal. Róma engedélyével azonban mégis meghosszabbították – a felépülés reményében – családja körében való tartózkodásának idejét.

(folyt.) Források az I. részben!

__________________________________

19. Blanár, 124-125. o.

20. Levelek, 197.

     1713. január 21-én ‒ tizenhat éves korában ‒, megszerezte első jogi diplomáját, majd 17 évesen lediplomázott a kánonjogból is. Nagyon úgy látszott, hogy a papának igaza lesz!
     20 évesen, kétéves gyakornokság után önálló ügyvédként kezdett működni és egymás után nyerte meg a rábízott pereket. Jól keresett és igen ragyogó karrier állt előtte, egy előkelő hercegnővel való házassággal.
Nyolc évig dolgozott ügyvédként és minden pert megnyert ‒ mondhatni ‒, sztárügyvéd volt.
     Ekkor, elvállalt egy birtokpert két herceg között.
Heteken át készült és nagy önbizalommal indult a tárgyalásra. A jelenlévők mind ünnepelve fogadták, csak az ellenfél ügyvédje volt fagyos és néma. Arcán a kétség és a csodálkozás váltakozott. Amikor pedig a tárgyalás elkezdődött, a nagyherceg ügyvédje így szólt: ,,Uram, a dolog egész másként áll, mint ahogy ön azt véli. Az akták között van egy bizonylat, amely az ön állításának ellenkezőjét bizonyítja. Erről egy pillantással meggyőződhet.” „Mutassa nekem azt a papírt!” ‒ mondta Alfonz még mindig magabiztosan.
     A másik ügyvéd átnyújtotta neki, és valóban a papíron ott állt egy mondat, mely szerint a vitatott birtok nem az új nápolyi, hanem a
longobárd alkotmány hatáskörébe tartozik. És ezt bizony Liguori doktor elnézte! Amikor a tévedésére rájött, elfehéredett. Néhány pillanatig némán állt, majd elfogódottan, kissé reszkető hangon mondta: ,,Uram, igaza van, tévedtem!”
     Azzal, megsemmi-sülten elhagyta a bíró-sági termet, és oda so-ha többé nem tette be a lábát. Később elmond-ta: ,,Százszor is átvizs-gáltam minden iratot, de erre az egyetlen mondatra nem figyel-tem fel!” ‒ Három napig nem volt hajlandó magához ételt venni és eközben így imádkozott: Hozzád fordulok Királynőm, Édesanyám, Mária! Tudod, hogy Jézusod után Beléd helyeztem életem minden érdemét és kudarcát, de legfőképp üdvösségem minden reményét. Elismerem, hogy minden jót, megtérésemet, s az indíttatást, hogy a világot elhagyjam és még oly sok kegyelmet, mellyel Isten elhalmozott, a Te közbenjárásodnak köszönhetek. Ismered, hogy – mint eddig is –, hálám bizonyságaként nyíltan vagy titokban a Te tiszteletedet hirdettem. Segítsd, hogy életem utolsó pillanatáig hirdethessem az Irántad való bensőséges tiszteletet, hogy Szent Fiad vigaszt találjon a Téged szerető lelkekben! Szeplőtelen Szűz Mária engedd, hogy sokakat vezessek Hozzád és ne feledkezz meg rólam, hogy majd megláthassam szépségedet az égben, ahol még sokkal inkább foglak áldani, ó édes-, legszentebb Anyám, legtisztább Szeplőtelen Szűz Mária! 

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

Kinek higgyünk?

Az idők jelei, elsősorban bensőségesebb hitéletre kell, hogy késztessenek!

Kedves Testvérek!

Minden hónap harmadik, vagy negyedik csütörtökén 20 órától közös imádságot tartunk a Városliget szélén, a Dózsa György út Damjanich utcai torkolatánál állott egykori Magna Domina Hungarorum, közismert nevén 

Regnum Marianum-templom helyén.

Ezzel Regőczi István atya, Isten vándora lelki hagyatéka szerinti hagyományt folytatjuk, aki a Kútvölgyi Boldogasszony-kápolnából a virrasztás előtt minden csütörtökön elzarándokolt híveivel az 1951-ben az ateista önkényuralmi rendszer által lerombolt templom helyén állított emlék kereszthez és imádkozott Magyarország lelki megújulásáért, valamint a templom fennállásához köthető nevezetes eseményekről is megemlékezünk.

Tövábbi tervezett időpontok:

 Július 17. csütörtök      20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért
Július 29. kedd              19.00   Szentmise a Szent Család templomban, majd közös imádság, megemlékezés és virrasztása Regnum-keresztnél az utolsó szentmise 74. évfordulóján

Augusztus 28. csütörtök 20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

Szeptember 18. csütörtök 20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért
Október 10. péntek         12.00  Megemlékezés a templom  alapkő szentelésének 100. évfordulójáról és közös imádság a magyarság lelki megújulásáért

November 20. csütörtök  20.00  Közös imádság a magyarság lelki megújulásáért
December 8. hétfő           12.00  Teljes rózsafüzér imádság Kemenes Gábor atya vezetésével a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén, a templom búcsúnapja alkalmából a Regnum-keresztnél, utána szentmise a Szent István Bazilikában            

A közös imádságok időpontjairól, az egyéb eseményekről és a Magna Domina Hungarorum-templomról az alábbi oldal nyújt tájékoztatást: www.regnumtemplom.hu

Köszönjük az eddigi és a jövőbeli részvételt!

Ez az értesítés szabadon továbbküldhető!

Szeretettel várunk mindenkit!

     Apja nem küldte iskolába, hanem magántanárokat fogadott mellé.
Széleskörűen rendkívül tehetséges volt, nem csak a tanulásban, de a művészetek terén is, így a festészetben, a költészetben és nem utolsó sorban a zenében. Apja kérésére, napi három órát csembalózott, így tizenhárom éves korában már mester-fokon játszott. (Csembalóját, lásd alább!)
     Kikapcsolódása a lovaglás volt, de kevésbé a vadászat, mert sajnálta az állatok leölését.
     Sikeres kártyajátékosként volt ismert.
     Ezen felsoroltak azonban, kora úri társadalmának szokványos elvárásai voltak, melyekben igyekezett helytállni. Volt azonban Alfonznak egy-két, egészen egyéni jellemvonása is! 
     Rendkívüli módon kedvelte például az operát, de csak a zenéje miatt, úgyhogy a függöny felgördültekor felvett egy szemüveget, hogy ne is lássa a szereplőket és el tudjon mélyedni a zene szépségeiben. A színháztól és a színészkedéstől való viszolygása mindig megmaradt benne.
     „A színpadias bankettek és szórakozások ‒ írta később ‒, ezek a világ örömei, melyek tele vannak a keserű epével és éles tövisekkel. Akik végleg belemerültek, azok most sírnak rajta. Ebben nem volt ugyan súlyos bűn, de nagy szentség sem, amit Isten elvárt volna szolgáitól”.
     Alfonz magántanulói évei olyan sikeresek voltak, hogy a nápolyi egyetem követelményeinek is kiválóan megfelelt. Itt azonban nem csak a jogtudományokkal szembesült, hanem egy erőszakos, liberális légkörrel, a Római Szentszék- és a kifejezett pápaellenességgel is. (Úgy látszik, a recept hagyományos!) Ez a katolikus ellenesség próbára tette ugyan, de végül is megerősítette hűségét az egyházi Tanítóhivatalhoz! A tehetségeit csillogtató fiatalembert megkísértette a hiúság, de erkölcseire, tisztaságára kényesen ügyelt!

(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)

     A pontatlan hamletti kérdés, sorsdöntő ‒ és konkrét választ várna ‒, ám sokak még felnőttként is kerülő módon válaszolnak! Egy részük a maga és gyermekeik hitbeli kötődéséről, erkölcsi magatartásáról úgy vélekedik, hogy „ma már más a szokás és a társadalmi megítélés, a boldogsághoz pedig mindenkinek joga van”, a fiatalok persze egyszerűbben válaszolnak, vagy csak legyintenek: „ugyan hagyjatok már ezzel”! Persze kevesekben merül fel, hogy a boldogság forrása Isten!

De hogy is van ez? Nos, alapvetően mindenki az istenhit keresővágyával születik, melyet a szülőknek kell kibontakoztatniuk, megerősíteniük! Ezzel szemben a liberalizmussal fertőzött szülők nem iratják be gyermeküket hittanra, mondván „ha majd felnő, eldönti maga”! Ámde valódi döntésre akkor lenne képes, ha mindkét tanításról lenne ismerete! Ezzel szemben a materialisták nem várnak a felnőtté válásáig, hanem már az óvodáskortól folyamatos „kiképzésben” részesítik a felnövekvő nemzedéket! Az pedig pszichológiai tény, hogy az, amit rendszeresen táplálnak a fejlődő fiatal elméjébe, az meghatározhatja, hogy miként látja a világot. Így a szülők szeme láttára féloldalassá (egyoldalúvá) nevelődik az egészségesen született gyermek, mert csak az ellenérveket tanulják meg, de azt, hogy mit tagadnak, azt nem! Érdekes, hogy iskolai tananyag az ógörög mitológia alakjainak ismerete, ugyanakkor a keresztény hit személyeiről már nincs ilyen elvárás!! Ezáltal a fiatalságnak csak kis százaléka ismeri meg a keresztény hit és kultúra alapjait történelmi példaképeit, a hitben rejlő erőt, a remény készségét, az elhivatottság örömét. Ennél fogva tehát a szülők egy életre szóló – hacsaknem örök életre szóló – hiányosságban nevelik gyermeküket. Persze az ilyen fiatal is szembesül hitbeli kérdésekkel, ámde az ateizmus „értelmessé fogalmazott” érveivel, nem a megfelelő helyen keresi a válaszokat, és könnyen rátalál a New Age és a keleti vallások tanítására! Ennek folytán, hogyan dönthetne vallási kérdésekben ‒ akár saját ügyében is? Sőt, szülővé váltan már a gyermekeit is félinformáltan neveli és ezzel az ördögi kör bezárult!

Természetesen az ateizmus nem képes hosszú távú (transzcendens) ígéreteket kínálni és az érveik is gyakran „sántítanak”, ezért az ebben képzett ember gyakran csalódik és kiábrándul az egészből! Így a magát „intellektusnak” vélő ember, már nem foglalkozik a hinni vagy nem hinni kérdéssel, mert meggyőződése, hogy vallást a „papok találták ki”. Az már fel sem merül benne, hogy az istentagadó materializmust ki, vagy kik találták ki, kink, vagy kiknek a sugalmazására, amelyet „hittanként”, minden beiratás nélkül is kényszer-oktatják!

Ha ezt a kérdést felteszik egy ilyen „entellektüelnek”, akkor azt a választ kaphatja, hogy „ő nem hisz egyikben sem”! – És lám ekkor válik ki a féloldalas képzettből a „nihilista”, a semmiben sem hívő, a bárhogy szabadon alakítható embertípus! És ez a cél! (Folyt.)

Az Úr panasza

     1913. április 2-én reggel tanyasi szobájában megjelent az Úr és kiöntötte előtte Szent Szíve titkát. Közölte Pio atyával, hogy feladata a szentmisét az emberiség életének középpontjába állítani, hogy Őt, KRISZTUST, a Megváltót a Szent Áldozatban mindenki felismerje, kövesse és ezáltal üdvözüljön.

E látomásban az Úr Jézus kinyilvánította keserűségét, hogy sok pap nem tölti be méltóképpen magasztos hivatását, közönyösek a szentmise iránt, miként közönyösek a hívek is. Bátorította őt a teljes önátadásra, és tudomására hozta, hogy benne és általa akarja ezt a szemléletet megváltoztatni, hogy példaképe lehessen a papoknak és a világiaknak egyaránt. Pio atya elmélkedés látomásáról levélben beszámolt lelkiatyjának, egyben kérte, hogy levelét mutassa meg tartományfőnökének, P. Benedettónak is.

„Mielőtt pénteken reggel felkeltem volna, megjelent szobámban Jézus. Teljesen összetört és sebektől eltorzult volt. Ekkor a szerzetes- és világi papság – köztük magas egyházi méltóságot viselők –, sokaságát mutatta meg nekem. Egyesek éppen miséztek, mások készülődtek, ismét mások a szentmise befejezése után voltak. Gyötrelem volt látnom, hogy Jézus szenved a fájdalomtól. Meg akartam kérdezni, hogy – mikor tekintetét a papokra irányította és rémülten elfordult tőlük, – miért nézett énrám?!

Félelmem egyre nőtt. Ekkor arcán két könnycseppet láttam legördülni, és felháborodottan kiáltott: MÉSZÁROSOK! Ismét rám nézett és így szólt: ”Fiam! Ne gondold, hogy halálfélelmem csak három óráig tartott. Nem! Ezek miatt a rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott lelkek miatt a világ végéig halálosan gyötrődöm! Amíg halálfélelmem tart, virrasszatok! A részvét és az együttérzés egy-egy cseppjéért sóvárgok; de magamra hagynak a közönyösség kínjával. Ó, mily lelketlenül viszonozzák szeretetemet! És ami méginkább elszomorít, hogy közönyükkel megvetés és hitetlenség is párosul. Hányszor lesújtottam volna már rájuk, ha az engem szerető lelkek ettől vissza nem tartottak volna! Írd meg lelkiatyádnak, amit ma reggel hallottál és láttál. Kérd őt, hogy leveledet mutassa meg a tartományfőnöknek."

(folyt.) Források az I. részben!

Lehet-e váratlan az, ami kétezer éve várható?

Szent Alfonz, egyike a legnagyobb Mária-tisztelőknek

Forrás 1; forrás 2;  Liguori Szent Alfonz - Szűz Mária dicsősége, Kalocsa 1924. 10: Bocsa József Sch.P: A szentektől tanulni, KORDA Kiadó 1995

     Liguori Szent Alfonz 1696. szeptember 27-én, a Nápoly melletti Marianellában született az Alfieri ‒ régi nápolyi nemesi ‒ család első gyermekeként. Még születése napján az Alfonz Mária nevet kapta a Szent Keresztségben. Egyébként Alfonzot még hét testvér követte a családban.
     Az elsőszülöttet köszöntendő, látogatóba jött a házhoz Girolamo Szent Ferenc, a szent jezsuita, Nápoly misszionáriusa. A boldog szülők azonnal hozták az újszülöttet, hogy áldja meg. Az akkor 45 éves Ferenc karjába vette a gyermeket, megáldotta, és ezt mondta az ámuló szülőknek: ,,Ez a gyermek magas kort ér meg, igen öreg, több mint kilencvenesztendős lesz. Püspök lesz belőle, és nagy dolgokat visz majd végbe az Üdvözítőért!”
     A prófécia egy csöppet sem nyerte meg a királyi ellentengernagy papa Don Giovanni Liguori tetszését, aki jól fizető világi méltóságra szánta a fiát.
     Alfonz, spanyol származású édesanyjától Anna Catarina Cavalieritől a
kitartást és a jámborságot, atyjától pedig a heves vérűséget örökölte.
     Az öröklött adottságairól tanúskodik gyermekkorának egyik jelenete: a Boccia-kertben több gyermek játszott, és hívták maguk közé Alfonzot is. Ő szabadkozott, mert nem ismerte a játékot, de aztán engedett az unszolásnak és ‒ kockajátékról lévén szó, amelyet a gyermekek pénzben játszottak ‒ dobásról-dobásra nyert. Akitől elnyerte a pénzét, bosszúsan a szemére vetette, hogy becsapta őket, mert nagyon is érti a játékot, melyet azért tagadott, hogy jobban kifoszthassa őket. Alfonz erre fölkiáltott: ,,Micsoda?
Hogy egy pár nyomorult fillérért Istent bántsam?” ‒ azzal odacsapta a pénzt, és elfutott. Este a játszótársak látták, hogy egy bokor előtt, melynek ágára egy Mária-képet függesztett, térden állva imádkozott. (folyt.)

A Feltámadás reményében

     Mária töretlenül hitte, hogy Fia feltámad a halálból és a Nagypéntek sötétsége után tántoríthatatlanul várta a Feltámadás hajnalát. "Mária a hit által részesedik fia halálában a megváltó halálban" (Redemptoris Mater 18), s e hite révén, amelyet sértetlenül megőrzött abban a nagy harcban, amilyenben addig egyetlen emberi teremtménynek sem volt és ezután sem lesz része, azt is kiérdemelte, hogy minden emberi teremtmény felülmúló intenzitással részesüljön a megdicsőült Fiú új létének ‒ Feltámadás utáni – megtapasztalásának élményében. /3/
     Mária boldogsága és nagysága tehát hitének köszönhető ‒ mindig hitt ugyanis Istennek és együttműködött vele. Nincs senki, akinek nagyobb gyűlöletet kellett volna elviselnie, mint Máriának földi élete során. Egyetlen emberi teremtményre sem támadt tombolóbb dühvel a gonosz lélek, mint rá, de ő a legcsekélyebb mértékben sem engedett neki. Mária mindig határozottan és maradéktalanul "nem"-et mondott a gonosz léleknek, Isten szeretetére pedig éppoly határozott és mindenre kiterjedő "igen"-nel válaszolt. Az ördög támadása a Kereszt lábainál érte el csúcspontját, a Fiú Keresztről történő levételének pillanatában és a temetést követő órákban.
Isten és az emberiség iránti szeretetében Mária felajánlotta szenvedéseit, melynek intenzitását soha, egyetlen emberi teremtmény sem fogja megtapasztalni. Egész élete során mindenekfölött szerette Istent, és percről-percre akaratához alkalmazkodott. A kezdeti szentségtől kiindulva, lépésről-lépésre magasabbra emelkedett az életszentségben, amely meghaladta minden Angyal és minden korok összes szentjeinek szentségét, olyannyira növekedett ugyanis az Istennel való szeretetegységben, hogy testestől-lelkestől a Mennybe vétetett, az egyesülésnek olyan csúcsára jutva, amihez foghatót soha, egyetlen angyali vagy emberi teremtmény sem fog elérni. Mária utolérhetetlen szentsége nem azt jelenti, hogy ne követhetnénk evangéliumi magatartását. Kövessük Őt és részünk lesz Szent Fia dicsőségében!

 (Forrás: F. BAMONTE: Szűz Mária harca, IHTYS 2014. 131 o. nyomán)
-------------------------
/3/. Erre a témára vonatkozóan vö. II. János Pál, Rosarium Virginis Mariae 23., ill. Általános kihallgatás, 1997. május 22.

     Egy napon Pio atya és Don Salvatore a faluban sétáltak – épp ott, ahol ma a pietrelcinai kapucinus kolostor és a szeminárium áll. Pio atya átszellemült, prófétai hangon így szólt: „Don Salvatore, ó mily csodás tömjénillat, és mily gyönyörű angyali ének! Nem hallja?” A plébános kérdőn nézett fiatal barátjára: „De Padre, megbolondultál vagy alszol? Nincs itt semmiféle tömjénillat, legkevésbé angyali kórus!” Pio atya csak ennyit jegyzett meg: „Egy napon, tisztelendő atyám, itt kapucinus kolostor fog állni, ahonnan a barátok imáinak tömjénje, s a dicséret éneke fog felszállni az Úrhoz!”16

Padre Pio mély részvéttel volt a tisztítótűzben szenvedő lelkek iránt. Talán senki sem ajánlotta fel magát oly teljesen, olyan hősiességgel, mint ő. Felajánlása nyomatékául még provinciálisa engedélyét is megkérte. 1910. november 29-én ezt írta felettesének: „...Egy idő óta erős vágyakozás él bennem, hogy magamat engesztelő áldozatul ajánljam fel az Úrnak a szegény bűnösökért és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért. Ez a vágy csak erősbödik és valóságos szenvedéllyé válik. Igaz, már többször felajánlottam magamat az Úrnak és kértem Őt, hogy a bűnösöknek szánt – és a tisztítóhelyen kirótt – büntetéssel százszorosan engem sújtson, hogy a bűnösök megtérjenek, a szenvedő lelkek pedig mielőbb az égbe jussanak! Most azonban felajánlásomat az Ön hozzájárulásával akarom megtenni. Meggyőződésem, nem lesz akadálya az engedélynek.”17

Egy alkalommal lelki barátjának így nyilatkozott: „Számomra az élet kérlelhetetlen mártíromság. Az a tudat erősít, hogy Jézus iránt való szeretetből teljesen Neki szentelem életemet.”18

A bizonytalan egészségű atya annyira kereste a bensőséges imára alkalmas csendet, hogy anyja és rokonai azt ajánlották, költözzön ki a Piana Romana-i tanyára, ahol a csend és a jó levegő javára lesz. Az atya ott töltötte napjait és többnyire édesanyja vitte neki az ételt. Egyedül csak a faluszéli kis kápolnába járt be, bensőséges hajnali misét bemutatni. Pio atya közvetlenül Krisztussal élte át a szentmise lényegét, oly megrázóan, hogy azon később pápák, főpapok és papok, hívek és hitetlenek okultak és döbbentek meg, mert – akarva-akaratlanul – a Golgotán találták magukat.

(folyt.) Források az I. részben!

__________________________________________

16. Die Stimme P.P. 26. évf. 3. nyomán. Pio atya látomása, egyébként megvalósult!

17. Levelek, 206.

18. Levelek

Ha ez igaz, akkor végidő-próféciának megdöbbentően pontos!

A Megváltó Társa

     Jézus Krisztus és Fájdalmas Anyja közös szenvedésének köszönhetjük az üdvösséget és minden jót. A megváltó Jézus után tehát, Mária joggal tart igényt az egész emberiség elismerésére, mely nem alaptalanul hirdeti őt boldognak. Nyilvánítsuk ki hálánkat azáltal, hogy Szeplőtelen Szívének ajánljuk minden szenvedésünket és fáradozásunkat, amit Isten és ember-társaink iránti szeretetből teszünk.
     A kísértések, megpróbáltatások és szenvedések, az Isten Anyját életé-ben, egyetlen pillanatra  sem kerül-ték el, és a sátán mindent meg is próbált, hogy akár a legkisebb mértékben is, de kételyt ébresszen Benne Isten üdvözítő szándékai iránt.
     A legnagyobb harcot Mária hite ellen a Kereszt lábánál indította a sátán, ahol gonoszságának teljes erejét bevetette, hogy kétséget ébresszen benne. Annak ellenére azonban, hogy Mária szívét a leggyötrelmesebb fájdalom töltötte el, amit emberi teremtmény érezhet ‒ ő tudta, hogy ki Az, aki meghal a Kereszten és hogy így kell meghalnia ‒ , az élő és sziklaszilárd hitéből mérhetetlen szeretet fakadt. A sátán mindenféle módon próbált rést ütni Mária hitén, hogy legalább parányi kétséget ébresszen benne, de a legcsekélyebb mértékben sem sikerült csorbát ejtenie rajta. Mária rendíthetetlenül hitte, hogy ez a fájdalmas és látszólag abszurd halál Jézus győzelmét, diadalát és uralmát jelenti, amellyel beteljesíti az egész emberiség ‒ s így az ő személyes ‒ Megváltását is, ami az ő esetében előzetesen érvényesült. Mária megértette, hogy e halál révén teljesül be az a nagyságról szóló prófécia, amelyet Gábriel Arkangyal előre meghirdetett neki: "Nagy lesz Ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úristen neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége" (Lk 1,33).

(Forrás: F. BAMONTE: Szűz Mária harca, IHTYS 2014. 130; 137 o. nyomán)

(folyt.)

     Egy napon a gvárdián atya így szólt a látogatóban lévő édesanyjához: – Donna Giuseppa! A fia nagyon jámbor, nem is találunk benne hibát, de az egészsége... nos, igen aggasztó!

Hát igen! Pio testvér életének egyetlen kényes pontja volt, s ezt a váratlan lázrohamokkal járó bizonytalan egészsége jelentette. Magas lázától a kolostor hőmérői rendszerint szétrobbantak. A betegápoló testvér jó ötlettel fürdőhőmérőt kezdett használni, mely nagy megdöbbenésre olykor 48 fokot is mutatott.

A nehézségek ellenére 1904-ben gimnáziumi tanulmányokat folytatott, 1905 októberétől pedig filozófiát tanult. 1907. január 27-én tette le az ünnepélyes fogadalmat, majd ezt követően teológiát tanult. 1909. május 15-én egészségi állapota miatt hazaküldték Pietrelcinába, bár felkészülését a papi hivatásra tovább folytathatta. 1909. július 18-án diakónussá szentelték a morcónei kolostorban.

1910. január 22-én tartományfőnökéhez benyújtott pappá szentelési kérelmében így írt: „Egy idő óta azon fáradozom, hogy szívem olthatatlan vágyát elfojtsam, de bevallom Önnek, minden törekvésemmel csak azt értem el, hogy e vágyakozás egyre fokozódik! Most a vágyamat arra akarom bízni, aki bennem felkeltette.”15

1919. május 10-én szentelték pappá a benventói dómban. Pio atya életének legnagyobb vágya valósult meg. Hívő családja őszintén osztozott örömében. Felettesei, egészségi állapotára való tekintettel továbbra is Pietrelcinában hagyták. A faluban első, akit meggyóntatott, igen beteg egykori tanítója volt – „a kiugrott pap” –, aki ezt követően hamarosan meghalt. A falu népe csupán azt kifogásolta a fiatal papban, hogy „a kis padre miséinek soha nem akar vége szakadni!” Még panaszt is tettek az esperesnél, aki Don Salvatorét bízta meg a panasz orvoslásával.

A plébánosnak el kellett ismernie, hogy az észrevétel jogos, mivel fiatal barátja valóban elveszti időérzékét az oltárnál. Csupán a szent engedelmességre való hivatkozással sikerült némileg kordában tartani Pio atya miséit. Ő azonban utána „kárpótolta” magát, mikor is a főoltár mögé rejtőzve órákig maradt mély összeszedettségben. Gyakran rázárták véletlenségből a templomot. Egy alkalommal, mikor hosszas keresést követően a kőpadlón fekve önkívületben találták, azt hitték, hogy meghalt.

(folyt.)

Források az I. részben!

(Lent a Benventói Dóm)

____________________________________________

15. Levelek, 178-179.

Mitől “végidős” a végidő?

     Egyre gyakrabban vált beszédtémává a fiatal novícius cellájából hallható pokoli zaj. Reggelente Pio testvér arcán láthatók voltak az elkékült ütések és horzsolások nyomai. Valójában hihetetlen nagy kísértéseknek, harcoknak és sátáni ütlegeléseknek volt kitéve novíciusunk. Lelki atyja ezekből az éjszakai viadalokból azt az egyszerű, de bölcs következtetést vonta le, hogy Frater Pio nagy dolgokra van kiválasztva.

Pio testvér legszívesebben Krisztus passióján és a szenvedés misztériumán elmélkedett. Átérezte a teljesen magára maradt, vérrel verejtékező Üdvözítő szomorúságát, akit saját barátai helyett is csupán az angyalok vigasztaltak. Valamiképp szeretett volna részt vállalni Krisztus megváltó munkájában. Szerette volna letörölni a kereszt tövében álló – a szenvedéstől szinte megkövült – Istenanya könnyeit. Nyomorúságos cellájában egy csodatévő Szűz Mária kép függött, ugyanaz, mely előtt Peppa mama imádkozva, az ismeretlen földre utazó férjét a Szűzanyára bízta.

Pio atya később, mikor az imádságról esett szó, ezeket mondta: „Mihelyt imádkozni kezdek, szívemet élő szeretet járja át!... Hangot hallok bensőmben, mely megállás nélkül azt mondja: szenteld meg magad és szentelj meg másokat is!”14

Egykori lelkivezetőjétől tudjuk, hogy röviddel szerzetbe lépése után látomásban részesült. 1905 nyarán az esti ima után, cellájában szokatlan esemény játszódott le. Elmerülten a szentolvasót imádkozta, mikor a cellaajtóban hatalmas, torzfejű vadállat jelent meg. Pofájából tüzet okádott. Frater Pio rémületében az ágyára zuhant, eközben azonban érthetően hallotta, hogy a besti gyűlölettől rekedtes hangon szűkölte: Ő AZ! A szörny egy ugrással az ablakpárkányon termett, majd onnan a szemközti ház tetejére dobta magát és eltűnt. A legérdekesebb az, hogy egy civil tanúja is volt az esetnek, egy kőművesmester, ki este épp hazafelé tartott, mikor Pio testvér ablakából egy égő szemű bozontos kutya-félét látott kiugrani, és a háztetőkön keresztül eltűnni. Az egész környéken híre ment a dolognak.

Frater Pio, ez a sápadt, beesett arcú novícius napokon át megvolt táplálék nélkül. Elegendő volt számára a szentáldozás! Ha a szent engedelmesség nevében mégis evésre kényszerítették, kiadta magából az ételt. Volt, hogy huszonegy napig csupán az Eucharisztiából táplálkozott! Egy alkalommal a novicmester nem engedte szentáldozáshoz. Majdnem belehalt! – Nem ismételték meg vele többé.

(folyt.) Források az I. részben!

________________________________________

14. Pio atya levelezései (a továbbiakban: Levelek:…) Névtelen kézirat nyomán (a továbbiakban: N.N.)

Ne akkor kezdjünk könyörögni az Úrhoz, amikor már ...!

     A rózsafüzér és a szentségimádás megnyithatja sokak szívét Krisztus szeretetére, és ez benső indíttatást ad az engesztelő összefogásra! Ezt az esetleges késztetést azonban illő teljesítenünk a lehetőségeinkhez képest! Vegye tehát mindenki személyes meghívásnak a Jézus zászlaja alatti engesztelő tevékenységet, amíg teheti, mert érezhető módon ádáz harc folyik a világban a lelkek vesztére!

Ha minden egyházközségben, vagy a plébániák többségén megalakulna egy-egy engesztelő csoport, akik a rózsafüzér ima mellett, idejük egy részét egymásközt megosztva az Oltáriszentség előtt töltik ‒ nyilvánvaló ‒, hogy lelki változást remélhetnek a családokban az országban és a világban!

E kezdeményezés elterjedése kiváló felelet lenne a mai idők egyre sötétebb jelei­re, melyben a keresztény értékrendet a közéletből kiiktatni igyekszenek. Sajnos erre némely egyházi ökumenikus törekvés is rásegít a szentség-kiszolgáltatások "liberalizációjával", és a "szentségi gesztusok" elhagyásával! Ezért égető szükség van a rózsa­füzér imádkozására és az Eucharisz­tia tiszteletének megújítására, külö­nösen ott, ahol az emberek az elvilágiasítás következté­ben eltávolodtak a legnagyobb kincs­től: a Legméltóságosabb Oltáriszentségtől!

Általános mozgósításra van tehát szükség, amíg nem késő, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus szeretetének ere­jével harcoljunk a gonosz ellen.

(Képek az internetről!) (vége!)

Mária rendíthetetlen hite

     A Szent Szűz hite, a Megtestesülés első pillanatától, a szeplőtelen méhében fogant Ige imádatában és mérhetetlen szeretet-fellángolásban nyilvánult meg, s ez nem is történhetett másként.
Ő a Szent és Szeplőtelen, felemelt fejjel állt a Kereszt lábánál, megtámadhatatlanul, megingathatatlanul, a legtisztább érchez hasonlóan, szeplőtelenül, a kétely legcsekélyebb árnyéka nélkül. Akkor sem tántorodott meg, amikor látta, hogy Fiát megostorozzák és Keresztre feszítik. Soha nem kételkedett Fia szavaiban – amit Tőle kapott és követett –, s aminek a beteljesüléséért olyan sokat imádkozott születésétől fogva.
     A Fájdalmas Szűz, a többi emberhez hasonlóan ‒ de, Szeplőtelen Fogantatásának köszönhetően, "kiválóbb módon" ‒ részesült a Megváltásban, amelynek gyümölcseit megelőlegezetten élvezte, mégis sajátosan részese lett a Fiú Megváltó Szenvedésének.
Mária, osztozott Szent Fia mély benső készségeiben, s a megfeszített Messiást ért arcátlan gyalázkodásokkal szembehelyezte az engesztelést és a megbocsátást, csatlakozva az Atyához intézett könyörgéshez: »Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek« (Lk 23,34). A Kereszt lábánál az Anya »eggyé forrt Fiával a szenvedésben«. 
     Egyszülöttjével, akinek áldozatához anyai lélekkel csatlakozott, szeretetből beleegyezve a tőle született "áldozati Bárány" föláldozásába. A Zsinat ezekkel a szavakkal »Mária részvétére« emlékeztet, aki szívében újraéli Jézus minden testi-lelki szenvedését, ugyanakkor kiemeli a megváltó szenvedésben való részvételi szándékát is, ill. azon óhaját, hogy szenvedéseit Fia papi áldozatával egyesíthesse.

A zsinati szöveg hasonlóképpen nyilvánvalóvá teszi, hogy Mária beleegyezése Jézus feláldozásába nem passzív elfogadást jelent, hanem valódi szeretetaktust, mellyel engesztelő »áldozatul« felajánlja Fiát az emberiség bűneinek engeszteléséért. /1/

Joggal mondható tehát, hogy Mária, a szenvedő és haldokló Fiával együtt szenvedve és majdhogynem meghalva, "Jézus Krisztussal együtt váltotta meg az emberiséget". /2/

(Forrás: F. BAMONTE: Szűz Mária harca, IHTYS 2014. 134; 136; 137 o. nyomán)

(folyt.)
-----------------------
/1/. II. János Pál, Általános kihallgatás, 1997. április 3.
/2/. XV. Bendek, Inter sodalicia kezdetű apostoli levele, 1918.

Az Isteni Irgalmasság kínálta utolsó esély

(Ezen sorokat fogadják csupán "elmélkedési pontokként",
mely Gloria Polo Ortiz, "Akit villámcsapás ért" c.
könyvéből való! Szépen megmagyarázza, vagy legalábbis
képivé teheti számunkra az Üdvözítő Kegyelem hatalmas misztériumát!)

     Azért utál az ördög minket katolikusokat olyan nagyon, mert van Oltáriszentségünk, mert az Oltáriszentség nyitott kapu az ég felé, s ez az egyetlen kapu. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete lesz!” – mondta Jézus. Az Oltáriszentség nélkül, azaz az Úr szent Testének és drága Vérének vétele nélkül, senki nem juthat be a Mennyországba.
     Az Úr odamegy minden haldoklóhoz, mindegy milyen hitű vagy hitetlen. Minden emberhez odamegy az Úr az utolsó órában, felfedi magát, és szeretettel és irgalommal azt mondja: „ÉN vagyok A TE URAD!”
Ha az ember elfogadja az Urat és bűnei megbocsátását kéri, példátlan dolog történik, amit nagyon nehéz megmagyarázni: az Úr a lelket magával viszi egy helyre, ahol szentmise folyik, és ez az ember fogadja az Oltáriszentséget, az Útravalót.
Ez misztikus szentáldozás. Csak az, aki magához vette az Úr testét és vérét, juthat a mennybe. Ez titkos kegyelem, amit Isten az egyházunknak adott, és olyan sok ember van, aki csak szidja az egyházat. Csak a Katolikus Egyház által kapjuk meg az üdvösséget.
     A haldokló, aki elfogadta az Urat, megkaphatja az üdvösséget, és a tisztítótűzbe kerül, megmenekül a kárhozattól. A tisztítótűzbe az Eucharisztia kegyelméből jut tovább. Ezért gyűlöli úgy a papokat az ördög. Amíg vannak papok, lesz, aki a kenyeret és a bort átváltoztatja Jézus Testévé és Vérévé.
Ezért kötelességünk, hogy imádkozzunk a papokért, mert a démon szakadatlanul küzd ellenük. Az Úr mindezt megmutatta nekem.
     Csak a papok segítségével tudjuk a kegyelemben gazdag bűnbánat szentségét elnyerni. Az ő közreműködésükkel nyerhetünk bűneinkért bocsánatot.
     Tudják, mi a gyóntatószék? Ez egy tisztító medence, a lélek fürdője. Nem vízzel és szappannal fürdés, hanem Krisztus vérével.
Ha az ember lelke a bűnöktől piszkossá és feketévé válik, a szentgyónásban Krisztus vére tisztára mossa. Ezzel elszakadnak a láncok, amivel a lélek a Sátánhoz kötötte magát.
     Ezért logikus, hogy a Sátán a papokat gyűlöli, és őket kísérti a legjobban. Még az a pap is, aki maga is bűnös, jogosult feloldozni és a szentségeket kiszolgáltatni. Az Úr megmutatta nekem, hogy ez az Ő Szívének Sebében történik. Vannak olyan dolgok, amelyek meghaladják az emberi értelmet, mert szellemi valóságok. Az Úr Sebein keresztül a lélek isteni dimenziókba emelkedik. Felemelkedik az isteni Irgalmassághoz, az isteni irgalmasság kapujába. Felemelkedik, és az örök főpásztor szívében, ahol a vérző kereszt áll, a kereszt szent vére tisztára mossa.

     Amikor Grazio papa 1903-ban hazatért Amerikából, Francesco akkor már kapucinus volt Morconéban. Apja el is határozta, hogy Michelével látogatást tesznek nála, ám csalódniuk kellett. Amint az újoncmester, P. Tommaso di Montsanangelo kíséretében előttük állt Frater Pio, Grazio azt hitte, hogy kisebbik fiának elment az esze. Francesco ugyanis lehajtott fővel csak állt szótlanul látogatói előtt. Apja szemrehányólag oda is vetette a novicmesternek: „Mit tettetek a fiammal? Rá sem lehet ismerni!” Egy szempillantás alatt azonban változott a helyzet, amikor P. Tommaso feloldotta a hallgatási parancsot (szilenciumot). Ekkor a kis novícius apja karjaiba vetette magát, és átölelve szólongatta: „Papa, kedves Papa!” Grazioék két napig maradtak még Morconéban, majd hazatértek, hogy rendezzék Michele esküvőjének előkészületeit. Természetesen erre hivatalos volt Frater Pio is, de nem mehetett. Mintegy vigasztalásul írta levelében, hogy nemsokára egy hasonló nagy ünnepen úgyis majd együtt lehetnek. (Pappá szentelésére gondolt.)13

Egy esztendő elteltével Pio testvér felcserélte Morconét a a Pianesei kolostorral. A napirend itt is szigorú volt, de könyveket már lehetett olvasni, persze csak azt, amit az újoncmester adott.

Frater Pio például megkapta XIII. Leó pápa írásait, így a „Szabadköművességről” szóló dekrétumát, és a „Rerum Novarum” című, az új szociálpolitikáról értekező dokumentumát. Mindezt annak ellenére, hogy a kolostorban szigorúan tilos volt politizálni, sőt még a szocializmus szó is tiltott, miként a szabadkőművesekről vagy az anarchistákról sem volt szabad beszélni. A fentiek ismeretében többet imádkozott a népért.

Pio testvérnek nem volt szüksége utasításokra. Nagyra becsülték, mert készséges volt, csendes, szorgalmas és kész minden önmegtagadásra. Elöljáróit csupán az aggasztotta, hogy eléggé beteges, gyakran voltak lázrohamai és szűnni nem akaró köhögései. A kolostor folyosóin rendtársai azt pusmogták, hogy baj van a tüdejével, és nem nagy jövőt jósoltak neki. Akadt olyan öreg kapucinus is, aki nyíltan megmondta, hogy jobb lenne, ha ez a pietrelcinai „szentecske” visszamenne a kecskéihez. Frater Pio együttérző igazi baráti szót csak Camillo testvértől, a koldulóbaráttól kapott, aki viszont legtöbbször úton volt. (Folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

13- Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán 143.

Szánjunk időt az imára és a szentségimádásra!

     Nem csak a hívő emberek számára megtapasztalható tény, hogyha valamely térségben elhatalmasodott a bűn és a romlott a közbiztonság megfékezésére a lakosság szervezett szentségimádó ima-láncba fog, akkor a terület látványosan a békesség szigetévé válik.

Nos, érdemes belefogni a szervezett rózsafüzérező örökimádásba, melynek eredménye példaként hathat a környező településekre is, ezzel megvalósítva a Fatimai Engesztelés terjedését! Ez az engesztelő mód, nem csak magán tudhatja Szent II. János Pál 1986-os áldását a Laikusok Szentségimádó Mozgalmára vonatkozóan, de az ún. "jerikós" összefogást is megvalósítja!

A fenti engesztelő szervezettség, látványos sikereket ért el Észak- és Dél Amerikában, sőt Lengyelországban is!

A létrejövő szerveződések betagozódhatnak a Szeretetláng Mozgalomba is, melyben az Istenanya Szíve Szeretetlángjának többlet-kegyelmi hatása által hatékonyabbá tehetik a gonosz elleni harc fegyverét! Ez az engesztelési mód a gyakorlatban egy-egy adott (helyi-, országos-, vagy akár globális) célra felajánlott, rózsafüzérimával egybekötött szervezett és állandó szentségimádást jelent, természetesen a helyi plébános, vagy egyházmegyés püspök vezetésével.

Ajánlott alapszándék: "a Szentségek, a kereszténység és a magyarság védelmére a világban!" (Ezt természetesen elégséges a rózsafüzér elején, vagy tizedek végén kimondani, pl. így: "Magyarok Nagyasszonya könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását a Szentségek, a kereszténység és a magyarság védelmére a világban! Amen"

A bűn és a lelki pusztítások elleni engesztelő szerveződésbe regisztráció nélkül is bekapcsolódhat minden Rózsafüzér Társulat, imaközösség, plébánia, kolostor, kórház, nyugdíjas otthon, amiként az iskolák és a családok is!

(Képek az internetről!)

(folyt.)

Van akiknek már „utolsó” a jel, van akiknek még nem az

Aki nem az Egyházban és nem az Egyház tanítása által evangelizál, az hamiskodó, tolvaj és rabló!

     Jézus mondja: „Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora (vagy hozzá tartozik). Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.” (Jn 10,1-5) Sajnos sok a báránybőrbe bújt farkas, melyek, ha a pásztor hangját utánozzák is, de hamisat szólnak, a hiszékeny bárányok pedig könnyen elkóborolnak és elvesznek!

     Mert mondva van: "Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok.(Mt 7,15) Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék. Íme, előre megmondtam nektek.” (Mt 24,24-25)

     „Ezt az erőt ‒ folytatja Antalóczi atya ‒, ezt az ajándékot azonban csak az nyerheti el, aki kinyújtja érte a kezét. A Szent Szűz célkitűzése világos:"akarom, hogy egyetlen lélek se kárhozzon el! Akarjátok ti is Velem együtt! Azért adom kezetekbe a fénycsóvát, mely Szívem Szeretetlángja.” (III/144)

Folytatva a Napló szavaival: „Eddig még soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére! (I/85) Tüzet tűzzel fogunk oltani: a gyűlölet tűzét a Szeretet Tüzével. A sátán gyűlöletének tüze már oly magasra csap, hogy azt hiszi győzedelme sikerrel jár, de az Én Szeretetlángom megvakítja. Ehhez kell nekem a ti áldozatotok, hogy a pokol gyűlöletétől égő elmék és szívek, Szeretetlángom szelíd fényét átvegyék.” (Vö. III/203) – idézet vége!

Az Úr biztató szava a Naplóban: „Áldozat! Imádság! Ez a ti eszközötök. A cél a megváltó munka érvényre juttatása.” (Vö. II/108)

Don Stefano Gobbi: ,,A Szeretet Lelkének tüze hamarosan véghezviszi a nagy megtisztulás művét.” (KK 1982. 5. 30.)

A küzdelem sikeréhez reményt ad a Szűzanya fatimai ígérete is, miszerint Szeplőtelen Szíve fog győzni ‒ és hogy mikor? ‒ Na ez az ami rajtunk múlik!

Imádkozzátok tehát: Szűzanyánk, áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását

az egész emberiségre! Amen. (Befejzve.)

     1903. január 22-én öltötte magára a kapucinusok barna ruháját, s vette fel a PIO testvér nevet. Az újoncélet hihetetlenül kemény és szigorú. Vasfegyelem és állandó önmegtagadás volt az elvárás. Éjfélkor ütögetett deszkalapok hangjára fel kellett kelniük és a kórusra sietniük, hogy zsoltárokkal dicsérjék az Urat. Mezítlábas saruikban, a cellák és a folyosók dermesztő hidegétől és a megszakított alvás kínjaitól bódultan vacogtak. Frater Pio is a hidegtől szenvedett a legtöbbet.

Ötkor volt ébresztő, s csak néhány percük volt a mosdásra, ágyazásra és máris a kórusra siettek a szentmise előtti elmélkedésre. Nyolc órakor reggeli, utána a 15 oldalas Regula ismertetése. Egy éven keresztül ez a 15 oldal volt minden megengedett olvasmány. A lelkükbe kellett ivódnia Szent Ferenc atyjuk akaratának.

A délelőtt további részében kitakaríthatták celláikat, kimoshatták ruháikat, mindezt teljes szilenciumban. Jártukban-keltükben csak az AVE-t recitálhatták. A legtöbbször nagyon szerény ebédet 12-kor vehették magukhoz. Kora délután séta a kolostorkertben, tanulás, elmélkedés, rózsafüzér. Hétfőn, szerdán és pénteken bűnbánati gyakorlatot tartottak. Vacsora után a kóruson, eloltott világítás mellett, – a csuhát vállig felhúzva – magukat vékony fémlánccal ostorozták. Közben a „Miserere-t” énekelték, s Krisztus kínszenvedésén elmélkedtek.

Igazi hivatás nélkül ezt az életet egyetlen újonc sem bírta volna. Giovanni – Francesco pietrelcinai barátja – már azon volt, hogy elhagyja a kolostort, s így szólt Pio testvérhez: „Te Franci! Ez az élet túl kemény, nem nekünk való. Döntöttem, holnap elmegyek! Velem jössz?” Francesco ezt ördgöi sugallatnak fogta fel, és így válaszolt: „Giovannale, miket beszélsz?! Hát nem megtettünk mindent, hogy ide kerülhessünk, és most meghátrálnánk? Mit szólnak ehhez szüleink és azok, akik oly sokat segítettek? Nem! Nem hátrálhatunk meg, és nem megyünk sehová! A megpróbáltatások azért vannak, hogy megedződjünk a nehézségekhez, de Jézus és a Szűzanya látják küzdelmünket és segíteni fognak, ha kitartunk! Nézd a többieket! Senki sem született szerzetesként!”12 És Giovanni maradt, Pater Anastasio lett a neve, és örökké hálás volt jóbarátja szavaiért. (Folyt.) Források az I. részben!

____________________________________

12. Die Stimme P.P. 29. évf. 1. nyomán

A végidők titkai

     Ez a globális kiáradás az Úr szavai szerint: „szinte olyan lesz mint az Első Pünkösd, mely a földet elárasztja Szent Lelkével, Szent Lelkének erejével. Ez lesz a nagy csoda! A hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül, és ez a Szent Szűz Szeretetlángja által új világot teremt. A hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (Vö. II/93-94) – idézet vége!

Dr. Antalóczi Lajos pápai prelátus a fentieket tömören így fogalmazza meg a Jelenések, üzenetek és a jövő című könyvében: „A Szeretetláng kegyelmi adomány. Mégpedig erő, amely átjárja a szívet és az akaratot. Erő, amely helyreállítja bennünk az értékrendet; erő, amely átformál, szeretni tanít, készségessé tesz bennünket Jézussal együtt és Jézussal teljesen azonosulva hatékonyan és kitartóan részt vállalni a lélekmentő munkában. A szeretetláng segít megérteni a Szent Szűz szándékát. Segít tárgyilagosan felismerni valós helyzetünket. Másként fogalmazva: a Szeretetláng az a kegyelmi adomány, eszköz, amely hozzásegít bennünket a Boldogasszony tevékenységének értelmezéséhez, és erőt ad kérésének, az engesztelésnek következetes megvalósításához, és az apostolkodáshoz. Ennek pedig kizárólagos célja, hogy egyetlen lélek se kárhozzék el. A Szeretetláng a bennünk és általunk szabadon működő Jézus Krisztus.”

Majd így idézi a Lelki Naplót: „Ilyen hatalmas kegyelmi erőt még nem bocsátottam a rendelkezésetekre, mint most, Szívem szeretetének izzó lángját. Mióta az Ige testté lett, ily nagy megmozdulás nem történt részemről, mely így tört volna felétek, mint ahogy Szívem Szeretetlángját küldöm hozzátok. Ilyen még nem volt, mely a sátánt így megvakítsa. (I/84) Ezt az erőt mindenki fogja érezni, mert nemcsak a Nekem ajánlott országban, hanem az egész földkerekségen ki fog gyúlni, és az egész világon el fog terjedni, még a legmegközelíthetetlenebb helyeken is, mert a sátán előtt sincs megközelíthetetlenség. (Vö. I/85)'' ‒ idézet vége! (Folyt.)

Tudva és akarva

     1903. január 1. éjjelén Francescoban az Úr egy látomással erősítette meg hivatását. Így szólt hozzá: „Jöjj velem! Ez érdemszerzőbb lesz neked, mint bátor harcosnak a hősi küzdelem.” És elvezette egy tágas mezőre, melyen kétfelől hatalmas tömeg volt. Az egyik oldalon nemes tartású fennkölt emberek, a túloldalt elrettendő külsejűek álltak. Középütt feltűnt egy hatalmas torz alak, melynek puszta látványa is bénító volt. Francesconak ezzel a szörnyeteggel kellett felvennie a harcot! „Én melletted vagyok és segítek... Győzelmed béreként a Dicsőség Koronáját kapod tőlem!”9

1903. január 6-án Peppa mama ezt rebegte fiacskájának (aki térdre hullott édesanyja előtt): „Érzem a szívem megszakad, fiam, de Szent Ferenc hív, – menned kell!” Ekkor anyja átmenetileg eszméletét vesztette, majd összeszedve magát – mint egy bibliai erős asszony – megáldotta szeretett gyermekét és útjára bocsátotta e szavakkal: „Ne gondolj anyád fájdalmára, el kell hagynod bennünket, menj!”

Édesanyja később visszaemlékezéseiben így beszélt erről: „Ne higgyétek, hogy fiam nem szenvedett a búcsúzásnál. Ahogy az elutazás napja közeledett, úgy növekedett benne az elválás fájdalma, olyannyira, hogy Francescot többször az ájulás környékezte. Elutazása előtti éjjel az Úr egy látomással vigasztalta meg. Jézust és Máriát látta teljes dicsfényben. Az Úr a fiam fejére tette a kezét, és úgy megerősítette a lelkét, hogy búcsúzáskor egyetlen könnycseppet sem ejtett...”10

Ilyen lelki útravalóval kezdte meg jelöltünk a szerzetesi életet. Már kezdetben hosszú órákat töltött imádságban, nagyon keveset beszélt, és testét sanyargatva ostorozta magát. Éjszakánként egyre gyakrabban volt kitéve sátáni zaklatásoknak, így szinte alig aludt valamit.

Mikor a morcónei kolostor novícius jelöltjei egyhetes elmélkedő csendbe merültek, Francesco többek között ezt írta naplójába: „Harmadik napja tart a lelkigyakorlat, és én az isteni kegyelem fényességében lépkedek előre, önmagam és az isteni jóság megismerésében... A szeretetre méltó Isten, a végtelen Szeretet, aki bennem szegény emberben megkezdte munkálkodását, beteljesíti a kegyelem művét... Nekem, méltatlan teremtménynek születésemtől kezdve megmutatta szeretete jelét, bizonyságát adta, hogy Megváltóm, legnagyobb jótevőm és hűséges, odaadó barátom, védelmezőm... Ó, én szegény szívem! Állandóan izzik az emberek iránti szeretettől... Én hálátlan gyermek, tudatára ébredtem, hogy mekkora különbség van az isteni irgalmasság és az én hálátlanságom között!... A lelkemet félelem tölti be...”11 (Folyt.) Források az I. részben!

_________________________________________

9. Blanár Mihály: PIO ATYA A TITOKZATOS KARIZMATIKUS – Kiadó: Kapuziner Kloster, Wien, 1982. (a továbbiakban: Blanár:…)

10. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán

11. Kiragadott idézet Pio atya lelkinaplójából, Blanár: 26.0.

Kell-e még ennél több jel?

     Márpedig nincs az a hívő vagy hitetlen, aki ne tartana szükségesnek egy „felsőbb” segítséget a világ globális katasztrófájának megakadályozására! A probléma ugyanis nem a „globális felmelegedés", vagy a „túlnépesedés", hanem az emberiség lelki elsekélyesedése! És bizony a „felsőbb segítséget” Isten Szentséges Anyja ígéri Szeplőtelen Szívének Szeretetlángjával!

Ebből következik, hogy egy olyan Lelkiségi igykezetet ‒ Mozgalmat ‒ támadni és hátráltatni, mely az egész emberiség testi-lelki megmentését ígéri, bizony sátáni ihletettségnek kell vélnünk! Az ilyen bizony balgának nézi azon bíborosokat, érsekeket és püspököket, aki felsimerték és elismerték a Szeretetláng lélekújító kegyelmi hatását! Csak egy-egy mondattal idézek két Dél-Amerikai főpapot (Guayaquil Equádor) – 20 éves különbséggel – kiadott jóváhagyásából: Card. Bernardino Echeverria Ruiz: „A Szeretetlángnak égnie kell, hogy megmentse a családokat, hogy segítse a papok megszentelődését.” (1988)

Antonio Arregui Yarza guayaquiliérsek Prot. 445/2008 számú jóváhagyásából: „Mária Szeplőtelen Szíve Mozgalmának jellemző vonása tagjainak igaz keresztény lelkisége.”

Aki ez ellen munkálkodik és hűtlenségre bírja az eddig imádkozókat, komoly hibát követ el, de az is, aki hagyja magát megtéveszteni!

„Ha akadnak ilyenek ‒ írja a Lelki Napló ‒, minden erővel védjétek meg Szeretetlángomat. A sátán megvakítására törekednetek kell, melyet az egész világ összefogó erejével fogunk megvalósítani. Ne hátráltassátok, mert egyszer felelni kell a reátok bízott tengernyi lélekért. Mert a sátán oly mértékben lesz világtalanná, amilyen mértékben ti munkálkodtok ellene. Az összefogáshoz csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el benneteket tömegesen és egyenként is. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. A felelősség nagy, de munkátok nem lesz meddő. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani!” (Vö. III/130) (Folyt.)

     Ezt követően a plébános, ajtajába tűzve – a Francesco Forgione tisztességét kétségbe vonó – névtelen levelet talált, miszerint a papjelölt, úgymond „intim kapcsolatban áll a falu állomásfőnökének kikapós leányával!” Don Salvatore nem volt elég körültekintő és kemény próbára tette a fiút: megtiltotta neki, hogy a misénél szolgáljon.

Francesco semmiről sem tudva, szörnyű csapásként élte meg a tiltást és teljesen magán kívül volt. Arra sem maradt lelki ereje, hogy egyáltalán megkérdezze plébánosától az indokot. Mindketten szenvedtek: az is, aki adta, és az is, aki kapta! Az emberek kérdőn néztek egymásra, csak egy valaki tanúsított magabiztosságot: Luigi a pásztor, aki önelégülten foglalta el ministránstársa helyét az oltárnál. Francesco ki sem mozdult hazulról, templomba is csak hajnalban ment. (Ld. alább!)

Don Salvator azonban – bizonyos jelekből – hamarosan rájött, hogy a rágalmazó levelet ki írhatta. Luigi végüli be is vallotta: az irigység késztette, hogy társát rossz fényben tüntesse fel a plébános előtt. Francescoban fellobbbant ugyan a bosszú indulata, de Jézus evangéliumi szavai lecsillapítják: „Boldogok, akiket üldöznek, mert övék a Mennyek országa. Boldogok az alázatosak..., boldogok a szegények..., boldogok, akik sírnak...” És valóban sírva ment ki a temetőbe, újszülöttkorban elhunyt testvérkéi sírjához imádkozni, hogy a megbocsátás kegyelmét kérje az Istentől.

Imája közben, – bár egyre erősödött benne a majdani elválás fájdalma, – elhatározta, hogy otthon bejelenti: a morcónei „szakállas barátokhoz” szeretne bekerülni, oda, ahol a vidékszerte ismert koldulóbarát, Camillo testvér él, akivel az évek során oly sokat beszélgetett.

Mikor a formaságok intézése befejeződött, – s ebben sokat segített a „bűnbánó” plébános – eljött a búcsúzás ideje. Bizony senki sem tudhatta, hogy mily gyakran látják majd viszont a kedves, de beteges fiút. (Folyt.) Források az I. részben!

Kétezer éve a végidőket éljük? 3

     A Szentírás egyes helyei arra utalnak, hogy a sátán az utolsó időkben igyekszik minden erejét bevetni az Isten ellen (1Tim 4,1; 2Tessz 2,3-4), és teljes hatalmával fog a lelkekben pusztítani. Bizonyosra vehető, hogyha vannak üdvtörténeti korszakok, akkor az “utolsó idők” már a 18. században elkezdődtek. Ennek gondolata abból következtethető, hogy ekkortól származtathatjuk az “intézményesített ateizmus” megszületését, a humanizmus-liberalizmus-materializmus, vagyis a “felvilágosodás” korának kezdetét, kibontakozását!
     A történelmi események – akkor is, most is – igazolják, hogy Isten minden korban megadja a kellő kegyelmeket a bűn okozta pusztítás elkerülése érdekében!
    A 17. század második felében, az Úr Jézus felkínálta Szentséges Szívét, hogy tisztelete által bűnbánatra és megtérésre késztesse az emberiséget. Mint alább láthatjuk – akkor és most is – a vonakodás és elutasítás a gonoszság erőinek kedvez!
1689-ben az Úr indíttatására Alacoque Szent Margit halála előtt egy évvel, többször is megkísérelte, hogy eljuttassa a napkirályhoz XIV. Lajoshoz, Jézus Szent Szívének üzenetét, amely a következő négy kérést tartalmazta: a királyi zászlókat díszíttesse fel Jézus Szentséges Szívének képével; építtessen egy templomot tiszteletére, hogy ott az udvar hódolatát fogadhassa; a király ajánlja fel saját magát a Szentséges Szívnek és használja fel tekintélyét arra, hogy a Szentszéknél kieszközölje a misét Jézus Szíve tiszteletére. Sajnos, sikertelen volt minden igyekezet és XIV. Lajos meg sem kapta, XV. Lajos felé már ismertették, de nem vett róla tudomást. Csak XVI. Lajos kezdte meg a kérés teljesítését csigalassúsággal.

1789-ben kitört a “Nagynak” nevezett Francia Forradalom, mely legfeljebb istentelenségében, véres kegyetlenségében és erkölcsi pusztításában érdemelheti ki ezt a jelzőt – mindazáltal –, a felkínált isteni kegyelem iránt való kicsinyke igyekezettel, elkerülhető lett volna az istentelenséget dicsőítő liberalizmus hatalomra jutása!
    A francia király 1792-ben elkészítette ugyan a felajánlást Jézus Szívének, de már csak a Templom-börtönben tudta megvalósítani. Akkor már azt is megígérte, hogy kiszabadulása után teljesíti a többi kérést is, melyeket Szent Margit közvetített számára. Ez azonban túl késő volt már az isteni Gondviselés számára: XVI. Lajost 1793. január 21-én kivégezték. Nagy kérdés, hogy a francia királyok vajon semmit sem olvastak ki az idők jeleiből?

 (folyt!) 

     A hit által megvilágosított lélek egészen másképp ítéli meg a dolgokat, mint azok, akik csak az érzékeiken keresztül értékelnek mindent. Ez utóbbiaknak sejtelmük sincs a magukban hordozott felmérhetetlen kincsről!

(ÉHÖ 9. o.)

‒ Hogy mi értendő „kegyelmi hatás” alatt? Nos ennek példájaként, leginkább a „vizitációt", Mária nagynénjénél tett látogatását hozhatjuk fel, amikoris Erzsébet méhében felújjongott a magzat és ő eltelt Szentlélekkel (Lk 1,40-41), vagyis az Istenanyából kiáradt a kegyelmi hatás ‒ Jézus jelenlétének szentségi kegyelme!

A Szívről-szívre áradó Szeretetláng, hasonlóképp érintheti meg a lelkeket, sőt az „egész emberiséget", hiszen Mária Szeretetlángja maga Jézus Krisztus (I/107).

Márpedig a Szeretetláng befogadása küldetéssel is jár: szívről szívre át kell adni (vö. I/39; III/140). A Szeretetláng továbbadása missziós feladat, mert valóságos részvétel az üdvösség művének kiter-jesztésében (vö. I/63). Ehhez pedig alázatra van szükség, mely nemegyszer a megaláztatás gyümölcse (vö. I/112).

És ha valaki azt a kérdést tenné fel, hogy „és ez mivel jár"?

Nos hasonló történik, mint az emmauszi tanítványok esetében! Amikoris a Kenyértörésben felismerték Jézust! „Lángoló szívük” (VÖ. Lk 24,32) késztetésére, a fáradságuk és a sötétség beállta ellenére 14 kilómétert gyalogoltak vissza Jeruzsálembe, hogy tanúságot tegyenek a Feltámadottról az Apostoloknak! ‒ Na ez a fáradatlan indíttatás és apostoli lelkesedés hiányzik korunk elhidegült lelkeiből!

A Szűzanya széleskörű ígérete szerint Szíve Lángja „futótűzként (I/59) terjed el az egész világon (I/85), Szeretetlángját minden népre és nemzetre kiterjeszti, a meg nem kereszteltekre is!” (Ivö. II/120) Vagyis a kegyelmi hatás megérinti még az elhidegült lelkeket is, azokat, aki érzéketlenek vagy elutasítók az isteni kegyelmek iránt! Idézet a Naplóból: „Miután ez megtörtént, Szeretetlángom zúgva töri át a lelkek bizalmatlanságát, és utána szelíd fénnyel világítja meg a lelküket, és nem lesz ellenállás. Szeretetlángom befogadói a kegyelmek bőségétől megittasultan hirdetni fogják mindenhol, ahogy már mondtam. Ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett.” (Vö. III/129) ‒ És ez a Szertetláng Kegyelmi Hatásának a lényege! (Folyt.)

     Pio atya évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy egy asszonytól megkérdezte: „Mondd csak, te ismertél előbb engem vagy én téged?” – Az asszony határozottan azt válaszolta: „Én ismertem előbb, atyám!” – „Nos, tévedsz!” – szólt mosolyogva Pio atya. „Bizony, én ismertelek előbb, mert tizenhárom éves koromban Isten az összes lelket megmutatta nekem, melyek majdan hozzám fognak jönni, és te is köztük voltál!”7

A hivatásában erősödő Francesco átgondolta egész életét, és nagy hála ébredt benne édesapja iránt – akiről mindig meghatódottan beszélt –, hogy kétszer is kivándorolt Amerikába csak azért, hogy ő tanulhasson! Élete első levelét, épp távolban lévő apjának írta, és nagy tisztelettel magyarázkodott édesanyja panasza miatt, hogy télvíz idején Pompejibe kirándult: „A Mamának ezerszer igaza van! De nekem arra is gondolnom kell, hogy az elkövetkező években – ha Isten is akarja –, részemre minden ünnepség és szórakozás véget ér! Mert feladom ezt az életet, hogy egy másikat, egy jobbat kezdjek el.”8

1902. nagyböjtjében jelenti ki anyjának határozottan, hogy életét az Úrnak szeretné szentelni! Francescot a faluban megmosolyogták a vele egyidős fiúk, akik már mind azon voltak, hogy „legyen nőjük”. Bizony, a lelki kulturáltság vagyis a hit hiányában, a nemiség könnyen magával vonja az ocsmány hencegést, a trágárságot és a káromkodást. A papi hivatás szándékában erősödő Forgione igyekezett meggyőzni kortársait, hogy fegyelmezzék magukat és törekedjenek a tisztaságra, mert a nemiség Istentől való, és csak a házasság szentségében bontakozhat ki a lélek nemesedésére, – a teremtő erő és a boldogság forrásaként! Figyelmeztette társait, hogy bár nem csekély küzdelem és szenvedés az önmegtartóztatás, ám mérhetetlenül nagyobb, – esetleg egész életre szóló – szenvedést vállalják azok, akik Isten óvó parancsát megszegik! Ezzel a „papos” beszéddel Francesco inkább aratott gyúnyos röhejt, semmint elismerést. Sokan „Szentecskének” nevezték, de olyanok is akadtak, akik egyenesen célozgattak rá, hogy a „kegyes lélek” bizonyára kettős életet él. (Folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________

7. Wagner Károly: BESZÁMOLÓ P. PIORÓL, 6. o. nyomán – Wien 1967. (a továbbiakban Wagner:)
8. DIE STIMME PADRE PIOS, negyedéves német nyelvű folyóirat, 27. évf. 2. – Kiadó: Kapuziner Kloster, 1-71013, San Giovanni Rotondo (a továbbiakban: Die Stimme P.P….)

Kétezer éve folyamatosan végidőket élünk? 1

      Az anyanyelv nem csupán gondolataink formába öntésére szolgáló eszköz, hanem gondolkodásunk alapvető meghatározója is.

    A más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást látnak belőle, más alapokra épül a tudatuk.

Jakob Grimm, a híres meseíró mondta: a magyar nyelv logikus és tökéletes, felépítése felülmúl minden más nyelvet.

Ove Berglund svéd orvos és műfordító szerint pedig a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.

Lehet, hogy megfelelő erkölcsi alapokon állva nyelvünk „csúcs-logikája” miatt tisztábban látjuk a jövőt, mint más, kevésbé logikusan felépített nyelvezetű népek?

Forrás (kiragadott részlet!) Őrizzük tehát!

     Sokakban azonban felmerülhet a kérdés, hogyha ennyire szép és üdvös a Szeretetláng lelkisége, akkor miért akad esetenként értetlenség is a hívek és a klérus körében?

Nos ez, legalább 10 tényezőre vezethető vissza:

1) Sajnálatosan sokak a tárgyi ismeret teljes hiányában alkotnak vélemémyt!

2) Az egyházon belüli fel-fel bukkanó elvilágiasodás (amit X. Piusz pápa modernizmusnak nevezett). És ebből eredezik...

3) A bensőséges Mária-tisztelet fokozott gyengülése. Miként...

4) A hir bensőséges lazulása, pl. a hagyományos „imádási gesztusok” elhagyásával.

5) Az Istenanya 1830-tól kezdődő lélekmentő üzeneteinek figyelmenkívül hagyása.

6) A racionalista szemlélet megerősödése a misztikával szemben.

7) Az ún. utólagos Szeretetláng közlések.

8) A korunkban oly „divatos” jelenés- és üzenet-dömping, ami az óvatoskodókat inkább mindnek elvetésére készteti! Erről jövendölte a francia misztikus Marie Julie Jahenny a 19. században: ,,Számtalan hamis jelenés fog kiáramlani a pokolból, akárcsak egy légyraj, és ez a sátán utolsó kísérlete arra, hogy elfojtsa és lerombolja a hitet az igazi jelenésekben a maga hamis jelenései által."

9) A megtévesztő szellem (vö. 1Tim 4,1) által megnyert személyek Szeretetláng elleni okoskodó támadásai (ld. Lelki Napló IV/29)!

10) A felületes, a Mária-tiszteletet lekezelő szemlélet, mely a Szeretetláng lelkiségét egyszerűen a népi vallásosság újabb megnyilvánulásaként, vagy csupán egyféle új ájtatosságaként értelmezi. Holott a Szeretetláng lelkisége egyáltalán nem az előbbi általánosítás, mégcsak nem is pusztán egy újabb kegyelem (!), hanem egy eddig soha nem volt (II/18) „kegyelemi HATÁS” (I/116; II//19; II/33) (Folyt.)

Az élet értelme

     A földeken töltött forró nyári munka után, ősz elején kezdetét vették az első különös testi szenvedések Francesco életében. Időnként magas láza volt. Egy pietrelcinai orvostanhallgató tífuszos fertőzésre gyanakodott, míg a Beneventóból érkező orvos bélműködési zavart állapított meg. Ezzel szemben a fiúnak légzési nehézségei voltak. A gyógykezelés így nyilván nem lehetett kielégítő, s a betegség egyre inkább kimerítette az amúgy is gyenge szervezetet.

1897 tavaszára Francesco végre egészséges lett és apja úgy döntött, – hogy a súlyos költségek ellenére – mégis taníttatja fiát. Nem utolsó sorban ezért utazott Nápolyba egy munkaközvetítőhöz, ahol napszámosokat toboroztak az Újvilágba.

Francescot kezdetben egy hat osztályt végzett falubeli tanította a betűvetésre, majd édesanyja egy „kiugrott” pap gondjaira bízta, aki óraadásból tartotta fenn családját.

A fiú ismerte ugyan tanítója történetét, de nem botránkozott meg, sőt, részvéttel nézte tanára megalázó és állandó vitáktól hangos családi életét.

Francesco 12 éves múlt, amikor 1899. szeptember 27-én részesült a bérmálás szentségében Benevento érsek kezéből. Mérhetetlenül boldog volt.

Állandó figyelemmel óvakodott attól, hogy Istent megbántsa, ezért szüntelenül ismégelgette magában a Tízparancsolatot. Éjjelente gyakran zavarták nyugalmát kevéssé építő jellegű álmok. A fiú szinte mindig felébredt és ülve imádkozott, hogy elűzzön magától minden rossz gondolatot. Ezek a virrasztások gyakran egészen hajnalig tartottak, ám sokat segítettek neki!

Francesco, miután sikeresen átvészelte a századforduló babonás károgásaitól zajos heteit, barátaival elhatározta, hogy az új évszázad első napjaiban – a Szűzanyát köszöntendő –, gyalogos zarándoklatot tesznek a Pompeji Rózsafüzér Királynője szentélyéhez. Négynapi hóban-fagyban, hegyen-völgyön való gyaloglás után érkeztek meg. Mélyreható élmény volt számára, mikor a templom mögötti láthatáron életében először megpillantotta a tengert. A horizonton túl Francesco elképzelte az Újvilágot, ahova édesapja elhajózott. Örömét a nosztalgia keser-édes fájdalma árnyékolta be.

Pietrelcina hétköznapjaiban egyetlen változás volt, hogy új papot kaptak Don Salvatore személyében. Hamarosan olyan tiszta barátság szövődött kettőjük között, mint a hegyi patakok vize. A fiatal Forgione csak tanult és imádkozott. Hacsak tehette a templomban volt. Don Salvatore nagyra becsülte, és lelke mélyén azt remélte, hogy pártfogoltja a papi pályát fogja választani. (Folyt.) Források az I. részben!

     Modern világunkban az üdvözülni akaró ember hitét nem csak a globalizált média befolyásolja, hanem a megtévesztő szellem és társutasainak agitációi is! Az ilyen esetenként magukat kereszténynek tartó „negatív apostolok” szinte fáradhatatlanul próbálják eltéríteni embertársaikat katolikus hitük máriás fogódzóitól, amiként a Római levél írja: „Szenteskedő beszéddel és hízelgő szavakkal megtévesztik az ártatlanok szívét” (16,18). Ámde az is írva van, hogy „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (Mk 13,13), annál is inkább, mert erőfeszítés nélkül senki nem üdvözülhet (Lk 16,16). Az Egyház Anyja ehhez a küzdelemhez kínál többlet kegyelmi erőt Szívének Szeretetláng ajándékával.

De miről van szó a Szeretetláng esetében? A Szent Szűz a Szívében lángoló Isten és emberszeretet tüzét – mely maga Jézus Krisztus –, ki kívánja árasztani a világra, hogy Őáltala megmentse! Ez a Lelkiség, Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony Lelki Naplója nyomán – számos országban főpásztori jóváhagyások mellett –, jelentős evangelizációs tényezővé vált. E Mozgalom a Katolikus Egyházon belül jött létre és ott terjed, alávetve magát az egyházi hierarchiának. Hazánkban Erdő Péter bíboros érsek hagyta jóvá a mozgalmat 2009. június 5-én, majd 2010-ben a Szent István Társulatnál, Nihil obstat- és Imprimaturral megjelent a teljes Lelki Napló kritikai kiadása.

A Szeretetláng Mozgalom célja a megváltás jézusi művének Mária Szíve szerinti segítése! Mindezt a Szent Szűz az Egyház hagyományos eszközeiben kéri megvalósítani, úgymint: imádság, böjt, virrasztás, szentmise, szentségimádás.

(folyt.)

     Kilenc éves, amikor élete nagy élménye történt vele: édesapja zarándoklatra vitte Altavilla Irpinába, Szent Pellegrinus szentélyébe. Az út szépsége magával ragadta a fiú képzeletét.

A kis kegyhelyen több ezer, különböző nyomorúságban szenvedő ember szorongott. Voltak köztük vak gyermekek, végtag nélküli nők és férfiak, bénák, akik alig tudták magukat vonszolni. A szenvedés jelei hátborzongatóak voltak.

Ó, hogy lehetséges ez? – sóhajtott Francesco. A plébános azt magyarázta, hogy Isten a Szeretet, Isten az Irgalom!

Az éppen kilenc esztendős kisfiú ennyi szenvedés láttán nem tudta megérteni az Örök Atya irgalmas szeretetét. Miközben mindenki hangosan könyörgött kegyelemért, ő ordítani szeretett volna. Egyenesen meg akart szökni, hogy ne legyen jelen ilyen szánalmas jeleneteknél, de apja kérges keze visszatartotta. A sokkoló környezetből legalább levegőzni szeretett volna kimenni, de apja újfent intett fiának, hogy várjon.

Egy fiatalasszony, aki felpuffadt, magatehetetlen gyermekét tartotta karjaiban, s az oltár előtt szenvedélyesen kérte Szent Pellegrinustól a kis lény gyógyulását. Francesco a könnyeivel küszködve ekkor letérdelt és igyekezett összeszedettebben imádkozni a gyermekért. Amint fél szemmel a jelenetet nézi, látja, hogy az asszony gyermekét felemelve azt kiáltja: „ha nem segítesz rajta, csinál vele, amit akarsz!” – és mint akire roham tört, hirtelen az oltárra dobta formátlan betegét. Az úgy huppant le, mint egy zsák búza. A hívek jajongva odarohantak, és próbálták volna a kis szerencsétlent felemelni, ám az legnagyobb megdöbbenésükre magától felállt, fürgén odament anyjához és enni kért.

Mindenki szinte hisztérikus kiáltozásban tört ki a csoda láttán! A helyükön maradtaknak is könnyben ragyogott a szeme. Ők is bíztak a csodában, de hiába. A kis Francesco is sírt örömében, és nagy buzgósággal folytatta imáját. Katartikus élmény volt ez a fiú számára, bár úgy érezte, egyre kevésbé érti Istent.

Hazaérkezve este nagy lelkendezéssel mesélte élményeit az otthon maradottaknak. Ám másnap már kora reggel a templomban volt, hogy megkérdezze a plébánostól: – Isten miért csak egyetlen emberrel volt irgalmas annyi szerencsétlen közül?

A válaszok nem voltak ugyan meggyőzőek, de a fiú alávetette magát annak, amit a pap a MINDENHATÓ AKARATÁNAK nevezett.

(folyt.) Források az I. részben!

(lent: A kegyhely oltára)

Hamis látnokok?     

Gondolatban legyen szemünk előtt a Magyar Szent Korona 

Keresztvetéssel kezdünk!

Szent István király felajánlása:
„Mennyek Királynője, nagy könyörgéssel a Te oltalmadba ajánlom a Szent Egyházat a püspökökkel és a papokkal, az Országot az előkelőkkel és a néppel együtt, s amikor tőlük végbúcsút veszek, lelkemet a Te kezedre bízom.” Ámen. (1038. augusztus 14.)

Dicsőséges rózsafüzér:
A rózsafüzért keresztvetéssel kezdjük, majd elmondjuk az Apostoli hitvallást. Az első szemekre elmondjuk a bevezető imákat: Mi Atyánk…, három Üdvözlégy Mária a megfelelő titkokkal és a Szeretettláng betéttel és Dicsőség. Ezt követően kezdjük az első tizedet a Miatyánkkal és a tíz Üdvözléggyel és a Szeretettláng betéttel. A tizedek végén a Dicsőséget imádkozzuk és a Fatimai fohászt:
A bevezető három Üdvözlégy titkai:
1. aki gondolatainkat irányítsa,
2. aki szavainkat vezérelje,
3. aki cselekedeteinket kormányozza,
A tizedek Üdvözlégy titkai:
1. aki a halálból feltámadt,
2. aki a mennybe felment,
3. aki nekünk a Szentlelket elküldte,
4. aki téged, Szent Szűz, a mennybe fölvett,
5. aki téged, Szent Szűz, a mennyben megkoronázott,
Záró ima a rózsafüzér végén:
Imádkozzál érettünk, Istennek szent Anyja!
Hogy méltók lehessünk Krisztus ígéreteire!
Könyörögjünk! Urunk, Istenünk, a te egyszülött Fiad életével, halálával és feltámadásával
megszerezte nekünk az örök élet jutalmát: add meg, kérünk, hogy e titkokról a Boldogságos
Szűz Mária szentolvasójának elmondásával megemlékezve, higgyük, amit magukban
foglalnak, és elnyerjük, amit ígérnek. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

ISTENI IRGALMASSÁG RÓZSAFÜZÉRE

Bevezetés:
Miatyánk
Üdvözlégy
Hiszekegy

Tized ( 5-ször) Örök Atya…. Jézus fájdalmas ( 10-szer )……
Nagy szemre: Örökatya ! Felajánljuk Neked, szeretett Fiadnak a mi
Urunk, Jézus Krisztusnak Testét és Vérét, Lelkét és Istenségét,
engesztelésül bűneinkért és az egész világ bűneiért.
Kis szemekre: Jézus fájdalmas szenvedéséért, irgalmazz nekünk és
az egész világnak !
Befejezés 3-szor: Szent Isten, Szent erős Isten, Szent halhatatlan
Isten irgalmazz nekünk és az egész világnak !

Szent Mihály ima

Szentháromság egy Isten, alázattal kérlek, hogy Szűz Mária, Szent Mihály
arkangyal, az összes angyalok és szentek közbenjárására add meg azt a nagy
kegyelmet, hogy a sötétség erőit legyőzhessük Magyarországon,
Lengyelországban, Európában és az egész világon, a mi Urunk, Jézus Krisztus
keresztútja érdemeiért, drága Szent Vérének kiontásáért érettünk, Szent
Sebeiért, a kereszten való szenvedéseiért és minden szenvedéséért, melyet
Passiója és egész földi élete folyamán a mi Urunk és Megváltónk elszenvedett.
Könyörgünk Urunk, Jézus Krisztus, küldd el szent angyalaidat, hogy a gonosz
erőit letaszítsák a pokolba, a kárhozatba, hogy Magyarországon,
Lengyelországban, Európában és az egész világon eljöhessen Isten uralma, és
Isten kegyelme áradjon minden szívbe; hogy ezáltal Magyarország,
Lengyelország, Európa és minden ország a te békéddel teljen el. Mi
Nagyasszonyunk és Királynőnk! Tiszta szívből könyörgünk Hozzád, küldd el
szent angyalaidat, hogy a pokolba taszítsanak minden gonosz szellemet. Szent Mihály arkangyal, a mennyei
seregek vezére, az Úr téged küldött e nagy mű megvalósítására, hogy az Úr
kegyelme örökösen velünk lehessen.
Vezesd mennyei seregedet, hogy a sötétség erői véglegesen a pokolba, a
kárhozat helyére kerüljenek. Egyesítsd mind erőidet, hogy legyőzd Lucifert és
bukott angyalait, kik Isten akarata ellen fellázadtak, és most a lelkek vesztére
törnek. Győzedelmeskedj, mert hatalmad van és tekintélyed, kérd Istentől
számunkra békéje és szeretete kegyelmét, hogy mindig követhessük a mi
Urunkat, Isten Országa felé. Ámen.

Jézus Krisztus, kérünk Téged, helyezd hazánkat a Te Szent Sebeidbe, hogy a Te
Szent Sebeidben nyerjen gyógyulást, a Te Szent Véred által tisztulást, és a Te
szerető Szent Szíved által békességet Isten dicsőségére és a mi lelkünk üdvére.
Ámen.

Magyar Szentjeink könyörögjetek érettünk!

     A Szent Szűz evilági életét a Szentírásból ismerhetjük. Tudjuk, milyen odaadással teljesítette édesanyai hivatását Szent Fia Jézus Krisztus iránt, sőt, ezen túlmenően, részt vállalt és társa lett a Megváltónak a szenvedésben is. Jézus a kereszt alatt nekünk ajándékozta Máriát, hogy legyen valamennyiünk édesanyja, s Ő a világ végéig gyakorolja anyai hivatását (szolgálja az életet) mind az Egyház, mind pedig Fiának testvérei esetében. (LG 62) Ennek az anyai hivatásnak gyakorlása pedig harc, mégpedig kemény harc a bűn szerzőjével szemben az emberek örök üdvöségéért! A Szűzanya számára az az egyedül fontos, hogy gyermekeinek élete az örök boldogságban váljék teljessé.

Márpedig hatalmas veszélyeknek vagyunk kitéve, hiszen világméretű és ádáz küzdelem folyik minden egyes lélekért, a technika, a hazug manipuláció minden eszközével! Jézus Krisztus megátalkodott ellenségeivel szemben, csak a Szent Szűz segítségével vehetjük fel eredményesen a harcot, melyben ígérete szerint diadalmaskodni fog! Ámde ebből a harcból mindenkinek részt kell vállalnia, mert küzdelem nélkül nincs üdvösség! Az ember rövid életének tétje ugyanis kimondhatatlan: imával és engeszteléssel megvívni a „jó harcot” (1Tim 1,18), s így elérni önmaga és embertársainak örök boldogságát.

Kanter Károly atya – Budapest apostola – mondta, hogy „a Mária-tisztelet gyengülése, az Eucharisztia iránti tisztelet lanyhulását eredményezi, amely az Egyház legyengüléséhez vezet”! És bizony ez jellemzi korunkat, melyben igyekszik teret nyerni az a liberalizmus, melynek nyílt célja a kereszténység teljes háttérbe szorítása. Ezen gyűlöletes tervükhöz nem is találhattak biztosabb módszert, mint Szűz Mária kiváltságainak fokozatos elhalványítását a lelkekben. Jól tudják ugyanis, hogyha sikerül elsekélyesíteni a bensőséges Mária-tiszteletet, akkor könnyebben teret nyer az Eucharisztia iránti közömbösség is!

Ó Mária, Istennek Szent Anyja, mutass utat Fiad követésében, és áraszd Szertetlángod kegyelmi hatását az egész emberisére! Amen.

(Foylt.) Előző rész

Hívás és hivatás

     A vele egykorúak szinte úgy éltek, mint az állatok, és nehezen tudtak mit kezdeni a nemiséggel. Ő azonban már sokmindent megértett, és igyekezett harmóniában élni az Örök Atyával. Különösen sok időt szentelt az imádságnak.

A plébánia sekrestyése végre engedett neki, és bent maradhatott a zárt templomban. Számtalan esetben próbálta a Gonosz eltéríteni istenes gondolkodásától. Az is megtörtént vele, hogy a falu utcácskáján a Kísértő valósággal útját állta! Isten azonban gyakram megerősítette Francescot. A természet alakzataiban, a virágokban és a felhőkben Krisztus arca tűnt fel neki.

Az elhivatottságából formálódó fiú akkor kapta élete első rideg elutasítását, mikor apját arra kérte, hogy tanulhasson! Grazio az apa hallani sem akart a dologról. Kidobott pénznek tartotta, mivel rossz tapasztalatai voltak nagyobbik fiuk, Michele taníttatását illetően. Ezen felül még bővül is a család – az édesanya újabb gyermeket várt, – kevés a pénz, ezért Francescót apja pásztorkodással bízta meg.

A birkákat legeltető társai mocskos szájú tréfái közt idegennek érzi magát, egyedül a Luigi és a Giovanni nevű fiúkkal tudott valamelyest komolyan beszélgetni. Peppa mama „dolgozó fiának” elemózsiáját minidg gondosan tiszta kendőbe csomagolta, melyet Francesco kezdő imával, lassan és áhítattal fogyasztott el, – kitéve persze magát gyorsétkű pajtásai gyúnyolódásainak.

Egy alkalommal nagybátyja látogatta meg a családot. Francesco kezébe pénzt nyomva megkérte, hogy hozna neki cigarettát és gyufát, a maradékból vehet magának cukorkát is. Hazafelé hihetetlen erős kísértéssel kellett megküzdenie, amelynek nem tudott ellenállni: és rágyújtott. Egy-két szippantás után forogni kezdett vele a világ, alig kapott levegőt, és még a cukorkáját is elszórta. Végül nagy lelkiismeretfurdalás közepette érkezett haza, ahol mindent őszintén bevallott, erős ígéretet téve, hogy soha többet nem dohányzik! (Folyt.) Források az I. részben! (A szülői ház)

Próféciák?

     A bensőséges Mária-tisztelet valójában Krisztus-követés, vagyis Jézus mélyebb megismerése és szolgálata Szentséges Anyjával. Ez persze kevéssé valósul meg a formális ájtatosságokkal, vagy a kegyhely-látogatások 15 órás utazásaival, ám annál inkább a Szentmise végét követő 15 perces csendes elmélkedések által, ahogyan azt a Fatimai Szűzanya kérte!

Persze kérdésként merülhet fel, hogy „miért lenne pont Szűz Mária a Krisztus-követés példája, amikor ott vannak a vértanú apostolok is, akik közül többen az Evangélium írói?”

Nos, a Szűzanya Szeplőtelen Fogantatásával, a „kegyelemmel teljes” voltával és Istenanyaságával messze felette áll az Apostoloknak és a szenteknek! Pontosabban, Mária szentsége nem csak abból ered, hogy Ő Jézus Anyja, hanem abból is, hogy üdvözítő Krisztusunk az Ő Fia, mert „Ha a gyökér szent, az ágak is szentek” ‒ mondja Szent Pál (Róm 11,16). Ezért kell ragaszkodnunk a Máriát illető jelzőkhöz: Kegyelmek Anyja, Mindenkor segítő Szűz Mária, Mennyország Ajtaja, Világ Királynője, Irgalmasság Anyja, Szeplőtelenül Fogantatott stb. És mivel ő hordozta szíve alatt, ő szülte, nevelte és ő követte Krisztusunkat egészen a Golgotáig, nyilvánvaló, hogy ő ismerte legjobban Fia lelkének minden rezdülését! Így, ha ő ‒ az anya ‒ kér valamit Jézusától, azt Fia nem tagadja meg! Ajánlatos tehát ‒ sőt nélkülözhetetlen ‒ Mária közbenjárását kérnünk, rá hagyatkoznunk, megnyitva magunkat anyai segítsége előtt, hogy Isten kegyelme bőségesen áradhasson ránk. Ebből következik, hogy aki imáival és kéréseivel anélül fordul az Úrhoz, hogy Édeanyját segítségül ne hívná ‒ az a szentek szerint is ‒, szárnyak nélkül akar repülni! (Folyt.)

     Pio atyán már kisgyermekkorban megmutatkoztak a kiválasztottság jelei. Miként visszaemlékezésében elmesélte, már ötéves korától rendszeresen megjelent neki a Szűzanya, aki szófogadó szelídséget és tisztaságot kért tőle. Ő gyermekfejjel akkor azt hitte, hogy az ilyen események természetesek minden ember életében. Ez időtől kezdett önállóan templomba járni, és elhatározta, hogy Istennek szenteli az életét. A vele történt misztikus élmények fokozottabb elmélyülésre késztették. Korabeli társaitól kétértelmű játékaik és durva beszédük miatt egyre inkább visszahúzódott.

Az élet és a halál kérdései foglalkoztatták. Már gyermekfejjel felismerte, hogy az Örök Élet kulcs a Kereszt titkában rejlik. Kereste a magányt, bár legszívesebben kiszaladt volna a világból, hogy találkozzon a „végtelennel”.

Egyszer, amint az útszéli fakeresztnél – melyen csak töviskorona volt –, megállt, a szenvedő Krisztus-arc tűnt fel előtte, aki szomorú tekintetével mélyen megrendítette. Úgy látta, hogy imája megenyhítette az édes Üdvözítő arcvonásait. Elhatározta, hogy ezentúl állandóan vigasztalni fogja a Szenvedő Jézust!

Mikor csak tehette, vadvirágot vitt a Szent Szűz szobrához. A faluvégi szegényes kis kápolna (ld. lent) tabernákulumát több alkalommal fényárban látta, s egy benső hang arra késztette, hogy imádkozzon mások helyett is, és engesztelje a végtelenül megbántott szerető Istent. Néha angyalokat látott, sőt őrangyala olykor tanácsokkal látta el. Nem csoda, ha gyakran úgy érezte, hogy ébren álmodik.

Pedig éjszakai álmai korántsem voltak nyugalmasak! A választottság jelei mindinkább dühítették a sátánt. A fiú bizalmasan elmondta édesanyjának, hogy éjjelente nagyon fél, mert szörnyűséges teremtményeket lát, és ettől felriad. Bár Peppa mama mindent elmondott férjének, aki bátorító történetekkel igyekezett megnyugtatni fiacskáját. Francesco azonban mintha egy másik bolygón élne, elég felnőttesen gondolkozott. (Folyt.) Források az I. részben!

Engesztelés és bűnbánat

Folyik a nagy előkészület?

     Vegyük példaként az emmauszi tanítványok történetét!

A két férfi, a néhány nap előtti eseményektől elkeseredetten gyalogolt hazafelé, amikor melléjük szegődött az Isteni Vándor. Beszélgetésükhöz kapcsolódva elmagyarázta nekik az írásokat, míg haza nem értek. Mivel a Nap is lemenőben volt, marasztalták Utitársukat, aki úgy tett, mintha tovább menne! A vacsoránál a Kenyértörésben felismerték Krisztust, aki eltűnt! A két tanítvány lelkesen bizonygatta egymásnak, "hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?" És nyomban visszagyalogoltak sötétben 14 km-t Jeruzsálembe, hogy az Apostoloknak tanúságot tegyenek a Feltámadottról! (vö. Lk 14,13-33).

Na ez az az erőt adó kegyelmi HATÁS, mely fáradatlan készséget ad a léleknek a tanúságtételre! Ez az a többletkegyelem, melyet Isten Anyja esdett ki a Mennyei Atyától, hogy Szíve Lángjával az elhidegült szíveket felmelegítse, a sátánt megvakítsa! Ez az a kegyelmi hatás, mely a lelkeket ‒ mi több ‒, az egész emberiséget a megtérésre és a fatimai kérések teljesítésére készteti, mert Mária Szíve Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! Ezért kérjük Istentől Mária Szíve Lángjának kiáradását az egész emberiségre! Ne feledjük, hogy a bensőséges Mária-tisztelet, a hívek számára a szentség felé vezető biztos út! 

Előző rész

Ó Istennek Szentséges Anyja könyörögj érettünk, és áraszd Szeretetlángod bűnt felperzselő

kegyelmi hatását az egész emberiségre! Amen

A kísértő végcélja a kárhozat!

A család közegében

     A térképet fürkésző utazó Dél-Olaszország lankás tájai közt a Nápolyi öböltől északkeletre, Benevento közelében találja meg a ma már városi jogú Pietrelcinát. A térség lakói a XIX. század végén még kizárólag a környező földekből éltek, igen szegényesen.

A művelt mezősávok összevisszaságában szétszórtan még ma is tanyák láthatók, melyekben a paraszt családok munkás nappalaikat töltik, de vannak akik állandó lakásnak használják ezeket a szerény hajlékokat.

Történetünk főszereplőinek, Grazio Forgione és Maria Giuseppe di Nunzio fiatal házaspárnak a faluban kőházuk, a földeken pedig tanyájuk is volt, a Piana Romanában.

1887. május 25-én ebbe a családba született második élő gyermekként Francesco Forgione, a későbbi Pio atya. Apja aggodalmaskodóan, hogy e kis vézna újszülött életben marad-e, már másnap hajnalban megkereszteltette. Nevét a család legkedveltebb szentje – Assisi Szent Ferenc – után kapta: Francesco. A nagyobbik fiúcskát Michelének hívták.

A falu népe bár önfeledten megünnepelte a keresztelőt, a papokat valójában nem szerettte, mert az egyházat is felelősnek vélték a Dél elmaradottságáért. Annak ellenére, hogy a parasztok élete telítve volt ősi, babonás szokásokkal, életük menetét mégis – a mezőgazdasági munkák ciklusai mellett – az egyházi ünnepek váltakozása szabta meg.

Forgionék az egyetlenek, akik mielőtt hazamentek, megálltak a templomban imádkozni, megköszönni Istennek a segítséget. Fáradtan, de békességben éltek, bár egyetlen dolog ismétlődő nézeteltérést okozott köztük: a kis Francesco, aki következetesen összetévesztette a nappalt az éjszakával. Így teltek szorgos napjaik, a fagyos telek és perzselő nyarak, a bőség és az aszály gondjai közepette.

Forgionék a faluban áldott közösségnek tűntek, bár őket is fel-felkavarták az alakuló olasz társadalom változó politikai eseményei. A parasztok, kiknek hagyományaiba belevódott ugyan az örökkévalóság érzése, egyre gyakrabban olyan materialista-szocialista ideológiák kórokozóival fertőződtek, melyek végülis mind az Isten és az Egyház feleslegességének győzködésében nyilvánult meg. Nem csoda tehát, hogy az istenkáromlás népbetegség volt, s az emberek nagy része úton-útfélen megsértette az Istent!

Csupán az isteni Gondviselésnek tudható be, hogy az emberi történelem minden szakában egyáltalán akadtak lelki emberek is, akik tudva és akarva engesztelték a végtelen fölségű Istent! (Folyt.) Források az I. részben! (A képen édesanyjával és apjával)

I. Az idők jelei óvatosságra intenek!

     Nos, az Egyház Anyja épp erre a gyengeségre, erre az erőtlen keresztényi életre kínál megoldást a Szeretetlángja kegyelmi hatásának ajándékával. Jóllehet, a Szeretetláng üzenete iránt is létezik kishitűség és értetlenség ‒ annak ellenére ‒, hogy a Szűzanya Szívében az Isten- és emberszeretet tüze, mely felénk tör nem új tanítás, s nem is a Lelki Naplóban jelenik meg először. Sőt a nagyságrendjéről az Úr és Édesanyja állítja, hogy "ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett" (III/129), másfelől bizonyság azon ígéretének megvalósulása, miszerint a Szeretetláng futótűzként terjed el az egész világon (vö. I/40; I/59; I/92).

Sajnos sokak a Szeretetláng üzenetét csupán új Mária-tiszteleti formának, vagy egy újabb ájtatosságnak tekintik ‒ holott messze nem ez a lényege ‒, sőt még csak nem is egy szoros értelmében vett isteni kegyelemként értelmezendő, hanem a Kegyelem rendkívüli HATÁSAKÉNT határozhatjuk meg!

Tehát egy olyan szívről-szívre áradó "még nem volt" kegyelmi hatásról van szó, mely bűnbánatra késztet, erőt és készséget ad az apostolkodásra és az imádságra!

(folyt.)

Előző rész

Áldozat, imádság, ez a ti eszközötök!

Bevezető 3.

     Oknyomozó könyvemnek adhattam volna ezt a laikusan rácsodálkozó alcímet is: „Hogyan kerülhetett Francesco Forgione6 ilyen helyzetbe?” Vagyis, hogy a XX. század legnépszerűbb „csodatevő szentje” lett. Írásom ez okból, elsősorban a „szentté válás” sarokpontjait szeretné megvilágítani, azt az Istennek adott számtalan „LEGYEN”-t, melyek különböző életkorban hangzottak el – Pio atya –, a Szeretet Megsebzettje ajkáról.

A fentiek okán, könyvem aligha veheti fel a versenyt a (ma már) számtalan kiváló életrajzi művel, sem adatai, sem pedig a csodák felsorolása tekintetében. „Kárpótlásul” viszont kínál néhány olyan történetet, mely eleddig nem jelent meg magyar nyelven!

Ezúton mondok köszönetet Dr. Tátrai Kálmánné Judit tanárnőnek, aki önzetlenül – az azóta sajnos végzetessé vált betegségében is –, lefordított számomra tizenkilenc válogatottan érdekes –, német nyelvű folyóiratot. Hasonlóképp köszönet a győri Kiss Jolán nyugalmazott főiskolai tanárnőnek, aki a „Die Stimme Padre Pios” c. folyóiratokat rendelkezésemre bocsátotta!

Köszönet továbbá Dr. Gergelyffy Andrásné Máriának, aki a „La Casa Solliveo Delle Sofferenza” c. újságai és gépelt „szamizdatán” kívül, tanácsaival és lektori vállalásával segítette ezen összeállítás hitelességét!

Jogosan felmerülhet a kérdés: vajon én, mint „világban élő kármelita”, hogyan kerültem ilyen helyzetbe, hogy könyvet írok egy Szent Kapucinusról? Nos, a fentiekben már érzékeltettem az életemet átható indíttatást, – kézenfekvő azonban –, hogy a történeti hitelességet más forrásokból merítettem, melyeket többnyire meg is jelölök. Azonban amit „hallomásból” dolgoztam fel, azt sajnos pontosítani nem tudtam, jóllehet a „mesélő” is olvashatta valahol!

Jószívvel bocsátom útjára e könyvecskét – remélve, hogy az életszentség-, és Pio atya titkának kérdését sokakban felveti, és sokaknak meg is válaszolja: „hogyan lesz valakiből szent?”

Begyik Tibor                                              (Folyt.) Források az I. részben!

____________________________________________

6. Pio atya polgári neve

     Szem előtt kell tartanunk, hogy Jézus Krisztus a Kereszten haldokolva őt adta a tanítványnak, hogy legyen a mi anyánk a kegyelem rendjében (vö. Jn 19,26-27.). Mert mint Anya, együtt szenvedett Kereszten haldokló Fiával, s „tőr járta át szívét” (vö. Lk 2,35.), társi feladatának ezen csúcspontján, amikor a Szentlélek ereje és fénye ragyogta be a lelkét. A Fájdalmas Anyát ez erősítette meg, hogy a végső időkig segítse Isten gyermekeit, üdvösségükért folytatott küzdelmükben!

Senki előtt nem lehet kétséges tehát, hogy Mária megváltó-társi tevékenysége, igazában korunkban írja a világtörténelem végső és diadalmas fejezetét. Tény ugyanis, hogy már eddig is korszakváltást jelentettek a Mária-dogmák kihirdetései! A négy dogma ‒ amiként a nagy Mária-jelenések is ‒, evangelizációs iránymutatók egyházuknak, így hasonló korszakválást jelentene a Szentszék által kihirdetendő ötödik dogma is!

Ezért, rózsafüzér-imáinkban kérjük Egyházunkat, hogy mihamarabb hirdesse ki az ötödik Mária-dogmát: „a Megváltó Társa, Közvetítő és Szószóló” kijelentéssel!

Az Istenanya célja ugyanis a megváltás sikeres beteljesítése, az emberiség megmentése ‒ Krisztus a mi Urunk által!

Üdvözítő Jézusunk! Add, hogy Szeplőtelen Édesanyádat az Egyház Anyjaként ismerje a világ, útmutatásait kövesse és dogmái példaként ragyogjanak előttük! Ő aki Szíved titkainak ismerője, áldozatos társad a Megváltás Művében, add, hogy Egyházad itt a földön is méltó dicsőségben részesítse, ötödik dogmájának kihírdetésével! Amen. (Magánhasználatra!)

Miatyánk..., Üdvözlégy..., Dicsőség.     (Bef.) Előző rész

     Engesztelés. (Fatima, 1917. július 13. a Szűzanya:) ‒ Hozzatok áldozatot a bűnösökért, és mondjátok gyakran, ha áldozatot hoztok: Ó Jézusom, Irántad való szeretetből, a bűnösök megtéréséért és azoknak a bűnöknek engesztelésére, amelyeket Szűz Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetnek. (171. o.)

Rózsafüzér (Fatima, 1917. július 13.) ‒ Továbbra is minden nap imádkozzátok a szentolvasót a Rózsafüzér Királynőjének tiszteletére, hogy a világ számára a békét és a háború befejezését kieszközöljétek, mert egyedül csak Ő tudja ezt elérni. (171. o.) Amikor a rózsafüzért imádkozzátok, ezt mondjátok minden tized után: Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra. (172. o.)

Költői a kérdés: ‒ Teljesítettük-e legalább a hívekre vonatkozó fatimai kéréseket úgy, ahogyan a Szűzanya kérte?

Sajnálattal kell hozzáfűzöm, hogy a Szűzanya fatimai kérései a komoly figyelmeztetések ellenére sem érintették meg igazán a döntéshozókat! Gondoljunk bele, hogy a világcsapások elkerülésére kért Világfelajánlást, Oroszország külön megemlítésével az 1938-as végső határidő helyett, csak 1984-ben teljesítette a Pápa, miközben a halogatás szörnyű következményei már addig is sorra bekövetkeztek! De ne hárítsuk másra a felelősséget, mert mi hívek se teljesítettük maradéktalanul, sem az első-szombatokat, sem a napi rózsafüzérezést, sem az engesztelés megszervezését!

Márpedig a fatimai ígéretek megvalósulása, Oroszország teljes megtérése, a Világbéke és a Szeplőtelen Szív végső győzelme máig aktuális! Tehát ideje volna már végre teljesíteni a Szűzanya kéréseit sajnos már azon nehézséggel, hogy időközben a népek tömegesen veszítették el képességüket az Isten Országáért hozott erőfeszítésre!

(folyt.)

Előző rész

Az 1929. június 13-i jelenés Tuy-ban

     Bár a fatimai jelenések 1917. október 17-vel lezárultak, az évek folyamán Lúcia nővérnek több alkalommal szólt a Szűzanya. Rendkívüli jelentőségű az 1929. június 13-i jelenés (Tuy) mondanivalója és ígérete. Lúcia ezt így írja le könyvében: Engedélyt kértem és kaptam főnöknőmtől és gyóntatómtól, hogy minden csütörtökről péntekre virradó éjjel 11 órától éjfélig szentórát tartsak. Egyik éjjel egyedül voltam. A kápolna közepén a rácshoz térdeltem, hogy az angyal imáját elimádkozzam. Mivel fáradtnak éreztem magam, fölkeltem és kitárt karral imádkoztam. Csak az örökmécs égett. Hirtelen természetfölötti fény világította be az egész kápolnát és az oltáron megjelent egy fényből való kereszt, amely a mennyezetig ért. Jól kivehetően lehetett látni a kereszt felső részén egy ember arcát és felsőtestét, mellén egy galambot, szintén fényből, és keresztre szegezve egy másik ember testét. Kissé a dereka alatt, a levegőben lebegve egy kehely látszott és egy nagy ostya, amelyre a Megfeszített arcáról és mellsebéből néhány csepp vér hullott. Az ostyáról legördülve aztán ezek a cseppek a kehelybe estek. A kereszt jobb szára alatt állt a Szűzanya. A fatimai Szűzanya volt ez Szeplőtelen Szívével, bal kezében nem tőr és rózsa volt, hanem töviskoszorú és lángok... A kereszt bal szára alatt néhány nagybetű képződött, amelyek az oltár felé haladtak, mintha kristálytiszta vízből lettek volna. A betűk e szavakat alkották: «Kegyelem és irgalom».     Megértettem, hogy a Szentháromság titkát szemlélhettem és megvilágosításokat kaptam erről a titokról, de ezeket nem szabad nyilvánosságra hoznom. Ezután így szólt a Szűzanya: – Elérkezett a pillanat, amelyben Isten fölszólítja a Szentatyát, hogy a világ valamennyi püspökével együtt ajánlja fel Oroszországot Szeplőtelen Szívemnek. Megígéri, hogy ezáltal megmenti. Oly sok lélek kárhozik el Isten igazságossága folytán azon bűnök miatt, amelyeket ellenem elkövetnek. Jövök, hogy engesztelést kérjek: áldozd fel magad erre a szándékra és imádkozzál!
     Beszámoltam erről gyóntatómnak. Megbízott, hogy írjam le, mit kíván a Szűzanya. A jelenés szomorúan panaszolta Lúciának, hogy kérését nem, illetve késedelmesen fogják teljesíteni: ,,Nem akartak kérésemre hallgatni!... meg fogják bánni s majd teljesítik is, de már késő lesz. Oroszország akkorra már elterjeszti tévtanait a világon, háborúkat és egyházüldözést idéz elő...” Szó szerint így történt! A látnok gyóntatóján keresztül ismételten kérte ezt. Lúcia nővér még 1940-ben is így ír XII. Piusznak: ,,A mi Urunk továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Szentséged a világot Mária Szeplőtelen Szívének ajánlja Oroszország külön megemlítésével, és ezenkívül úgy rendeli, hogy a világ valamennyi püspöke Szentségeddel együtt teljesítse ezt a felajánlást.”
     A dolgok lassú intézése vagy egyéb okok miatt a kérés teljesítése elkésett. XII. Piusz pápa csak 1942. október 31-én végezte el a felajánlást. De ekkor már valóban késő volt. Az eredmény pedig a negyvenéves bolsevizmus, és annak minden következménye...
     Lúcia nővér könyvében, lábjegyzetként találhatjuk még a következőket: Alaquoce Szent Margit 1689-ben – vagyis halála előtt egy évvel –, többször is megkísérelte, hogy eljuttassa a napkirályhoz, XIV. Lajoshoz, Jézus Szent Szívének üzenetét, amely a következő négy kérést tartalmazta: a királyi zászlókat díszíttesse fel Jézus Szentséges Szívének képével; építtessen egy templomot tiszteletére, hogy ott az udvar hódolatát fogadhassa; a király ajánlja fel saját magát a Szentséges Szívnek és használja fel tekintélyét arra, hogy a Szentszéknél kieszközölje a misét Jézus Szíve tiszteletére. Sikertelen volt minden igyekezete, és úgy látszik, hogy az üzenet el sem jutott a királyhoz. Néhány évvel később a királyi család, a körülményeknek megfelelően, teljesíteni kezdte a kéréseket. XVI. Lajos 1792-ben elkészítette ugyan a felajánlást Jézus Szívének, de már csak a Templom-börtönben tudta megvalósítani. Azt is megígérte, hogy kiszabadulása után teljesíti a többi kérést is, amelyeket Szent Margit közvetített számára. Ez azonban túl későn volt az isteni Gondviselés számára: XVI. Lajost 1793. január 21-én kivégezték.

Bevezető 2.

     1977-ben a „nemvéletlen” okán megismertem Antalóczi Lajos atyát, aki fáradhatatlan kutatója volt a Mária-jelenéseknek, a kegyhelyeknek, és nem utolsó sorban a szenteknek!

Csodamód őt is foglalkoztatta az a kérdés, hogy miként kerül egy ember „olyan helyzetbe”, hogy egyszer csak úgy dönt: maradéktalanul törekedni fog az életszentségre?!

Hogy érzékeltessem az atya – szinte csillapíthatatlan – „szentcsodálatát”, elmesélek egy anekdotává nemesült történetet a kilencvenes évek legelejéről. Három pap és én zarándokúton jártunk Francia-, és Spanyolország „szentes tájain”.

Lajos atya olyan önfeledten kereste a szentek relikviáit, hogy alig maradt útbaeső templom, melybe be ne mentünk volna „közbenjárásukat kérni”. Már késő délután voltunk, teljesen tikkadtan, mikor újabb és újabb „felfedezésekre” sarkallt bennünket. Egyik útitársunk, aki addig semmit se kifogásolt, most határozottan megnyilatkozott: „Még egy szent, és lövök!” A kitörő derültség ellenére Lajos atya ráérzett a „helyzet komolyságára”, és rövid úton szállást kerestünk.

1999 őszén „ezzel” az Antalóczi Lajos atyával – már pápai prelátussal – volt szerencsém San Giovanni Rotondóba zarándokolni. Nem csalatkoztam sem benne, sem Dél-Olaszország pompás tájaiban! Útitársamat, annak ellenére, hogy a szentekkel való bensőgésges imára soha nem sajnálta az időt, ugyanakkor hajtotta valami sürgető nyugtalanság, melynek miértjére választ csak 2000 decemberében kaptam, – atyai barátom hirtelen távozásával! Ő már bizonyára ismeri a szentek titkát, most meg én kutathatom az övét is!

Bár ez a könyv nem róla szól, meg nem említeni azonban nagy hálátlanság lenne, mivel jelentős szerepe volt e mű létrejöttében! Egy-egy utazásunk során ugyanis nemcsak „látogattunk és imádkoztunk”, hanem közben részesülhettem az atya szentekről való komoly tudásából is, melyből utunk során bőven forrásozott – ezúttal – kimeríthetetlenül sokat Padre Pióról. Sőt, hazatértünket követően az atya – látva adatgyűjtő lelkesedésemet –, segítségemre bocsátotta, úgy a saját (köztük egy gépelt, névtelen kézirat töredékét), miként az Egri Főegyházmegyei Könyvtár, Pio atyával kapcsolatos irodalmát is. Köszönet érte! Így, az emlékek és az elkészült jegyzeteim is fundamentomát képezik ezen összeállításomnak, melyhez az alább felsorolt források végső keretet adtak.(Folyt.) Források az I. részben!

     A Szent Szűz, aki osztozott Szent Fiának a sátán fölötti végleges diadalában, Jézusa feltámadásában és mennybemenetele dicsőségében, ő sem szenvedhetett a bűn minden emberen érvényesülő hatásától és a haláltól.

Sajnos azonban ezen kötelező hittétel kérdésében is akadnak, akiknek fenntartásaik vannak! Ugyanis vitát képez, hogy a Szent Szűz meghalt vagy csak elszenderült, Efezusban, vagy Jeruzsálemben van-e a sírja – ha egyáltalán eltemették! Csak megjegyzem, hogy egyházi hagyomány, hogy valamely szent tiszteletére ott épül templom, ahol elhunyt. Nos, a világon az első Szűz Mára templom Efezusban épült meg, ahol később megtartották a III. Egyetemes zsinatot! Ezzel szemben Jeruzsálemben csak 560-ban építették meg a „Dormitio ‒ Mária sírja” templomot!

Bizony már régóta aktuális az ötödik Mária-dogma kihirdetése, mely szóba került már a II. Vatikáni Zsinaton is. Mária részvételét az üdvösség művében az anyaság fogalmával igyekeztek kidolgozni, annál is inkább, mert az Egyház maga is anya, sőt Mária Szeplőtlenségében, mintegy az Egyház elővételezése!

Csak az előzőek gondolati sejtetéseként megemlítem meg, hogy Ida Peerdeman amszterdami látnoknak állítólag azt mondta a Szent Szűz, hogy „addig nem lesz béke a világban, amíg az Egyház ki nem hirdeti az ötödik dogmámat, a Megváltó Társa, Közvetítő és Szószóló címmel”!

‒ Igen tudom! Hogy ez a magánkinyilatkoztatás jelenleg nem jóváhagyott, de a helyi püspök ajánlását bírja, amiként a „Minden Népek Asszonya” képének tisztelete és maga a név használata is engedélyezett!

Az ügybeni kérdés teológiai fenntartása eleve abból ered, hogy az üzenet alapján Máriát „Társmegváltóként” fordítják, holott helyesen a „Megváltó Társa” cím lenne helyénvaló! Az ellenzők persze ragaszkodnak az előző kifejezéshez, mert így valóban indokolt a vétójuk, vagyis az Egyház Anyjától féltik Egyházat. Holott Szűz Mária isteni kiválasztása révén Jézus Krisztus anyjaként, másokat messze felülmúló részese lett a megváltás művének, melyet Urunk az Édesanyja aktív „társi” közreműködésével vitt végbe! Sőt, a Szent Szűz szerepe nem csak Szeplőtelen Fogantatásától Krisztus Keresztfájáig ragyog isteni misztériumként! De az Úr feltámadása után is ‒ az Egyház Anyjaként ‒, máiglan teljesíti üdvösséget segítő anyai szerepét a megváltás érvényre juttatásában! (Folyt.) Előző rész

Kedves Testvérek!

Örömmel hívunk mindenkit szerdán, július 2-án, az Egyetemi Templomba, ahol 

 18 órától JIM BLOUNT atya mutatja be a szentmisét, majd 

 19 órától Gyógyító Imaestet vezet. 

Mindenkit szeretettel várunk!

     Kérdem én, hogy gyakran hallottuk-e valamely atyától, hogy meghirdette volna az első-szombati engesztelő szentáldozást? Azt meg végképp nem, hogy felkérte volna a népet, hogy az első-szombati Szentmise után tartsanak még 15 perc elmélkedést a Szűzanyáról vagy a rózsafüzér titkairól?

Nos, nem először ismétlem a Szűzanya kéréseit, melyet a "Fatimáról beszél Lúcia nővér" 2006-os 4. kiadásából idézek:

Felajánlás (Portugália, Fatima, 1917. július 13.)           "Jönni fogok, és kérem Oroszország felajánlását Szeplőtelen Szívemnek, és az elsőszombati engesztelő szentáldozást. Ha teljesítik kérésemet, Oroszország megtér és béke lesz; ha nem, el fogja terjeszteni tévtanait az egész világon, háborúkat és egyházüldözést idéz elő; a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat szenved, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodik. A Szentatya felajánlja nekem Oroszországot, az megtér, a világra pedig egy békés kor virrad." (118. o.)

(Portugália, Pontevedra, 1925. december 10.)       "Leányom, nézd tövisekkel körülvett Szívemet. A hálátlan emberek káromlásukkal és hálátlanságukkal állandóan megsebzik. Legalább te vigasztalj, és hozd tudomásukra ígéretemet, hogy a halál órájában azok mellett állok az üdvösségre szükséges kegyelmekkel, akik öt hónapon keresztül minden első szombaton meggyónnak, megáldoznak (és a Szentmise után még) 15 percet velem töltenek a rózsafüzér titkairól elmélkedve, hogy ezáltal engeszteljenek." (Vö. 188. o,)

(folyt.)

Előző rész

Bevezető 1.

     „Ami nem szerepelt tervemben, az ott volt Isten terveiben, és egyre elevenebb lett bennem a meggyőződés, hogy Istennél nincs véletlen – az –, hogy egész életem a legkisebb részletekig föl van jegyezve az isteni Gondviselés terveiben!” (Edith Stein)4

1959-ben egy „átütőpapírra” gépelt, féltett „szamizdatot” kaptam kölcsön olvasásra „Krisztus Szent Sebeit viselő Padre Pio” címmel. Mint felszínes hitű serdülőt engem nem érdekelt, átfutottam és félre is dobtam a „salátát”. Valójában nem tudtam (még) felfogni; – hogyan is kerülhet valaki ilyen helyzetbe! Méghogy krisztusi sebek..., szenvedések..., csodák? Két helyen egy időben, no meg az illat-jelenségek...! Márpedig a mai világban ilyesmik nincsenek! – vágtam rá „felvilágosultan”.

Múlt az idő, és „pioatya-kérdés” nem létezett számomra! Talán örökre el is felejtettem volna, ha katonaéveim alatt – 1968 vészterhes őszén –, nem találkozom hirtelen-váratlansággal Pio atya nevével.

Akkor a „csehszlovákiai események” miatt nem hagyhattuk el a laktanyát, és egyik bajtársam csomagot kapott hazulról, melyben tömítőanyagként összegyűrt újságok voltak gyömöszölve. Épp ki akartam dobni, mikor szembeötlött a „kapucinus misztikus” neve. Egy nekrológ volt, mégpedig szép, méltató életrajzzal.”5 Felkavart. Hát „ilyen mégis van”? Most sajnáltam igazán a „gépelt salátát”, – és a nénik, akiktől annak idején kaptam, már nem is éltek.

Aztán a hetvenes évek közepén egyre többeket ismertem meg, akik még személyesen látták Pio atyát –, sőt beszéltek is Vele! Ó, de megtettem volna én is, mert úgy éreztem, hogy az Ő rendkívüli személye fogódzó a természetfelettibe!

Talán büntetésként, de negyven évig kellett várnom –mint a választott népnek a pusztában –, hogy én is eljuthassak San Giovanni Rotondóba! Mert meg kell vallanom, – hogy így utólag érezve – az a gépelmény valójában (a lelkem legmélyén) soha nem hagyott nyugtot! (Folyt.) Források az I. részben!

_____________________________________________

4. Edit Stein naplója (németből fordított gépelmény)

5. ÚJ EMBER hetilap 1968. október 13-i száma

     1854. december 8-án IX. Piusz pápa, hogy az Egyház megújítását egészen Szűz Mária védelme alá helyezze, kihirdette a harmadik ‒ a Szeplőtelen Fogantatás, vagyis az „Immaculate Conception” ‒ dogmáját. A Szentatya a következő szavakkal hirdette ki az „Ineffabilis Deus” kezdetű bullájában: „Urunk Jézus Krisztusnak, Szent Péter és Pál Apostoloknak tekintélyével és a sajátunkkal kijelentjük és meghatározzuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának első pillanatától, a mindenható Isten egyedülálló kegyelméből és kiváltságából, az emberi nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az áteredő bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás, és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek!” – idézet vége!

Elgondolkodtató, hogy amikor IX. Piusz pápa kidolgozta a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, kikérte a világ püspökeinek és teológiai fakultásainak a véleményét. 543 püspök válasza közül 484-nek örömére szolgált, 18 nem akarta a dogmaként való kimondását, 41 püspök pedig nem tartotta időszerűnek! Ebből világosan kiérződik, hogy nem mindenki értette meg a dogma üdvtörténeti jelentőségét, talán még Szűz Mária üdvtörténeti szerepét sem, holott, mint fent említettem, a Pápa ezzel a dogmával a Szeplőtelen Szűz védelme alá helyezte az Egyházat! Márpedig korunkban méginkább szükséges lenne a Szeplőtelen Szűz oltalmát kérnie, mert az elvetemültség és megszállottság jelei már tömegesen mutatkoznak a világban!

A negyedik Mária-hittételt XII. Piusz pápa 1950. november 1-én a „Munificentissimus Deus” c. enciklikájában jelentette be a világegyháznak, hogy „A Szeplőtelen Istenanya, mindenkor Szűz Mária, földi életpályája befejezése után testével és lelkével fölvétetett a mennyei dicsőségbe.”

A Szent Szűz, aki osztozott Szent Fiának a sátán fölötti végleges diadalában, Jézusa feltámadásában és mennybemenetele dicsőségében, ő sem szenvedhetett a bűn minden emberen érvényesülő hatásától és a haláltól. (Folyt.) Előző rész