Annak fogalma, hogy valakit vagy valamit meg- vagy felszentelnek, a „szent” szóból származik és azt jelenti, hogy a személyt, helyet vagy tárgyat Istennek szenteljük. Egy tárgy vagy személy szenteltsége elkülönülést jelent a világtól és valami módon, vagy formában az Istenhez-tartozást, személy esetében részvételt jelent Isten életében, mert egyedül Isten a szent (Iz 40,25; 60,14.).
A „szent” mivolt fogalma tehát magát az istenséget jelenti, mely egyszerre vonz és távoltart, ám ez a távolság a kegyelmi állapotban a megtapasztalt jelenlétté válhat, mely megszabadíthat benső létünk bizonytalanságaitól.
Amikor valakit az Egyház felszentel, akkor belépés nyílik számára abba, ami szent és osztozik annak életében aki Szent, vagyis Istenben! Ezért pl. egy felszentelt pap, mivel az isteni kegyelem aurájában cselekszik, nem adhat úgymond „nem liturgikus áldást”, mert azt adja és attól adja, aki Szent mindörökké!
Nagyságrendjében nem azonos, de létezik „szülői áldás” is, mely egészen egyedi kiváltság a gyermekek számára, hiszen a szülők „teremtőtársak” Istennel. Az ő áldásuk még annyiban is szent, amennyiben a házasság szentségéből ered!
Sőt, a Szeretetláng Naplóban a szülőknek szóló rendkívüli jézusi áldásról olvashatunk, idézem: „Te és minden családanya, akik Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb a legnagyobb papi méltóságra emelt személyek tevékenységénél sem. Ti vagytok hívatva benépesíteni az Én Országomat és betölteni a bukott angyalok helyét. Szívetekből, öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Legyetek ennek teljes tudatában! ‒ majd az Úr így folytatta Erzsébet asszonyhoz szólva: Juttasd el kérésemet lelkivezetődön keresztül a szentatyához. Általa kívánom kiosztani a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában isteni tetszésemet és akaratomat elfogadják. Rájuk minden gyermek születésénél külön áldást adjanak. Rendkívüli nagy kegyelmeimet árasztom a családokra!” (Vö. III/155)
Isten ígéretei Jézus Krisztusban valósulnak meg, ő az „Isten Szentje” (Mk 1,24; Lk 4,34; Jn 6,69.). Benne megtaláljuk a szentség két polusát: a magasztos távolságot (Uram menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok! – Lk 5,8), és ugyanakkor a fenséges közelséget (Oly jó itt lennünk! Hadd verjünk három sátrat – Mk 9,5.).
Ami a „szenteltséget” illeti, maga Jézus is az Atyának szenteli magát: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19.). Egyben a Zsidókhoz írt levél 10,5-10 is felfedi előttünk, hogy Jézus megtestesülésétől fogva az Atyának van szentelve, s ez a Kereszten éri el a teljességét: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46.). A Fiú Isten – aki emberré lett Szűz Máriától –, valósítja meg a világmindenség Istennek-szenteltségét.
(Forrás az első részben!) (folyt.)
