A csodavárás
1932. december 8. A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe nagy reményeket ébresztett az emberekben. Tizenötezres tömeg gyűlt össze ezen a napon.
A gyermekeknek már 6 után jelenésük volt.
‒ Ó Szent Szűz, Szeplőtelen Fogantatás! Eszközöld ki, hogy lássak! ‒ kiáltott a vak nagybácsi.
‒ Szűzanya, járni szeretnék! ‒ könyörgött a kis paralízises társuk.
‒ Beszélj hozzánk, kérünk! Hisz' megígérted nekünk! ‒ mondták a látnokok, de hiába.
Minthogy semmi választ nem kaptak, az öt gyermek zokogni kezdett. Az orvosok eközben különféle kísérleteket hajtottak végre a látnokokon. Pl. a halántékukat késsel, tűvel megbökték, kezüket megcsípték, megégették, a szemükbe pedig villanylámpával hirtelen belevilágítottak. A csodalátók azonban mindebből semmit sem vettek észre.
Este 9-kor a gyermekek újra eljöttek a jelenési helyre, ott imádkoztak, de semmi nem történt, még az elkövetkező négy napban sem.
Eközben a helyi pap Fr. Lambert ‒ amiként az egyházi hatóságok általában ‒, rendkívül óvatosságot tanúsított az eseményekkel kapcsolatban és körültekintő hozzáállásra szólította fel az esetlegesen oda látogató papokat. A megyéspüspök kifejezetten rendeletbe adta, hogy a papság zarándoklatokat szervezzen Beauraing-be.
December 13-án, a megszokott jelenet ismétlődik. Egy orvos közben újra arra készülődött, hogy tű-próbának veti alá a látnokokat, mire a kis Voisin Gilberte így szólt:
‒ Hagyjon békén! Önök miatt van az, hogy a Szűzanya nem jelenik meg!
Végül, december 17-én szombaton volt jelenés, melyet Andree Degeimbre vett először észre. Egy arra haladó jezsuita atya megkérte a még készülődő gyermekeket, hogy kérdezzék majd meg a Szűzanyától, hogy mit óhajt! Úgy is történt.
‒ A papság nevében kérünk, mondd meg, hogy mit tegyünk Érted? ‒ kérdezték a látnokok.
‒ Építsetek itt egy kápolnát! ‒ volt a Szűzanya válasza.
‒ Igen, fogunk építeni! ‒ szólt a kis Albert.
Másnap, vasárnap nem volt jelenés.
(folyt.)
